Kabbala Zsidó misztika
A teremtéstől a messiásig
1. fejezet
Az otthon: a teremtés oka
Miért teremtette Isten a világot? Miért létezünk, és milyen célt szolgálunk? Olyan kérdések ezek, amelyekre minden filozófus és gondolkodó ember bizonyára keresi a választ. Talán csak maga a Teremtő tudná megmondani, miért hozta létre a világot.
„Akinek nincs otthona nem ember”
A Tánjában, a chábád chászidizmus alapművében Snéur Zálmán rabbi (RSZ) idézi a világ teremtését magyarázó Midrást[1]: „A Mindenható azt kívánta, hogy legyen egy lakóhelye a legalsó világban.” Noha az Örökkévaló rengeteg világot teremtett, melyek legtöbbje spirituális, és közülük csupán egyetlen anyagi, a legbensőbb vágya mégis az volt, hogy kimondottan a legalsóbb világban, a mi fizikai világunkban lakozzék. És úgy kívánta, hogy ez a világ a mondén, gyakran profán anyagi hajlékból alakuljon át olyan lakóhellyé, amely a Királyok Legmagasztosabb Királyához, a világmindenség Teremtőjéhez méltó rezidencia lehet.
Mi is egy rezidencia? Nézzünk először egy földi királyt. A királyoknak mindig gyönyörű palotájuk van, a palotában számtalan szoba és terem. Ezek a helyiségek azonban nem elsősorban a király használatára vannak fenntartva, hanem inkább a nyilvánosság számára, arra, hogy a király itt fogadja a vendégeit, a látogatóit, a méltóságokat. Míg elméletileg ezek a helyiségek a király otthonát képezik, gyakorlati szemszögből nézve a király sosincs otthon bennük. Van azonban a palotának egy olyan része, amely az uralkodó magánrezidenciája, a lakosztálya. A palotának ezen a részén sose kerül sor hivatalos találkozókra. Ez egy mások elől elzárt lakrész, amelyet csak a király és a legszűkebb családja használhat.
A palotai magánlakosztály és a nyilvános termek között az a különbség, hogy a király a palota nyilvános részén nem mutatkozhat úgy, ahogyan szeretne, vagy ahogy neki a legkényelmesebb lenne, hanem királyhoz illő külsővel kell megjelennie. Királyi öltözéket kell öltenie, államfőhöz illő öltözéket. És az öltözék ebben az esetben nemcsak szó szerinti, hanem spirituális is. A királynak nemcsak megfelelő módon kell öltözködnie, de kívánatos módon is kell viselkednie. Minden cselekedetének, minden szavának a királyi nagyság és méltóság érzetét kell keltenie az alattvalóiban. Ilyenformán a király gyakorlatilag a protokoll foglya méghozzá a saját házában!
Egyetlen hely létezik csupán, ahol önmaga lehet, és nem kell uralkodónak látszania, ez pedig nem más, mint a saját külön rezidenciája. Ebben a külön lakosztályban a király úgy öltözködik, ahogy kedve tartja, és nem úgy, ahogy az emberek elvárják tőle. Természetesen nyilvánosan így sosem látható. A királyhoz illő magatartás alapszabályai annyira fontosak a zsidóságban, hogy szinte egy egész könyvnyi törvény szabályozza, hogyan kell viselkednie. Például[2]: „Tilos Izrael királyát mezítelenül látni.” A meztelenség itt sem csupán a szó szokásos értelmében vett ruhátlanságot jelenti, hanem spirituális értelemben is értendő. A király nem jelenhet meg egyszerű emberként, levetkezve királyi méltóságát.Következésképp a magánrezidencia azt a lehetőséget is jelenti, hogy az uralkodó minden visszafogottság nélkül feltárhassa belső önmagát. A saját lakrész lehetőséget ad arra, hogy lakója úgy fejezhesse ki igazi természetét, hogy közben nem kell azzal törődnie, hogy egy mások mérlegre teszik és megítélik a viselkedését.
Legjobban a Talmud mutat rá erre[3]: „Akinek nincs otthona, az nem ember.” Miért játszik olyan fontos szerepet az otthon valakinek a meghatározásában? Akinek nincs otthona, az sosem lehet „önmaga”. Mindig megszabott módon cselekszik, beszél, viselkedik. Otthon nélkül az ember mindig valaki más embere. A maga otthonában azonban önálló személyiséggé válik, önmagává, nem a társadalom robotosa, szolgája lesz, hanem önmagát kifejező, kreatív ember.
Hol érzi magát „otthon” a világ királya?
A mi világunk megteremtésekor ez volt a Mindenható óhaja: Isten lakhelyet óhajtott magának. Isten még a magasabb, spirituálisabb világban sem valódi Önmaga.Nem valódi fényét sugározza, nem igazi lényegét tárja fel. Isten végtelen Lényéhez képest még a magasztos spirituális világok is sekélyesek és parányiak. Egyszerűen nagyobb Ő annál, minthogy ezek a világok befogadhatnák. Ilyenformán, mikor a magasabb világokra sugározza fényét, össze kell zsugorítania, össze kell tömörítenie végtelen Önmagát, hogy alkalmazkodjon e világok befogadóképességéhez. Istennek nagyon óvatosan kell „megszabnia” és „méreteznie” Önmagát, hogy illeszkedjen a Nála sokkalta alacsonyabb befogadókhoz. Így hát e világok nem szolgálhatnak a Mindenható otthonaként, rezidenciájaként. Nem tárhatja fel bennük igazi Önmagát. Isten nem sugározhatja a maga végtelenségét egy véges tartományra. Elborítaná a világokat. Noha az anyagi világhoz képest a spirituális világok valóban magasztosak és transzcendentális jellegűek, és az isteniség sokkal magasabb és nagyszerűbb megnyilvánulását élvezik, mégis behatároltak, és véges természetűek.
A spirituális világoknak ez a komoly mértékben korlátozott mivolta hasonlítható a belső tanácsadói és barátai körében tartózkodó királyhoz. Igaz ugyan, hogy a királynak ilyenkor nem kell olyan ünnepélyes öltözéket viselnie, és tanácsadói között mivel azok sokkal közelebb állnak hozzá természetesebben viselkedhet, mint nyilvánosan, de attól még király, és ezt többé-kevésbé öltözködésének és viselkedésének is tükröznie kell. Például még a legközelebbi bizalmasai körében sem jelenhet meg soha ruhátlanul. Amíg akár csak egyetlen személy is van a társaságában, a király, az király. Ha bárki más is van vele, a király bizonyos értelemben ennek a másik valakinek a túsza.
Minél dicsőbb és híresebb valaki, annál többet várnak tőle az erkölcs és a viselkedés terén, és annál inkább kénytelen alkalmazkodnia a nagyságával járó kötelezettségekhez. Ha mindez érvényes egy hús-vér, halandó királyra, akinek eleget kell tennie alattvalói elvárásainak, mennyivel inkább érvényes a Királyok Királyára, a világmindenség Teremtőjére. Könnyen belátható, hogy az Örökkévaló, aki végtelen, nem hasonlítható még a legmagasabb spirituális világokhoz sem, lévén azok végesek. Ilyenformán világos, hogy a Mindenható még a spirituális világokban sem mutatkozhat úgy, mint amilyen a Maga igazi valójában, hanem össze kell húzódnia, és korlátoznia kell önmagát. A zsidó miszticizmus tanítása szerint az Örökkévaló kénytelen „olyan öltözéket ölteni, amely elfedi igazi természetét”. Fölöttébb csodálatos, hogy az Örökkévaló azt szeretné, ha valahogy a Maga végtelen lényegének teljes intenzitását feltárhatná a mi anyagi világunkban. Az Örökkévaló úgy akar lakozni a mi világunkban, hogy semmiféle ruházat vagy öltözék ne változtasson végtelen jelenlétén.
Az „otthon” megvalósulása
A Mindenhatónak ez az óhaja a messiási korban fog valóra válni, amikor majd felfedi önmagát, és mindennemű palástolás nélkül sugározza majd igazi lényegét. Jesájá egyik versét[4] „Nem vonul félre többé tanítód, és szemeid látni fogják tanítódat” kommentálva a Tánjá így magyarázza ezt[5]: „Ez azt jelenti, hogy az Örökkévaló többé semmiféle öltözékkel, vagy fátyollal nem fogja elfedni magát. És akkor az Örökkévaló úgy fog megmutatkozni, ahogy még a világ Teremtése előtt létezett.”
Ez a nagyszerű esemény nem önmagától valósul majd meg. A Mindenhatónak ez az óhaja csak az Ő szolgálatán keresztül és parancsolatainak betartása által jöhet létre. Ez az oka annak, hogy a Tóra és a Tóra parancsai inkább a föld lakóinak adattak át, és nem a segítő angyaloknak (a Talmud elmondja, hogy az angyalok kérték a Tórát, de nem kapták meg). Azzal, hogy tanulmányozzuk a Tórát, és betartjuk a parancsolatait, az a célunk, hogy olyan állapotba hozzuk ezt a világot, amely elősegíti, hogy az Örökkévaló a Maga teljes dicsőségében megmutatkozzon. Ezt a feladatot ebben a világban csak emberek vihetik véghez. A Tóra-tanulás minden egyes perce és minden egyes betartott parancsolat által közelebb hozzuk világunkhoz az Örökkévaló lényegét, és siettetjük a messiási kort, amikor majd megmutatkozik e lényeg.
Mikor a Messiás eljő, egyetlen új dimenzió sem jelenik meg a teremtésben: a világ valódi, alapvető jellege nem fog megváltozni. A világ megváltoztatásának és megjobbításának ideje nem a messiási kor, hanem a jelen. A micvák (parancsolatok) teljesítésével kapcsolatban azt mondja a Tóra[6]: „Hájom láászotám ma kell megtenni [és nem az eljövendő világban]. A változás, amit a Messiás hoz majd, mindazon isteni lényeg feltárása, amit az ember hozott a világba az alatt a háromezer év alatt, mióta a Tórát megkapta. A Tóra és a micvák teljesítése által elért átalakulás nem látható: az emberben nincs meg az a képesség, amellyel képes lenne érzékelni ezt a radikális, spirituális fölemelkedést. Mikor azonban egy zsidó ma teljesít egy micvát, még akkor is az Örökkévaló lényegét vonzza ebbe az anyagi világba, ha cselekedetének ő maga semmiféle hatását nem is észleli. A Messiás idejében eltávolíttatik ez a fal, amely eltakarja szemünk elől cselekedeteink valódi következményeit, és a világ minden lakója látja majd az Örökkévalót. Akkor jön el az az idő, amikor majd látjuk, hogy az Örökkévaló beköltözik a maga rezidenciájába, a maga magánlakosztályába: világunkba.
A következő pár fejezet Isten, a világ és az ember kapcsolatát, illetve azt próbálja megértetni, hogy hogyan fog ez a fent említett, hihetetlen kinyilatkoztatás a messiási korban bekövetkezni.
2. fejezet
A teremtés lényege
Mit rejt a természet tengere?
Van egy történet RSZ-ról. Két nappal a halála előtt az ágyához hívatta unokáját, rabbi Menáchem Mendelt, a későbbiCemách Cedeket, és megkérdezte tőle, tudja-e, miért látja a mennyezet gerendáit. A Cemách Cedek, akit meglepett a kérdés, szótlanul nézett nagyapja szemébe.
Végül RSZ törte meg a csöndet, s így szólt: Én már nem látom őket. Itt, földi létem utolsó perceiben nem látok mást, csak a világmindenség igazi szerkezetét alkotó spirituális életerőt, az isteni erőt, amely szüntelenül újrateremti és életre kelti a világ anyagi létezését.
Annak, ha nem látunk valamit, kétféle oka lehet: vagy eltakarja valami a megfigyelő szemét, vagy magán a tárgyon létezik valamiféle takarás vagy nem látja a szem, vagy a tárgy nem látható. Mi változott meg RSZ esetében? Mit látott most, amit addig nem látott? Talán az Örökkévaló annyira érdemdúsnak találta anyagi léte utolsó óráiban, hogy feltárta előtte a teremtés spiritualitását? Vagy ő emelkedett a tudatnak olyan szintjére, hogy már látta, amit addig nem látott? Más szavakkal: lehullt a lepel az addig leplezett világ spiritualitásáról, vagy korábban volt a szeme vak annak látására, ami mindig is látható volt? A világ változott meg, vagy a RSZ?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljunk, röviden meg kell vizsgálnunk a világ valódi lényegét. A világ az „anyatermészetnek” nevezett természetes rend szerint működik.
De mi a természet? A „természet” jelentésű héber teva szónak van egy másik jelentése is: „elsüllyedt”, „alámerült”. A két szó közötti kapcsolat nem puszta véletlen. Az, hogy a teva szó „alámerültet” is jelent, fontos utalást tartalmaz a természet valódi jellegére. Ha az ember körülnéz a tenger színén, csak vizet lát. Nem észlel mást, csak vizet. De megfelelne-e a valóságnak, ha azt állítanánk, hogy a tengerben a vízen kívül semmi sincs?
Természetesen nem. Még a Talmud is leszögezi[7]: „Mindennek, ami a szárazföldön létezik, megvan a maga megfelelője a tengerben.” Mélyen az óceán felszíne alatt fekszik egy sok-sok milliárdnyi tengeri növénnyel és élőlénnyel teli víz alatti világ. A megfigyelő azonban mégsem látja, mégsem érzékeli ezt, illetve csak akkor, ha megfelelő eszköz segítségével a tenger felszíne alá hatol. Ellenkező esetben minden a tenger hullámai alatt marad, elmerül a mindent elborító vízben. Még ha csak vizet látunk is, csak ennyiből áll a tenger? Ha valami ténylegesen nem látható, az azt jelenti, hogy nem is létezik?
Anyagi világban élünk, de vajon ez az egyetlen valóság? Lehet, hogy a tevá szó azt jelenti, hogy a tapasztalható világ igazi valósága valahol a világ anyagi szerkezete alá süllyedten létezik?
A bölcs tanár és a tanítvány
A Teremtés előtt az Örökkévalón kívül semmi sem létezett. A végtelen Örökkévaló véges világ teremtésére és létezésére vágyott. Ennek megvalósításához végtelenből véges formában kellett megnyilvánulnia. Csak így jelenhetett meg ennek a világnak a keretei között. Hasonlítható ez a folyamat ahhoz, mikor egy tanár valamilyen nagyon bonyolult és elvont elméletet akar megismertetni a tanítványaival, és ennek érdekében kénytelen saját intellektusa szintjét a diákjaiéra leszállítani. Ha azon a szinten oktatja a tanítványainak az elméletet, amilyen szinten ő már elsajátította azt, akkor nem a tanítványai gondolkodási képességét fejleszti, hanem egyszerűen elárasztja őket a sok új ismerettel. Nemcsak, hogy nem ér el ezáltal semmit, hanem e módszer épp az ellenkező hatást váltja ki. Következésképp engednie kell, és le kell bocsátkozni a tanítványai megértési szintjére.
