6/2. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 2.kötet. A Szombat parancsa

Benjamin Blech: Kezdőknek és haladóknak

Benjamin Blech
 
Kezdőknek és haladóknak
1. fejezet
A Tóra – a világ bestsellere
Röviden ebben a fejezetben
– A Biblia felépítése
– Minden idők legnagyobb bestsellere: a Biblia
– A legfontosabb bibliai történetek
– A Biblia nagy témakörei és mindennél fontosabb törvényei
Sokan ismerik Patrick Henry híres mondását: „Szabadság vagy halál!” Van azonban még egy nagyon fontos mondata, amely rámutat elkötelezettsége forrására: „Létezik egy könyv – mondotta a Bibliára célozva –, amelyik többet ér, mint a világ összes többi könyve együttvéve.”
John Quincy Adams amerikai elnök, mint oly sokan mások, szintén magáévá tette ezt az elvet: „Mint hétköznapi ember szólok a világi emberekhez: keressétek az írást! A Biblia a Könyvek Könyve: bármilyen korú ember, bármilyen körülmények között olvashatja, de nem úgy, hogy kétszer-háromszor végigböngészi, azután félreteszi, hanem apró adagokban, naponta egy-két fejezetet csupán, de ezt napról-napra, szüntelenül, kivéve, ha valami múlhatatlan szükség megakasztja.”
A Biblia köztudottan minden idők legnagyobb példányszámban elkelt könyve, a klasszikusok klasszikusa, amelyet gyakorlatilag minden nyelvre lefordítottak már, s szerte a világon a legtöbb otthonban megtalálható. Egyeseknek a Biblia az Örökkévaló írott szava, amelyet a Mindenható Mózesnek diktált. Mások szerint abban gyökerezik szent mivolta, hogy isteni inspirációra íródott. A zsidók, kik a Tóra „eredeti tulajdonosai”, különös tisztelettel övezik. Mindennap tanulmányozzák, rendszeresen olvassák nyilvánosan, a zsinagógában, évente végigolvassák az öt könyvet. A Tóra az a könyv, amely megtanítja a zsidóknak, hogy mit jelent zsidónak lenni. Amikor olyasmit mondunk, hogy „A judaizmus úgy tartja”, valójában arra gondolunk: „A Biblia azt tanítja.”
Pentateuch, nem pentium
Mikor a zsidók a Tóra vagy a Biblia szót használják, annak háromféle jelentése lehet. A szó a legszorosabb és talán leggyakoribb értelmében Mózes öt könyvének szinonimája. Ez az öt kötet a zsidó meggyőződése szerint külön kategóriába tartozik, mivel nem más, mint az Örökkévaló és az ember közvetlen kommunikációja, és minden betűje isteni. Ebben a fejezetben, amikor a Bibliáról szólok, Mózes öt könyvét értem alatta. A minden zsinagóga frigyszekrényében megtalálható Tóra ennek az öt szent könyvnek egy nagyon gondosan, nagy-nagy figyelemmel, kézírással, pergamenre írt másolata. Ezt az öt könyvet görög szóval Pentateuch-nak vagy Pentateuchus-nak nevezik, amelynek gyöke természetesen az „öt” jelentésű penta szó. (A teukhosz tekercset jelent.) Aki használ számítógépet, jól tudja, hogy a pentium processzor milyen villámgyorsan kezeli az információkat. Ám bármilyen jó, bármilyen gyors is, a zsidók inkább a Pentateuch-ot használják bölcsességük forrásául…
A Tóra vonatkozhat a próféták könyveire is, amelyeket később csatoltak Mózes öt könyvéhez; ezek együtt alkotják azt a szövegtestet, amit a zsidók Bibliaként emlegetnek. A Bibliának[1] ebben a bővebb változatban huszonnégy könyv foglaltatik.
A Tórának mindezek mellett van egy utolsó, szó szerinti jelentése is. Azt jelenti: tanítás, tan vagy törvény. Minden bibliai tárgyú fejtegetés, minden elemzés, amely hozzásegít minket a Biblia jobb megértéséhez, tanítás, és szintén megérdemli a Tóra nevet.
Célozz pontosan!
Mivel a Tóra nagyon fontos szó, érdemes egy kicsit körüljárni, és feltárni jelentése mélyebb gyökereit. A héberül tanulókat általában meglepi, hogy a Tóra egyik lehetséges gyöke a jore, ami annyit tesz: lőni. Amikor valaki célba lő, megpróbálja irányítani a nyilát. A Tóra szó gyökének jelentése tehát „helyes irány”. A Tóra megmutatja nekünk a jó irányt: mondhatnánk nyílegyenesen megmutatja.
Nem árt tudni, hogy a „bűn” jelentésű héber szó töve, a chét azt jelenti: „eltéveszteni”. A bűn azt jelenti, hogy valaki nem találja el a cél. Aki viszont helyesen cselekszik, az a céltábla közepébe talál.
„Nyújsd a kezed”!
Költői hasonlattal élve a Pentateuch a maga öt könyvével Isten keze, amelyet üdvözlésre nyújt az emberiségnek. Az öt könyv az Örökkévaló öt ujját jelképezi: öt módot, amelyek révén „megragadhatjuk” esszenciája egy darabkáját.
