4/1. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 2.kötet. A Szombat parancsa

A szombat a valódi megnyugvás

Zsidó filozófia
A szombat, a valódi megnyugvás
Az idő nem áll meg, amikor pihen: befelé folyik
Chászid gondolatok a lubavicsi rebbe,
Menáchem Mendel Schneerson rabbi írásai alapján
„Mindennek megszabott ideje van; megvan az ideje minden dolognak az ég alatt; ideje van… a háborúnak és a békének” – hirdeti Salamon király a Prédikátor harmadik fejezetének elején.
Annyi bizonyos, hogy naptáraink és határidőnaplóink jobbára „háborús időkkel” vannak tele. Mintha örökké hadban állnánk. Vannak természetesen valódi, katonákkal és egyre korszerűbb fegyverzettel vívott háborúk, de amikor politikai értelemben béke van, az anyagi és erkölcsi jólétünket fenyegető rossz szellemeinkkel még akkor is harcolunk: hadat viselünk a bűnözéssel, a kábítószerrel, a betegséggel és az analfabetizmussal szemben. Lelkünk belsejében személyes csatákat vívunk az önzés és a lustaság, a dohányzás vagy akár a mértéktelen evés ellen.
A rossz illetve negatív dolgok ellen vívott csatáknak nincs végük. Az iskolában, a munkahelyen és a társadalmi élet színpadán állandóan harcolunk, hogy a csúcsra érjünk, állandó tusát folytatunk a mind nagyobb és nagyobb sikerek felé törve. Harcolunk több pénzért, időnk jobb kihasználásáért, tehetségünk kibontakoztatásáért, szellemi képességeink fejlesztéséért és jellemünk csiszolásáért. Emberi mivoltunkból fakadó tulajdonságunk, hogy egyre magasabbra törünk, hogy napról-napra igyekszünk felülmúlni az előző napi teljesítményeinket. Az ember örökös harcban áll a múlttal.
De kérdem: még ha legyőzzük is a világ nyilvánvaló gonoszságait, még ha sikerül is kigyújtanunk az isteni teremtés lényegét alkotó jóság világosságát, akkor vajon lelhetünk-e békét és nyugalmat? Bármerre nézünk, mindenfelé forrongást tapasztalunk. A világegyetem pörög, mint egy búgócsiga, a galaxisok keringenek. A Föld magja lángol, légköre viharzik, óceánjai kavarognak. A fizikai létet a mozgás tartja fenn: a szív lüktetése, a tüdő összehúzódása és tágulása. A látszólag „élettelen” anyag az atomok és szubatomok szintjén valóságos katlana a mozgásoknak. A mozgás változást jelent, és minden változás küzdelem, amelyet azért folytatunk, hogy úrrá legyünk a státus quón, és valamilyen új valósággal helyettesítsük.
Ennek a küzdelemnek az elsődleges okozója maga az idő jelensége. Az idő nekünk magunk mögött hagyható múlt, nem elegendő jelen, és elérni vágyott jövő. Az idő a mozgás, a változás és a küzdelem szülőanyja: festővászon, amelyen az élet csatái jelennek meg. Amíg időben létezünk, amíg életünket az idő lüktetése és áramlása határozza meg, addig tovább dühöng az élet csatája.
Felülemelkedhetünk-e az időn? Az időtlen létezésben nem lenne se mozgás, se feszültség, se erőfeszítés. De vajon lenne-e benne kihívás, tanulás és haladás?
Sosem fog véget érni? Sosem érhet véget?
Az idő teremtése
Minden napnak megvan a maga külön funkciója.
(Zohár, 3:94b.)
Az idő, mondják bölcseink, teremtett entitás, amelyet a Mindenható akarata hozott létre a nemlét állapotából. Az idő nemcsak egyszerűen azért nem létezett az isteni Teremtés előtt, mert nem voltak agyagi létformák és erők, s ilyenformán semmiféle esemény nem jelezte az idő múlását, hanem azért nem, mert az időt mint entitást – természetét, anyagát, a puszta fogalmát – még nem teremtette meg az Örökkévaló.
