11/6h. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 6. kötet – A zsidó vallás tizenhárom hitelve

8. fejezet: Az önmegtagadás harca az önmegvalósítással

  1. fejezet

Az önmegtagadás harca az önmegvalósítással

 

Az állandó konfliktus

Ennek a szakasznak az utolsó két fejezetében vissza fogunk térni a címben megfogalmazott konfliktushoz, az önmegvalósítás és az önmegtagadás közti állandó feszültség problémájához. Már tárgyaltuk, hogy a judaizmusban milyen szükség mutatkozik az egymással antitézisben álló két tényezőre, egyfelől az önmegvalósítás és önmegerősítésre, amilyen például a szabad akarat gyakorlása, az Isten iránti szeretet befogadása és a Tóra tanulmányozása, másfelől az önmegtagadásra és önfeladásra, például a mennyei iga felvállalása, az istenfélelem befogadása és az isteni parancsolatok teljesítése terén – tekintet nélkül arra, mennyire értjük azokat. Ezek az egymással ellentétes érzelmek felfedezhetőek a jutalmazás és büntetés terén is, az előbbi az önmegerősítés és önmegvalósítás felé hat, az utóbbi az önfeladás irányában.

Igazság szerint, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a dolgot, azt találjuk, hogy ez a konfliktus a személyes létezés és annak feladása között, a passzivitás és az aktivitás között nem csak a judaizmus problémája. A mindennapok személyes traumája ez. Mindannyian tapasztaljuk folyton, hogyan alkotják az életünket konfliktusok, melyekben az embernek döntenie kell, hogy passzív vagy aktív szerepet kíván játszani, mikor lépjünk fel igényekkel és mikor álljunk félre, miben legyünk résztvevők és miben „csak” megfigyelők. Filozófusok és laikusok sokasága boncolgatta már a feszültségekkel és állandó ingadozással teli életnek ezt a „drámáját” és „gyötrelmét”. Ez a konfliktus minden nagyobb világmagyarázatban megtalálható, hívják akár jinnek és jangnak, illessék akár – mint a kabbalában – ilá vöálul vagy ráco vesuv névvel, vagy a görög filozófiában éppenséggel az ellentétes minőségek tanának. A lényeg az, hogy ez a feszültség univerzálisnak tűnik, s a judaizmus szerint ez azért van így, mert egy valódi és egyetemes dialektikus viszonyra reflektál a probléma, és eredetét az istenségben magában találhatjuk meg. Az Istenben is vannak körülhatárolt és korlátlan tulajdonságok, transzcendens és immanens jellemzők. Descartes álláspontja a transzcendentális Istenről és Spinozáé az immanens Istenről tehát a maguk részéről mind tartalmazhatnak érvényes kijelentéseket.

Ez a két dimenzió valóban kibékíthetetlen volna? Nem, inkább nagyon is fontos alapjai az emberi kreativitásnak és talán az életnek magának is; az életet küzdelem az „én” és az azon túli dolgok közti feszültség jegyében, a mikro- és a makrokozmosz között. Ezért mondják, hogy a békességet igazán az ember a százhúsz éve elteltével a sírban leli meg, mert az életben magában kevés a béke és a harmónia. No de mi az igazi természete ennek a konfliktusnak?

Az élet nehéz, mert az ember állandó áramlásban van. Mintha kétfelől nyomná két szélsőség, az egyik afelé, hogy erősítse meg, érvényesítse az „énjét”, a másik a passzivitás állapota felé tereli. Igyekszünk fenntartani az egyensúlyt, megcélozni valamiféle középutat. De az egyensúly fenntartása nem mindig egyszerű. Maimonidész szerint[1] az egyensúly meglelése e két pólus között, az apátia és a teljes aktív részvétel között az élet sikerének és a boldogságnak a kulcsa. Minden feszültségek közül, amelyekkel az életben szembesülünk, ez a legjelentősebb, a legtöbb hatással ez bír ránk, és ezzel a legnehezebb megbékélni.