Az öt könyv hagyományos (görög illetve latin) megnevezése rendre:
Genezis: a „kezdet”-et jelentő szóból. Leírja a világ teremtését, a világtörténelem kezdetét, bemutatja a zsidó nép ősapáit, és Izrael gyermekei történetének elejét.
Exodus: a kivonulás. A második könyv elsősorban arról szól, hogyan vonult ki a zsidó nép Egyiptomból, ahol rabszolgasorban élt.
Leviticus: Lévi törzséről, amelynek tagjaira a Templom-beli szolgálat bízatott. Ez a harmadik könyv részletesen leírja a Templom-beli szolgálatokat és áldozatokat.
Numeri: a negyedik könyv leírja és követi az Ígéret Földje felé tartó zsidó sivatagbeli bolyongását és vándorlását.
Deuteronomium: szó szerint „a második törvény”. Ismerteti Mózes hosszú szózatát, amelyet a népéhez intézett, ismerteti a búcsúbeszédét, föleleveníti, mi történt addig a zsidókkal, és szól az Örökkévalótól kapott frigyládáról.
A zsidó determonlógiában ezeknek a könyveknek héber neveik vannak, mindegyik könyvet általában valamelyik kezdőszaváról nevezik el. Íme Mózes öt könyve úgy, ahogy a zsidók nevezik őket:
Börésit: „kezdetben” – az első mondatból: „Kezdetben teremtette az Örökkévaló az eget és a földet.”
Smot: „nevek” az első versből: „Ezek Izrael gyermekeinek nevei, akik Egyiptomba jöttek, valamennyien Jákobbal jöttek, mindegyik a maga házanépével.”
Vájikrá: „és szólította” az első versből: „És szólította Mózest az Örökkévaló, és szólt hozzá…”
Bámidbár: „a sivatagban” az első versből: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez Szináj sivatagában…”
Dövárim: „szavak” az első versből: „Ezek azok a szavak, amelyeket Mózes egész Izraelhez intézett a Jordánon túl.”
Miért az első szavakat, és miért nem a könyv fő témáját emlegetik? Talán azért nem – vetik föl egyesek – mert egy téma kiemelése egy olyan könyv esetében, amelynek minden szava egyformán értékes, nem lenne illendő. Így viszont inkább olyan a dolog, mintha azt mondanánk: szeretjük a könyv minden szavát, ezért az első szaváról fogjuk megjegyezni.
És még valami: a zsidó, aki szeretné megvenni Mózes öt könyvét, szinte biztosan nem mondja majd, hogy „Kérek egy Pentateuch-t!”, hanem a héber chámisá szóból származó, „öt” jelentésű chumás szót használja.
Aki keres, az talál
Mit tartalmaz hát ez az öt kötet, ami méltó arra, hogy minden nemzedék legragyogóbb elméi ódákat zengjenek róla? Lord Tennison így fogalmazott: „A Biblia-olvasás önmagában felér az iskolába járással.” De hát miféle iskolába járással? Miről szól?
A Talmud válasza mindent elmond: „Forgasd, forgasd, mert minden benne van.” Ha keresel benne, találsz – bármi érdekeljen is. Történelem, filozófia, pszichológia, szociológia, tudomány, természettan, törvény, etika – az eszmék valóságos tárháza, bőséges készletekkel mindenből. Ezért emlegetik úgy a zsidóságot, hogy „a könyv népe”. A Tóra tanulása alapvető fontosságú micva, mert csak általa tanulhatjuk meg, hogyan kell zsidóként élni.
A róka és a hal
Egy talmudi történet írja ezt le a legjobban: Egyszer a rómaiak gonosz kormánya kiadott egy rendeletet, amellyel megtiltották, hogy a zsidók tanulják és gyakorolják hitüket. Pápusz bár Judá látta, hogy Ákivá rabbi nyilvánosan összehívja az embereket, és a Tórát tanítja nekik. Amikor Pápusz megkérdezte tőle, hogy nem fél-e a kormánytól, Ákivá egy tanmesével válaszolt: „A róka egyszer a folyóparton sétált, és látta, hogyan vetik fel magukat a vízből a halak. – Mi elől menekültök? – kérdezte tőlük. – A halászok hálóitól – felelték. – Miért nem jöttök ki inkább a szárazra, hogy együtt éljünk, ahogy őseink is együtt éltek? – A halak így feleltek: – És még téged neveznek a legokosabb állatnak? Hiszen te bolond vagy! Ha félünk a vízben, amely a lételemünk, mennyivel inkább félnénk egy olyan közegben, amelyben meghalunk?
– Látod – mondta Ákivá rabbi –, velünk ugyanez a helyzet. Ha a Tóra-tanulás közben bajban vagyunk, képzeld csak el, mennyivel rosszabb lenne, ha elhanyagolnánk. A Tórát a vízhez hasonlítják, minekünk pedig csak akkor van egy parányi esélyünk az életben maradásra, ha a tengerében úszunk.
