A Messiás a modernkori zsidó filozófia fényében
 
Chászid filozófia
a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel
Schneerson rabbi írásai alapján
Fény az alagút végén
Az értelmes élet titka
Megtelik a föld az Örökkévaló megismerésével, mint a tenger vízzel.
(Jesájá 11:9.)
A végső megváltás nem a távoli jövő álma, hanem közeli valóság.
(A Rebbe)
Amikor 1951-ben a Rebbe átvette a lubavicsi mozgalom vezetését, kijelentette, hogy az emberi történelem végtelen folyama végre meghozta gyümölcsét.
 Ez a nemzedék lesz a száműzetés utolsó nemzedéke és a megváltás első nemzedéke mondta a személyes és az egyetemes megváltásé, amely a társadalom tökéletesedéséhez és egy olyan világ megvalósulásához vezet, melyet megtölt az Örökkévaló ismerete. Most már minden rajtunk múlik.
Ez volt a Rebbe életének vezérfonala. Egy levélben egyszer így írt: “Attól a naptól fogva, hogy iskolába mentem, sőt már az azt megelőző időktől, képzeletemben egyre határozottabban jelent meg a jövőbeni megváltás képe egy mindent átfogó, hatalmas megváltásé, mely megvilágítja a száműzetés szenvedéseinek, és pusztításainak értelmét.
Megváltás de miért?
Képzeljük el, hogy egész életünket egy sötét alagút mélyén töltjük. Szüleink, nagyszüleink, sőt az ő szüleik és nagyszüleik is mind-mind itt éltek. Megszoktuk az állandó sötétséget és kifejlesztettük azokat a készségeket, képességeket, amelyek szükségesek fennmaradásunkhoz. Leéljük életünket, olykor botladozva, olykor tapogatódzva a sötétben. Belenyugodtunk, hogyaz élet ilyen és ilyen is marad.
Ám régi könyvekből, mások elbeszéléséből tudjuk, hogy őseink egész más fajta, egy világossággal átitatott világban éltek. Hallottunk egyet s mást arról, hogy az alagút végén fény ragyog, s nem kell feltétlenül egész életünket a sötétben tölteni. De szkeptikusak vagyunk hiszen a sötétség az egyetlen, amit ismerünk. S miután oly sok nemzedék élte le életét ebben az alagútban, valóban hihetünk-e az alagúton túli életben? Különben is: már tudjuk, miképpen boldogulhatunk itt, megtanultuk hogyan tehetjük otthonossá a sötétséget, ezért hát miért is kockáztatnánk meg a változással, változtatással járó veszélyeket?
A sötétség nem élet
És mégis: valami azt súgja, hogy a sötétség nem jó. Bármennyire is hozzászoktunk, továbbra is nyugtalanok és tétovák maradunk. Végül rádöbbenünk, hogy a sötétség lehet ugyan életünk része, de semmiképp sem maga az élet.
Miközben végigbotorkálunk, végigbotladozunk életünkön, mindannyiunkban felötlött már a kérdés, vajon megtaláljuk-e valaha az igazi boldogságot. Megleljük-e lelki békénket és értelmes életet élünk, vagy az a sorsunk, hogy félelemmel, zűrzavarral teli életünk legyen? Valóban győzedelmeskedik az erény és a jólelkűség? Ha nem, miképp magyarázzuk meg magunknak s gyermekeinknek a morális és etikai elvekhez való ragaszkodás szükségességét? Hiszen, még ha az emberi természet magasabb rendű célokért sóvárog is, mi értelme azon munkálkodnunk, hogy erényes életet éljünk, ha az út sehová sem vezet?
Mindezen kérdések egyetlen-egy szóval megválaszolhatók: a megváltás. A megváltás az a fény, amely az alagút végén felragyog. A megváltás az Örökkévaló ígérete, hogy a cél, ami miatt a világmindenséget teremtette, valóban beteljesedik hogy valóban győz a jóság és életünk valóban értelmes lehet. A megváltás mind az Örökkévaló tervének, mind az emberi életnek integráns része. Megváltás nélkül életünk valóban nélkülözné az értelmet végtelen és sötét alagút lenne, más fajta élet lehetősége nélkül és minden remény híján, hogy valaha is kilépünk a fénybe.
Megváltás de mitől?
Tulajdonképpen mitől szabadít meg bennünket a megváltás? Attól, hogy örökre az anyagi világ sötétségének csapdájában vergődjünk, és értelmetlen legyen ezért az értelem kutatása. A fásult és céltalan élettől. Kételyeinktől és félelmeinktől.
Az Örökkévaló mindannyiunkba egy-egy szikrát helyezett, amely, ha tápláljuk, lehetővé teszi, hogy bevilágosítsuk a sötétséget, és előre haladjunk. Hogyan táplálhatjuk e szikrát? Azáltal, hogy felismerjük lelkünk erejét. Azáltal, hogy énünk fölé emelkedünk, és tudomásul vesszük annak az abszolút erőnek a létét, amely jóval hatalmasabb nálunk. Azáltal, hogy jótetteket cselekszünk és erényes életet élünk. És mindenekelőtt azáltal, hogy belátjuk: a legnagyobb sötétség mélyén is fellelhető a fény, amely minden egyes erényes cselekedetet végtelen értelemmel tölt meg.