Az összehúzódás azonban nem szükségképp jelent redukciót; egy adott szintről egy másik szintre történő lesüllyedést. Az összehúzódás inkább leplezés vagy besűrűsödés. Másképp fogalmazva: a tanárnak más megvilágításban kell bemutatnia az elméletet. Első pillantásra úgy tetszik, hogy nem mutat rá az elmélet finomságaira és nehézségeire. Valójában azonban még akkor is meg kell őriznie annak mélységeit, ha azt a tanítványai egyelőre nem képesek azonnal érzékelni. Más szavakkal: a tanár által alkalmazott leplezésnek olyannak kell lennie, hogy valójában ne engedje lejjebb az elmélet szintjét, hogy később, mikor tanítványai szellemileg már érettebbek, képes legyen újra átgondolni az elméletet, és megérteni annak igazi horderejét és jelentőségét. Ennek egyik módja például az, hogy a tanár az elméletet valamilyen történetben vagy parabolában foglalja össze. Például ha a tanár, az Einstein relativitáselméletét tanítja, elmesélhet egy egyszerű történetet, amely két emberről szól, akiknek egyike a Napon tartózkodik, a másik a Földön, és mindkettő más, de önmagában elfogadható álláspontot alakít ki az égitestek egymás körüli mozgásáról. Ez az analógia természetesen csak a végletekig leegyszerűsített változata egy döbbenetesen mély elméletnek, amelyet, ha a maga matematikai egyenleteivel és tudományos ismérveivel együtt, a maga teljességében tanítanának, akkor a kellőképp föl még nem készült tanulók nem tudnák befogadni. Az analógiában azonban ott rejlik a teljes intellektuális mélység, de egyelőre még felöltöztetetten, leplezetten.
Mindannyian ruhában járunk, mindannyian rendszeresen váltogatjuk ruhadarabjainkat, de ettől még ugyanazok maradunk. A ruhának nincs hatása a viselőjére. A külsőség, a „héj” változhat, de a belső nem. Ugyanez érvényes a párhuzamokon és analógiákon keresztül oktató tanítóra is, aki látszólag leegyszerűsíti a problémákat, és csökkenti mélységüket. A tanított anyagban mindazonáltal ott van az oktató teljes ismeretanyaga, amit a tanítványok csak később ismernek fel.
A világ teste és lelke
Ugyanez érvényes a világ teremtésére is. A végtelen és egyetlen Örökkévalónak egyenkénti isteni szikrák szintjére kell tömörítenie fényét és kisugárzását, ezek fizikai létezésünk forrásai és létrehozói. Az anyagi aspektus a külső „héj”, az isteni szikra a belső „lélek”. Az isteni fénynek ez az összehúzódása csupán a leplezés egy fajtája: a korábbi intenzitását hordozó belső isteniség még érintetlen, de a külső héja eltakarja.
Ez az isteni szikra alakítja minden anyagi tárgy igazi létét. Az anyagi tárgy létezik, de csak azért, mert tartalmazza belső alkotóját, az isteni szikrát.
Ha ez a természet valódi létezése, akkor miért nem látjuk?
Dov Ber rabbiról, Snéur Zálmán rabbi fiáról, a Cemách Cedek apósáról mesélik, hogy egyszer azt mondta, hogy már nincs fizikai teste. Mikor az egyik tanítványa megérintette a kezét és felkiáltott: De hisz érzem a kezed, rebbe!”, a rebbe így felelt: „Igen, de csak azért, mert most megérintesz.” Hogy értette ezt?
Az anyagi világ meghatározása úgy szól, hogy minden benne létező tartalmazza az isteniséget. Az anyagi tárgy önmagára korlátozza magát. Határai vannak, korlátai, kötöttségei. Az, hogy egy anyagi tárgy létezik, azt jelenti, hogy veleszületett korlátain belül létezik.
Nem így az isteni: az korlátlan, meghatározatlan, a legteljesebben végtelen. A véges fizikai világ korlátai elleplezik a mindenütt jelen lévő Örökkévaló felszín alatti végtelen kisugárzását. A kérdés tehát így szól: felfedhető-e? Miért nem látunk és élünk át csodákat, miért nem tapasztaljuk a nyílt spiritualitásnak a bibliai időkben oly gyakori megnyilvánulásait?
A Talmudnak[8] erről a kérdésről is van mondandója. „Ráv Pápá egyszer megkérdezte Abajét: Mi a különbség a szemmel látható csodákat átélt nemzedékek és közöttünk, akik semmiféle csoda előfordulását nem érdemeljük ki? Ábájé így válaszolt: Az előző nemzedékekben volt möszirát nefes: feláldozták életüket az Örökkévaló Nevének megszenteléséért, bennünk viszont nincs möszirát nefes.
A csoda annak a korlátlan spirituális erőnek a megmutatkozása, amely természeténél fogva dacol a természetes világ korlátaival, és túllép azokon. A csoda kívül esik az anyagi valóságon. Mi azonban anyagi értelemben korlátozva vagyunk. Aki csodákról kérdez, az valójában azt kérdi, miért nem tudunk dacolni külső korlátainkkal, miért nem tudunk túllépni rajtuk.
Túl tudunk lépni rajtuk. A csoda a természet hatálytalanítása, a lappangó spiritualitás feltárulkozása. Az anyagi dolgok, mivel korlátozottak, nem tartalmazhatják nyíltan a végtelenséget. A végtelenség feltárulkozása automatikusan eltörli a természet törvényeit és korlátait. Ha valaki möszirát nefest (önfeláldozó cselekedetet) hajt végre, az önmagát tagadja és semmisíti meg. Ez lehetővé teszi a végtelen lélek kiáramlását és manifesztációját. Maga ez a feltárulkozás az, ami megsemmisíti a test korlátait. Ahogy a spiritualitás fokozódik, úgy csökken az anyagi való.
Ezért válaszol kitérően a Talmudban Ábájé. Az előző nemzedékekben volt önfeláldozás, ezért láttak csodákat. Testüket szüntelenül uralta a lélek, és szüntelenül tanúi voltak az isteni való, a világ spirituális jellege feltárulkozásának. Ők nem olyan világot láttak, amelyet az Örökkévaló fentről kormányoz és irányít, hanem olyat, ahol az Örökkévaló minden egyes kőben, növényben, állatban és emberben megtalálható.
Csodát látni nem csoda…
Másképp fogalmazva: ezek a nemzedékek nem követték el azt a tévedést, hogy a kezükkel akarják megtapasztalni a dolgokat. A világot szemlélve nem a testi szemükkel néztek. Az állandó önmegsemmisítés és szublimáció révén kifinomították testüket. Anyagi testük nem volt többé homályos, nem rejtette el az istenit, hanem átlátszóvá vált. Nem voltak többé akadályai a lélek megmutatkozásának, inkább kitárt ablakai, eszközei.
Ez hiányzik hát a mai emberből. Mintha valaki, aki napszemüvegben sétál az utcán, egyszer csak felkiáltana: „Jaj, de sötét lett a világ!” Nem: a Nap nem égett ki, és a világ nem lett sötét, és ha az illető leveszi a napszemüvegét, ismét megtapasztalhatja a világos és napos világot. A hiba a szemlélőben van, nem a világban.
Hasonlóképpen, noha nem látjuk a teremtésben természeténél fogva benne lévő isteni valót, ez még nem mond ellent az igazi valóságnak. Nem számíthatunk arra, hogy egy belső spirituális igazságot evilági szemünkkel megláthatunk, evilági érzékeinkkel észlelhetünk. Előbb az önmagunkban rejlő spiritualitást kell feltárnunk, csak azután leszünk képesek csodákat, vagyis valójában a világ vázát alkotó spirituális szövedék feltárulkozását átélni.
Ez történt RSZ-zal, közvetlenül az eltávozása előtt. Élete utolsó perceiben merített a forrásból. Azáltal, hogy egész életében odaadóan szolgálta az Örökkévalót, olyan fokig finomította a saját testét, hogy ezzel eltávolította szeme elől a fizikai tulajdonságokat, és megpillantotta az egész teremtést átható, rejtett spiritualitást. Túllépett a külső korlátokon. Már nem a mennyezet gerendáit látta, hanem a bennük rejlő isteni életadó erőt.
3. fejezet
Az állandó teremtés
Isten alaktó ereje
A chászidizmus sokat hangsúlyozza, hogy a világ egész léte a világot életre keltő és fenntartó isteni kinyilatkoztatástól függ. Úgy mondják, hogy a Tíz Kinyilatkoztatás („Legyen világosság!… Legyen boltozat!…), amelyek által az Örökkévaló megteremtette a világot, betűi minden teremtett testbe beleplántáltattak, és annak megtartó életerejét adják[9].Ha a Mindenható visszavonná Kinyilatkoztatásait, vagy akár csak egy pillanatra is visszavonná isteni teremtő erejét, a világ megszűnne létezni. A világ egész létezése azon múlik, hogy az Örökkévaló folyamatosan újrateremti. Sokakat foglalkoztat az az abszurd dőreség, hogy a teremtés előtt a világ óriási, formátlan anyagtömb volt, és Isten voltaképp nem tett mást, mint arra járt és formát, szerkezetet és rendet adott neki. Ez képtelenség, mivel, mielőtt az Örökkévaló megteremtette a világot, nem volt semmi. Az Örökkévaló a létezésnek ebből a hiányából, ebből a legteljesebb semmiből hozta létre a világot. Így azért, hogy ez a „semmi” létező valamiként fennmaradhasson, és ne alakuljon vissza eredeti formájába, az Örökkévalónak folyamatosan újra kell teremtenie.
Van egy híres chászid történet egy gyerekről, akitől egyszer megkérdezték:
– Ha az Örökkévaló meg akarná semmisíteni a világot, mit kellene tennie?
– Gondolom, föl kéne gyújtania – felelt ártatlanul a gyerek.
A kérdező azonban folytatta:
– És mit csinálna a hamuval?
– Hát elmosatná egy óceán vizével.
– Na és a vízzel mit csinálna?
– Egy hatalmas tűzzel elpárologtatná.
– És mit csinálna a vízgőzzel, a felhőkkel, az esővel és a víz elpárolgásának többi következményével? folytatódott újra és újra a kérdezősködés. A kérdező egyre csak a megsemmisített világ romjai és maradványai felől tudakozódott. Ha az Örökkévaló úgy határozna, hogy megsemmisíti a világot, környezetszennyezési problémát okozna?
Természetesen nem. A kérdésre adandó helyes válasz az, hogy ha az Örökkévaló meg akarná semmisíteni a világot, ahhoz semmiféle új dolgot nem kellene tennie: elegendő lenne, ha egyszerűen abbahagyná a teremtését.
Világunk léte nem független lét
Hasonló ez a levegőbe dobott kő esetéhez. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy miközben a kő a levegőben repül, átalakul természetes jellege. Míg minden más közönséges kődarab nehéz, és hat rá a gravitáció, ez a kő fölfelé emelkedik, és fittyet hány a Föld vonzásának tehát képes repülni. Mondani is fölösleges, hogy ez teljesen abszurd megközelítés. A kő lényege semmiféle módon nem változik. Továbbra is ugyanolyan élettelen, halott és lélektelen tárgy marad, mint volt. Az a megállapítás, miszerint a levegőben repülni látták, nem annyira a kőre, mint inkább a követ elhajító személyre vonatkozik. Mikor valaki elhajít egy követ, izmai potenciális energiáját adja át az élettelen kőnek, és amíg ezt az energiát föl nem emészti a súrlódás és a többi más, a kőre ható erő, addig a kő repülni fog. Ez a jelenség nem a kő természetes tulajdonsága folytán következik be, hanem a rá folyamatosan hatóerőnek a következménye, amely a gravitációval ellentétes irányba kényszeríti. Mikor ezt az erőt az ellenirányban ható erők kioltják, a kő ismét visszatér a maga természetes állapotába, és mindaddig mozdulatlanul fekszik a talajon, míg valaki újra föl nem veszi, és el nem hajítja.
Ez az analógia jól szemlélteti világunk folyamatos létezését. Mielőtt az Örökkévaló hat nap alatt megteremtette a világot, a világ nem létezett. A világ hiányában az abszolút semmi uralkodott. Akkor hol jött létre ez a világ? A Mindenható a maga végtelen erejéből merítve teljesen új fogalmat hozott létre: valaminek a semmiből történő létrejöttét. A létezés abszolút vákuumában, az üres térben az Örökkévaló pluralisztikus, sokrétű és bonyolult teremtést hozott létre. Midőn az Örökkévaló azt mondotta: „Legyen világosság”, a semmiből hívott létre fényt. Midőn azt mondotta: „Legyen boltozat”, azt is a legteljesebb ürességből hozta létre.
Joggal beszélhetünk-e világunkról, mint független dologról? Kijelenthetjük-e, hogy valódi természete immár kialakult, és önállóan létezik? Kijelenthetjük-e, hogy a semmiből létrehívott teremtés független létezéssé vált, és most „valami”? Nyilvánvalóan nem. Világunk, amely semmiként kezdődött, nem a maga veleszületett jellege folytán marad fenn, hanem azért, mert folyamatosan hat rá az Örökkévaló kreatív energiája, ahogy a kő a ráirányított emberi erőnek köszönhetően repül a levegőben.
Ilyenformán tehát a teremtés összehasonlíthatatlan mértékben különbözik az emberi munka és kreativitás szokásos anyagi eredményeitől. Amikor például az asztalos nyers fatörzsből a mesterségbeli tudása és ügyessége révén, fűrészeléssel, összeillesztéssel, csiszolással és politúrozással gyönyörű asztalt készít, valójában független létezővel, egy darab fával kezdi. Lényegében véve nem hoz létre semmi újat, hanem inkább módosította, átalakította, gazdagította és szépítette az anyag egy már létező darabját. Sőt, az asztalos nem ültet semmilyen olyan minőséget a fadarabba, ami előzőleg ne lett volna már meg benne, hanem csak a pénzbeli és a használati értékét gyarapítja. Ha nem jön az asztalos, és nem módosítja a fát, az békésen, mozdulatlanul ott marad természetes környezetében. Így tehát kimondhatjuk[10]: „A mi emberi cselekedetünk nem hasonlít a Tieidhez, ó, Uram!”
Az egyistenhit valódi jelentése
Az Örökkévaló egyetlen volta, abszolút egyedülvalósága és oszthatatlansága nem olyan állítások, amelyek célja tagadni annak lehetőségét, hogy az Örökkévalón kívül létezhet másik istenség is, sem az, hogy cáfolják egy olyan lény esetleges létét, aki az Örökkévaló áhítatot keltő hatalmával és erejével rendelkezik. Az ember önmagától aligha lenne képes arra, hogy ennyire hamis tévhitben leledzen. Ezek a fogalmak inkább megerősítik és újrahangsúlyozzák, hogy az egész teremtés, amely a gyakorlatlan szem számára az isteni jelenléten kívülinek és önállóan létezőnek tetszik, a legteljesebb mértékben az Örökkévaló mindent magába foglaló egységén belül van.
Ez a magyarázat még azokat is megcáfolja, akik elismerik ugyan, hogy az Örökkévaló teremtette a világot, de azóta elhagyta, és a saját lényegi folyamataira bízta. Vannak, akik szerint most, hogy világ immár létrejött, nincs szüksége az Örökkévaló állandó beavatkozására és gondoskodására. Isten egyetlenségének fogalma azonban még a bálványimádás e formájától is megóv minket.