Megjegyzendő gondolatok
Az Örökkévaló szimfóniájában vannak bizonyos vissza-visszatérő főtémák, amelyek az egész mű hangulatát meghatározzák. A sok száz közül most csak néhányat említek, amelyeket különösen fontosnak tartok:
* Az Örökkévaló és az ember között szövetség áll fenn. – Kössünk egyezséget! – mondja az Örökkévaló: ha mi betartjuk az egyezséget, betartja Ő is. Újra és újra emlékezetünkbe idézi, hogy ha hallgatunk rá, akkor gondoskodik rólunk. És mit kíván tőlünk az Örökkévaló? Összesen 613 törvény van, Jesájá azonban ezt mindössze két elvben foglalja össze őket: „Őrizzétek meg a jogot, és cselekedjetek igazságot!”. A Talmud még ennél is tovább megy: „Mikor pedig Chábákuk próféta előállt, ő egyetlen elvben foglalta össze a 613 parancsolatot: Az erényes ember hite szerint él.” Az Örökkévaló pedig, ezért állandó gondoskodást, isteni iránymutatást és áldást ígér.
* A büntetés és jutalom isteni elve a „szemet szemért”[2]. Az egyiptomiak a Nílusba fojtották a zsidók kicsinyeit – azzal bűnhődtek, hogy a Vörös-tengerbe fulladtak. Jákob becsapta apját, hogy ő kapja az áldást – később őt csapta be apósa, Lábán, aki nem a kért lányt adta hozzá feleségül, majd becsapták a saját gyermekei is, akik azt hazudták neki, hogy Józsefet, szeretett fiát vadállat falta fel. Mirjám, Mózes nővére megvárta, mi lesz a sorsa a bárkának, amelyben öccse volt, hogy segítségére lehessen annak, aki rátalál – sok évvel később, amikor leprás lett, jó cselekedete elnyerte a jutalmát, mert az egész zsidó nép megállt és bevárta, addig nem folytatta az útját. Cselekedeteink következményei előbb-utóbb utolérnek minket – legyenek azok jó vagy rossz cselekedetek.
* Sorsunkat az érdemeink határozzák meg, és nem a születésünk. Az ősi időkben automatikusan az elsőszülött fiú örökölte a jogokat és a kiváltságokat. A Bibliában ennek ellenére számos történetet olvashatunk, amelyben az idősebb fivér átadja a lehetőséget érdemesebb öccsének. Káin idősebb volt, mint Ábel, Jismáel idősebb, mind Izsák, Ézsau idősebb, mint Jákob[3], Rubén idősebb, mint Jehudá és József. Mindegyik említett esetben a fiatalabbak vitték többre, ezzel a Tóra arra tanít, hogy az embernek kezében a sorsa.
* „Emlékezzetek rá, hogy szolgák voltatok Egyiptom földjén.” Múltunk emlékezete megköveteli, hogy fölemeljük az elnyomottakat. A zsidóknak meg kell érteniük, mennyire fontos a szabadság, mivel csak azok ismerik a rabszolgaság igazi borzalmait, akik már maguk is kerültek olyan helyzetbe, ahol nem voltak szabadok.
* A legnagyobb áldás a béke. A köszönésként használt sálom (béke) a zsidók jelszava lett. Ez a Biblia egyik leggyakoribb szava, és ez zárja le a papi áldást: „Áldjon és tartson meg téged az Örökkévaló; ragyogjon rád az Örökkévaló arca, és legyen kegyes hozzád; vegyen pártfogásába az Örökkévaló, és adjon neked békét.” Az istenes élet célja a nemzetek közötti és a családon belüli béke, s hogy ki-ki megtalálja a maga lelki békéjét.
Ez a törvény
A történetekbe öltöztetett üzenetek és a témaként gyakran vissza-visszatérő fogalmak lényegében véve törvénycikkelyek, amelyek röviden eszükbe idézik, mit jelent tisztességes embernek, az Örökkévaló gyermekének lenni.
* „Ne állj bosszút, és ne tarts haragot… Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”
* „Ne lopjatok, ne tagadjátok le az igazságot, és ne hazudjatok egymás ellen.”
* „A te felebarátodat ne zsarold, se ki ne rabold. A napszámos bére ne maradjon nálad reggelig.”
* „Ne átkozd a süketet, és a vak elé ne vess gáncsot[4], hanem féld Istenedet.”
* „Ne kövess el igazságtalanságot az ítéletben, ne légy tekintettel a szegényre, és ne tiszteld a hatalmas személyét, igazsággal ítéld meg embertársadat.”
* „Ne járj, mint rágalmazó néped között, ne maradj tétlen felebarátod vérénél.”
* „Ne gyűlöld testvéredet szívedben[5], feddjed embertársadat, hogy ne viselj miatta bűnt.”
* „És amikor learatjátok országotok aratását, ne arasd le teljesen földed szélét, és ami elhullott, ne szedegesd föl; szőlődet ne böngészd, és szőlőd elhullott szemeit ne szedegesd föl: a szegénynek és a jövevénynek hagyd azokat.”