A megváltás nem egy esemény, amely földi életünk végén következik be épp ellenkezőleg: hosszú folyamat, amely életünk elején veszi kezdetét, és minden egyes jócselekedet egy lépéssel közelebb visz e folyamat bevégzéséhez. A megváltás a sötétség és a zűrzavar végét jelenti és a harmónia kezdetét.
Csodának tekinthető-e a megváltás? Semmiképpen sem. A megváltás az az állapot, amilyennek a világnak lennie kell. De miképp lehetünk biztosak abban, hogy számunkra is eljő a megváltás? Hiszen ha körültekintünk, úgy tűnik, mintha a világ igen távol állna a megváltástól: mindenütt önzést és sötétséget látunk.
A válasz, természetesen, nem más, mint az, hogy az Örökkévaló megígérte, hogy így lesz. Tegyünk csak fel egy roppant egyszerű kérdést: Miért törekszünk arra, hogy értelmes életet éljünk? Miért nem érezzük elégségesnek, ha csak magunkkal törődünk, ha csak a magunk szükségleteivel és kívánalmaival foglalkozunk?
Egy paradoxon hajt bennünket, két egymással szemben álló erőtér vonzásának ereje: testünké, amely az anyagi világot, és lelkünké, amely a spirituális világot képviseli. Létünk minden mozzanatát ez a kettőség határozza meg. Olyan világban élünk, amely tökéletlen, de ennek ellenére a tökéletesség után sóvárgunk. Életünk fájdalommal és nehézségekkel teli, de ennek ellenére békességre és harmóniára vágyunk.
Ugyanez igaz közösségi és globális szinten is. Az emberek az idők kezdete óta arra használták szívüket és értelmüket, hogy életüket jobbá tegyék. Új politikai és gazdasági rendszereket hoztunk létre, egyre nagyobb tudás megszerzésére törekszünk, új iparágakat és vállalkozásokat teremtettünk s mindezt azzal a céllal, hogy egy tökéletesebb társadalomban élhessünk. Dacára a népek, nemzetek és vallások közötti különbségeknek, a Föld lakói mind a hatmilliárdan valamennyien jobb életre vágynak.
Nemcsak vallási megváltás
Egyszóval, mindannyian a megváltást keressük. Ne ijedjünk meg ettől a szótól: a „megváltás” nem feltétlenül, vagy nem csak vallási vagy spirituális jelentéssel rendelkezik. A megváltás egyben szabadság is szabadulás az emberi lelket gúzsbakötő béklyóktól. A megváltás jelentheti a szabadulást egy elnyomó rezsim uralma alól, a szabadulást egy rossz szokástól vagy kellemetlen helyzettől, a szabadulást a bennünk lakozó félelemtől és az értelmünket elhomályosító zűrzavartól.
Voltaképp mindannyian a megváltást keressük, akár használjuk ezt a szót, akár nem. Némelyikünk olykor átéli a szabadság röpke pillanatait, de jóval gyakrabban beletörődünk egy olyan életbe, amely nélkülözi ezt a fényt és világosságot. Létünk béklyói túlságosan is erősnek tűnnek. A bezártság, a száműzetés állapotában leledzünk: a materiális világ béklyói sötétségbe zárnak bennünket.
Akkor hát miképp szabadulhatunk? Azáltal, hogy tudomásul vesszük: az Örökkévaló teremtett minket a saját képmására és ezért eredendően jók vagyunk. Azáltal, hogy tudomásul vesszük: e korlátokkal teli világnál magasabb helyről származunk s azáltal, hogy felismerjük: célunk e világon nem csupán az, hogy az anyagi világot saját gyönyörűségünkre használjuk fel, hanem az is, hogy erényes cselekedeteinkkel finomítsuk és civilizáljuk.
Valóban nehéz e sötét világban értelmet találni. Az Örökkévalóban való hit és az Örökkévaló létének megtapasztalása olyan folyamat, amely sok erőfeszítést kíván. Ám az első lépés roppant könnyű: mielőtt kiszabadíthatjuk magunkat a sötétség öleléséből, tudomásul kell vennünk meglétét. Mielőtt magunk mögött hagyhatnánk a száműzetést, tudatában kell lennünk, hogy bizony ott lakozunk.
Történt egyszer, hogy egy forró, nyári napon egy öregember a hűs pincében keresett enyhülést a meleg elől. Amint belépett, szinte megvakította a sötétség. Ne félj! kiáltotta oda egy másik ember, aki a pincében volt, nincs abban semmi különös, hogy amikor a fényből a sötétségbe lépsz, semmit sem látsz. Szemeid hamar megszokják majd a sötétséget, és szinte észre sem veszed, hogy sötét van.
 Kedves barátom felelte az öreg, és visszafordult, pontosan ettől félek. A sötétség bizony sötétség, és veszélye abban rejlik, hogy meggyőzzük magunkat, hogy fény.
Hogyan következik be a megváltás?