A bálványimádás nem azonos azzal a hiedelemmel, hogy az egyetlen Istenen kívül más istenek is léteznek, hanem ez olyan elképzelés, miszerint létezik olyan független dolog, amelynek létezése nem függ közvetlenül az Örökkévalótól. Ebbe még azok a dolgok is belefoglaltatnak, amelyeket valamikor az Örökkévaló teremtett, csak most azt hiszik róluk, hogy rajta kívül, az Ő lényétől függetlenül léteznek. Az, hogy minden az Örökkévalótól függ, azt jelenti, hogy nincs két külön dolog: Isten és a világ. Csak egyetlen Isten van, és van a világ, amely ha Isten nem tartaná folyamatosan a levegőben, nem lenne.
[Azt sem mondhatjuk, hogy a világ nem is létezik, hanem csupán illúzió. A Tóra, amely az igazság Tórája, határozott és egyértelmű kijelentéseket tesz a világ létezéséről, és visszavonhatatlanul megparancsolja az embernek, hogy művelje a földet, és gazdagítsa a földi isteniséget. A cél itt nem a világ létezésének tagadása, hanem az Örökkévalótól való függésének és annak megerősítése, hogy az egész az Örökkévaló láthatatlan egységébe tartozik.]
4. fejezet
A fizikai világ célja
A spirituális és az anyagi lét
Nem könnyen fogjuk fel és érezzük át, hogy mindennek a létezése teljes egészében az Örökkévalótól függ. A mi anyagi világunkban az isteni jelenlét annyira rejtett, hogy kellő logikus gondolkodás híján, még arra a téves következtetésre is juthatunk, hogy teremtő és alkotó nélkül létezünk. Ilyen mérvű sötétséggel, és a feltárulkozó isteniség hiányával kell szembeszállni és megküzdeni ebben az anyagi világban, amely a Kabbala leírása szerint minden más világnál sötétebb. A kabbalisztikus és chászid irodalom mindenütt „a világok legalsóbbikaként” utal arra, hogy mennyire erőtlen világunkban az isteniség fénye. Ez a kifejezés a zsidó misztikában állandó emlékeztetőül szolgál arra, hogy a magasabb spirituális szférákhoz képest, ahol az Örökkévaló világossága nyíltan, jóllehet különböző mértékben ragyog, mennyire alacsony szintűek a földi állapotok. Míg az összes spirituális világ készségesen elismeri a forrásához való kötődését, és azt, hogy az Örökkévaló teremtőképességéből származik, az anyagi világ leplezi az igazságot.
 Ez mutatja a spirituális és az anyagi közötti különbséget. A legtöbb ember gondolatvilágában a „spirituális” valami olyan dolog, amely nem látható, nem foglal el helyet, emberi érzékszervekkel nem érzékelhető, és így tovább tulajdonképpen olyan, mint egy angyal. Mikor valaki egy angyalra gondol, képzeletében egy láthatatlan és érzékelhetetlen lény jelenik meg. Az angyal létével az ember a sajátját állítja szembe, mivel az tökéletes ellentéte az angyalénak. Az emberi létezés természetesen kézzelfogható, és anyagi szükségletek mozgatják. Az ember úgy képzeli, hogy az angyalt valamilyen magasabb rendű, tapinthatatlan dologból gyúrták, és magasabb rendű célokat szolgál, ezzel szemben az ember, lévén anyagi szervezet, tapintható, látható, hallható.
De miért? Mi határozza meg a spirituálist és az anyagit? Mitől azok, amik? Mi teszi a spirituális dolgot megfoghatatlanná és „tulajdonságok nélkülivé”, és mi készteti az anyagi dolgot arra, hogy elfogadja a térben-időben létezés korlátait?
Az, hogy tudatában vannak forrásuknak és kötődnek hozzá, vagy sem. Egy spirituális lény állandóan tudatában van a forrásának, és közel van hozzá. Így nem lehet önálló, mivel ismeri az igazságot, és mindig tudatában van saját forrásának. Hogyan válhatna külön egy angyal, és hogyan válhatna anyagivá, mikor minden pillanatban érzi, hogy az Örökkévaló ott lebeg fölötte? A spirituális lény természetes alárendeltje léte eredetének, amely egyszersmind meg is semmisíti őt, és ezt a spirituális lény állandóan érzi is. Az anyagi lény ezzel szemben épp azért lesz anyagi, mert teremtője, az Örökkévaló el van rejtve előle. Ha ez a lény már nincs tudatában az Örökkévalótól való függőségének, automatikusan magára veszi a térben-időben létezés kötöttségeit. Meggyőzi magát saját önállóságáról, elfogadja a szabadság illúzióját.
A király és miniszterei
Az összehasonlítás kedvéért képzeljünk el egy királyt, akinek van két nagyon fontos minisztere: a hadügyminiszter és a külügyminiszter. Óriási hatalmuk forrása természetesen a király. Ha a király nem állította volna őket ezekre a posztokra, ugyanolyanok lennének, mint bárki más. Most viszont a maguk miniszteri posztján, ahol illusztris hazai és külföldi látogatókat fogadnak, államfőktől kapnak ajándékokat, és hétköznapi emberek fordulnak hozzájuk segítségért, a maguk észjárása szerint ők a világ legnagyobb emberei. Ők maguk a saját kis királyaik, olyannyira azok, hogy az állami fogadásokon, mikor a király nincs jelen, mindegyik önmagát tekinti a királyság uralkodójának. A két miniszter még vitatkozhat is egymással, vagy éppen ellenséges érzelmeket is táplálhatnak egymás iránt, mivel vetélytársakat látnak egymásban. Előfordulhat, hogy egy-egy állami fogadáson nem hajlandók szóba állni egymással, vagy éppen veszekednek. Végtére is mindketten roppant befolyásos emberek, és mindketten sokkal nagyobbnak képzelik magukat a másiknál: nehezen viselik el riválisukat. Mikor azonban a királyi palotába rendelik őket, furcsa dolog történik. Az ország jogos és abszolút uralkodójának színe előtt, az előtt az ember előtt, aki nemcsak e magas pozícióba helyezte őket, hanem egyetlen intéssel, mindenfajta indok nélkül le is fejeztetheti őket, hirtelen mindketten elhallgatnak. Olyannyira nem táplálnak ellenséges érzületeket egymás iránt, hogy ha például a király jelenlétében a hadügyminiszter megsértené, vagy pofon ütné a külügyminisztert, akkor az minden valószínűség szerint nem is reagálna erre. Még csak nem is érzékelné a sértést. A királyi hatalom forrásának jelenlétében ugyanis ő abszolút semmi, és képletes szólva nem létezik.
Ugyanez a helyzet a teremtésben lévő dolgok esetében is. Mivel a spirituális birodalomban nem takarja fátyol az Örökkévaló fényét az alattvalók elől, az alattvalók az angyalok és a hozzájuk hasonlók sosem válnak anyagivá. Hogy is válhatnának azzá? Létezésük olyannyira teljes mértékben megsemmisül az Örökkévaló jelenlétének erejében és intenzitásában, hogy sosem veszik magukra a látszólag független anyagi valóság korlátait.
Az anyagit a spirituálistól az Isteni fény egyik nagy összehúzódása választja el, amit a Kabbala mászách upárszának, függönynek és fátyolnaknevez. Az Örökkévaló a mi világunkban rejtve van jelen, ennek következtében a világ automatikusan a térben-időben létezés dimenzióit ölti magára. A tárgyak és a dolgok függetlennek érzik magukat, és ezt a függetlenségérzetet azzal fejezik ki, hogy testivé és anyagivá válnak. Az anyagi dolog olyan valami, ami leplezi a forrását, és azt kiáltja a megfigyelőnek: „Én nem vagyok megsemmisült és függő! Én valami vagyok!”
Az igazságot takaró fátyol
RSZ a Tánjában[11] hosszasan tárgyalja ezt a témát, és rámutat, hogy a teremtés célja nem a legmagasabb spirituális világok, hanem a Föld, a legalsó világ léte. Az Örökkévaló azt kívánta, hogy ebben az anyagi birodalomban, ahol „sötétség borítja a földet”, és az isteni nem látható, olyan átalakulás menjen végbe, ami után az isteni világosság békésen és kényelmesen, minden korlátozás nélkül megpihenhet. Ez az oka annak, hogy világunk a legmagasabb spirituális világokkal ellentétben úgy teremtetett, hogy az Isteni Fény ellepleztetett előle; tévesen azt is hihetné valaki, hogy ez a világ egy magában való dolog, és semmiféle teremtője nincs.
Miért volt szükséges mindez? Mert a Mindenhatónak az volt az óhaja, hogy azt a „lakóhelyet”, amelyre vágyott, a világ földi lakói hozzák létre. A Tóra és a micvák által, melyek révén az Örökkévaló végtelen esszenciájának előképe lassan a világra vetül, lassanként megvilágítható ez a lakóhely, és a Királyok Királya méltó hajlékává tehető. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy az ember célja az, hogy a Tóra és a micvák szerinti életvitellel feltárja a világ valódi jellegét, miszerint „Rajta kívül semmi sem létezik”[12]. A szolgálat és az Örökkévaló iránti odaadás célja feltárni, a „Rajta kívül nincs más” mikéntjét, ami egyrészt azt jelenti, hogy természetesen nincs más isten Rajta kívül, másrészt pedig azt is, hogy az Ő lényén kívül semmiféle létezés nincs. Az a hamis elképzelés, miszerint a világ tulajdonképpen különálló és független entitás, valójában a teremtés igazi arcának eltorzítása. A világ valójában nem más, csupán az Örökkévaló mindenhatóságának és kisugárzásának egyik kiterjedése. A leplezés, a fátyol azonban, ami a világot borítja, nem engedi feltárulni az igazságot. Ezért van szükség a Tórára és a micvákra: hogy föllebbentsük e fátylat, és feltárjuk a rejtett igazságot.
5. fejezet
Judaizmus: egy radikális vallás
A héj mögötti gyümölcs
A kabbalisztikus és a chászid irodalom a világot olám háklipot, héj- vagy hüvelyvilág néven emlegeti, aminek célja világunk lényegének kifejezése. Amikor az ember egy gyümölcsre tekint, annak csak értéktelen héját látja, és nem foglalkozik azzal a részével, amely a héjban van. Ha valaki nem tudja, hogy a héjon belül gyümölcs van, valószínűleg eldobja, mert maga a héj nem különösebben csábító, s ezáltal elveszíti az értékes belső részt. A számottevő elemet, a belül található gyümölcsöt a héj eltakarja. Ha valaki magára a gyümölcsre kíván szert tenni, előbb el kell távolítania a héját.
Világunk ugyanilyen. Világunk lényege valójában az isteniség. Minden egyes teremtett dolog lényege az, hogy tartalmazza az isteni energiát, ami élteti. A probléma az, hogy az igazságot elfedi a klipá, egy tok, amely magába zárja a világ isteni jellegét, és arra a meggyőződésre vezeti a szemlélőt, hogy csak maga a héj létezik, és az nem tartalmaz eltakart isteni dolgot. Napjaink szóhasználatával élve mondhatjuk, hogy ezt a héjat a természet és a természeti erők alkotják. Úgy tűnik, mintha a világ a maga dinamikája folytán működne, és magától mozogna.
A klipá világa nem a teremtés véletlen hibája, hanem beletartozik az Örökkévaló isteni tervébe. A terv az volt, hogy ezen a sötét világon távolítsuk el az igazságot elfedő héjat, tárjuk föl a világ függönye mögött rejtőző istenit, és ezáltal világítsuk be a Földet. Ebben a küldetésben különleges feladat és erő adatott a zsidó népnek: hogy istenes cselekedetek végrehajtásával radikálisan változtassa meg az embernek az anyagi világról alkotott képét, s ezáltal kapcsoljon mindent az istenihez.
Átmenet-e az evilági élet?
Ez az oka annak, hogy a zsidóság más világvallásokkal ellentétben nem koncentrál a „másvilágra”. A Judaizmusban az e világi vallási kötelességeknek nem az a célja, hogy életet nyerjünk általuk a következő világban. A zsidóság nem foglalkozik „spirituális megváltással”. Nem is állítja, hogy az ember spirituális fölemelkedése közvetlen kapcsolatban áll a testi örömöktől és az anyagi jóléttől való tartózkodással.
Az előző fejezetekben ismertetett filozófiai fogalmak, nevezetesen az a meggyőződés, hogy még az anyagi világ is isteni eredetű, és az ember küldetése ennek az isteniségnek, és isteni szikráknak a feltárása az alapja annak, hogy a zsidóság elsősorban az emberi élet apró részleteivel és az anyagi lét szublimálásával foglalkozik. A Judaizmus ugyanis azt vallja, hogy a világ sötétsége alatt található egy isteni réteg, s ezért azt tanácsolja, hogy az ember ahelyett, hogy tartózkodik a „gonosz” világtól és nem piszkolja be a kezét, inkább foglalkozzék az anyagi világgal, és tárja fel annak valódi jellegét. Ezt az egyedülálló jelleget úgy tárhatjuk fel legjobban, ha a Judaizmus összevetjük más vallásokkal, amelyek alapvetően más filozófiai nézőpontból szemlélik az anyagi világot és magát az életet, és a magasabb spirituális cél elérése érdekében önmegtartóztatást és a világtól való visszahúzódást ajánlanak.
Azok a vallások, amelyek ezeket az értékeket hirdetik, ezt azért teszik, mert nézetük szerint a „mennyhez” és a spirituális világhoz képest alsóbbrendűek és jelentéktelenek. Ezért van az, hogy a világ legnagyobb vallásai önmegtartóztatást, meditációt, cölibátust, testi önmegtagadást, sőt esetleg éhezést, vagy akár önostorozást ajánlanak. Mindezeknek a tevékenységeknek a célja az anyagiság tagadása, mégpedig attól a meggyőződéstől vezéreltetve, hogy az anyagiak lesüllyesztése a spiritualitás fölemelkedéséhez vezet, hogy a lélek csak a test megtagadása által nyerhet uralmat a test fölött. Ebből természetszerűleg következik a test és általában az egész anyagi világ szentségének tagadása, és az anyagi szükségletek lekicsinylése: minden az alvás, az evés, a házastársi kapcsolatok, de akár még a beszéd is „istentelennek” tekinthető. A spirituális katasztrófához vezető út anyagi javakkal van kikövezve, és csak „a jámborak öröklik a Földet”.
„Ismerd Őt minden utadban”
A zsidóság ezzel szemben azt kéri, sőt megköveteli az embertől, hogy vegyen részt az anyagi valóságban. A zsidó élet célja nem az önmegtagadás. Az ember mondja a zsidóság vegye ki a maga részét a kereskedelemből, az étkezésből, a házasságból és utódok nemzéséből, a nevetésből, de minden tevékenységét hassa át a spiritualitás, hogy megszentelje és kiemelje őket az anyagi voltukból. Lelkiismeretesen ragaszkodni kell a zsidótörvényekhez, mert ezzel az ember minden tevékenységébe bevonja az Örökkévalót, s ezáltal feltárja az anyagi létben állandóan jelen lévő isteniséget. Ezt a meggyőződést foglalja össze rabbijaink halhatatlan mondása: „Ismerd Őt minden utadban”[13]. Ha az ember megtartóztatná magát a fizikai szükségleteitől, azzal lényegében azt állítaná, hogy az Örökkévaló nem része világunknak, és csak az általunk magasabb, spirituálisnak nevezett régiókban található meg.