A világmindenség megteremtése hét napig tartott, és mindegyik egy-egy újfajta, csak rá jellemző elemmel gazdagította a teremtést. Ez a hét nap ugyanis a hét isteni attribútum (szefirot) egy-egy csatornájaként szolgált és szolgál, amelyekkel az Örökkévaló akarata a mi valóságunkat felruházta. Az adó és felruházó jellegű cheszed határozza meg az első nap teremtett entitásait; a második nap teremtett entitásai testesítik meg a gövurá attribútumára jellemző kényszert és a szigort – és így tovább. Ami igaz a teremtés egészére, igaz az időnek nevezett sajátos teremtett entitásra is. Az idő, akárcsak az alapját képező világmindenség, hét nap alatt teremtetett, mivel hét különböző tulajdonsága van: a teremtés mindegyik napján egy-egy új idődimenzió jött létre.
Más szavakkal: nemcsak az idő mint olyaneredeti valami, hanem azok a felosztások és ciklusok is, amelyek által méretnek és meghatároztatnak a Mindenható által teremtett entitások. A nap, a hét, a hónap, az év nem önkényes mértékei az időnek, nem mesterséges mutatói egy alapjában véve elméleti valóságnak, amelyeket az ember azért talált fel, hogy ezáltal találkozókat beszélhessen meg, és megtervezhesse a nyaralását: ezek mind az idő természettől fogva adott szövetét és jellegét tükrözik.
Ezek közül a legalapvetőbb a hét. Az, hogy az idő hét napon át teremtetett, azt jelenti, hogy az idő egy hétszínű spektrum: a cheszed-idő az első napon teremtetett, a gövurá-idő a másodikon, és így tovább. Az idő hét alapkomponense mint hétnapos ciklus csak a hetedik napon állt össze, amikor az Örökkévaló bevégezte művét.
Ez egyben arra is magyarázatot ad, hogy miért nevezik héberül a vasárnapot jom rison-nak, a hétfőt jom séni-nek, és így tovább. Ez nem csupán az idő első hetére utal, amelyben minden idők legelső napja vasárnapra esett, a hétfő pedig a másodikra, hanem szó szerint minden vasárnap első nap, egy új időciklus első napja, egy olyan ciklusé, amely a kezdetektől fogva ismétli az idő hét minőségét.
A nyugvás eleme
„És a hetedik napon az Örökkévaló bevégezte művét, melyet alkotott,
és megnyugodott a hetedik napon minden művétől, amit alkotott.”
(1Mózes 2:2.)
Az idézett vers mintha ellentmondana önmagának: a hetedik napon vagy a hetedik nap előtt fejezte be művét az Örökkévaló? Hat vagy hét napig zajlott-e a Teremtés?
Bölcseink így magyarázzák: Mi hiányzott a világból? A nyugalom. Amikor a szombat eljött, eljött a nyugalom. Szombaton teremtette az Örökkévaló a nyugalom elemét: ekkor illesztette helyére a Teremtés épületének végső és mindent betetőző tégláját.
Az első szombat előestjén az idő is csaknem teljesen készen volt már, már csupán a nyugalom eleme hiányzott belőle. A nyugalom tulajdonságával rendelkező szombat-idő megteremtésével az időciklus lezárult.
De tekinthető-e a nyugalom az idő egyik jellemzőjének? A nyugalomnak nem maga az idő antitézise?
Ám épp ez a lényeg: a szombat az időnek egy olyan területét képviseli, amely felülemelkedik az idő alapdefinícióján. Az idő, noha a mozgás és a változás szinonimája, tartalmaz egy nyugalmi elemet is, egy olyan potenciált, amely képes megteremteni az idő keretein belül egy állandóság és nyugalom jellemezte területet, egy olyan lehetőséget, amely nyugalmat teremt az élet küzdelmeiben és hullámzásában.
Így tehát, míg a Tóra életünk hétköznapi aspektusát a „Kivonulsz csatába ellenséged ellen” (5Mózes 21:10.) versben határozza meg –, a szombat azt hirdeti: „Maradjon mindenki a maga helyén, és ne menjen ki senki helyéről a hetedik napon!” (2Mózes 16:29.). Ha életünk küldetése, hogy kimenjünk – hogy legyőzzük a negatív dolgokat, hogy tökéletesítsük, ami nem tökéletes, hogy túlterjesszük magunkat a jelenlegi énünk korlátain –, akkor ez a nyugalomra, a megállapodásra, az önmagunk igazi énjének és helyének megtalálására való képességet is magába foglalja. Az élet nemcsak az odajutás feladatából áll, hanem az ottlét beteljesedéséből is.
Ízelítő
Az első szombaton nem volt sötétség.
A fény harminchat órán át tartott.
(Midrás Rábá, 1Mózes 11:2.)