A megváltás valóban megváltoztatja életünket? Igen is, meg nem is. A körülöttünk lévő világ nem változik meg: mi magunk azonban észleljük majd a változást. Maimonidész kifejezetten azt állítja, hogy semmiféle csoda nem következik be: a megváltás nem apokaliptikus vagy természetfeletti esemény. A megváltás korszakát (vagy a „messianisztikus kort”) Maimonidész szerint az jellemzi, hogy mindannyiunkat lefoglal „az Örökkévaló megismerése”.
Ez, részben, azt jelenti, hogy minden cselekedetünkben érzékeljük az Örökkévalót. Legyünk bár orvosok, üzletemberek, vagy szülők, materiális tevékenységeinket a spiritualitás szűrőjén át szemléljük vagyis nem önmagukért való tevékenységként, hanem valamely magasabb rendű cél elérésének eszközeként. Éppúgy, ahogy az éhező ételre vágyik, mi a jóságot sóvárogjuk majd; ösztönösen megérezzük mi a jó, mi a rossz, és ennek megfelelően cselekszünk. Eltűnik a szívünk és értelmünk, a belső és külső érzéseink között feszülő ellentét. Mindannyian rájövünk, hogy a világmindenség legkisebb része is az Örökkévaló műve.
A végső megváltás hasonló módon fog bekövetkezni, mint az egyiptomi szolgaságból való megváltás és a kivonulás. Miképpen elküldte az Örökkévaló Mózest, hogy élére álljon az Egyiptomból való szabadulásnak, ugyanúgy fogja a Messiás az egész világot a végső megváltásba vezetni.
Miért van szükség vezetőre? Azért, mert a bennünk meglévő isteni szikra ellenére, az anyagi világ sötétsége elsöprő erejű. Éppen ezért az Örökkévaló önzetlen vezetőt küld, aki képes felülemelkedni a materiális világon, aki fogékony e nemzedék igényeire és képes átadni az Örökkévaló üzenetét a mi bonyolult, zűrzavarral teli társadalmunknak. Ez a vezető cselekedeteivel és tanításaival arra ösztönöz minket, hogy tanulmányozzuk az Örökkévaló bölcsességét és az Ő törvényei szerint éljünk. A világ nemzeteit pedig arra készteti, hogy együttesen szolgálják az Örökkévalót, és a Bibliában leírt morális és isteni parancsok betartása által teljesítsék kötelezettségeiket.
Hol tartunk most?
Most, miután több ezer éve tartózkodunk az alagútban és botorkálunk a sötétben, végre elérkeztünk a megváltás korszakának küszöbére. Minden szinten forradalmi változások zajlanak személyes és globális szinten egyaránt, a technológiában, a politikában és az emberi lélekben.
A szabadság, a tolerancia és a nagylelkűség eszménye terjed a nemzetek közösségében. A család ismét fontos értékké vált, mivel az emberek ismét értelmes kapcsolatokra vágynak, melyek túlmutatnak személyes karrierjükön és anyagi szükségleteiken. Az emberek Amerikában és az egész világon keresik a spirituális értelmet, hogy megleljék létük leglényegét. Nagyobb elkötelezettség mutatkozik a belső változások és a személyes fejlődés iránt; mások hibáztatása helyett az emberek kezdik belátni, hogy saját maguknak kell felelősséget vállalni életükért, és ennek megfelelően cselekszenek.
A világ tehát készen áll a megváltásra de mi hogyan készüljünk fel arra? Nyissuk ki szemünket és próbáljuk megérteni, milyen különleges időket élünk. Tudatosítsuk magunkban, hogy a nap, mint nap lezajló események részei annak a folyamatnak, amely a megváltás értelemmel teli életéhez vezet. Ismerjük meg az Örökkévalót és a spiritualitást, hogy az Ő akaratának megfelelően éljük életünket.
Ez korántsem könnyű. A nehéz múlttal és a bizonytalan jövővel való megbirkózás közepette talán egyszerűbbnek tűnik megszokott életünkhöz való ragaszkodás. Ám a megváltás iránti sóvárgáshoz egy másik, valamennyi emberre jellemző vonás is társul: a remény. A jó egészség és a jólét iránti remény. Az igazság és az erény iránti remény. A sötétségből való szabadulás reménye.
Minden rajtunk múlik
Mivel a kihívás igen nagy, apró lépésekkel kell kezdenünk. Hallgassunk végig egy előadást. Tanuljunk az Örökkévalóról és a megváltásról a teremtés céljáról. Ne feledjük: a sötétségből való szabadulás elérésének első lépése az, ha tudatosítjuk magunkban, hogy valóban sötétségben vagyunk. Ismerjük meg ezeket a gondolatokat a magunk tempójában, és idővel körvonalazódik előttünk egy nagyobb összefüggés. Ne sajnáljuk az időt és gondoljuk végig saját életünk prioritásait. Telítsük meg otthonunkat szeretettel; munkahelyünkön pedig váltsuk fel az önzést és az erőszakoskodást nagylelkűséggel és könyörületességgel. És ami a legfontosabb: osszuk meg ezt családunkkal, barátainkkal.