Ilyenformán tehát a zsidóság és néhány más vallás között az irányultság a különbség. E hiteket és a Judaizmus nem csupán bizonyos nézetek különböztetik meg, mint például a Messiás kiléte, vagy egy-egy próféta legitimációja. A zsidóság egészen más irányultságú, mint ezek a hitrendszerek, és ez így foglalható össze: Míg más vallások arra törekednek, hogy az embert fölemeljék az Örökkévaló és az ég régióiba, a Tóra az Örökkévalót szeretné lehozni az emberek közé, a földre. Míg más vallások fölfelé orientáltak, és arra ösztönzik az embert, hogy szabaduljon meg anyagi szükségleteitől, amelyek a földhöz láncolják, s nem engedik őt az Örökkévaló közelébe emelkedni, addig a Tóra cselekvésre sarkallja az embert, és arra, hogy ezáltal hozza le közénk az Örökkévalót, hogy közöttünk lakozzon és uralkodjék a földön.
A férfi nem maradhat nőtlen, még ha szeretne sem. A Talmud arra ösztönzi, hogy házasodjon meg, és „tapasztalja meg az életet a nővel, akit szeret”[14]. Fölöttébb kívánatos a bőséges gyermekáldás. A Tóra egészen odáig elmegy, hogy kijelenti: a házastársi aktus a férfiember egyik legszentebb tevékenysége. Ez az egyetlen mód, amellyel isteni lélek hozható a világra.
A böjt a zsidóságban majdnem, hogy csak azokon a napokon szokásos, amelyek célja a zsidóságot ért nagy szerencsétlenségekre való emlékezés. Egyébiránt a böjt nem megfelelő módja az Örökkévaló szolgálatának. A zsidóság a szombatot és az ünnepeket „borral, hússal és ínyencségekkel” ünnepli[15].A zsidóság ösztönzi a férfit, hogy kereskedjen, és ezáltal legyen képes támogatni a szegényeket, és enyhíteni a szenvedést. A gazdagság csak akkor jó cél, ha nem válik öncélúvá, hanem a szükséget szenvedők javára is szolgál. Erősen bátorítja a Judaizmus azokat az esztétikai örömöket, amelyek arra tanítják az ember, hogy dicsőítsék az Örökkévalót, aki ilyen csodálatos világot teremtett. Összefoglalva: a Tóra minden földi tevékenységet az Örökkévalót kereső útnak tekint, mivel az Örökkévaló itt lakozik a világunkban, és része annak. Amíg az ember ezeket a tevékenységeket az Örökkévaló törvényeinek megfelelően és az ég kedvéért folytatja, azzal nagy érdemeket szerez, mivel ily módon megszenteli az anyagi létet, és egyesíti az Örökkévalót a világgal. Ha egy zsidó az egész anyagi létezését az Örökkévaló szolgálatának szenteli, azzal azt demonstrálja, hogy a világ egy az Örökkévalóval, és sohasem vált el Tőle.
Ember és Isten
De miért játszik olyan kiemelkedő szerepet a világ legnagyobb vallásaiban a test és az anyagi világ elutasítása a lélekkel, az éggel és a halál utáni élettel szemben? A válasz az ember természetes és ösztönös isten-felfogásában rejlik. Az ember nem sokat tud az Örökkévalóról, és ami keveset tud, az is inkább az, hogy mi nem, mint hogy mi igen. Az emberi tudás azt sugallja, hogy az Örökkévaló minimum emberfeletti: metafizikai és égi. Nem eszik, nem alszik, nincs felesége, és kizárólag spirituális dolgokkal foglalkozik. Másként fogalmazva: mikor az elme az isteniségen töpreng, csupán egyfajta következtetésre juthat: az Örökkévaló semmiben sem hasonlít ránk. Nekünk vannak fizikai szükségleteink, Neki nincsenek. Magunkból kiindulva, ilyen és hasonló extrapolációkkal jutunk el odáig, hogy egy-egy pillanatra felvillan előttünk az Örökkévaló és az Ő lényege.
Ilyenformán, ha igaz az, hogy az Örökkévaló semmiben sem olyan, mint mi vagyunk, ha igaz az, hogy az Örökkévaló abszolút immateriális, akkor logikusnak látszik a következtetés, miszerint csak akkor kerülhetünk közelebb Hozzá, ha megszűnünk azok lenni, amik jelenleg vagyunk. Így a vallás, amely a legalapvetőbb kísérlet az Isten és ember közötti mérhetetlen szakadék áthidalására, és a kettő közelebb hozására, azt állítja, hogy Istent csak úgy lehet megközelíteni, ha hasonlóakká válunk Hozzá, tehát ebből következően kevésbé emberiek leszünk! Tehát az alvás, evés, nemi kapcsolatok, anyagi gyarapodás minimalizálásával az ember közelebb kerül Istenhez, mivel az isteni és az emberi lét kölcsönösen kizárja egymást.
Az ember ezen a világon természetesen nem tud teljesen lemondani a fizikai szükségleteiről, különben nyilvánvalóan éhen hal. A testnek vannak alapvető szükségletei, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Végső soron tehát ezek a vallások nem tudják elfogadni, hogy világunk, amely a spiritualitás antitézise, és ahol Isten nem látható, önmagában végződhet. Ezzel szemben állhatatosan kitartanak a mellett, hogy az ember a lehető legnagyobb mértékben tartózkodjék a fizikai szükségleteitől és a gyönyöröktől, míg csak meg nem hal, és ki nem érdemli, hogy Isten színe elé kerüljön. Ezáltal az ember a maga világát teljesen alárendeli a magasabb, spirituális régióknak.
Mindez teljesen logikusnak tűnik. Akkor miért utasítja el a Judaizmus, és teszi a hangsúlyt a gyakorlati parancsolatokra?
A felfoghatatlan megérintése
A zsidó tanítás szerint az Örökkévaló igazi természete az ember számára teljességgel megközelíthetetlen. Az ember számos jelzővel próbálja leírni Istent: mindentudó, mindenütt jelen lévő, végtelen, bölcs hogy csak néhányat említsünk. Magasabb nézőpontból azonban ezek a leírások, noha szándékuk szerint Isten dicsőítésére és magasztalására valók, nem írják le az Ő igazi nagyságát, sőt paradox módon inkább leplezik azt, és eltérítenek minket az Örökkévaló valódi természetének megismerésétől. Amikor Istent ezekkel a jelzőkkel illetik, emberi szemszögből szemlélik, olyan emberi fogalmakat aggatnak rá, mint hatalom, jelenlét, kedvesség. Ilyen módon Isten nem határozható meg a Maga ismérveivel.
 Az ember épp a maga emberi jellege folytán sosem lépheti át az Örökkévaló realitásának küszöbét. Az Örökkévaló transzcendenciája nem azt jelenti, hogy az Örökkévaló egy olyan létra legmagasabb fokán áll, amelyen valahol jóval lejjebb az ember is megtalálható, vagy hogy egy olyan kontinuum legszubtilisabb végén helyezkedik el, amely a hétköznapi ember és Közte húzódik, hanem inkább azt, hogy az embert és az Örökkévalót áthághatatlan szakadék választja el.
Képzeljünk el egy vak embert, aki egy szép festmény szeretne értékelni: nem számít, hogy járatos-e a művészetekben, vagy még csak most teszi e téren az első lépéseket. Sajnos az ő esetében hiányoznak azok az alapvető képességek, amelyek lehetővé teszik a fény, a szín és a képek érzékelését. Egyszerűen semmit sem tehetünk annak érdekében, hogy a vak ember elképzelje, milyen is a szóban forgó festmény. Nem kétséges, hogy bizonyos analógiák segítségével elvont értelemben képes fogalmat alkotni a szépségéről. Elmondhatjuk például neki, hogy ennek a bizonyos képnek a szemlélése hasonló élvezetet szerez, mint egy szép zenemű hallgatása, mindazonáltal ez sem viszi közelebb a festmény csodálatos színeinek valódi értékeléséhez. A szakadék áthidalhatatlan.
Ugyanígy más síkon, másik viszonyítási rendszerben létezik az Örökkévaló és az ember. Következésképp minden olyan leírás, amelyet az emberi agy az Örökkévaló leírásával kapcsolatosan felfogni képes, végső soron nem elegendő. Mindez csupán azoknak az Örökkévalóval kapcsolatos dolgoknak a leírásai, amelyekkel az ember a maga egészen más viszonyítási rendszerében találkozik.
Sőt mi több, a világtalan emberrel és a festménnyel ellentétben az Örökkévaló és az ember realitása nem párhuzamos. E kétfajta létezésnek nincsenek közös tartományai, ahonnan viszonylag pontos párhuzamok lennének felhozhatók egymással kapcsolatban, mint például a festmény és a zene esetében. A látás és a hallás végső fokon összevethető, hiszen mindkettő emberi érzékelés, mindkettő ugyanabban a tér-idő koordinátarendszerbe tartozik. Az Örökkévaló és az ember esetében kvantumugrás választja el előbbit az utóbbitól. Ilyenformán az összes olyan leírás, az összes olyan jelző, amelynek célja az Ő nagyságának körülírása, csupán azt képes érzékeltetni, hogy miként mutatkozik meg az Örökkévaló, hogyan viszonyul a mi világunkhoz, mit reprezentál, mikor egy egyébiránt áthatolhatatlan fátylon keresztül leszűrődik az emberi világba. Ennélfogva tehát ezek a jelzők a legjobb esetben is csak azt közelítik meg, amit az Örökkévaló tesz, és nem az Örökkévaló valódi lényét vázolják fel.
A különbség nem szintekben mérhető
Egy elsőéves diák például a tanárával beszélve igyekszik legjobb képességeit és tudását megmutatni. Az átlagember a lehető legjobb oldalát igyekszik megmutatni egy szentéletű ember jelenlétében. Sokirányú tapasztalat mutatja: nem a tudatlan, hanem a jól informált ember tud értelmes párbeszédet folytatni a szakértővel; nem a közepes képességű, hanem a tehetséges ember tud együttműködni a zseniálissal; a roppant erősnek nem a gyenge, hanem az erős lehet méltó társa; nem az unalmas, hanem a szellemes ember tud társalkodni a sziporkázó elmékkel; nem az átlagos, hanem a nemes lelkületű ember képes közeledni a magasztoshoz.
Felületes párhuzamot vonva úgy gondolná az ember, hogy a transzcendens Örökkévalóval csak az ember legfennköltebb, legspirituálisabb megnyilvánulásain keresztül lehet kommunikálni, és hétköznapi dolgait háttérbe kell szorítani, el kell rejteni. Sokszor tapasztaljuk, hogy számos vallás inkább a hittételekre és magára a hit fontosságára épül, mintsem parancsolatokra és cselekedetekre. Ha feltételezzük, hogy egy „spirituális létrán” a nyolcadik és a kilencedik fok vezet a tizedikhez, akkor nyilvánvalóan hasonló módon közelíthető meg a századik és a többi fok is. Így ha valaki egy erényes bölccsel vagy egy cádikkal a Tóráról beszélget, és nem az üzlettel foglalkozik, akkor nyilván azt hiszi, hogy ezáltal közelebb kerül az Örökkévalóhoz, mintha az üzlettel foglalkozna, és az Örökkévaló csak a zsinagógában ülő, táleszbe burkolózó embert hallgatja meg, és azt nem, aki a piacon az anyagi javak megszerzésével foglalatoskodik.
Ez a gondolkodásmód azért téves, mert abból indul ki, hogy az Örökkévaló és az ember ugyanazon a létrán áll, hogy ugyanazon a kontinuumon helyezkedik el, mint az ember, csak épp a legmagasabb fokon. Valójában azonban óriási szakadék választja el az emberi képességeket beleértve az elmét is az Örökkévalótól. Az ember olyan végtelenül távol áll az Örökkévalótól, hogy azt semmiféle összehasonlítás nem fejezheti ki.
A parancsolatok a kapcsolat alapja
Akkor hát hogyan foghatja fel az ember az Örökkévalót? A parancsolatok alapvető célja nem csupán abban áll, hogy kellő mértéktartásra intsen és megfelelő korlátok közé szorítson, s ezáltal egyszerű jó szolgákká alacsonyítson minket. Habár az abszolút engedelmesség és önfeladás elengedhetetlen az Örökkévaló igaz szolgálatához, a parancsolatoknak az a fő céljuk, hogy a jámbor istenfélőt az Örökkévaló tisztelete által magasabb szintre emeljék. A parancsolatok révén erős kötelék szövődik az Örökkévaló és az ember között. Az emberi viszonyokban is, két nem egyenrangú fél közötti kapcsolat az alacsonyabb rangúban tiszteletet ébreszt és a másik fél magasabbrendűségének érzetét kelti és mennyivel inkább javunkra szolgál ennél az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatunk.
„A micvá, a ťparancsolatŤ egyúttal összetartást vagy szövetséget is jelent (az arameus cává, ťszövetkezésŤ szóból). Aki teljesít egy parancsolatot, az Örökkévaló leglényegével egyesül, hiszen Ő rendelte el a micvákat. Ez a Misná értelme[16]: ťa micva jutalma egy másik micvaŤ, hiszen a jámbor istenfélő legnagyobb jutalma az a kötelék, amely az Örökkévalóhoz fűzi, s amely a parancsolat teljesítésével jön létre. Ezt legjobban az egyszerű, tanulatlan ember példája világítja meg, az olyan emberé, aki nincs is tudatában tudatlanságának (hiszen ennek tudása már bizonyos bölcsességet kíván). A ragyogó intellektusú, az absztrakciók síkján álló tudós szempontjából az ilyen tanulatlan ember szinte nem is létezik… Tételezzük fel, hogy ez a kiváló tudós arra kéri a tanulatlant, hogy végezzen el a számára valamit. Ekkor ez az egyszerű ember rögvest fontosnak érzi magát hiszen a kiváló tudós őt választotta egy feladat elvégzésére, és ő képesnek is érzi magát e kérés teljesítésére – és nő a tudós szemében is… Lényegtelen, hogy miben áll a kérés: a hangsúly magán a kérésen és annak teljesítésén van… Hasonlóképp: a parancsolat tekintéllyel ruházza fel azt aki azt megtartja, és egyúttal kölcsönös kapcsolatot létesít a Parancsoló és parancsot teljesítő között.”[17]
A Tóra és parancsolatainak megtartása azonban túlmutat egy egyszerű kapcsolaton, hiszen egyúttal egyesít az Örökkévalóval.
A micvák az Örökkévaló akaratát fejezik ki, és megtartásuk az Ő akarata.