 

Az aktivitás és a passzivitás konfliktusa személyes életünkben

Ez a dinamikus feszültség az emberi élet szinte minden területén fellelhető. Vegyük példának azokat a kétségeket, amelyek az emberi kapcsolatokban jelentkeznek. Az alaphelyzet az, hogy két ember igyekszik közelebb kerülni egymáshoz, de sosem tudja igazán, mikor legyen asszertívabb a kapcsolatban, és mikor legyen passzívabb. Mikor engedje a nő, hogy levegyék a lábáról, és mikor álljon a sarkára, nehogy kihasználják? A mai társadalomban a kortárs feminizmus és a nők szerepét hagyományosabb keretek közt elgondolók közti harc voltaképpen a körül a kérdés körül forog: szerepe-e a nőnek, hogy agresszívebb legyen és felvállalja a küzdelmet a férfivilágban, vagy legyen elégedett egy passzívabb szereppel, ami jobban illeszkedik a nőiségről vallott hagyományos nézetekhez? De ugyanezzel a problémával szembesül a férfi is egy kapcsolatban. Egyensúlyoznia kell, mikor részesítse előnyben a hagyományosabb szerepet mint kezdeményező és a romantikus kapcsolat folyamatának meghatározója, miközben nem akarja eltiporni és leuralni a nőt, akit szeret, nehogy teljesen egyoldalú viszony legyen az eredmény. Ebben a kontextusban a konfliktus a függetlenség–függés között zajlik.

Ez már átvezet bennünket a ma társadalmának egyik legzajosabb problémájához, a nemek harcához. Amíg egykor úgy tűnt, megvan a világos határ, amely a férfivilágot a nőitől elválasztja, az előbbinek hagyva a vállalkozó szerepét, aki nap mint nap elhagyja az otthont, és pénzt keres, míg a nő engedelmesen otthon marad – nos, a dolgok alapvetően megváltoztak azóta. A nő immár nem elégszik meg a passzívabb szereppel, igényekkel áll elő, és megszerzi a jogát, hogy azonos ambícióval és agresszivitással keresse a vagyont, a hatalmat, a karriert, a hírnevet. Hasonlóképpen, míg korábban hallgatólagos vélekedés volt, hogy a férfi az, aki romantikus kapcsolatot kezdeményez, és „meghódítja” a nőt, manapság tökéletesen természetesnek számít, ha fordítva zajlik a dolog. A kérdés csak az, vajon maradt-e becse és értéke a passzivitásnak, és ha igen, ki vállalja magára? Talán itt az idő, hogy a férfi legyen passzívabb, ahogy a nő viszont egyre agresszívebb.

Ugyanígy állunk a szülő-gyermek viszonnyal: a gyereket egyrészt a szülőnek kell táplálnia, nevelnie, míg elér az érett korig, és ez a folyamat egy igen hosszadalmas, főként passzív szakasszal veszi kezdetét. De ahogy telik az idő, a gyerek egyre jobban kibontakozik a szülői felügyelet bábjából, és saját lábain álló felnőtt emberré lesz. Az egyensúly itt is nagyon fontos. Ha túl korán van része túl nagy függetlenségben, az egy életre megsebezheti a gyereket. Másrészt viszont, ha a szülői irányítást túlontúl passzívan fogadja, a gyermek érzelmileg teljesen életképtelen maradhat. A szülőnek is meg kell tanulnia, hogy ne uralja le a gyereket, se túlzott kényeztetéssel, se túlzott szigorral és elvárásokkal. A szülőnek fogékonynak kell lennie a generációk közti szakadékra, a fiatalabb generáció igényeire, szükségeire. Másrészt viszont, ha a szülő túlontúl passzív, a gyermek nem kapja meg azt a figyelmet és iránymutatást, amire pedig szüksége van, szeretethiányos vagy elvadult lesz. Ez a konfliktus a felelősség és a szabadság harcaként írható le: a szülőnek is szüksége van önmegerősítésre a szerepében és a gyermekért való felelősség felvállalására, és arra is szükség van, hogy bizonyos területeken passzívabb legyen és adjon teret a gyermek személyes fejlődésére. Ugyanígy áll a helyzet akkor is, ha a szülő idős, és ő szorul a gyermekére. A gyermeknek el kell döntenie, meddig terjednek a rászoruló szüleiről gondot viselő gyermek kötelességei, és hol kezdődik saját független élete és szabadsága. Például hogy az idős szülőről való gondviselés nem fogja-e felemészteni a szűkebb család teljes magánéletét, megkeseríteni a házastársunk életét?