Ha egy ember el tudja határozni, hogy véghezviszi e változásokat, akkor tíz is képes lesz rá. És ha tíz ember képes erre, akkor száz is, és így tovább. Végtére is, eredendően jók vagyunk, természetünkből fakadóan vágyunk a jobb, produktívabb és értelemmel teli életre. Kötelezzük el magunkat még ma és másokat is, buzdítsunk erre.
Mivel oly rég óta haladunk az élet sötét és kanyargós alagútjában, lassan elérjük a végét és megpillanthatjuk a beáramló meleg, ragyogó fényt. Most nincs idő elbizonytalanodásra, szkepticizmusra vagy önzésre. Még a legkisebb dolog is egy kedves szó, pár forint jótékony célra, néhány imával eltöltött perc végtelenül fontos. Mindent meg kell tennünk, hogy akár egyetlen fénysugarat a sötétbe irányítsunk. Utunk végéhez közeledik: azon kell lennünk, hogy elérjük célunkat és találkozzunk az Örökkévalóval. Minden rajtunk múlik.
1991. április 11.-én, tizenegy hónappal betegsége előtt, a Rebbe szenvedélyes beszédet mondott. Szokatlanul szókimondó beszéd volt ez, és a Rebbe aggódó szavai arra késztették és buzdították híveit, hogy még inkább felkészítsék magukat és a világot a megváltásra.
 Hogyan lehet, hogy a Messiás még nem jött el? kérdezte a Rebbe. Miért van a világ még minding telve gonoszsággal és szenvedéssel? Miért fogadjuk el, hogy a megváltás nem jő el sem ma, sem holnap, sem holnapután? Mindent el kell követnetek, hogy elhozzátok igaz megváltónkat! Nem elég, ha jól hangzó jelszavakat szajkózunk. Mindegyikőtöknek tetteitekkel kell elhozni a végső megváltást. Rajtatok áll, hogy létrehozzátok-e a Messiás harmóniával teli, tökéletes világát.


Chászid filozófia
a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel
Schneerson rabbi írásai alapján
A Messiás szamara[1]
Az anyag a szellem szolgálatában
„Örülj nagyon, Cion leánya, ujjongj, Jeruzsálem szülötte, mert királyod érkezik hozzád, igazságos és győztes Ő, szerény, és szamáron közlekedik!”
(Zechárjá 9:9.)
Bölcseink[2] egyhangú értelmezése szerint ez a „király” nem más, mint a Messiás. Ebből következik, hogy a Messiás, akinek eljövetele gyökeresen fogja megváltoztatni világunkat, a szerénység megtestesítője.
A szamár többször is felbukkan a Bibliában. Mindannyiszor ugyanaz a szerepe, de mindig egy kicsit másképpen tölti be: a különbségek a változásokat tükrözik, amelyeken világunk át- meg átmegy, miközben végső, tökéletes formája felé halad.
Akkor találkozunk vele először, amikor Ábrahám elszánja magát Izsák feláldozására, az Örökkévalóba vetett hitének tizedik, legnagyszerűbb bizonyságtételére. „Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát”[3], és a hátára rakta a holmikat (a „fát… a tüzet meg a kést”), amelyekre szüksége lesz a Hebrontól a Moriá-hegyig tartó háromnapos út után.
A „szamár” az anyagiság jelképe
Hét nemzedékkel később az Örökkévaló feladatul adta Mózesnak: hozd ki a zsidókat Egyiptomból, vezesd el őket a Sínai-hegyhez, és add át nekik az én Tórámat, amely meghatározza küldetésüket, hogy választott népem legyenek. Így hát „fogta Mózes a feleségét és fiait, szamárra ültette őket…”[4], és elindult Egyiptomba.
Ábrahám, Mózes és a Messiás: mindhárman az Örökkévaló akaratának beteljesítésére használják a szamarat. A szamár azonban különböző módon vesz részt feladatuk végrehajtásában. Ábrahám esetében a holmit viszi, Mózes esetében feleségét és gyermekeit, míg a Messiás esetében Ő maga ül a szamáron.
A hagyományos zsidó szemlélet azt tanítja, hogy a szellemi szféra felsőbbrendű a fizikaival szemben. A Midrás mégis azt tanítja, hogy az Örökkévaló azért teremtette meg a lét teljességét, a szellemi birodalmával együtt, mert „hajlékot akart magának a lenti világban”[5]. Tehát fizikai létünk a célja mindennek, amit az Örökkévaló alkotott: ez az a környezet, amelyben a teremtéssel kitűzött célt meg kell valósítani.
Az Örökkévaló akarata szerint az anyagot nekünk kell megnemesítenünk és felmagasztosítanunk. A „szamár” héber neve, a chámor, az „anyagot” jelentő chomer szóból ered. A Messiás szamara a járomba fogott anyag, a megnemesített magasabb, fennköltebb cél felé irányított fizikai lét.