Noha az Örökkévaló akarata és bölcsessége materiális köntösben, azaz kézzel fogható tárgyak formájában jelenik meg ilyenek például a gyapjú szemlélőszálak vagy a bőr tefilin, ezek éppen tárgyi mivoltuk folytán az Örökkévalótól távol állónak tűnnek. Az anyagiság azonban nem befolyásolja az Örökkévalóval való eggyé válást, hiszen ez ahhoz hasonlítható, mint amikor az egyszerű halandó magához öleli a királyt: lényegtelen, hogy a király milyen ruhát visel, hiszen teste a ruhák alatt van. Ugyanígy, amikor a király átöleli az egyszerű halandót, nincs jelentősége annak, hogy karját ruha fedi.
Ez a meglátás megerősíti azt a nézetet, miszerint a fizikai micva semmiképp nem alacsonyabb rendű az imánál vagy a meditációnál. Természeténél fogva ugyanis egyiknek sincs értéke. Mivel azonban az Örökkévalóval csak az Általa adott parancsolatokon keresztül tudunk érdemlegesen kommunikálni, ezért ha az Örökkévaló egyszer azt mondja, hogy a micvának súlya van előtte, akkor az ember teljesíti, mivel híján van azoknak a képességeknek, melyek lehetővé tennék alternatív értékítélet megalkotására.
A Tóra tehát a legteljesebb mértékben elutasítja azt a nézetet, miszerint az Örökkévaló kizárólag az égben található. A Tóra legelső verse így szól[18]: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Nyilvánvaló, hogy az ég ugyanúgy része a teremtésnek, mint a föld, és éretlen és hamis gondolat azt hinni, hogy az ég bármennyivel is jobban képes befogadni Istent, mint a föld.
6. fejezet
Fényt hozni a sötétségbe
„…a föld királya is vagyok”
Jóllehet az egész világ csupán az isteni fény egyik kiterjeszkedése, és minden egyes teremtmény, minden egyes tárgy, ami csak létezik ezen a világon, teljes mértékben az isteni megtartástól függ, mindazonáltal önálló, minden küldő feltétel nélküli entitásokat látunk, amelyekhez semmiféle zsinór nem csatlakozik. Az isteni fény így teljes mértékben rejtve van jelen a világban, és amit látunk, az szöges ellentéte a világ igazi jellegének. Nem azt látjuk, hogy az anyagi világ teljesen önállótlan és következésképp teljesen jelentéktelen és semmi az Örökkévaló fényéhez képest, hanem szubjektív észleleteink kizárólag a látható és megtévesztő anyagi világot érzékelik.
Mindazonáltal ha valaki nem is látja az igazságot, de teljes mértékben megérti a fentebb körvonalazott fogalmakat, és nemcsak felszínesen, hanem mélyen elfogadja a teremtés igazságát, az előtt az ember előtt az igazság fénye mindig át fogja világítani a sötétséget.
Az ember életcélja az, hogy feltárja a világban meglévő rejtett isteniséget: a Tórán és a micvákon keresztül, az Ő szolgálatára használt tárgyakon és igazságon keresztül, mert mindennek a nyers anyagisága alatt ott van az isteni. Például a micvák végrehajtásában rejlő erő, nyilvános tanúságtétel amellett, hogy az anyagi világ alatt ott rejtőzik a szentség rétege. Az első ember, aki magára vette ezt az elemi kötelességet, Ábrahám volt. Mi volt Ábrahám legfőbb gondja egész életében? „Szólította az Örökkévalót, az örök Istent”[19]. Ábrahám a Föld minden szegletét az Örökkévalónak szentelte.
Hasonló gondolat olvasható abban a Midrásban, amely az Örökkévaló és segítő angyalai közti beszélgetésről szól: „Az angyalok azt tudakolták: Miért fordulsz el tőlünk, miért ragyogtatod ábrázatod Ábrahámra, miért törődsz csak ővele, s miért rekesztesz ki minket? Az Örökkévaló e szavakkal szólt az angyalokhoz: Ti csak az égben koronáztatok Királlyá engem, Ábrahámnak köszönhetően azonban már nemcsak az ég, hanem a Föld királya is vagyok.”
Ábrahám azonban még ennél többet is elért. A fenti versben nem az ÉlHáolám, „Világ Istene” szavakat használja, hanem az ÉlOlám „Isten világ”. A kettő között óriási különbség van. A „világ Istene” azt sejteti, hogy létezik az Isten és létezik a világ, és Isten ennek a világnak az ura. Az „Isten világ” azt tanítja, hogy az oszthatatlan Mindenhatón kívül semmiképp nem létezhet valamilyen független dolog, még ha alsóbbrendű is. A világ teljes mértékben egy és azonos az Örökkévalóval. Ábrahám örök érdeme, hogy ez köztudottá vált.
A lélek küldetése
E magyarázat által nyer értelmet az egyik legnagyobb teológiai talány: Mi a szándéka a Mindenhatónak azzal, hogy egy olyan szent valamit, mint a nösámá (lélek), amely „Isten dicsőség-trónja alól faragtatott”[20], lebocsát egy ilyen csalárd és hűtlen világba? Miféle előnye származhat egy ilyen szent és magasztos dolognak abból, hogy lebocsátkozik „minden világok legalsóbbikába”?
Az, hogy csak ezáltal építhető meg az Örökkévaló lakóhelye ebben a legalsó világban. Ha csakugyan úgy volna, mint ahogy látszik, és ez a mi anyagi világunk szentség nélküli és durva lenne, akkor a nösámának nem volna itt helye. De ez nem igaz. A nösámá az anyagi világban ugyanolyan otthon érzi magát, mint az Égben, mégpedig azáltal, hogy az Eget a Földre hozza. Az emberi test, a lélek őrzője minden egyes istenes gondolattal és minden egyes istenes szóval újabb fénypontot gyújt ki, egy-egy újabb isteni szikra bocsátkozik le az anyagi létbe, egészen addig, míg ez az „ezernyi fénypont”, mint valami kirakós játék darabkái össze nem áll, s ki nem rajzolódik belőlük világunk valós képe.
Ez majd csak a Messiás idejében következik be. Napjainkban a fentebb említett fátyol miatt a vallási kötelességek teljesítésének hatása nem látható. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a fény, amit az ember a világra hoz, elveszne vagy hatástalan lenne. Épp ellenkezőleg: érintetlen marad, s a Messiás eljövetelekor, mikor lehull a lepel, láthatóvá válik. Az a fontos, hogy az ember érezze és ismerje fel, hogy az anyagi világ minden leplezett aspektusát meg kell hódítani, és közelebb kell vinni a szentség és az isteniség birodalmához. A vallás gyakorlását átfogó terv részének kell tekinteni, amely arra irányul, hogy a világot az Örökkévaló lakóhelyévé tegyük. Minél többet tesz valaki ezért, annál közelebb hozza a megváltást.
A zsidóság nem más, mint az Örökkévaló azon utasítása, hogy az ember folytassa az Ő munkáját. Isten üzenete így szól: Teremtettem egy világot, amelyben nem könnyű felismerni az isteniséget és a szentséget. Mindazonáltal szándékom, hogy az isteniség és a szentség áthassa az egész világot. Ennek érdekében elindítottam egy folyamatot. Fogtam egy-egy csipetnyit az anyagi világ két alapvető alkotórészéből, az időből és a térből, és megszenteltem őket. Megszenteltem a hét egyik napját, a szombatot, és megszenteltem a Föld egyik helyét, Izraelt. Nektek, embereknek az a dolgotok, hogy folytassátok ezt a folyamatot. Terjesszétek ki Izrael határait, és azon munkálkodjatok, hogy a szombat szentsége hassa át a hét többi napjait is. Mindaddig terjesszétek ki az isteniség táborhelyét, míg magába nem foglalja az egész Földet, „mint ahogy a vizek beborítják a tenger fenekét”[21].
Nem csoda hát, hogy a Talmud azt ígéri: „az eljövendő világban Izrael határain túl terjeszkedik, és elfoglalja az egész Földet”[22]. Az egész világ olyan szent lesz, mint Izrael. Ma ez még rejtve van, a jövőben feltárulkozik.
A Báál Sém Tov egyik első követője Oroszországból Izrael földjére szeretett volna emigrálni. Ott akarta hagyni számos közösségi feladatát (híres rabbi volt) és mindazt a jótékonysági munkát, amivel foglalkozott, és ki akart vándorolni a Szentföldre. A Báál Sém Tov röviden és lényegretörően válaszolt neki: „Ne fuss Izraelbe. Inkább mách do Erec Jiszróél, változtasd az itteni világot Izrael földjévé.”
Az újhold megszentelése
A judaizmus fő céljának ez a szemlélete választ ad arra a kérdésre is, amely nemzedékeken át nyugtalanította a tudósokat. Az Örökkévaló első, zsidókhoz szóló parancsa, amelyet az Egyiptomból való kivonulás előtt adott, tehát a Tóra legelső micvája az volt, hogy tanúk segítségével állapítsák meg és szenteljék meg az újholdat, s így állapítsák meg a ros chodest, az új hónap kezdetét. De miért ez az első micva? Miféle óriási jelentőségű üzenetet hordoz ez a micva, hogy az összes többi micva előtt jár?
Az újhold megállapítása és megszentelése azért választatott az első micvának, mert az alapját alkotja annak, amire az egész Tóra és a micvák épülnek. Az újhold megszentelése olyan eljárás, amelynek révén a zsidó bíróság és rajta keresztül az egész zsidó nép egy közönséges hétköznapot szent nappá, ros chodessé tesz, amely annyira szent, hogy rendkívüli áldást, halélt,valamint további imát, muszáfotis kell mondanunk, amely csak ünnepnapokon szokásos. Az első micva tehát azonnal pontosan megfogalmazza, mi kívántatik meg a zsidó néptől: több idő és több hely megszentelése, s végső fokon a messiási kor elhozatala, azé a koré, amikor minden dolog szentsége láthatóvá lesz.
Az isteni szikrák
A Kabbala és a chászid gondolkodás hosszasan foglalkozik azzal, hogy minden anyagi dolog tartalmazza a minden teremtett dolgot éltető és fenntartó isteni szikrát. Ez a szikra mondhatni a tárgy „lelke”, ez a szikra a tárgy esetében csupán a tárgy anyagi létezését tartja fenn. Minden egyes teremtmény annyira függ ettől az isteni szikrától, hogy nélküle nem is létezhetne. A tárgy által fölvett fizikai kiterjedés azonban, ahogyan az elfoglalja a tér-idő bizonyos koordinátáit, magába foglalja ezt a belső isteni szikrát. Ilyenformán mondható, hogy az isteni szikra a tárgy belsejében mintegy „száműzetésben” van, és (látszólag) elszakadt a forrásától. A szikra szeretné feltárni igazi lényegét, nevezetesen azt, hogy még ez a bizonyos tárgy is csupán a benne rejtőző isteni megtartó erőnek köszönheti a létezését. Sajnálatos módon a szikra csatát veszít a tárgy külső, anyagi burkával szemben. Magányosnak és elhagyatottnak érzi magát. Börtönként érzékeli anyagi burkát, nem érzi, hogy kötődik szent és spirituális forrásához. Megváltásra vár. Ezt a szikrát ki kell szabadítani anyagi börtönéből. Ez akkor lehetséges, ha a zsidó az adott tárgyat az isteni akaratnak megfelelően, isteni célra használja. Ha például egy zsidó iszik egy pohár vizet, és elmondja az „Áldott légy, Urunk, Istenünk, akinek szava által jött létre minden” áldást, akkor ezzel megváltja és kiszabadítja a vízben rejtőző isteni szikrát.
Az anyagi lét e jobbításának célja csak a szentség szikrájának fölemelésével, meghatározott módon érhető el. Minden egyes zsidónak megvan a maga része a világban, amelyet kötelessége jobbá tenni és fölemelni. A világnak ezt a részét, amely bonyolult viszonyban áll a lelkével, csakis ő tökéletesítheti, és senki más.
Általánosságban fogalmazva a Kabbala ezt úgy magyarázza, hogy a világ hatszázezer telekre vagy területre van felosztva, amelyek mindegyike számos kisebb területre oszlik. Ennek megfelelően a zsidó nép hatszázezer kollektív lelket birtokol, mert a Szináj-hegyi Tóra-adásnál hatszázezer zsidó lélek volt jelen, ők képviselték a zsidó nép egészét: múltját, jelenét és jövőjét. E hatszázezer mindegyike külön-külön milliónyi kis lélekrészre osztódik. Minden ilyen lélekdarab önmagában is teljes, mivel ha letörik is az eredetiről, nem veszít intenzitásából. Ebből a szempontból nagyon emlékeztet a gyertyalángra, amihez gyakran hasonlítják: a gyertya végtelen számú gyertyának képes továbbadni a lángját, s ezek mindegyike örökli a tulajdonságait. A lelkek hierarchiája olyan, mint egy fa ágai: noha az egyes ágak egyenként megkülönböztethetők, mégis egy nagyobb fához kapcsolódnak, és részei annak. Minden ma élő zsidó végső soron kötődik ahhoz a hatszázezerhez, amely jelen volt a Szináj-hegyi Tóra-adásnál.
Minden lélekhez tartozik egy-egy terület a teremtésben. A léleknek az a kötelessége, hogy ezen a számára kijelölt területen feltárja az isteniséget, és kifejtse igazi jellegét. Ez az egyetlen célja annak, hogy a lélek a földre ereszkedett. A lélek nem önmagáért ereszkedett le egy testbe, hanem azért, hogy hasznot húzzon a Tórából: azaz az Örökkévaló lakóhelyévé formálja a Földet.
Az Örökkévaló minden egyes embert az Ő fölemelésére kijelölt helyre vezeti – néha a legmegmagyarázhatatlanabb úton-módon. Előfordul, hogy valaki, aki váratlanul érkezik egy adott helyre, mindent megtesz annak érdekében, hogy visszakerüljön az előző helyére. Nagyon fontos azonban látnunk, hogy mikor valaki váratlanul olyan helyen találja magát, amely nem volt úti célja, az nem véletlen. Helyénvaló dolog áldást mondani egy gyümölcsre, elmondani egy kötelező napi imát vagy tanulmányozni egy Tóra-szakaszt, mivel ami történt, nem a véletlen műve. Hasonlóképpen lehetséges, hogy azért találkozunk valakivel a munkában, a kereskedelemben, az iskolában, az egyetemen, az edzőteremben vagy épp egy vendéglőben, hogy befolyásoljuk őt. Éppen ezért sosem szabad elmulasztani egyetlen alkalmat sem, hogy a zsidók között terjesszük a jiddiskájtot, illetve a nem-zsidók között a morális egyistenhitet.