Ez csak egy csekély szelete a judaizmus alkotmányának. Képzeljük csak el, milyen lenne a világ, ha ezeket a törvényeket elfogadnák a nemzetközi jog alapjának…
Kezdet és vég
Mivel egy ilyen kurta áttekintésben nem lehet az egész Bibliát ismertetni, ezért próbáljuk meg úgy összefoglalni, ahogyan a Talmud teszi. A Biblia a kötelességeinket összefoglaló nyitó és a zárófejezetekben az Örökkévalóval kapcsolatos dolgokra tanít minket. A Börésit elején az Örökkévaló felruházza a mezítelen Ádámot és Évát az Édenkertben. Utolsó cselekedete pedig az, hogy lerója végső tiszteletét Mózes előtt. A mondandó? Az ember öltöztesse föl a mezíteleneket, és temesse el a halottakat – és tegyen meg minden más, együttérzésről és szeretetről tanúskodó cselekedetet, amiről az Örökkévaló két említett jócselekedete között a Biblia lapjain olvashatunk.
Összefoglalás
Legalább ennyit illik tudni:
* A Pentateuch, a Chumás, Mózes öt könyve a zsidó vallás legszentebb könyve, s a vallás minden fontos tanításának forrása.
* A Zsidó Biblia legfontosabb eleme a Tóra (Mózes öt könyve és a próféták könyvei).
* A Bibliai hősök és történetek fontos etikai elveket példáznak, s a mai napig fontos üzeneteket hordoznak.
* A Biblia törvényei a forrásai a demokratikus elveknek és a szeretet és együttérzés általánosan elismert fogalmainak.
* Az Örökkévaló cselekedeteiről szóló történetek a Biblia elején és végén a judaizmus és a Biblia legfontosabb üzeneteinek hordozói.
 
2. fejezet
A nagyünnepek
Röviden ebben a fejezetben
– Mi az oka, hogy a zsidó nagyünnepek valójában az áhítat napjai?
– Mire tanít a sófár hangja?
– Különleges törvények és szokások Ros Hásánákor – Újévkor és Jom Kipurkor – az
Engesztelés Napján
– Hogyan summázza Jónás könyve a Jom Kipurt?
– Miért az emberi halandóság a témája az Engesztelés Napjának?
Egy jó tanács: sose feledjük férjünk vagy feleségünk születésnapját, s a házassági évfordulótokat. A megfeledkezés nemtörődömség, és egy ilyen fontos napról nem szabad megfeledkezni. A perceknek csak akkor van jelentőségük, ha megőrizzük őket, és megemlékezünk róluk.
Ami személy szerint nekünk, az egyes embernek fontos, még fontosabb történelmünk nagy napjaival kapcsolatosan. Ezek hangsúlyozása az ünnepek célja. Az ünnep azért szent nap, mert olyan üzenetekkel és emlékeztetőkkel szakítja meg hétköznapjaink láncolatát, amelyekért érdemes élni az életet. A térképek térben kalauzolják az embereket, az ünnepek az időben. Ünnepek nélkül spirituális értelemben ugyanúgy elvesznénk, mint az az ember, akinek már sejtelme sincs, hogy merre jár, de nem hajlandó útbaigazítást kérni.
A zsidó év nem is egy, hanem két ünnepnappal kezdődik, amelyeket a boldog új év biztosításának közös témája kapcsol össze.
A Félelmetes napok
Újév napja, a Ros Hásáná, szó szerint annyit tesz: „az év feje”. Tíz nappal később van Jom Kipur, az Engesztelés Napja. Magyarul ezeket Nagyünnepeknek nevezik, de ez nem fedi igazán a lényeget. Sokkal pontosabb, ha a két szent napra illetve a köztük lévő tízre, a héber jámim noráim-mal utalunk: a Félelmetes Napok. Ezek a szavak jól visszaadják az év első tíz napjának hangulatát és jelentését. Ezek a napok azért a félelmetes napok, mert… Mert tényleg azok. Az izgatottság, a felindultság, az alázat és önmagunkba tekintés napjai ezek. Bármilyen útra indulunk is, mindig az első lépésünk határozza meg a pályánkat. Az év kezdete a kulcsa mindannak, ami után következik. Ezért tölt el minket félelemmel vegyes áhítat a két első zsidó ünnep által hordozott potenciál és felelősség.
Ros Hásáná – az ítélkezés napja
A Ros Hásáná annak a napnak az emlékét örökíti meg, amelyen az Örökkévaló Ádámot és Évát teremtette. Ez a napon az Örökkévaló minden évben megítéli a világot és a benne élő embereket. A Ros Hásánának tehát van egy másik neve is: az Ítélkezés Napja.
Az állatöv jegyeiben a Ros Hásáná jegye a Mérleg. Mondhatnánk azt is, hogy a zsidó évnek ezt az időszakát jelképezi. Ahogy a Talmud rabbijai mondták: az Örökkévaló előveszi a mérlegét, hogy minden ember cselekedetét megmérje rajta[6]. A mérleg egyik serpenyőjébe kerülnek az ember jó cselekedetei, a micvák, a másikba a bűnei. A mérleg állása dönti el, milyen lesz a sorsunk a következő évben.