Az emberiség feladata, az anyagi tökéletesítése azonban hosszú és bonyolult folyamat, olyan történelmi erőfeszítés, amelynek során minden egyes nemzedék az elődök eredményeire épít. Az anyagi és a szellemi külön világ, hiszen a teremtés jellegénél fogva mély szakadék választja ketté őket, és így eleve ellentétesek egymással. A szellem és az anyag között emelkedő falon egyetlen alkalommal támadt rés, amikor „az Örökkévaló leszállt a Sínai-hegyre”. Az isteni valóság a földi valóságban is megnyilvánult: az ember megkapta a Tórát, és ez lehetővé tette számára, hogy megszentelje az e világit, kifejezze az Örökkévaló mindent átható igazságát az anyagi világban.
Már utazhatunk Rómába…
A Midrás[6] a következő parabolával világítja meg az esemény jelentőségét: „Élt egyszer egy király, aki elrendelte: ťA rómaiak nem utazhatnak Szíriába, a szírek nem utazhatnak Rómába.Ť Hasonlóképpen rendelkezett az Örökkévaló, amikor megteremtette a világot, mondván[7]: ťAz egek az Örökkévaló egei, de a földet az embereknek adta.Ť Ám amikor át akarta adni a Tórát Izraelnek, visszavonta korábbi rendelkezését, és kijelentette: ťAz alanti világok felemelkedhetnek a magasabb térségekbe, a magasabb világok pedig alászállhatnak az alsóbb tartományokba. És Magam leszek az elsőŤ, ahogyan le van írva[8]: ťLeszállt tehát az Örökkévaló a Sínai-hegyreŤ, és ťazután azt mondta az Örökkévaló Mózesnek: Jöjj fel hozzám…Ť”[9].
Ez a magyarázata annak, hogy Ábrahám és Mózes különböző mértékben használták az anyagiasult „szamarat” feladatuk teljesítése során. Ábrahámot, az első zsidót, az anyag felmagasztosításának célja vezérelte: működésbe hozni az anyagiban rejlő lehetőséget a Teremtő jóságának és tökéletességének kifejezésére.
Ábrahám azonban a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás előtt élt, amikor az Örökkévaló még nem vonta vissza a „rendeletet”, amely „fentire” és „alantira”, anyagira és szellemire osztotta a világot. Ábrahám legföljebb annyit tehetett, hogy az anyagit a szellemi szolgálatába állítja, és a „szamarat” arra használja, hogy cipelje az isteni szolgálathoz szükséges „kellékeket”. A fizikai egyelőre közönségesnek számított, és nem játszhatott közvetlenül szerepet a szellemiben, de végül is hasznosíthatónak bizonyult, még ha periférikusan is, az Örökkévaló szolgálatában.
A Tóra közvetít
Mózesra esett viszont a választás, hogy a Tórát átadja Izraelnek. A Tóra lett az a közvetítő eszköz, amellyel az Örökkévaló lehetővé tette, hogy életünk legvilágiasabb aspektusait is megszenteljük, hogy materiális énünket és környezetünket morális és spirituális célkitűzéseink szerves részévé tegyük.
Ezt tükrözi az a tény is, hogy amikor Mózes nekivágott a Színájhoz vezető útnak, a szamárra ültette feleségét és gyermekeit. A feleség és a gyermekek magának az embernek a tartozékai: Bölcseink szerint[10] „a férfi felesége olyan, mintha saját maga lenne” és „a gyermek atyja végtagja”[11]. Mózes óta az anyagi központi, bensőséges, szinte szellemi szerepet tölt be életünk dolgaiban.
Ám Mózes csak a kezdete annak a hatásnak, amelyet a Tóra gyakorolt a materiális világra. Azóta, valahányszor az ember anyagi eszköz használatával micvát teljesít például adakozik, vagy a táplálékból nyert testi energiát az imádságban való odaadásra hasznosítja és így tovább, megnemesíti az adott eszközt, s ezáltal megfosztja földi jellegétől, öncélúságától. Az anyagi világ minden ilyen cselekedettel szentebbé válik, és egyre inkább összhangba kerül valódi lényegével, funkciójával. Minden ilyen tevékenység közelebb hozza a napot, amelyen világunk végleg megszabadul a közönségesség burkától, minden oktalanság és viszály eredőjétől: amelyen beköszönt az egyetemes béke és tökéletesség.
Így hát a Messiás, aki a Tóra végső beteljesedését képviseli, maga üli meg az anyagiság szamarát. Az Ő eljövetele ugyanis azt hirdeti, hogy elérkezett a világ, amelyben az anyagi nem „alábbvaló”, másodlagos elem többé, hanem teljességgel megnemesedett tényező, és szerepe éppoly központi jelentőségű a jóságra való törekvésben, mint a teremtés legemelkedettebb szellemi alkotásáé.


Zsidó filozófia
Milyen lesz a feltámadás kora?
A lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi írása alapján
Milyen lesz a feltámadás kora?
A Talmud[12] a messiási kor eseménysorában elsőként és legfontosabbként a Szentély felépülését említi, ezt követően a zsidó számkivetettek összegyűjtését a világ minden sarkából, s végül a halottak feltámadását. A Zohár[13] konkrét időterminust ad meg, amikor kijelenti, hogy negyven év fog eltelni a számkivetettek begyűjtése és a halottak feltámadása között.