Ugyanilyen konfliktushelyzetek állnak elő a globálisabb személyközi kapcsolatokban is, amilyen például a politikai vezető és a nép közötti viszony. A vezetőnek egyrészt magabiztosnak kell lennie, felvállalni a kezdeményezést a népe javára és a jobb idők eljövetele érdekében, másrészt és ezzel egyidejűleg elfogadással kell lennie, érzékenyen a népe szükségeire, nehogy feliratkozzék a megvetett diktátorok és önkényurak közé. Ez a konfliktus a hatalomgyakorlás és a felelősség konfliktusa.

Hasonlóképpen tudnia kell a vezetőnek egyensúlyozni a diplomácia, a gesztusok, a háború és a cselekvés világában. Két hatalom közötti konfliktus esetén rendszerint az első lépéseket a diplomácia terén kell kezdeményezni, de nem minden esetben, lehet súlyos tévedés is [a diplomáciai útkeresés]. Egy népnek tudnia kell, mikor vállalja fel az ellenségeskedést és az erőteljes fellépést, és mikor legyen engedékeny és baráti.

Ugyanilyen konfliktussal szembesül a katona, a harcos a hazája iránti felelősségérzettől hajtva. Birokra kel benne a személyes előrehaladás – hogy kitüntesse magát – sürgető igénye a népe és a vele együtt csatázó bajtársak szükségeivel. Meddig maradjon passzív és a parancsolatok engedelmes végrehajtója mint jó katona, és mikor törjön ki a parancsok keretei közül, és tegye magát különlegessé nagy bátorságot igénylő hőstettekkel? Ez a konfliktus az önbecsülés és a kötelesség konfliktusa.

Ugyanez áll – bár kevésbé dicsőséges terep – az alkalmazott–munkaadó viszonyra. Hol húzza meg a határt az alkalmazott, meddig legyen elsősorban és szigorúan munkavállaló, aki hűséges a céghez és a munkaadója kívánságait teljesíti, és mikor legyen agresszív és ambiciózus pályakezdő, aki előléptetést akar és a szolgálatai nagyobb megbecsülését? Sok munkavállalónak kellett már megbirkóznia ezzel a nehéz dilemmával, nem lévén teljesen biztos benne, mikor van ott az ideje a fizetésemelés és az előléptetés igénylésének. Hasonlóképpen, a munkaadónak is meg kell tanulnia egyensúlyozni a jogos elvárások közt, melyeket ő támaszthat a munkavállalói felé, és az ő személyes aspirációikhoz való alkalmazkodás közt, melyek sikert és előrehaladást kívánnak, és nem feltétlenül vágnak egybe a cég érdekeivel.

Egy másik kulcsterület, ahol az ilyen konfliktus nagyon is jellemző – és rendszerint megelőzi az ember életében a munka világában jelentkező konfliktusokat – a tanár–diák viszony. A tanítvány valaki más tudásának befogadója, tehát szinte teljesen passzív szerepet játszik a viszonyban. Ahogy mondani szoktam a jesivában: a jó tanuló nem az, akinek jó feje van, hanem akinek alkalmatos hátsó fele van… Aki képes végigülni és végighallgatni. A világ minden agya együtt sem képes ellensúlyozni a tanulni vágyás hiányát.