Az ember szabad választása a chászid gondolkodásmód szerint elsősorban nem arra vonatkozik, hogy eldöntheti, hová megy, mit tesz, kivel köt házasságot, és így tovább, hanem inkább arra, hogy miután elért valahová, vagy érintkezésbe került valamivel, vagy valakivel, eldöntheti, mit tegyen az adott helyen, az adott tárggyal, vagy személlyel kapcsolatban. Ha úgy dönt, alhat azon a bizonyos helyen, mit sem törődve az isteni gondoskodással, amely oda vezérelte, vagy végezhet valamilyen konstruktív és pozitív cselekedetet, amit az Örökkévalónak a Tórában lefektetett törvényeire alapoz. Olyan egyszerű dologgal is teljesítheti a teremtésben kijelölt rendeltetését, mint hogy kezet mos, mielőtt kenyérhez nyúl, vagy étkezések után elmondja a hálaimát, s ezáltal fölemeli azt a helyet, és föltárja a hely valódi jellegét. Az egyénnek megvan az a képessége, hogy az Örökkévaló fennhatósága alá vonjon minden olyan helyet, amit talál. Az azonban, hogy hová megy, és kikkel találkozik, nem rajta múlik. Így nem rajta múlik, hogy hol és milyen családba születik, hogy férfi vagy nő, hogy kivel lép házasságra, vagy hogy hol lakik. Ezek mind előre elrendelt dolgok. Egyetlen meghatározó tényezőjük a Mindenható, Aki az Ő végtelen bölcsességében mindenkit arra a meghatározott helyre vezérel, amelyhez spirituális értelemben tartozik.
Minden egyes cselekedet, minden egyes tevékenység, amit az egyes ember végrehajt bárhol találja is magát tényleges része a megváltásnak.
A tett jutalma maga a tett
Ez az elv, miszerint világunk alapvető lényege maga a szent és isteni, mélyebben megérteti velünk, hogy miből is áll az a „jutalom”, amely a Tóra tanulmányozása és parancsainak teljesítése után vár ránk. RSZ a Tánjában[23] elmagyarázza, hogy „a micva jutalma maga a micva”. Ez a némiképp talányos kijelentés azt jelenti, hogy a micva jutalma az a kívánatos lelki állapot, amelyet a micva végrehajtása eredményez. Ebben a tekintetben a micva jutalma más, mint bármely más megszerezhető jutalom ezen a megtapasztalható világban. Mikor egy munkás dolgozik, és a munkájáért bért kap, a jutalomnak nemhogy nincs köze a munkához, amit végez, hanem egészen más jellegű. Ha valaki például szánt és vet, pénzért dolgozik, de természetesen nem maga veri az érméket, és nem maga nyomja a pénzt, amivel kifizetik. A jutalomnak ilyenformán nincs elválaszthatatlan kapcsolata az elvégzett munkával, inkább valami olyasmi, amit cserébe vagy kárpótlásul adnak érte.
Másfelől mikor valaki a Tóra és a micvák szellemében fáradozik, nem valami független jutalomért teszi ezt. A jutalom is pusztán az a felismerés, hogy mit váltott ki és mit hozott létre az isteni szolgálat által. Mikor egy zsidó a Tórát tanulmányozza és micvákat teljesít, az Örökkévalónak a Tórába foglalt kvintesszenciáját hozza e világba. A Talmud[24] a Tízparancsolatban szereplő „Ánochij” Én istenjelzőt, az ÁNáfsi kötávit jöhávit („Én, Magam írtam és adtam [a Tórát]”) mozaik szóval azonosítja. Ez azt jelenti, hogy az Örökkévaló beletette magát a Tórába, lényege benne foglaltatik és áthatja azt. Minden olyan cselekedetünk tehát, amelynek köze van a Tórához és a micvákhoz, egyre inkább világunkba vonja az Örökkévaló jelenlétét.
Mondanunk sem kell, hogy ha az embernek lenne olyan képessége, amelynek révén munkája közben megfigyelhetné ezt a jelenséget, akkor egyáltalán nem tekintené terhesnek a vallásgyakorlatot. Az Örökkévaló imádása a legnagyobb öröm és vigasz forrása lenne. Mivel azonban cselekedeteink következményét nem láthatjuk, ezért a vallási kötelezettségeket gyakran terhesnek találjuk, vagy ahogy manapság mondani szokás: improduktívnak. A messiási korban azonban, mikor az Örökkévaló lényegét leplező öltözék eltávolíttatik, és mindannyian világosan látjuk, mit eredményezett vallásunk gyakorlása, az lesz a mi igazi és megérdemelt jutalmunk. Így értelmezhető tehát, mit jelent az a mondat, miszerint a micva jutalma maga a micva.
A Messiásba vetett hit, a Tóra egyik alaptétele
Így még jobban megérthető, miért olyan sarkalatos tétele a zsidóságnak a Messiás eljövetelébe vetett hit. A Messiás eljövetele e fent említett teremtési folyamat betetőzése és csúcspontja. Amíg a Messiás nem érkezik el, a világ teremtésének igazi célja nem élvezhető és nem látható. Amíg az Örökkévaló a szó revelációs értelmében nem költözik be e magánrezidenciába, addig a világ még nem teljesítette be valódi feladatát, és nem érte el a célját. Mikor azonban eljő a Messiás, és az Örökkévaló nyíltan és kényelmesen lakozik a világok e legalsóbbikában, akkor cselekedeteink nem, hogy nem fognak értelmetlennek tűnni, hanem látni fogjuk, mint segítik a világ tökéletesedését.
 A Messiás eljövetele nem pusztán jutalom, amit a zsidók az Örökkévaló iránti háromezer éves folyamatos hűségükért kapnak. Nem is az Örökkévaló által adandó „fájdalomdíj” a zsidóság szenvedéseiért. Nem: a Messiás része annak a szünet nélküli hűségnek és istenimádatnak, amit a zsidók gyakorolnak, mióta csak népnek nevezhetik magukat. A Messiás és a zsidó gyakorlat elválaszthatatlan kapcsolatának ez a felismerése hozza meg a zsidóság számára az Örökkévaló törvényeinek teljesebb megbecsülését, s ezáltal teljesebb beteljesítését.
A Messiásba vetett hitről szólva nem elég csupán elhinni, hogy egy nap eljő a Messiás, hanem ténylegesen várni kell az eljövetelét. Maimonidész mondja[25]: „Minden egyes napon várni fogom az érkezését”. Ahogy a katona a csatában nemcsak azt várja, hogy hasznosítsa a kiképzésen tanultakat, hanem azt is, hogy a végső ütközetben teljesen megsemmisítsék az ellenséget, és visszahódítsák a hazájukat, olyan nagy izgalommal és vágyakozással várjuk mi is a megváltás végső napját, mikor a Messiás eloszlatja a sötétség végső foszlányait is, és az Örökkévaló nyíltan lakozik majd teremtett világában.
Az ember csak akkor vágyakozik a végső cél elérésére, ha belátja, hogy cselekedetei egy magasabb és nagyobb szabású terv részei, ha belátja, hogy az egyes emberek cselekedeteinek magasabb szempontból nagyon komoly jelentőségük van. Ha mindezt belátja, szíve-lelke együtt kiált majd a sötétség felett aratandó győzelemért.
Így tölti meg a Messiásba vetett hit élettel, energiával és reményteljes kilátással a tóratanulást és a Tóra parancsolatainak teljesítését, s egyszersmind tölti el az embert óriási kielégültséggel és örömmel, amiért ő is sietette annak az időnek az eljövetelét, „mikor az Örökkévaló lesz a király az egész földön”[26].
7. fejezet
Erő és fény a reménytelenségből és a sötétségből
A lélek száműzetése – befektetés
Minden üzlet befektetéssel kezdődik. A befektetés átmeneti tőkeveszteség, amelynek az a célja, hogy később olyan jelentős visszatérülést eredményezzen, hogy az ne csak a befektetést hozza vissza, hanem annál nagyobb összeget. Másképp fogalmazva: először minden üzlet áldozatot kíván, amely első pillantásra veszteségnek látszik. Természetesen ez a kezdeti áldozat áldozat is maradhat, és előfordulhat, hogy a pénz teljes egészében elvész. A befektetés mögött azonban valójában az a szándék rejlik, hogy az eredeti összeg többszörösét eredményezze. Ahogy maga az Írás fogalmaz[27]: „Van, aki szór, és mégis gyarapszik”.
Mindez az Örökkévaló és az ember kapcsolatára is érvényes. Jechiél ben Slomo Halperin rabbi, a Széder Hádorot írója arról szól, mi a célja az Örökkévalónak azzal, mikor egy lelket leküld az égből. Erkéj Hákinujim című könyvében, az „üzlet” címszó alatt elmagyarázza, hogy a lélek leereszkedése a testbe nem más, mint befektetés. Először áldozatnak és veszteségnek látszik. Mielőtt a lélek lebocsátkozik az anyagi világba, a spiritualitás és az isteniség csúcsa. Ahogy a Talmud fogalmaz[28]: „A lélek Isten dicsőség-trónja alól faragtatott”. Erről a fennkölt spirituális szintről ereszkedik le a lélek a testbe, amely állati lelket és rosszra való hajlamot is tartalmaz. Más szavakkal: a lélek az isteniség és a szentség legmagasabb státusából bocsátkozik le a sötétség és a gonoszság világának feneketlen mélységeibe, a szentség ellentétébe.
Képzeljük el, hogy egy herceget, aki csak a legfinomabb ételekkel táplálkozik, a legfinomabb selymekben jár, akinek szolgahad lesi minden kívánságát, egyik pillanatról a másikra patkányoktól és férgektől nyüzsgő lágerbe deportálnak. Ugyanezt a gyötrelmet, csak épp a sokszorosát érzi a lélek, mikor leereszkedik a Földre. A lélek számára ugyanis ez a legnagyobb megszégyenítés és megalázás. Mindennek ellenére, magyarázza Halperin rabbi, ezt a lebocsátkozást befektetésnek kell tekinteni, amelynek az a célja, hogy az eredeti lebocsátkozás többszörösével felérő hasznot hozzon. A lélek ugyanis tevőleges szerepet fog játszani az Örökkévaló földi lakhelyének megépítésében, és ezáltal sokkal magasabb státusra emelkedik, mint a lebocsátkozása előtt volt.
A lélek testbe való leereszkedésének az a célja, magyarázza az Éc Chájimban Chájim Vitál rabbi, Jichák Lurja rabbi legkiemelkedőbb tanítványa, hogy tökéletesítse a testet és az ember állati lelkét. Mert az Örökkévaló kifejezetten itt szándékozik lakni, a világok legalsóbbikában, amely teljes sötétsége ellenére Hozzá méltó lakhellyé alakítható. Ez az átalakítás nem mehet végbe a magasabb világokban, noha azok státusa sokkal magasabb. Az Örökkévaló végső célja, amiért a magasabb teremtési folyamat elkezdődött, csak ebben a világban érhető el.
De miért választotta az Örökkévaló éppen ezt a világot otthonául? Az Éc Chájim ezt azzal magyarázza, hogy éppen ez a világ tudja a legnagyobb hasznot hajtani az Örökkévaló befektetésének. A haszon, amely ebben a világban a lélek leereszkedése után keletkezik, Jitron háor hábá min háchosech-ként ismeretes: a nagyobb fény, amely a sötétségből emelkedik ki.
Aki élt át gyászt vagy tragédiát, az tudja, mekkora lehet a tragédiát követő öröm. Képzeljünk egy ifjú párt, férjet és feleséget, akiket a II. világháború elején elsodornak egymástól az események, és halottnak hiszik egymást. Aztán egyszer csak, évekig tartó szenvedés, magány, éhezés és fájdalom után kiderül, hogy él a másik. Fel lehet fogni annak az örömnek a nagyságát, amit a találkozásukkor éreznek? És különösen becses az élet visszatérése egy olyan világban, amely megfosztatott mindentől, ami értékes és szép.
Most képzeljük el, milyen megpróbáltatások várnak a lélekre. Mielőtt lebocsátkozik az anyagi világba, az Örökkévaló közvetlen közelségét élvezi, de aztán elszakad a forrásától, és lemerül egy teljesen idegen környezetbe. Ez a környezet annyira ellentétes a természetes lakóhelyével, hogy a lélek úgy érzi, teljesen meg van fosztva mindattól a szépségtől, ami addig körülvette. Fájdalom és nyomorúság gyötri. Ha csak a legcsekélyebb mértékben is érezni kívánja a szentséget új otthonában, meg kell küzdenie ősellenségével, az állati lélekkel, amelynek céljai és vágyai szöges ellentétben állnak az övéivel. Mégis itt van, a klipá szívében, ahol a lélek azért könyörög, arra vágyakozik, hogy visszatérhessen korábbi dicsőségébe, hogy végtelen fényt hozhasson létre. Mialatt a sötétség korlátainak ledöntéséért harcol, a lélek megtanulja igába fogni végtelen erejét, és előidézni, hogy „még a legnagyobb sötétségből is fény emelked­jen”[29].
A lélek testbe ereszkedése formájában van tehát egy jelentős „befektetésünk” és kezdeti veszteségünk. Ebből a befektetésből azonban végtelen nyereség származik: végtelen fény, amely a lélek lebocsátkozása előtt nem létezhetett volna. Hogy emberibb síkon szemléltessük ezt az elvet: aki már élt át traumatikus csapást, tanúsíthatja, hogy az ember végtelen jellege még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is megmutatkozik. Hogyan állíthatja valaki, mielőtt még nehézségek által próbára tétetik, hogy van benne állhatatosság, kitartás és erő? Ahogy az olajbogyó is csak akkor bocsátja ki olaját, ha kipréselik, az emberi lélek is a szorongattatásban mutatkozik meg. „A sötétségből kibontakozó fénynek” ezt az attribútumát a testbe zárt és tűzpróbán keresztülmenő lélek idézi elő, amely végső fokon nemesíti és fölemeli a testet. Míg a lélek leereszkedése előtt a test és az állati lélek sötétben volt és nem ismert fényt, a nösámá isteniséget csepegtet beléjük, amely eloszlatja a sötétséget.
Nemesíteni a körülöttünk lévő világot
Zsidó misztikusok szerint a lelkek számának megfelelően a világ számos részre van osztva. Minden lélekre egy-egy külön rész jut, amit a ráruházott örökség folytán kötelessége nemesíteni és tisztítani. Az összes zsidó lélek együttesen az egész világot fölemeli és átformálja.
Ez a nemesítés sok különféle módon megy végbe. Mikor például az utcán sétálva valaki a Tórára gondol, az egész környéken, amerre jár, szentséget terjeszt. Míg a sétája előtt ez a környék a világ része volt (világ: héberül olám, a „rejtett és leplezett” jelentésű helem szó gyökére vezethető vissza), most viszont a Tóra isteni fényétől sugárzik. Valahányszor valaki cedekát (alamizsnát) ad az általa üzleti tevékenységgel vagy munkával megszerzett pénzből, abban a pillanatban a világ számos elemét nemesíti. A pénzhez mindig sokféle ok és erőfeszítés kapcsolódik.
Képzeljünk el egy embert, akinek van egy gyára. A gyárban máshol készült berendezések működnek. Ezeknek a berendezéseknek egy része egy harmadik gyárban készült, ahol egy bizonyos munkás épp ebédel, hogy legyen energiája működtetni ezeket a gépeket, és így tovább. Nem nehéz végiggondolni, hogy az élet legkülönbözőbb területén a szó szoros értelmében emberek ezrei járulnak hozzá valamilyen módon ahhoz, hogy az említett gyáros működtethesse a gyárát, s ezáltal vagyont teremtsen. Tehát amikor ez a tulajdonos a zsidó törvénynek megfelelően a jövedelme tized vagy tizenketted részét cödákára fordítja, ezzel fölemeli az ételt, amit a munkás eszik, fölemeli a gépekhez használt anyagot, és így tovább, egészen föl a létrán, beleértve a saját testét is, amely részt vett abban, hogy előteremtse azt a gazdagságot, amiből támogatni tudja a szegényeket. Következésképp egy csapásra a teremtett dolgok egész özöne szenteltetik egy magasabb jónak.