A feltámadás helyszíne
A feltámadás Izrael földjén fog megtörténni. Ez az Izraelen belül és kívül eltemetettekre egyaránt vonatkozik. Ami az Izraelen belül eltemetetteket illeti, az ő feltámadásuk meglehetősen egyszerű lefolyású lesz. A lelkük visszaszáll a testükbe, s ők kikelnek sírjaikból. Ám az Izraelen kívül eltemetettek lelke csupán azt követően száll majd vissza a testükbe, miután a testek elérték Izrael földjét. Ez persze szükségessé tesz majd egy valamiféle eszközt, amelynek segítségével a testek eljuthatnak Izrael földjére. Hogyan is fog ez megtörténni?
A Talmud[14] azzal kezdi e téma megvitatását, hogy kérdést tesz fel az egyik bölcs egyik állításával kapcsolatban. „Rabbi Eliezer azt mondta: Az Izrael földjén kívül elhunytak nem fognak feltámadni.” Rabbi Eliezer a Szentírásból hoz bizonyítékot állítását alátámasztandó. Ámde mi lesz azokkal az igazakkal, akiket a szentföldön kívül temettek el? Azok nem fognak feltámadni? „Rabbi Iláá erre így felelt: Az ő testük el fog gurulni Izraelbe (Rási: A csontjaik végiggördülnek majd az utakon, amíg el nem érik Izraelt, ahol majd visszatér beléjük az élet).” Ám a Talmud kifogással él ezzel a válasszal szemben. A csontok görgése egész biztosan fájdalmat okozna az igazaknak. „Ábáje erre azt válaszolta, hogy alagutak készülnek majd, s a halottak a föld alatt sétálnak majd végig a szentföldig (Rási: És majd felállnak, és végiggyalogolnak az alagutakon keresztül egészen Izrael földjéig, ahol is áttörik a fejük fölötti földréteget és kiemelkednek a föld színe fölé)”.
E vita végére Rabbi Eliezer első állítása, mely szerint az Izrael földjén kívül eltemetettek nem fognak feltámadni, módosul. Az állítás új értelme szerint ezek a halottak csak azt követően támadnak fel, hogy a testük elérte Izrael földjét. És még az igazak is, akik az alagutakon keresztül érik majd el Izrael földjét, a Szentföldön feltámadottnak számítanak majd, mivel lelkük csak azt követően fog visszaszállni testükbe, hogy csontjaik a Szentföldet elérvén, a földet áttörve kibukkannak a szabadba.
Kik fognak feltámadni
Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy a zsidó népből kik lesznek azok, akik kiérdemlik a feltámadást, a Misna[15] biztosít minket afelől, hogy „Minden zsidónak része van a túlvilági üdvösségben”. És noha Maimonidész[16] felsorolja azokat a csoportokat, akik különféle súlyos bűnök elkövetése miatt elveszítik jogukat a feltámadáshoz, a Midrás Tálpiot magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy ezek a csoportok elveszítik a lehetőséget, hogy saját érdemeik alapján részesüljenek az Eljövendő Világból. Ugyanis Isten az Ő végtelen kegyelmében afféle „jótékonysági alapot különített el az ilyen érdemtelenek számára”, amelyből merítve aztán ők is csatlakozhatnak a feltámasztandók seregéhez.
Melyik életünkbe térünk majd vissza?
Egy érdekes kérdés merül fel a reinkarnációban való hit következményeképpen. A zsidó hit szerint egy léleknek addig kell vissza-visszatérnie a földre, amíg nem teljesíti mind a 613 parancsolatot. A micvák finomítják, és emelkedettebbé teszik a lelket. Annak érdekében, hogy a lélek tökéletessé váljon, annyiszor és annyi testben kell visszatérnie, amennyi csak szükséges az összes micva teljesítéséhez.
De hát akkor mi lesz azokkal a lelkekkel, akik már korábban is laktak testben a Földön? Hogyan fognak azok egynél több testbe beöltözni? Magában a Zohár-ban[17] is fölmerül ez a kérdés: „Rabbi Chizkijá azt kérdezte, Ha azt mondjátok, hogy minden egyes test fölkel majd a porból és élni fog, akkor vajon mi lesz azokkal a testekkel, amelyeknek lelkei már más testekben is laktak korábbi korokban?”.
A nagy kabbalista, Rabbi Jichák Lurja (az Ári) erre azt a választ adja, hogy valahányszor egy személy tökéletesebbé teszi a lélek valamely elemét vagy dimenzióját, akkor az a lélekrész a sajátjává válik, és a feltámadáskor az ő testébe ez lélekdarabka fog beleszállni. Más szóval, minden egyes micva más módon finomítja és emeli a lelket, és egy adott személyhez mindig az a lélekrész fog csatlakozni a feltámadáskor, amelynek tökéletesítését ő végezte el.