De van a tanulói létnek másik oldala is. A tanítvány csak akkor profitál a folyamatból, ha nem csupán táplálkozik az idősebb bölcsességéből, hanem egyszersmind használatba veszi és fejleszti saját veleszületett értelmi és analitikus képességeit. A tanítvány nem csak tanul a mesterétől, hanem inspirálja is, versenyez vele. Arra kell törekednie, hogy önmagát tanítsa, és ennek részeként kihívással illesse, megkérdőjelezze a tanítója elképzeléseit, azaz hogy megerősítse önmagát. El kell találni az egyensúlyt. Hasonlóképpen, a tanítónak sem szabad agresszívnak lennie, mikor a tudást elplántálja a tanítványokban, hanem érzékenynek kell lennie mindegyikük személyes szükségeire, nehogy érzéketlen és gondatlan oktatórobottá szürküljön. El kell találni az egyensúlyt. Ez a konfliktus a személyes fejlődés és a csendes befogadás közötti konfliktus.

A jesivában a legsúlyosabb konfliktus, amivel az ember szembesül: a tudás befogadása és önmagunk fejlesztése valamint a tudás továbbadása és a mások iránti elkötelezettség között feszül. Egyrészt a jesivába éppen azért megy az ember, hogy tudásra tegyen szert, és hogy minden idejét a tanulmányoknak szentelje. Ugyanakkor a Tóra hosszasan foglalkozik azzal – és igen hangsúlyos módon –, hogy aki csak magának tanul, és nem osztja meg másokkal a tudását, az önző és méltatlan. Mit lehet hát tenni? A vehemens tanulás minden pillanatával fejlődik az ember belső énje és terjeszkedik a tudása. És minden pillanattal, amit másoknak szánunk, nem pedig a magunk érdekeinek érvényesítésére, nyerünk valamicskét az igen áhított megkönnyebbülésből, hogy végre nem magunkkal foglalkozunk intenzíven. Ez a konfliktus a személyes aspirációk és a közösségi érdek, az individuum jogos igényei és a közösség iránti kötelmek közötti konfliktus.

De ugyanez a konfliktus jelentkezik az önmagunkkal való kapcsolatban is. Az elménkben szüntelenül zajlik a csata a fölött, mikor legyünk elégedettek azzal, amink van, és mikor akarjunk többet, és lássunk neki a megvalósításának. Ez a konfliktus, ami a passzivitás–agresszivitás közti feszültség egy drámai megnyilvánulása, az elégedettség és az ambíció közti konfliktus. Egyfelől az ember legyen hálás azért, amije van, és legyen elégedett. Másfelől viszont energikus ambíciók nélkül, ha az ember nem veti magasra a tekintetét, nem is érhet el magaslatokat, s az emberiség vívmányai ma elhanyagolhatóak volnának. A vak ambíció viszont megalomániához és önpusztításhoz vezet. El kell találni az egyensúlyt. Tudnunk kell, mikor van ideje az eladásnak, és mikor a vásárlásnak. Tudni kell, mikor jó megirigyelni a felebarátunk sikerét, és mikor jó megelégedni azzal, amit elértünk. Tudni kell egyensúlyban tartani az elért eredmények fölötti megelégedettséget és boldogságot a még el nem ért dolgokhoz fűződő ambícióval. Voltaképpen ez a konfliktus a legnagyobb ellentétek nyelvén írható le: élet és halál konfliktusaként, amelyben az élet az ember legaktívabb és legintenzívebben megvalósuló önmaga, a halál pedig az inaktivitás és a passzivitás maximuma.

 

A hagyomány és a személyes istenkapcsolat konfliktusa

De talán egyetlen más viszonyban sem jelentkezik úgy ez a dinamikus konfliktus, mint az Isten–ember viszonyban. Ez a konfliktus a vallásgyakorlás minden szintjén jelentkezik. Például állandó a konfliktus a hagyomány, a kreativitás és az újítások közt. Egyfelől az embernek felelnie kell az isteni elhívásra, melyet generációk hosszú sora közvetít. Másrészt viszont a vallásgyakorlásnak is érzékenynek kell lennie minden egyes életkorra, életszakaszra, és alkalmazkodnia hozzá, anélkül, hogy a lényegét megrontanánk. Nem könnyű feladat.