Ezért mondják azt, hogy „a cödáká egyenlő a Tóra minden micvájával”[30]. Mert míg minden egyes micva az emberi test egyetlen részét nemesíti például a tefilin az elmét és az érzelmeket, a kóser étel a szájat és a gyomrot, a tóratanulás az intellektus magasabb régióit, addig a cödáká a test egészét nemesíti és emeli föl. Az embernek minden tagjára, minden izmára, minden tehetségére szüksége van ahhoz, hogy az üzleti életben eredményes legyen. Ebből következik, hogy amikor valaki a keresete egy részét jótékonyságra fordítja, ezeket és még sokkal többet mind egyszerre emeli föl. A cödáká mindent magába foglaló micva.
A birurim, a világ épülése emberi elmével felfoghatatlan ezoterikus titkokat tartalmaz. Csak a Mindenható képes rá a maga végtelen bölcsességében, hogy kijelölje és tudja, melyik ember a teremtés mely darabkáját finomítsa, nemesítse, és azt milyen eszközökkel tegye. Annyi azonban bizonyos, hogy nincs olyan darabja a világnak, amelyet az emberiségnek ne volna kötelessége megművelni. Ilyenformán minden egyes tevékenységnek, amely valamilyen formában kapcsolódik a Tórához és a micvákhoz, kötődnie kell valamilyen tárgyhoz vagy kézzelfogható dologhoz, mivel a Tóra „nem az égben van”[31]. A Tóra itt adatott, ebben a világban; és azért, hogy ezt a világot szentebb hellyé tegye.
Ha valaki fölteszi a kérdést, hogy a világnak melyik az a része, amelynek nemesítése az ő feladata, arra a Báál Sém Tov a következő vers magyarázatával felel: „Az Örökkévalótól szilárdíttatnak meg a férfi léptei”[32]. Szó szerint értelmezi a „férfi lépteit”: mikor a zsidó elérkezik egy bizonyos célhoz, az isteni gondviselés folytán érkezik oda. Az Örökkévaló mindenkit arra a helyre vezérel, amelyet az ő kötelessége tökéletesíteni, és mindenkit odavezérel a spirituálisan a lelkéhez kötődő szikrához. A Báál Sém Tov azt is hangsúlyozza, hogy az ember soha ne nyugtalankodjék és bosszankodjék, mikor útja közben eltéved. Az Örökkévalónak az a szándéka, hogy olyan helyre vezérelje, ahol valamilyen istenes cselekedetet fog végrehajtani akár csak egyet is, és ezáltal fölemeli a szikrát, amely az idők kezdetétől az övé.
Ez volt az üzenetet, amit a Báál Sém Tov erre a világra hozott, és amit örökül hagyott. Beleplántálta a zsidó világba azt a meggyőződést, hogy bármi történjék is, akár a legkisebb, akár a legnagyobb dolog, azt az Örökkévaló keze irányítja. Semmi sem puszta véletlen vagy egybeesés. Minden beletartozik abba az Izrael szétszórt lelkeire kiosztott tervbe, hogy fejlesszék az egész teremtett világot.
Ha nagyobb a befektetés, nagyobb a nyereség
Visszatérve az üzleti befektetés analógiájához: általánosságban kijelenthető, hogy minél több hasznot szeretne egy üzletember, annál többet kell befektetnie. Ezért mikor valaki óriási összegeket fektet be a vagyonából egy bizonyos vállalkozásba, akkor azt a hatalmas nyereség reményében teszi. Ugyanez érvényes arra az esetre is, mikor a lélek a testbe ereszkedik. A befektetések mértéke különböző. Abban az időben például, mikor még állt az Első Templom, a testbe ereszkedő lélek sokkal felvilágosultabb és sokkal spirituálisabb Földre érkezett. A zsidók mind Izrael szent földjén laktak, léteztek próféciák, létezett a Templom napi tíz csodája, aminek a földkerekség minden lakója tanúja lehetett. Időben közelebb hozzánk, mikor egy lélek a II. világháború előtti Európába bocsátkozott le, virágzó zsidóságot és hihetetlenül magas szintű Tóra-ismeretet talált. Ilyen időkben, mint az utóbb említett, annak ellenére, hogy az anyagi világ még mindig nem vethető össze a lélek égi lakhelyével, a befektetés nem volt olyan nagy, mint napjainkban.
Abban a világban viszont, amelyben ma élünk, amikor a zsidók az egész Földön szétszórattak, mikor háború dúl Izraelben és szerte a világon, egy olyan korban, mikor az istenit kettős sötétség takarja, a lélek lebocsátása általi befektetés sokkal nagyobb. Hasonlóképpen a nyereség is sokkal nagyobb, mint az előző nemzedékek idején.
Mi az a nagyszerű jutalom, amit a száműzetéstől remélhetünk? A Talmud így mondja[33]: „Az Örökkévaló azért száműzte a zsidókat a világ népei közé, hogy megtérteket nyerjenek.” Ennek a kijelentésnek az értelme a következő. Kívülről szemlélve úgy tűnik, hogy a száműzetés Izrael bűneinek büntetése, belülről vizsgálva azonban egyáltalán nem büntetés. A száműzetés, mint a teremtett világon minden, isteni célt szolgál, nevezetesen azt, hogy a zsidó nép „megtérteket nyerjen”. Ez szó szerint a zsidóságra áttért nem zsidókra értendő?
RSZ a Tánjában elutasítja ezt a betű szerinti értelmezést. Végtére is hányan tértek át a száműzetés ideje alatt a világ más népeiből a zsidóságra? Néhány ezren? Megért ez a maroknyi áttért kétezer évi száműzetést, üldöztetést, keresztes hadjáratot, inkvizíciót, holokausztot? RSZ elmagyarázza, hogy nem emberek, hanem spirituális szikrák áttérítése a cél. Az ezoterika nyelvén ezeket a nicucokat (az anyagi létet fenntartó isteni szikrákat) nevezik „áttérteknek”. Ezeket időről időre visszaemeljük a szentségbe, kiszabadítjuk őket világi, anyagi ketrecükből. Ezért küldte az Örökkévaló száműzetésbe a zsidóságot a világ népei közé: hogy a tóratanulás és a micvák teljesítése által fölemeljék, és szentté alakítsák ezeket a spirituális szikrákat, ugyanúgy, mint mikor egy nem-zsidó áttér a zsidóságra, és a szent nép gyermeke lesz.
Nyilvánvaló tehát, hogy a száműzetés célja nem Izrael megbüntetése, hanem a száműzetés ideje alatti nyereség realizálása: föl kell emelnünk azokat a spirituális szikrákat, amelyek nélkül nem következhet be a Messiás általi megváltás.
Ugyanezt a gondolatmenetet követve: minél sötétebbé válik a száműzetés, és minél több nehézség és fáradozás vár a zsidó népre a sötétség eloszlatásában, annál bőségesebbnek kell lennie az aratásnak. „A jutalom a fáradozással arányos” mondja a Misna[34].Ez a nagy jutalom tehát nem érhető el még nagyobb átmeneti veszteség és befektetés nélkül, amit itt a léleknek a sokkal sötétebb világba történő alámerülése jelent.
Hogyan hihet az ember őszintén abban, hogy a Tóra szellemében végrehajtott tettek és a micvák teljesítésével jobbít a világon, és közelebb hozza a Messiás általi megváltás, mikor nap, mint nap tapasztalja, hogy a világ erkölcsisége egyre züllik? Úgy tűnik, mintha napról napra kevesebb lenne a fény, és több a sötétség. Ha a világ mindegyik fentebb említett cselekedettel jobbítható, akkor több fényt és magasabb erkölcsiséget és spiritualitást kellene tapasztalnunk a világban. A valóság mégis az ellenkezőjét látszik mutatni.
A világ valójában a nemesedés és a spirituális felemelkedés útján halad, ami jelenleg is folyó és soha véget nem érő folyamat. Hogy az ember mégis több sötétséget lát, mint fényt, annak az az oka, hogy míg az előző nemzedékekben a jámborság és erény óriásai a világnak a jelenleginél magasabb, spirituálisabb részeit nemesítették, a mai nemzedék az utolsó darabkákat jobbítgatja, amelyek történetesen a legalacsonyabbak! Végtére is a mai zsidók kimozdultak a zsinagóga és a jesiva falai közül, és az élet minden materiális aspektusának részesei, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig.
Ahogy folyik tovább a történelem, ahogy nemzedékek jönnek és mennek, ez egyes nemzedékeknek a világ egyre alacsonyabb részeit kell nemesíteniük. Következésképp az, hogy a világ egyre sötétebb lehet, csak alátámasztja, hogy a világosabb részeken már véget ért a feladat, és már csak a sötétség legmélyebb bugyrait kell megvilágítani. Míg az előző nemzedékek, amelyek még nem éltek száműzetésben, Izrael földjét nemesítették, és a Templomban áldoztak, és minden könnyen köthető volt a szentséghez, ma az a feladatunk, hogy szinte tapintható sötétségben emeljük fel az isteni szikrákat a világ népeinek földjén.
Mindannyian várjuk az utolsó néhány szikra fölemelését, ami által végül elérkezik majd a messiási megváltás. És akkor „lészen az Örökkévaló királlyá az egész Földön”[35].
8. fejezet
Diadalmenet
Tudni a „miért”-et
Ha egy zsidó, a Messiás eljöveteléért munkálkodik, nem csupán a hűséges szolgáló kötelességét végzi, hanem előkészíti a színt ahhoz, hogy Ura ebben az anyagi világban megmutatkozhassék. Az ég szent, és az Örökkévaló az égben lakik. Szentek az angyalok is. Mindennél fontosabb a tudat, hogy az Örökkévaló megígérte: eljön az idő, mikor a Földet teszi elsődleges lakóhelyévé, ahol nyíltan megmutatkozik majd abban az otthonban, amelyet az emberi munkálkodás és fáradság emel neki.
Döntő fontosságú, hogy a micvák teljesítésekor tudatában legyünk ennek az átfogó tervnek. Képzeljük el, hogy valakit besoroznak a hadseregbe. Először átesik az alapkiképzésen. Megtanul futni, pontosan célozni, gyakorlóruhát viselni, álcázni magát, szuronnyal és robbanószerekkel bánni, és minden egyéb olyan dolgot, amelyekre a hadviselésben szükség van. De mindenekelőtt megtanul engedelmeskedni. Megtanulja, hogy a maga akaratát és szokásait alárendelje a hadsereg szokásainak. Hozzászoktatja magát ahhoz, hogy történjék bármi, a parancsnok szava dönt. És mindezt szívesen teszi, mert jól tudja, hogy kiképzői sokkal jártasabbak a harc mesterségében, mint ő.
Mikor aztán sor kerül a csatára, a katona tökéletesen végrehajtja a kiképzésen tanultakat. Pontosan célozva lő az ellenségre, aláaknázza és felrobbantja az ellenség hídjait, megszakítja a kommunikációs vonalaikat, ejtőernyőjével pontosan a kijelölt helyre ugrik azaz olyan katona, amilyennek lennie kell. Csupán egyvalami hiányzik a kiképzéséből minden érintett legnagyobb sajnálatára épp a lényeg: hogy azért kell lőni, ejtőernyőzni, aknát telepíteni, hogy a hadserege és a hazája győztesen kerüljön ki a csatából és a háborúból. Ez a katona annyira csak azzal törődik, hogy tökéletesen végrehajtsa a kiképzésen tanultakat, hogy teljesen megfeledkezik arról, hogy az általa végrehajtott dolgok egyike sem azonos magával a végcéllal. Így tehát fut, harcol, teljesíti a parancsolat de miért? Elfeledkezett a célról. Azt tudja, hogy katona, és végre kell hajtania a parancsokat, de a parancsok okával nem foglalkozik.
Az, hogy nincs tisztában az átfogó tervvel, komoly mértékben csökkentheti a lelkesedését. Az ő szemszögéből nézve a háború alig más, mint a kiképzés. Érzelmileg nincs felkészülve a csatára, mert nemmerít az ellenség legyőzéséhez szükséges rejtett emberi tartalékokból és bátorságból.
A győzelembe vetett hit
A fő cél ismeretének hiánya veszélyes lehet. Mivel a szóban forgó katona elsősorban a parancsok teljesítésével, és nem a parancsok céljának az elérésével foglalkozik, ezért elérkezhet arra a pontra, hogy meggyőződésévé válik: hadseregük képtelen legyőzni az ellenséget. Elhiszi, hogy az ellenség csapata jobban kiképzett, gyakorlottabb és bátrabb katonákból áll, mint az övé. Természetesen még ezek a gondolatok sem fogják visszatartani attól, hogy teljesítse a parancsokat, és folytassa a harcot. Harcol, mert a katona a következményekre való tekintet nélkül teljesíti a parancsot. Lelke mélyén azonban meg lesz győződve, hogy a parancsok végrehajtásával nem szolgál semmiféle átfogó célt, és végső soron nem fognak győzni. Annak a katonának, aki a siker minden reménye nélkül hajtja végre a kötelességét, érthető módon nagyon alacsony a harci morálja. Szisztematikusan és automatikusan, mindennemű értelmi és érzelmi megfontolás nélkül szolgál. És ami még ennél is rosszabb: a győzelembe vetett hit és a lelkesedés hiánya elterjedhet a bajtársai közt is, és előfordulhat, hogy az egész hadsereget komolyan meggyengíti.
Ahhoz, hogy egy hadsereg győzelmet arasson, nyilvánvalóan minden egyes katonának tisztában kell lennie a végső céllal, ami nem más, az ellenség legyőzése. Ennek tudatában egészen más szemszögből nézi a katona az ütközetet. Megérti, hogy minden egyes kilőtt puskagolyó gyengíti, minden egyes kilőtt akna megrémíti az ellenséget, megérti, hogy minden híd felrobbantásával feltartóztatja az ellenséges sereget, minden egyes elfogott üzenettel keresztülhúzza az ellenség terveit. Összefoglalva: tudatában van annak, hogy még a legapróbb cselekedete sem jelentéktelen. Még a legtriviálisabb dolgok is, mint például egy rendes étkezés vagy egy pihentető éjszakai alvás is hozzájárul az általa biztosra vett végkifejlet eléréséhez, az ellenség teljes visszaszorításához. Ha az ilyen hozzáállású katona parancsot kap egy bizonyos terület elfoglalására, érzi, hogy nem csupán parancsot hajt végre, hanem hozzájárul a közös cél kivívásához. Minden tenyérnyi terület, amelyet meghódít, hátrább kényszeríti az ellenséget, mígnem az utolsó katonáit is sarokba szorítják, bekerítik, és megadásra kényszerítik. Könnyű elképzelni, hogy az ilyen katona milyen elszántan, céltudatosan és erős akarattól áthatva teljesíti a kötelességét. Az ilyen katona hozzáállása nemcsak azt a nézőpontot változtatja meg, ahonnan a parancsokat szemléli, hanem azt is, hogy miként hajtja végre azokat.