A lubavicsi rebbe hozzáteszi, hogy az Ári szavai alapján nem szabad azt a téves következtetést levonnunk, hogy lesznek emberek, akinek egész darabok fognak hiányozni a lelkükből. Valójában ugyanis minden egyes lélek számos lélekrészből áll, amelyek mindegyikében tükröződnek az összes többi lélekrész aspektusai, s így már önmagukban is teljes entitásoknak számítanak. Például úgy tartják, hogy a zsidó lelkek együttesen az első ember lelkét adják ki. Minden lélek önmagában is egy entitás, amely azonban kisebb lélekszilánkokká osztódik tovább, amelyek aztán maguk is különálló entitásokká lesznek, de azért még így is egy nagyobb egység részeinek tekinthetők. Ilyeténképpen a lélek olyan, akár egy fa ága, amely, ha letörik a fáról, de újra elültetik, még mindig képes növekedni és egy teljesen független fává válni. Ennek ellenére egy fának vannak magasabban elhelyezkedő, jelentősebb részei és vannak alacsonyabban található, kevésbé jelentős részei is. Ugyanez érvényes a lelkek világára is. Ádám volt a kollektív lelke mindazoknak, akik valaha éltek, élnek és élni fognak a földön. A Midrás[18] mégis azt mondja, hogy Izrael vezetőinek lelkei Ádám fejével vannak kapcsolatban, a laikusok az alsóbb testrészeivel, és így tovább. Ugyanez vonatkozik a feltámadásra is. A lelkek számos töredék lélekrésszé osztódnak, amelyek azonban önmagukban is teljes és tökéletes lelkeket alkotnak. És mindegyik lélekrész ahhoz a testhez fog csatlakozni, amely tökéletesítését elvégezte.
A beteg emberek
Vajon milyenek leszünk újraéledésünkkor? Amilyen állapotban valaki meghal, olyan állapotban fog feléledni is. Ha valaki vakon halt meg, vakon fog feléledni is. Ha valaki némán halt meg, némán fog feléledni is. A Midrás[19] szerint Isten azt mondja: „Hadd éledjenek újra ugyanúgy, ahogyan kiadták lelküket, és miután feléledtek, én majd meggyógyítom őket”.
A Zohárban[20] egy hasonló gondolat jelenik meg: „Akkoriban, amikor Izrael feltámad majd a porból, sokan lesznek a vakok, a némák és más fogyatékosok, ámde akkor majd Isten megvilágítja őket a nap erős fényével, és ők meggyógyulnak”. Ez az elképzelés egy talmudi kijelentésen alapszik[21], miszerint a teremtéskor Isten elrejtette a nap teljes sugárzásának egy részét, és gyógyító erejét tartalékolta az igazak számára az Eljövendő Világ idejére.
Az a test fog majd feltámadni, amelyet az ember jelenleg birtokol, nem valamilyen másik test. S noha a test megrongálódik és elporlad, van egy bizonyos luz nevezetű csont a gerincoszlop legtetején, amely sosem rongálódik meg vagy porlad el. Abból aztán a Mindenható újraépíti majd a test maradékát. Ebbe a csontba belemasszírozza „az élet harmatát”, és ebből rekonstruálja a testet[22].
Divat a feltámadás korában
Nincs egységes álláspont a Talmudban azt illetően, hogy vajon hogyan lesznek felöltözve az emberek feltámadásukkor. Az egyik szaktekintély szerint mindenki a halotti leplében fog feltámadni. „Rabbi Nátán azt mondta: Az öltözék, amelyben valakit eltemettek, vele együtt fog feltámadni.” Ám rabbi (Jehudá Hánászi) szerint az emberek olyan öltözékben fognak feltámadni, amilyenhez életükben szokva voltak.
A feltámadók sorrendje
A feltámadottak feltámasztásának pontos sorrendje a következő: Először az Izraelben eltemetettek támadnak fel, őket követik az Izrael földjén kívül eltemetettek, őket pedig az Egyiptomból száműzött zsidók mózesi nemzedéke[23]. Érdekes módon a Talmudban szereplő egyik szaktekintély szerint az ősatyák, Ábrahám, Izsák és Jákob (vagy ahogyan az említett talmudi szakasz utal rájuk: „azok, akik Chebronban alszanak”) utolsóként fognak feltámadni, hogy az ő igaz és jámbor, a feltámadást szintén kiérdemlő gyermekeik látványára nyithassák fel szemüket[24].
Fontos kikötés, hogy a fentebb leírtakhoz, hogy az egyes nagyobb csoportokon belül mindig az igazak fognak legelőször feltámadni[25]. Magukon az igazakon belül azok, akik jeleskedtek a Tórában, megelőzik majd azokat, akik a micvákban jeleskedtek[26]. Az egyik Midrás szerint[27] az igazak feltámadása ábécérendben történik majd, ami egyedül az alázatos szívűekre nem vonatkozik, mert ők mindenkit megelőzően fognak feltámadni.
Mi fog történni azokkal, akik még mindig életben lesznek a feltámadás idején? Tovább élnek vagy meghalnak? Szöádjá Gáón azt írja[28], hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban egyetlen bibliai vers vagy rabbinikus nyilatkozat sem foglalkozik.
A lubavicsi rebbe mindazonáltal rámutat, hogy a Zohár-ban megfogalmazott kinyilatkoztatásnak köszönhetően nekünk már világos állásfoglalás áll rendelkezésünkre a kérdésben.