A hagyomány egy lépéssel tovább viszi ezt az képet. Egyeseknek olyan tömérdek jó cselekedetük van, hogy azonnal bekerülnek az Élet és áldások könyvébe. Ezek a jámborok, akiknek többé nincs miért aggódniuk. Másfelől vannak velejükig romlott emberek is, akiknek esetében a mérleg nem egyszerűen csak a gonoszság oldala felé billen, hanem már-már borul. Ros Hásánákor az ő sorsuk is azonnal megpecsételtetik: az ő nevük a Halál és balszerencse könyvébe íratik.
Az emberek túlnyomó többsége nem illik ezekbe a szélsőséges kategóriákba. Ők inkább valahol középen helyezkednek el. A mérleg ide-oda billeg, mint a libikóka, mikor két majdnem egyforma súlyú gyerek ül rajta – nincs egyértelmű döntés. Az Örökkévaló pedig azt teszi, amit hasonló helyzetben minden jóindulatú bíró: ad még egy lehetőséget, hogy az illető „rendkívül jó” legyen, mielőtt a következő évre ítélkezik fölötte. Ez valami ahhoz hasonló, mint mikor elérkezik a tanév utolsó hete, és tudjuk, hogy az utolsó benyomás még alakíthat a bizonyítványunk jegyein.
Egy utolsó lehetőség
Meddig vár az Örökkévaló, mielőtt meghozza a végső döntést?
– Adok neked tíz napot – mondja –, hogy a Tízparancsolat betartása által jobbítsd az életedet. A tizedik napon, Jom Kipur napján eldöntöm, hogy jóvátetted-e a vétkeidet.
Ezért nevezik a Ros Hásánától a Jom Kipurig terjedő időszakot ászeret jömé tesuvá-nak, a bűnbánat tíz napjának. Ennek tudatában ez alatt a tíz nap alatt a zsidók roppant gondosan ügyelnek a cselekedeteikre. Ez megmagyarázza, miért kívánnak a zsidók egymásnak boldog új évet. A jó kívánság változik Ros Hásáná és Jom Kipur között. A tíznapos időszak elején azt kívánjuk barátainknak: „Lösáná tová tikátévu!”, azaz „Légy jó évre előjegyezve!” Az Örökkévaló ekkor még csak „felír”, de végső döntés csak akkor hoz, ha majd látja, hogy hogyan cselekedtünk ebben a tíznapos kegyelmi időszakban. Jom Kipurkor így szól a köszöntés: „Gömár chátimá tová!”, azaz „Légy jóra megpecsételve!” Jom Kipurkor a döntés már végleges, ez az oka annak, hogy a félelmetes napok közül a Jom Kipur a legfélelmetesebb.
Fújd a kürtöt!
Mivel a Ros Hásáná az Ítélkezés napja, amelyen az Örökkévaló a sorsunkról határoz, ezért tartozik hozzá egy fontos rítus is, ami miatt a napnak van egy másik bibliai neve is: Jom Töruá, a kürt megfúvásának napja. Ez a kürt nem olyan, mint a zenekarokban használatos: ez a kürt a sófár, a kosszarv kürt[7]. Mi szükségünk a „zene hangjaira” egy olyan napon, amihez inkább a szó és az ima illik? És miért nem felel meg erre a célra valamilyen más hangszer, miért kell pont a kosszarv tülök? A Biblia ugyan nem ad rá magyarázatot, de a rabbinikus kommentátorok számára világos a szimbolikája. Íme néhány magyarázat a legnépszerűbbek közül:
* A sófárt azokban a időkben használták, amikor a zsidók Egyiptomot elhagyva a sivatagban vándoroltak az Ígéret Földje felé. Valahányszor tovább kellett indulni, vagy helyet kellett változtatni, azt a sófár hangja jelezte. Mi lehet ennél erőteljesebb buzdítás az új év kezdetén, mint ez a hang, amely arra ösztökél minket, hogy ne ragadjunk le egy helyben az életünkkel, hanem haladjunk, fejlődjünk, „változtassunk helyet”, s hogy ismerjük fel a jobbítás és a növekedés szükségességét?
* A sófárral az ősi időkben hadba szólították az embereket. Olyasféle eszköz volt, mint ma egy légi veszélyt jelző sziréna: ezzel keltették föl az emberek figyelmét, hogy szálljanak hadba az ellenséggel. Ros Hásánákor a sófár hadba is szólít: harcoljunk rossz természetünk és rossz hajlamaink ellen, ne tűrjük az igazságtalanságot, a másokkal való törődés helyett ne válasszuk inkább a kényelmet, s az igazság útja helyett a könnyebb utat. Mi is lehetne jobb az Ítélkezés napján, mint azt az ébresztőt hallani, amely arra emlékeztet minket, hogy „cselekedjünk helyesen”.
* A sófárt akkor fújták meg először, amikor a zsidók a Szináj-hegyhez gyűlve várták a Tórát. A sófár hangja akkor azt jelezte, hogy az Örökkévaló köztük van. Ros Hásánákor a sófár arra emlékeztet minket, hogy, még amikor távol vagyunk az Örökkévaló hegyétől, akkor sem vagyunk távol Tőle Magától. Az Örökkévaló mindig itt van köztünk, ezért kell mindig úgy élnünk az életünket, mintha állandóan figyelne minket egy „felsőbb hatóság”.