 A szombat mélyen kihat az egész hétre. Ez az a nap, amikor nemcsak a teljesítményre sarkalló késztetést, hanem a már elért eredmények fölötti örömet is érezzük; amikor megvan bennünk a képesség, hogy ne csak meghódítsuk a jelenlegi valóságot, hanem szövetségesünkké és barátunkká is tegyük; amikor életünk nem csupán egy folyamatos küldetés, hanem egyszersmind eredmények sorozata is, akkor annak hátterében az áll, hogy a szombat – nyugalom szigete az állandóan hullámzó tengerben, az idő pörgő körének mozdulatlan tengelye – kisugározza lényegét a heti ciklus hat másik alkotójára.
Ha azonban hetünk minden egyes napjában van valami szombat, akkor magán a szombaton egy olyan idődimenzióba lépünk, amelynek lényege a nyugvás és a nyugalom. „Hat napon át dolgozzál, és végezd el minden munkádat – rendelkezik a Tóra –, a hetedik nap azonban szombat az Örökkévalónak” (2Mózes 20:9–10.). De hogyan végezheti el az ember minden munkáját hat nap alatt? – kérdi a Midrás. Hisz még az sem könnyű, hogy egy élet alatt elvégezzük minden munkánkat! Szombaton azonban, magyarázzák Bölcseink, tulajdonképpen „minden munkánk elvégeztetett”. A szombat nem csupán pihenő az élet fáradalmai közt, hanem egyszersmind ízelítő a végső teljesítésből és megvalósításból.
Szombaton nem azért szüntetjük be a világgal folytatott küzdelmet, mert felfüggesztjük a tökéletesítését, hanem azért, mert szombaton a világ tökéletes: tökéletes és változatlan dolgokkal társítjuk. Nemcsak azért szüneteltetjük a sötétség ellen vívott harcot, hogy erőt gyűjtsünk a következő támadáshoz, hanem azért is, mert nincs sötétség: a fényt, amelyet pozitív cselekedeteink által hoztunk létre, és amelyet hét közben elhomályosít a világiasság mindennapi életünket beburkoló és elhomályosító fátyla, kifinomultabb lényünk most már érzékeli.
Ez jobban megmagyarázza, miért is a szombat az első nap. A szombat kalandos út a mindennapi életünket jellemző küzdelmeken kívül eső időtlenség birodalmába. Minden egyes szombat után visszatérünk az időhöz kötött létbe. A mozgásként és a hullámzásként értelmezett idő újrakezdődik.
A szombat mindazonáltal mégis csupán ízelítő abból a napból, amely teljesen szombat és nyugvás, mivel az élet örökké tart. A hétnapos hét egy sokkal nagyobb időszakasz mikrokozmosza: az egész történelem voltaképp hat ezredévnyi munkanapból, és a nyugvás – a messiási kor – hetedik ezredévéből áll (Náchmánidész kommentárja az 1Mózes 2:3-hoz).
Heti szinten a szombat egy olyan nap, amelyen kiélvezzük a világ fejlesztése és tökéletesítése érdekedében folytatott erőfeszítéseink által elért tökéletességet. Kozmikus szinten a Messiás kora akkor jön el, amikor a történelem összes nemzedékének összesített teljesítménye megtermi gyümölcsét: olyan korszak lesz, amikor hat évezrednyi emberi igyekezet minden pozitív cselekedete, szava és gondolata eredményeként létrejön egy igazán nyugodt, viszály és küzdelem nélküli, bölcsességgel, jósággal és Teremtője tökéletessége által uralt világ.
Az idő visszája
A Tóra tanulójának nincs pihenése,
sem ebben, sem az eljövendő világban, mert írva van:
„Haladnak erőről erőre, megjelennek Isten előtt Ciónban.”
(Talmud, Bráchot 64a.)
 A szombat mégis életünk szerves rész. Még a messiási kor is egy korszak az időben: a történelem hetedik évezrede. Nyilvánvaló, hogy a szombatok is a haladás és a teljesítmény arénái. Ha ugyanis a lét egy teljesen statikus állapotát jelentenék, akkor miért tekintenénk időszakaszoknak őket?