Minden Micva egy végcélhoz vezet
Ugyanez érvényes a Tórához és a micvákhoz való kötődésre is. Az embernek éreznie kell, hogy minden egyes micvával, minden egyes szeretetteljes aktussal, a tóratanulás minden egyes pillanatával, minden egyes étkezéssel, a megkívánt pihenés minden egyes percével elősegíti a klipá szétoszlatását, és az Örökkévaló földi királyságának megalapozását. Ez a tudatosság átformálja azt a módot, ahogyan valaki a Tórát tanulmányozza, és teljesíti a parancsolatait. Ettől fogva minden eddig csupán megszokásból, gépiesen végrehajtott cselekedete megtelik szenvedéllyel, akarattal, élettel.
Ha viszont valakiből hiányzik ez a tudatosság, az olyanná lesz, mint az a katona, aki már akkor megadja magát, mikor az ellenség még ki sem lőtte az első puskagolyót. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az illető többé nem tanulmányozza a Tórát, és nem teljesíti a micvákat, és nem feltétlenül jelenti azt sem, hogy többé már nem hisz a Messiás eljövetelében. Végtére is a Messiás eljövetelébe vetett hit a zsidó vallás tizenhárom alapelvének egyike. Az az ember, aki nem tudja, mihez járul hozzá a micvák teljesítésével, esetleg úgy gondolja, hogy a Messiás általi megváltás valószínűleg szánakozás folyománya lesz, amikor is az Örökkévaló megkönyörül a népén, s ez arra indítja, hogy elküldje hozzá a Messiást.
Igaz: valódi csatában nem egyetlen puskagolyó hozza meg a végső győzelmet: ahhoz támadó akciók és csaták egész sora vezet, amelyek viszont egyénileg leadott puska- és ágyúlövésekből tevődnek össze. A győzelem csak akkor vívható ki, ha az egyes katonák csapatba tömörülnek, ha a csatatervnek megfelelően, együtt tüzelnek, és teljesítik feletteseik parancsait, akik nemcsak egymáséval hangolják össze egyéni tevékenységüket, hanem olyan erősebb fegyverekével is, mint amilyenek például a harckocsik, a vadászrepülők és az ágyuk. Csakis így, a hadsereg rendelkezésére álló erők összevonásával és együttes tevékenységével tudják bekeríteni és legyőzni az ellenséget. Minden kilőtt golyó sietteti a győzelmet, és tevőleges része annak. Ugyanígy áll a helyzet a Tórával és a parancsolatokkal is: a jócselekedetek nemcsak siettetik, és közelebb hozzák a megváltást, de egyben a megváltás aktív részei is.
Tóratanulás és spirituális nyereség
Az Atyák bölcs tanításaibanmondja a Misna[36]: „Jehosuá ben Lévi rabbi mondotta: Minden egyes nap Mennyei Hang jő elő Choreb hegyéről, kijelentve és szólván: Jaj azoknak az embereknek, akik megsértik a Tórát, mert aki nem foglalkozik a Tórával, az „megbélyegzettnek” neveztetik, mert írva van: Mint az aranygyűrű a disznó orrában, olyan a szép nő, akiben nincsen józan ész.” Mi a jelentése e homályos, mégis gyakran idézett Misnának? Első pillantásra úgy látszik, mintha a Misna megróná azokat, akik egyáltalán nem foglalkoznak a Tórával, akik semmi időt nem fordítanak a tanulmányozására. Az ilyen ember, mondja a Misna, „megbélyegzett”.
Jehosuá ben Lévi rabbi szavainak értelmezését megnehezíti a Tóra egyik mondata, amely a Tórát egyáltalán nem tanulmányozókról szól, s amelyből egyértelműen kiderül, hogy az ilyen személyek sokkal súlyosabb büntetést érdemelnek annál, mint hogy megbélyegzettnek nevezzék őket. A „Mert az Örökkévaló szavát vetette meg, irtassék ki azon személy” verset[37] kommentálva a Talmud[38] azt mondja: „Ben Nehorái azt állítja, hogy ez a vers azokra vonatkozik, „akik képesek a Tóra tanulmányozására, de nem teszik”. Nyilvánvaló, hogy a tóratanulás teljes elhanyagolásának büntetése nem csupán megbélyegzés, hanem kiközösítés, azaz az illetőt elvágják Istenétől és a népétől.
Jehosuá ben Lévi szavai („aki nem foglalkozik a Tórával”) nem azoknak szólnak, akik képesek tanulmányozni a Tórát, de nem teszik, hanem azoknak, akik forgatják ugyan a Tórát, mégsem „foglalkoznak” a tanulmányozásával. Ebbe még az az ember is beleérthető, aki napi tizennyolc órán át tanulmányozza a Tórát, és soha egyetlen alkalmat sem szalaszt el, mikor ezt megteheti. A különbség tehát nem abban mutatkozik, hogy valaki nem tanulmányozza a Tórát, hanem abban, hogy nem foglalkozik vele.
A Tóra és a Micvák „haszna”
Mi a különbség a Tóra tanulmányozása és a vele való foglalkozás között? A legnagyobb különbség az, hogy a Tórával való foglalkozás magába foglalja azt az óhajt, hogy az illető profitáljon a Tórából. Itt természetesen nem anyagi haszonról, hanem spirituális nyereségről van szó. Azt mondja a Talmud[39]: „Ha egy kereskedő ugyanazon az áron vesz és ad el, kereskedőnek tekinthető-e?”. Más szavakkal fogalmazva: elképzelhető olyan eset, hogy valaki egész nap rohangál a piacon, ad-vesz, serénykedik, és mégsem tekinthető kereskedőnek vagy üzletembernek. A kereskedő olyan ember, aki az általa folytatott kereskedelemből él, aki a javak adás-vételéből hasznot húz. Az említett illető azonban, noha erejét megfeszítve dolgozik, nem profitál a foglalkozásából. Ezért, bár dolgozik, nem tekinthető sem kereskedőnek, sem üzletembernek.
Ugyanez az elv alkalmazható a tóratanulásra is. Elképzelhető, hogy egy zsidó egész nap, percnyi szünet nélkül tanulmányozza a Tórát, de mégsem mondható el róla, hogy „foglalkozik” a Tórával, mivel föl sem merül benne az a nyereség, amiért a Tórát tanulmányoznunk kell. Az ilyen embernek az a büntetése, hogy kirekesztetik az égből.
Mi ez a haszon, amiről a tóratanulással kapcsolatban fentebb beszéltünk? A Tóra tanulásának és parancsolatai teljesítésének a célja egy bizonyos kívánatos eredmény, nevezetesen a teremtés céljának a beteljesítése. Ahogy a fentebb idézett Midrás mondja: „A Mindenható azt kívánta, hogy legyen egy lakóhelye a legalsó világban.” Aki tanulmányozza a Tórát, annak tudnia kell, hogy a Tóra tanulmányozása és a micvák teljesítése nem egyszerűen a Mindenható parancsainak végrehajtását jelenti, nem úgy kell végrehajtani, ahogy egy rabszolga teszi, amit ura parancsol neki, akinek eszébe se jut elgondolkozni azon, mi a jelentősége ura rendelkezésének. Esetünkben az egyénre hárul annak biztosítása, hogy a Tórát és a micvákat szerszámként használja a kívánt cél elérése érdekében, azaz arra, hogy az anyagi világot az előző részben leírtak szerint az Örökkévaló lakóhelyévé alakítsa.
E küldetés tudata számos öröm forrása, mikor az egyén rájön, hogy módjában áll megváltani és felszabadítani az isteniség mindazon szikráit, amelyek mind ez idáig a klipá, a mindent elfedő sötétség birodalma alatt rejtőztek. A zsidó embernek éreznie kell, hogy képes nagy területeket meghódítani és az Örökkévaló uralma alá hajtani, és hogy részese lehet a Föld többi része meghódításának, amire majd a messiási korban kerül sor. Miként az Írás mondja[40]: „És lészen az Örökkévaló királlyá az egész Földön; ama napon egy lesz az Örökkévaló és az ő Neve.” Nem kérdéses, hogy ez a tudat határtalan energiával és örömmel tölti el az egyes katonát, és a Tóra tanulása és micvái teljesítése új dimenzióba lépnek.
Előfordulhat, hogy valaki egész életében abszolút lelkiismeretesen betartja a Tóra parancsolatait, még sincs tudatában, hogy e tevékenysége egy meghatározott tervbe illeszkedik, amelynek célja egy kivételes és forradalmian új világ létrehozása: a világosság és az isteniség fényének világáé. Reggelente, mikor fölkel, első dolga, hogy elmondja a Mode áni-t: „Hálálkodom színed előtt, élő és létező Király, amiért könyörületből visszahoztad hozzám a lelkemet; nagy a Te bizalmad.” Rögtön ez után a Háláchá, a zsidó törvény előírásainak megfelelően kezet mos, elmegy a zsinagógába a reggeli imára, a zsinagógából pedig a jesivába Tórát tanulni. Azaz mindent a zsidó törvénynek megfelelően tesz, de nem tudja, miért.
Sokan talán úgy érzik, kárba veszett fáradság a világ sötétsége ellen harcolni. Ők így érvelnek: ha az összes előttünk járó nemzedék, amely sokkal nagyobb formátumú és nemesebb volt nálunk, ráadásul olyan korokban éltek, mikor a világ még nem volt olyan goromba és hajmeresztő, mint manapság, ha még ők sem voltak képesek eloszlatni a világ sötétségét és elhozni a megváltást, akkor mennyivel nehezebb feladat elhozni a Messiást manapság minekünk, akik az ő jámborságukhoz képest hitványak vagyunk, és sokkal kevésbé szent időket élünk. Az emberben fölmerül a kérdés: Képes vagyok én a Tóra és a micvák által felülmúlni dicső őseimet, akik kimagasló cádikok és szentéletű emberek voltak?
Rabbi Jehosuá ben Lévi mondásának jelentése
Rabbi Jehosuá ben Lévi pontosan ettől a magatartástól óv minket, mikor azokról szól, akik tanulják a Tórát, de nem foglalkoznak vele. Az ilyen ember tanulja a Tórát, de nem foglalkozik vele. Ez az az ember, aki nem kereskedő: nem próbálja meg leszűrni a Tórából a kívánatos hasznot. Nem olyan eszköznek látja a Tórát, amely által a világra fény derül, és eljön a megváltás. Hiába tartja a vallást, hiába jámbor és erényes, a vallásossága nélkülözi az irányultságot és ezért hatástalan. Nagyon fontos, hogy ne veszítsük szem elől a végső célt. Maimonidész szavaival: „A végső cél, hogy megvalósítsuk az eljövendő világot; erre kell irányulnia erőfeszítéseinknek.”
Erre mondotta Jehosuá ben Lévi rabbi: „Jaj azoknak az embereknek, akik megsértik a Tórát!” Vannak emberek, akik leszólják és pocskondiázzák a Tóra erényeit, tagadják, hogy képes megküzdeni a gonoszsággal, és képes elűzni a földi sötétséget. Ezek tökéletesen félreértik a Tórát, és hogy mire való. Létezhet-e ennél nagyobb sértés? Használati utasításnak és nem a világosság könyvének tekinteni a Tórát? Nem csoda, hogy ezek az emberek minden jó szándékuk ellenére „elvágattatnak” az Égtől. Ők ugyanis elsajátították és magukévá tették a Tórát, de azzal nem foglalkoznak, hogy miért adta azt az Örökkévaló.
Ez a magyarázat újfajta megvilágításba helyezi az előző fejezet elején idézett Misnát. Jehosuá ben Lévi rabbi arról beszél, miért Choreb hegyén, és miért nem a hagyományos Szináj-hegyen adatott a Tóra. Így beszél: „Choreb hegyén minden egyes nap megszólal az Isteni Hang.” A Choreb-hegy, ami csupán a Szináj egy másik neve, a Tóra egyik sajátos arculatára utal. A chorev háborút jelent, és a Misna szerint a Szináj azért említtetik Chorev néven, mert a Tóra lelkiismeretes betartása szellemi harcok megvívását is szükségessé teszi[41]. A Tóra fő célja a föld külsejének és álarcának eltávolítása és teljes megsemmisítése. Aki tanulmányozza a Tórát, de nem foglalkozik a végső szellemi csatával és hódítással, amelyet a Tóra célul tűz ki, az nem vesz tudomást a Tóra hatalmáról, amely képes győzelmet aratni az isteniség hiánya és a szürkeség fölött.
A messiási kor több ezer évi isteni szolgálat tetőfokának, csúcsának és céljának kifejeződése. A zsidónak, miközben napról-napra végrehajtja a Tóra parancsolatait, kötelessége átérezni ezt a célt. Igaz ugyan, hogy a Tóra azt tanácsolja, hogy az ember még akkor is hajtsa végre a benne foglalt parancsokat, ha nem fogja fel jelentőségüket, és nemigen érzékeli magasztosságukat, mégis úgy illik, hogy az ember tisztában legyen a maga végső céljával és rendeltetésével.


[1] Midrás Tánchumá Nászó, 16.
[2] Maimonidész, A királyok szabályai, 2:3.
[3] Jövámot 63a.
[4] 30:20.
[5] Tánjá, 36. fej.
[6] 5Mózes 7:11.
[7] Chulin 127a.
[8] Bráchot 20a.
[9] Tánjá, Sáár Hájichud Vöháemuná, 1. fej.
[10] Jom Kipur-i imádság.
[11] 36. fej.
[12] 5Mózes 4:35.
[13] Maimonidész: Smoná Prákim, 5. fej.
[14] Prédikátor 9:9.
[15] Sulchán Áruch, Orách Chájim, A szombat törvényei 242. fej., Az ünnep törvényei 529. fej.
[16] Az atyák bölcs tanításai, 4:2.
[17] A lubavicsi Joszéf Schneersohn rabbi levele: Hátámim, 1. kötet (Varsó, 1935), 25 old., illetve uo., Igrot Kodes, 10. kötet, 368 old.
[18] 1Mózes 1:1.
[19] Uo. 21:33.
[20] Lásd Jesájá 51:1.
[21] Uo. 11:9.
[22] Jálkut Simoni, Jesájá 66:23-ról, 503.
[23] 37. fej.
[24] Sábát 105a.
[25] Napi ima, Áni máámin, 12. (Sámuel imája – Zsidó imakönyv 103. old.).
[26] Zchárjá 14:9.
[27] Példabeszédek 11:12.
[28] Lásd Jesájá 51:1., Sábát 152b.
[29] Prédikátor 2:13.
[30] Talmud, Bává Bátrá 9a.
[31] 5Mózes 30:12.
[32] Zsoltárok 37:32.
[33] Zváchim 87b.
[34] Az atyák bölcs tanításai, 5:21.
[35] Zchárjá 14:9.
[36] 6:2.
[37] 4Mózes 15:31.
[38] Szánhedrin 99a.
[39] Bává Möciá 40b.
[40] Zchárjá 14:9.
[41] Sábát 89b.