* A sófárt a bibliai időkben azért fújták meg, hogy egy király trónra lépését hirdessék ki vele. Ros Hásánákor a zsidóság elkötelezi magát az Örökkévaló királysága, illetve a mellett a meggyőződés mellett, hogy az Örökkévaló uralkodik az egész földön.
* És végül egy történet arról, hogy miért kell a kürtnek épp kosszarvból lennie. Ábrahámot próbára tette az Örökkévaló: felszólította, hogy áldozza föl neki a fiát, Izsákot. Ábrahám érezte, hogy nem szállhat szembe egy olyan paranccsal, amelyet közvetlenül az Örökkévalótól kapott, és az Örökkévaló kedvéért hajlandó is lett volna megcselekedni ezt az istentelenséget. Az Örökkévaló azonban az utolsó pillanatban „lefogta a kezét”, és elmondta neki, mi volt a paranccsal a valódi célja. Közölte Ábrahámmal, hogy az emberáldozatokat követelő pogány istenségekkel ellentétben ő még a menny érdekében sem tűrné sosem az ilyesmit. Azzal, hogy nem engedte Ábrahámnak, hogy feláldozza a fiát, egyszer és mindenkorra megváltoztatta a megengedhető isteni szolgálat meghatározását.
Abban a pillanatban, amikor Ábrahám kioldozta Izsák kötelékeit, neszezés hallatszott a közeli bokorból: egy gyönyörű szarvú kos gabalyodott az ágak szövevényébe. Ezt a kost áldozta fel az oltáron Ábrahám Izsák helyett. Az Örökkévaló szándéka is ez volt, azért küldte oda a kost épp abban a percben. A kosszarv-tülök választatott arra, hogy a zsidókat Ros Hásánákor közelebb hozza az Örökkévalóhoz. A sófár hangja ezen a szent napon arra emlékezteti a zsidókat, hogy mindig álljanak készen az áldozatra.
– A sófárt, amely a zsidó múlt oly sok múltbeli eseményére utal vissza, a zsidó hagyomány egy jövőbeli szereppel is felruházza: amikor a Messiás megjelenik, és az emberiség története az egyetemleges béke új korszakába ér, az egész világon felharsan majd a sófár hangja. A sófár hangja, amely minden új esztendő elején egy-egy újabb nekirugaszkodásra biztat minket, akkor majd az egész emberiség számára jelent új kezdetet.
A mi dalunkat játsszák
A vers, mondják, az embertől származik, a zene az Örökkévalótól. A szavak az értelmünkhöz szólnak, a dallamok a lelkünkhöz. Hallgassuk csak a sófár hangját, és többet hallunk majd, mint amennyit szó ki tud fejezni. A sófár rivalgása Izrael népének szavak nélküli kiáltása az Örökkévalóhoz egy olyan nyelven, amely meghaladja a racionális értelem határait.
Nem érthetjük, hogyan kommunikál a sófár hangja a tudatalattinkkal, de a zsidó törvény három különféle hangot ír elő az üzenet továbbítására:
1. tökiá – egy hosszú, megszakítás nélküli hang
2. sövárim – három, zokogásra emlékeztető hang
3. töruá – kilenc, jajongásra emlékeztető szaggatott hang.
Ezeket tökiá-sövárim-töruá sorrendben is játsszák, majd lezárásként ismét egy tökiá következik. Jesájá Horovitz, a XVII. században élt rabbi, A Sné Luchot Hábrit című mű írója a következő szép értelmezést kínálja: A Ros Hásáná témája és egyben a legfontosabb üzenete a zene. A hosszú, megszakítatlan hang, amivel kezdjük a sófár­fú­vást, olyan, mint egy egészséget és boldogságot jelző hosszú, örömteli felkiáltás. Az élet azonban nem mindig vidám: a valóság sokszor sírást és jajveszékelést kényszerít ránk. A fájdalom elválaszthatatlanul hozzátartozik az élethez. Mégis mindig tökiával zárjuk a sófár megszólaltatását. A megszomorodottak megint visszanyerik lelki erejüket. A szenvedőknek hinniük kell benne, hogy az Örökkévaló meghallja az imáikat, s engedi, hogy újra dalra fakadjanak.
A sófár muzsikája életünk melódiája. A „mi dalunkat” játssza, és arra emlékeztet minket, hogy az optimizmus több egyszerű lehetőségnél: hitünk elrendelt micvája.
Édes álmok
Az optimizmus rejlik az egyik híres Ros Hásáná-i szokás mögött is. Normális körülmények között egész évben sót hintünk a kenyérre, amivel a templomi áldozatoknál szokásos módra emlékezünk. Ros Hásánákor szeretnénk megmutatni, hogy bízunk az „édes” ítéletben, ezért só helyett mézet használunk. Nemcsak a bárchesztmártjuk a mézbe, hanem utána egy almát is. Az alma kissé savanyú. Ezzel a cselekedettel jelképesen azt mondjuk: igaz ugyan, hogy a sorsunk az, hogy némi keserűséget is le kelljen nyelnünk, de szeretnénk, ha ez a keserűség édesre fordulna, és ha az új év tele lenne olyan örömökkel, amilyeneket a „tejjel-mézzel folyó” ország népének ígértek.