A legalapvetőbb szinten ezt úgy magyarázhatnánk, hogy valóban: mind a hétköznap, mind a szombat, mind a hat ezredévnyi történelem és a messiási kor a haladás és a fejlődés időszaka, és a különbség csupán elérésük módjában rejlik. Munkaheteink (és munkaévezredeink) feladatai között ott van a nyilvánvalóan rossz és negatív jelenségek elleni harc, tehát a haladás elkerülhetetlenül küzdelemmel jár. Szombaton azonban – és a messiási korban még nagyobb mértékben – a haladás és a fejlődés egy nyugodt átmenet a jóról a jobbra, nagyszerűbb magaslatok elérése magának a jónak a végtelen birodalmában.
Ma azért küzdünk, hogy ne legyen háború és gyűlölet. A Messiás korában, amikor majd ekét kovácsolunk a kardokból, a békére irányuló törekvés azt jelenti majd, hogy az emberek mélyebb és értelmesebb módokat találnak arra, hogy különbözőségeiket egy összhangzó egésszé ötvözzék. Ma betegségek ellen küzdünk, a hetedik évezred orvostudománya azonban azért dolgozik majd, hogy tovább tökéletesítse a jó egészséget, és hogy gazdagítsa test és lélek összekapcsolódását. Ma a tudatlanság ellen kell harcolnunk, abban a korban azonban, amikor a világ úgy tele lesz az Örökkévaló ismeretével, mint ahogy vizek borítják a tengert, a bölcsesség keresése az igazságok végtelen igazságába való mind mélyebb és mélyebb bepillantás lehetőségéért folyik majd.
Mindazonáltal ez nem ad teljes választ a kérdésre, mivel végső soron minden változás, minden eltávolodás egy előző állapottól voltaképp küzdelem, csata, jóllehet sokkal finomabb eszközökkel vívják, mint azt, amelynek célja a rossz legyőzése. Tegyük fel újra a kérdést: miként lehet a fejlődés bármely formáját is nyugvásként definiálni?
A fejlődésnek azonban két iránya van: egy kifelé, és egy befelé tartó. A haladás és a küzdelem, a fokozatosság és a változás egyenlősége olyankor áll fenn, amikor arról van szó, hogy elhagyjuk a helyünket, amikor túlnyúlunk önnön határainkon, hogy fejlesszük magunkat. Van azonban egy befelé irányuló haladás, egy befelé tartó út is, amelynek célja lényünk mélyebb dimenzióinak felfedezése.
Az ilyen befelé irányuló úton az egymás utáni állomások nem változást jelentenek, hanem ép a változás ellentettjét: ez egy olyan állapot, amely jobban illik ahhoz, aki igazából vagyunk. Ez a legigazibb értelemben vett nyugvás: belehelyezkedés leglényegibb helyünkbe és identitásunkba.
Az Örökkévaló ugyanis azért teremtette az embert az Ő képére, hogy az Ő jóságát és tökéletességét tükrözze. Létünk hétköznapi fázisában az anyagiság világunkat takaró és lelkünket magába burkoló köpönyege olyan életvitelre sarkall minket, amely nincs összhangban valódi identitásunkkal és lényünkkel. Ezért önmagunk és világunk jobbítása küzdelem, amit azért vívunk, hogy a valóságot – vagyis inkább azt a valamit, amit valóságként érzékelünk – valami olyasmivé változtassuk, ami a mi érzékeikkel felfoghatatlan.
Amikor hat évezrednyi küzdelem és teljesítmény megtermi gyümölcsét, amikor a sötétség ellen folytatott hat évezredes harc feltárja a sötétségben rejtő fényt, akkor érünk majd a teljes szombat és nyugvás korszakába. Ez nem az emberiség visszavonulásának aranykora, mivel a bennünk rejlő potenciál ugyanolyan végtelen, mint az isteni tökéletesség, amelyet tükröz. A haladás iránya azonban megfordul: a változásért folytatott, konfliktusokkal terhelt, kifelé irányuló küldetés helyét egy befelé irányuló nyugodt folyamat veszi át, amelynek célja önmagunk megtalálása.
Az idő áramlásának ez a megfordítása nem korlátozódik a hetedik évezredre. Minden szombat egy-egy ízelítő az eljövendő időből, amely az egész hétnek nyugalmat kölcsönöz. És noha még az élet háborújának sűrűjében élünk, megvan bennünk a képesség az igazi nyugalom perceinek megtapasztalására. Még miközben azon fáradozunk, hogy felülemelkedjünk jobbára külső jellegű tökéletlenségeinken, még úgy is megérinthetjük időnként a mindannyiunk lelke mélyén ott rejlő jóságot és tökéletességet.
  • Küldés emailben

Fejezetek