Erre az időszakra vonatkozik a következő bibliai vers[29]: „Lássátok be, hogy Én, még Én is Ő vagyok, és nincsen isten rajtam kívül; Én adok halált s életet”. A kettőzött „Én, Én” jelzi a messiási korban megtapasztalandó abszolút isteni jelenlétet, amikor a „másik oldal” legyőzetik és eltöröltetik; és még a halált is, amely eleddig a „másik oldal”-lal volt kapcsolatos, ettől fogva közvetlenül az Ő kezéből tapasztalják meg azok, akiket még nem ért el a fizikai halál, és Ő azon nyomban fel is támasztja majd őket; mert a bűnnek abból a mocskából, amely a halál okozója, nem lesz jelen semmi abban a világban, mert új világ lesz ez, amelyet a Szent, áldassék Ő, fog tökéletessé formálni[30].
Vagyis nyilvánvaló, hogy mindazok, akik akkor életben lesznek, megtapasztalják ugyan a halált, de csak egy pillanatra, mert a rossz szellem, amely eladdig szennyezte a világot, az Eljövendő Világban már nyomokban sem lesz jelen. A Mindenható mindenkit azonnal fel fog támasztani.
A „végső ítélet” napja
Lesz-e Ítéletnap a halottak feltámadása után? Ezzel a kérdéssel kapcsolatban három különböző vélemény ismeretes.
1. Náchmanidész[31] és mások szerint a feltámadást követően valóban lesz egy nagyszabású Ítéletnap, amikor is minden egyes ember érdemei szerint megítéltetik.
2. Minden ember közvetlenül a halálát követően ítéltetik meg, így hát nincs szükség még egy külön Ítéletnapra. Az Ítéletnapjára tett utalás, inkább egy Megtorlás és Büntetés napját jelenti.
3. Rabbi Jichák Lurja írja: „És ha valaki megkérdezi: ťMiután ez a lélek számos alkalommal megélte az engesztelés napját (Jom Kipur), a fizikai szenvedést és megtisztulást valamint az alapos lelki megtisztulást [a halált követően], miért kell újra kitenni őt [a feltámadás idején] egy újabb megítéltetésnek a nagy Ítéletnapon?Ť A válasz pedig erre az, hogy az Ítéletnapon csupán a nem-zsidó népek ítéltetnek meg.”
Lesz-e pokol a feltámadás előtt?
A zsidó hagyomány szerint, amikor egy ember meghal, lelkének először a gyehenná-ra [tisztítótűzre] kell szállnia, hogy ott megtisztuljon, ám ez a pokol nem a purgatórium vagy a kárhozat helye, ahol a léleknek örökké szenvednie kell bűneiért. Inkább olyan szellemi lét ez, ahol a lélek, attól függően, hogy menyire szennyezett, legfeljebb tizenkét hónapig tartózkodhat, amely idő alatt megtisztul attól a szellemi tisztátalanságtól, ami nem más, mint a bűn. Noha állítólag fájdalmas ez a folyamat, a célja az, hogy felkészítse a lelket arra az örök üdvösségre, amely az Édenkertben vár rá, ahová nem léphet be bűntől szennyezetten.
De mi történik azokkal, akik még életben lesznek a feltámadás idején és csupán egy rövid pillanatra fognak meghalni? Mivel nem lesz elég idejük arra, hogy lelkileg megtisztuljanak a gyehenná-ban vagy valamely ehhez hasonló helyen, vajon rájuk is az Ítéletnap vár majd? Az egyik erre a kérdésre adott válasz úgy hangzik, hogy ezen lelkek egy olyan hihetetlenül felgyorsult és felfokozott intenzitású tisztulási folyamaton fognak átesni, amely ugyanazzal az eredménnyel jár majd, mintha egy nagyon hosszú tisztuláson jutottak volna túl, s így ők is készek lesznek belépni az Eljövendő Világba.


[1] A Rebbe beszéde alapján, amelyet Sábát Váérá 5722 (1962. január 6.) mondott. Likuté Szichot, III. kötet, 854–862. oldal.
[2] Szánhedrin 78., Bráchot 56.
[3] 1Mózes 22:3.
[4] 2Mózes 4:20.
[5] Midrás Tánchumá Nászo 16., l. Tánjá 36.
[6] Tánchumá, Váérá 15.
[7] Zsoltárok 115:16.
[8] 2Mózes 19:20.
[9] Uo. 24:12.
[10] Bráchot 24a.
[11] Éruvin 70b.
[12] Bráchot 49a.
[13] 1:139a.
[14] Kötubot 111a.
[15] Szánhedrin 90a.
[16] A megtérés szabályai 3.
[17] 1:131a.
[18] Smot Rábá, 40. fej.
[19] Brésit Rábá 95., Zohár 3:91a.
[20] 1:203b.
[21] Nödárim 8b.
[22] Zohár 2:28b.
[23] Jeruzsalemi Talmud, Kilájim 9:3.
[24] Ávkát Rochél 2:4.
[25] Zohár 2:140a.
[26] Zohár 2:182a.
[27] Lásd Ohev Jiszráel, Likutim Párását Bráchá.
[28] Emunot VöDéot 7.
[29] 5Mózes 32:39.
[30] Zohár 2:108b.
[31] A jutalom kapuja című munkájában.