Lenn, a folyónál…
Szokás Ros Hásáná délutánján lemenni valamilyen vízpartra – folyópartra, tópartra, tengerpartra –, és jelképesen belehajítják a bűneiket. Ennek a szertartásnak a neve táslich, ami magyarul annyit tesz: „el fogod dobni”. A szokás Michá próféta szavaira épül: „És bedobod a tenger mélységébe mind a vétkeidet” (Míchá 7:19.).
Senki sem hiszi, hogy könnyű a bűnöktől megszabadulni, még azok sem, akik a vízhez vonulnak azzal a felkiáltással, hogy a víz sodorja el a bűneiket. Arra viszont mindenképp jó a táslich, hogy kimutassuk, mennyire viszolygunk helytelen cselekedeteinktől. A megbánás útján az első lépés annak felismerése, hogy rosszul cselekedtünk, és hogy szeretnénk megszabadulni a hibáinktól. Mielőtt bűneinket a vízbe dobjuk, előbb a „Tanultam belőle?” kérdéssel semlegesítenünk kell őket, különben az étel-itallal ismét visszajönnek hozzánk. A lényeg nem a víz szennyezése, hanem önmagunk megtisztítása.
Kérj bocsánatot!
Jó néhány éve immár, hogy Eric Segal könyve illetve a belőle készült film, a Love Story bejárta a világot. Egyik mondata szállóigévé vált: „A szerelem az, amikor sosem kell bocsánatot kérned.” A judaizmus erősen ellenzi ezt az álláspontot.
A megbánás tíz napját a tsuvának, a megbánásnak szenteljük. És hogyan bánjuk meg az Örökkévaló illetve az embertársaink ellen elkövetett bűneinket? Úgy, hogy elismerjük, hogy hibáztunk, hogy bocsánatot kérünk értük, és megígérjük, hogy a hibánkat többé nem ismételjük meg.
A gyónás nem elég
A keresztény gyón – a zsidó megbán… A gyónás csupán elismeri a hibát. A megbánáshoz, ahhoz hogy el lehessen fogadni, meg kell ígérni a változtatást is. A megbánás nélkül gyónás, annyi, mintha megváltoztathatatlan magtartásként fogadnánk el a rosszat. – Mit akarsz tőlem? – kérdi a bűnös. – Ennél jobb nem tudok lenni. Én is csak ember vagyok. – Aki kifogásként használja emberi mivoltát, az kibúvót keres a felelősség alól.
Honnan tudjuk, hogy egy ember igazán megbánta a bűneit? – kérdi a Talmud. Ha egy férfi szexuális értelemben vétkezett egy nővel, és azt megvallja, az még nem elég. Csak akkor elég, ha megígéri, hogy soha többé nem követ el ilyesmit. Ha a legközelebbi adandó alkalommal nem él a hasonló lehetőséggel, akkor már nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az ember már nem az, aki volt. És ekkor bocsát meg az Örökkévaló.
Amit nem bocsát meg az Örökkévaló
Az Örökkévaló megbocsát az olyan embereknek, akik őszintén megbánják az ellene elkövetett bűneiket. Az Örökkévaló csak az ember által ember ellen elkövetett bűnöket nem bocsátja meg – végtére is nem ő a sértett fél[8]. Megbocsátani csak az áldozatnak van joga. Ezért írja elő a zsidó törvény, hogy Jom Kipur előtt ne hagyatkozzunk csupán az imákra, hanem keressünk fel mindenkit, akit az előző évben szóval vagy tettel megbántottunk. Az egyik legszebb Jom Kipur-i látvány az amikor a zsinagógában az emberek odalépnek egymáshoz, és bocsánatot kérnek. Még a legádázabb ellenségek sem tehetnek mást, mint hogy kibékülnek, mivel az Örökkévaló csak akkor bocsát meg nekik, ha előbb kibékülnek embertársaikkal.
Miért vagyunk optimisták?
„Merő véletlen” folytán a Jom Kipur nemcsak a tíznapos bűnbánat zárónapja. Van egy hozzá fűződő történet, amely különös jelentőséget ad neki:
Miután a zsidó kivonultak Egyiptomból, egy rettenetes bűnt követtek el a sivatagban: készítettek egy aranyborjút, és azt imádták. Mózes negyven napig egyfolytában könyörgött az Örökkévalónak, hogy bocsánatot nyerjen számukra. A Ros Hásáná előtti hónap, Elul első napján kezdett imádkozni. Negyven nappal később Tisré hónap tizedike volt. Azon a napon az Örökkévaló könyörülete erősebbnek bizonyult szigorú igazságosságán, és kijelentette: megbocsát a zsidóságnak. Ez a nap, amelyen az Örökkévaló megbocsátotta népének ezt a nagy bűnt, választatott minden későbbi nemzedék számára az Engesztelés Napjául. Ezen a napon, amelyen az Örökkévaló először mutatta ki könyörületességét, és mi továbbra is hisszük, hogy kedvezően fog dönteni választott népe és az egész világ dolgában.