Ezzel a konfliktussal szüntelenül szembesülök, különösen, ami az imákat illeti. Miért kell nekünk ugyanazt az egy imát naponta háromszor is elmondanunk. Nem lenne sokkal élvezetesebb, sőt Istennek is tetszőbb, ha fognák a gitárt, és a zöld mező közepén énekelnénk hálaéneket Istennek – ahelyett, hogy hagyományos héber varázsigéket mormoljunk az imakönyvből.

Azután ott van az az ősi dilemma az Isten-ember kapcsolatban, mikor fogadja el az ember az Isten parancsolatait, és mikor tehet fel kérdést, mikor kérdőjelezhet meg valamit? Ha úgy érzi valaki egyik-másik parancsolattal kapcsolatban, hogy az irracionális, nem is az Istentől való, sőt talán nem is szellemi. Joga van ilyenkor ellenvetést tenni, megkérdőjelezni? Hangot adhat-e valaki az erkölcsi természetű kifogásának? Ha valaki úgy érzi, hogy közelebb tudna kerülni az Istenhez, vagy úgy tudna bekapcsolódni a judaizmusba, olyan módon, mely a judaizmusban nem ismert, szabad-e neki? Meddig lazíthat az ember joggal a vallási kötelmek, odaszántság szoros gyeplőjén, és engedhet önmagának? Az Isten bizony világossá tette a számunkra, hogy nem kíván engedelmes robotokat a szolgálatában. De azt sem akarja, hogy az ember ledobja magáról a mennyei igát, és önmaga szabja meg az istentisztelete kereteit, alapjait.

 

Meddig kell elfogadni az isteni ítéletet?

Ugyanez a konfliktus vezet bennünket a leginkább feloldatlan és legfájdalmasabb vallási vitához: a szenvedés problémájához. Ha valaki az igazság nagy-nagy sérelmének lesz tanúja, mint amilyen például az egymillió gyermek meggyilkolása volt a holokauszt idején, van-e joga kérdéseket feltenni? Lehet-e úgy hűséges zsidó hívő, ha kérdéseket tesz fel? El kell-e fogadnia az Isten döntéseit vakon és kérdések nélkül, ahhoz, hogy igaz lehessen? Meddig maradjon csendben az ember, és fogadja el, amit tapasztal, az Isten akarataként, és mikor kiáltson fel, hogy ez a tragédia mintha már ellentmondana azoknak a törvényeknek és szabályoknak, amelyeket maga az Isten fektetett le a Tórában, és a zsidó népnek adatott ígéreteknek, melyek az Ő, a Teremtő szeretetéről, együttérzéséről és megbocsátásáról szólnak? Ha mindig csendben maradunk – bár megőriztük a hitünket –, azt kockáztatjuk, hogy érzéketlenné válunk az emberi szenvedés mint olyan iránt. El kell találni az egyensúlyt.

 

Parancsolatok és szabad akarat

Végezetül – amit fentebb már részletesebben tárgyaltunk – van efféle konfliktus a judaizmusban magában is, mely egyfelől határozottan vallja, hogy az embernek szabad akarata van, és hogy a vallásgyakorlásnak nincs értelme, ha az ember nem gyakorolja e szabad akaratát, másrészt viszont azt is vallja, hogy az embernek alá kell vetnie magát az Isten uralmának. A judaizmus azt kívánja meg az embertől, hogy ő maga döntsön úgy, megválik e döntési szabadságától, és az Isten szolgálatát választja. Hogyan lehet kibékíteni e két tanítást?

