A jom kipurt közvetlenül megelőző napon (ha erre valami miatt nincs lehetőség, akkor korábban, a tíz bűnbánó nap során) tartják a kápárot szertartását, mely által szimbolikusan megválunk bűneinktől, és az engesztelőnap kezdetén megtisztulva lépünk az Örökkévaló elé. A szertartás így zajlik: egy lehetőleg fehér csirkét (férfiak kakast, nők tyúkot, várandós asszonyok egy kakast és egy tyúkot, mások szerint egy kakast és két tyúkot), halat, vagy pénzt fogunk a jobb kezünkbe, és a fejünk fölött háromszor óvatosan körözve vele elmondjuk a megfelelő szöveget (szintén háromszor). A baromfit ezután átadják egy tanult sakternak, aki kóser módon levágja, és húsát (illetve a halat, vagy a pénzt) adományba adják a szegényeknek, vagy valamilyen intézménynek, például árvaháznak, vagy jesivának.
A hetiszakasz flórája és faunája sorozatunk ünnepi kiadásában a házi tyúkkal foglalkozunk.
Ez az állat elsősorban a konyhában szerepel a zsidó életben, ám más helyeken is megjelenik.
Térjünk vissza a kápárothoz. Hogy miért éppen csirkével végzik, annak több oka van. Ezek közül az egyik, hogy a csirke viszonylag olcsó, könnyen hozzáférhető és kóser állat, viszont nem lehetett feláldozni a Szentélyben, vagyis senki nem gondolhatja azt, hogy a kápárotot végző ember áldozatot mutat be. Szokás, hogy fehér baromfit választanak, utalva Jesájá próféta egy mondatára (1:18):
Ha vétkeitek olyanok volnának, mint a bíbor, fehérré lesznek, mint a hó; ha vörösek volnának, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.
Fekete baromfit semmiképpen nem szabad használni
mivel a fekete isteni szigorúságot és büntetést jelképezi és éppen ezt szeretnénk elkerülni ezekben a napokban. Ugyanígy nem szabad szemmel láthatóan sérült állatot használni. A szokás ellen a középkor óta több rabbi is kikelt, mert a bálványimádó népek szokásához tartották hasonlatosnak a szertartást, napjainkban pedig leginkább az állatkínzás tilalmát (cáár bááléj chájim) hozzák fel érvként ellene.
Manapság egyre több közösségben többnyire, vagy kizárólag pénzzel végzik a szertartást, és a pénzt adományba adják, ám haszid körökben kitartanak a baromfiak mellett.
A csirke előkelő helyet foglal el a világ különféle zsidó konyháinak étlapján. Könnyen hozzáférhető, a marhánál, báránynál, lábánál jóval olcsóbb hús. Zsírja – melyet jiddisül smálcnak neveznek – jól felhasználható a kóser konyhában. Különösen igaz volt ez a korábbi évszázadokban, amikor az étolaj még nem volt ennyire elterjedt. A húsos ételek elkészítéséhez a nem-zsidók által használt vaj vagy sertészsír helyett ezt a csirkezsírt használták.
És ha már a konyhánál tartunk, érdemes megemlíteni a csirkelevest, amit „zsidó penicillinnek” is neveznek.
A goldene joich, ahogy jiddisül hívják, az askenáz konyha fő fogása, mely nem hiányozhat egyetlen bálábuszte, vagyis háziasszony repertoárjából sem. Mindenkinek megvan a saját receptje és az asszonyok egyes közösségekben a mai napig azon versenyeznek egymással, hogy kinek szebb, átlátszóbb, aranylóbb a levese. Askenáz családokban a csirkeleves soha nem hiányozhatott a péntek esti asztalról, de ha valaki a családból megbetegedett vagy nehéz helyzetbe került, egy jó jiddise máme azonnal csirkelevessel kínálta, hiszen köztudott volt, hogy a csirkeleves – hússal töltött kreplácchal vagy maceszgombóccal gazdagítva – minden bajra gyógyírt jelent – innen a zsidó penicillin elnevezés.
A csirke egyébként tórai értelemben nem hús, a kóser konyhában mégis szigorúan elkülönítik a tejtől.
Bölcseink a tórai parancsolat szó szerint vett jelentésnél – vagyis hogy a saját anyja tejében nem szabad megfőzni egy állatot – tágabban értelmezik a tiltást. Ennek értelmében semmiféle húst nem szabad semmiféle tejben megfőzni, sőt: nemcsak megfőzni konkrétan, hanem együtt fogyasztani sem szabad a kétféle típusú ételt. A szárnyasok húsát a „Tóra kerítése” elve alapján nem fogyasztjuk együtt tejjel: a rabbik több esetben megtiltottak bizonyos, a Tóra egyszerű értelmezése szerint megengedett cselekedetet, hogy bizonyosan ne kerülhessünk olyan helyzetbe, hogy véletlenül tórai tilalmat hágunk át. Nehogy azt gondolja valaki egy darab marhahúsra, hogy csirke, és tejjel együtt főzze meg, inkább megtiltják azt is, hogy a csirkét tejjel együk. A tojás viszont se nem tej, se nem hús, hanem párve, vagyis mind tejes, mind húsos étellel fogyasztható.
A szombati asztal mellett a szédertálon is megjelenik a csirke, méghozzá kétszeresen is: a zroá, vagyis az Örökkévaló kinyújtott karjára emlékeztető csontos hús csirkenyak vagy csirke alsó comb, a bécá, a tojás pedig a Szentélyben bemutatott áldozatra emlékeztet. A gyászoló családok asztalán, illetve tis beáv böjtjének előestéjén a tojás az élet állandó körforgását szimbolizálja. És ha már a tojást említettük: egy egész, az ünnepi szabályokkal foglalkozó talmudi traktátus viseli a nevét.
A házi tyúk hímje, a kakas egészen korán érzékeli a hajnal közeledtét, ekkor felébred és kukorékolni kezd. E tulajdonságára hivatkozva köszönjük meg Istennek a reggeli áldások között, hogy értelmet adott a kakasnak, hogy különbséget tegyen a nappal és az éjszaka közt. Bölcseink azt mondják, hogy ez emlékezteti a zsidókat arra, hogy a sötétség után mindig eljön a hajnal, érdemes a fényesebb jövő felé tekinteni. Ilyen értelemben a kakas a megváltás ígéretét is jelképezi. Így jelenik meg a Szól a kakas már című dalban is vagy Ámos Imrének a vidéki zsidóság által ihletett festményein.
Gmár chátimá tová – jó végső bepecsételést kívánunk minden olvasónknak.