Azután ott van a Tóra és a parancsolatok. A Tóra, mint fentebb tárgyaltuk, az ember aktív részvételének reprezentánsa az Isten–ember viszonyban – annyiban, hogy igényli az ember magasabb rendű értelmi képességeinek használatát. De a parancsolatok, az ember passzivitásának és a Mindenhatóval fennálló kapcsolatában való megnyugvásának kifejezői – annyiban, hogy sokuk felüláll az értelmen, és még azokat is, amik racionálisak, nem másért kell megtartanunk, hanem mert ez az Isten akarata. Azt is említettük, hogy a Tóra és a parancsolatok hordoznak elemeket egymás jellemzőiből is. De hogyan várható a hívő zsidótól, hogy a judaizmusnak ezeket az egymással antitézisben álló rendszereit és az általuk támasztott követelményeket kibékítse a gondolkodásával?

 

A lélek vágyódása és küldetéstudata

A zsidó misztikában fontos gondolat a ráco-vesuv koncepciója, azaz a léleknek az a vágya, hogy elváljon a testtől, míg kötelessége, hogy a testben maradjon. Ez a konfliktus a lélekben két világ közötti: megszerzett földi birodalma és elveszített mennyei világa között – ahol az isteni jelenlétben sütkérezhetett – vívódik. Egyfelől a lélekben állandó a sürgetés, hogy elváljon a testtől, és visszatérjen léte forrásához. Menekülnek a fizikai világból, és mint valami mágnes vonzza vissza a dicsőség, amit elveszített. Másrészt viszont a lélek megérti, hogy célja van a teremtésnek, és hogy célja van az alászállásának, ez pedig az, hogy életet adjon a testnek, és dolgozzék e világ átalakításán tisztátalan dimenzióból a királyok Királyának szánt otthonná. Tehát valahányszor nekiindulna az egeknek, és el akarná hagyni a testet, emlékeztetnie kell magát a küldetésére, és visszatérni a földre. Ezért hasonlít a lélek annyira a szüntelenül lobogó lánghoz. Állandó izgalomban, izzásban van, s a kiterjeszkedéseit mindig összehúzódás követi.

Egy fokkal kevésbé misztikus terepen is tapasztaljuk ugyanezt a konfliktust: a materializmus és a spiritualitás közötti ingadozásunk terén. Van idő, amikor semmi más nem érdekel minket, csak az új kocsi, az új ház meg a szép ruha. És akkor hirtelen ezek mind üresnek tűnnek, nem elégítenek ki többé, és azon kapjuk magunkat, hogy valami magasabb után sóhajtozunk…

Gyakran láthatunk hívőket csak úgy betérni a zsinagógába. Nem rendszeres látogatók, nincs különösebb oka annak, hogy eljöttek. Mikor megkérdezzük, mi járatban vannak minálunk, sokszor csak azt mondják: „Úgy éreztem, be kell jönnöm.” Mások zsidósággal kapcsolatos tanulmányokat akarnak folytatni, vagy efféle olvasnivalót kérnek, egyszerűen csak azért, mert úgy érezték, „kezdeniük kell valamit a zsidóságukkal”. Indíttatást éreznek arra, hogy mélyebben elmerüljenek a saját hagyományaik felfedezésében, de semmi közelebbről megfogható, meghatározható céljuk nincs.

Az ilyen ihletett pillanatok hatása rendszerint nem tartós. Ritkán vezet bármi értelmesebb vagy fontosabb történéshez, de mégis a lényünk legmélyén lévő feszültségről árulkodik a jelenség. Szellemi lények vagyunk, akik testben élnek, vagy anyagi létezők lélekkel? Mi jön előbb, a lélek vagy a test?

Mindegy, mennyire lényegtelennek tűnnek a fentebb sorolt konfliktusok, megrabolják az ember önbizalmát és békességét. Mintha az ember hibrid volna, egymás ellenében ható gravitációs tényezőkkel a belsejében: az egyik eltávolítana önmagunktól, a másik önmagunk felé lökne. A konfliktus feloldása, ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi, mérhetetlenül szükséges. Ennek a konfliktusnak a mélyebb megértése – mellyel a következő fejezetünk foglalkozik – segíteni fog a megoldás fellelésében.

[1] Hilchot Déot.

  • Küldés emailben

Fejezetek