Együtt érzés
A Biblia a „szombatok szombatjának” nevezi a Jom Kipurt. A szokásos heti szombatokhoz hasonlóan ez is az önmagunkba tekintés és az önértékelés napja, olyan nap, amelyen az élet jelentőségén és célján meditálunk. Az engesztelés napja „szombat a négyzeten” – az év legszentebb napja. A vallásos zsidók ezt az egész napot a Jom Kipur bejövetele előtti napszálltától a másnap esti imáig teljes áhítatban töltik: imádkozással, meditációval, bűneik megvallásával; megbékélnek az Örökkévalóval és embertársaikkal.
Még egy fontos dolog: huszonöt órán keresztül nincs se evés, se ivás. A Jom Kipur egy „étkezés nélküli ünnep”. Olyan nap, amelyen az Örökkévaló remélhetően megbocsátja bűneinket. Akinek a sorsa kerül a mérlegre, az izgalmában amúgy sem nagyon gondol az evésre.
A Jom Kipur-i böjt bibliai parancs. A kommentátorok többféle magyarázattal is szolgálnak rá:
* Azzal mutatjuk ki, hogy tudatában vagyunk e nap komolyságának, hogy tartózkodunk az evéstől és az étkezéseket általában követő léhaságoktól.
* Mivel a szó szoros értelmében az életünkért imádkozunk, ezért egyetlen szabad percünk sincs. Ezen a szent napon a lelki szükségleteink sürgetőbbek a testieknél.
* Annak jeléül böjtölünk, hogy megbántuk a bűneinket. Nemcsak szóban valljuk meg a bűneinket, hanem az önmegtagadás útján is kifejezzük, hogy elítéljük helytelen cselekedeteinket.
* Bizonyítjuk, hogy magasabb rendűek vagyunk az állatoknál, és képesek vagyunk nemet mondani: képesek vagyunk ránézni az ételre, és otthagyni. Így bizonyítjuk magunknak és az Örökkévalónak, hogy jövőre irányítani fogjuk a sorsunkat, és korlátok közé szorítjuk a magatartásunkat.
* Egy olyan napon, amelyiken sem étel, sem ital nem érinti ajkunkat, jobban azonosulunk az angyalokkal és saját spirituális természetünkkel. Felismerjük, hogy a lelkünket ugyanúgy kell táplálni, mint a testünket, és hogy úgy van rendjén, hogy egy évben egyszer inkább az előbbire helyezzük a hangsúlyt.
* És végül azzal, hogy egy álló napig éhezünk-szomjazunk, jelezzük, hogy együtt érzünk azokkal, akiknek ez az éhség-szomjúság mindennapos állapot. Lehet, hogy ez az egynapi nélkülözés arra ösztönöz minket, hogy tegyünk valamit az ellen a szenvedés ellen, amit milliók állnak ki nap mint nap. Jom Kipur napján minden gyülekezet előtt felolvassák Jesájá szavait: „Nemde ez a böjt, melyet kedvelek: feloldani a gonoszság bilincseit, kibontani a járom köteleit, , és szabaddá bocsátani a szorongatottakat, és hogy minden jármot széttéptek? Nemde, hogy megszeged az éhezőnek kenyeredet, és bujdosó szegényeket beviszel a házba; midőn mezítelent látsz, betakarod, és véredtől el nem húzódol. Akkor felhasad, mint hajnal világosságod, és meggyógyulásod gyorsan sarjadzik; és jár előtted igazságod; az Úr dicsősége kísér téged” (Jesájá 58:6–8.).
Minden ígéretem…
A Jom Kipur a zsidó liturgia egyik legfontosabb passzusával kezdődik. Az Örökkévalótól és a hittől eltávolodott emberek gyakran beszélnek a Kol Nidré ima szívüket átjáró titokzatos erejéről. A Kol Nidrét a kántor énekli egy évszázadok hagyománya által szentesített dallammal az év legszentebb napján, s az ember és a Örökkévaló közötti párbeszéddel kezdődik.
Ha egyszerűen csak lefordítjuk a szavait, nehéz megérteni, miért foglal el ilyen kitüntetett helyet a liturgiában. Az arameus nyelven írt ima egy hivatalos formula, amelyben arra kérjük az Örökkévalót, hogy tekintse érvénytelennek és semmisnek mindazokat a fogadalmainkat és ígéreteinket, amelyeket jövőre teszünk, de nem teljesítünk. Egyesek szerint ez az ima a szavaknak tulajdonított nagy jelentőséget fejezi ki. Mi történik olyankor, ha nem tudjuk teljesíteni az Örökkévalónak, embertársainknak és önmagunknak tett összes ígéretünket? A legnagyobb bűn részünkről az lenne, ha nem tartanánk be adott szavunkat, ezért előre bocsánatot kérünk azok miatt az ígéreteink miatt, amelyeket rajtunk kívül álló okok miatt nem tudunk teljesíteni.
A történészek egy másik magyarázatot is adnak a Kol Nidré fontosságára. A középkorban, a keresztes hadjáratok és az inkvizíció idején sok zsidót kényszeríttettek rá, hogy taszítsa el hitét, és térjen át a Jézus-hitre. Hogy életét mentse, sok zsidó szóban beleegyezett, hogy lemond az Örökkévalóról és a Tóráról, lelkük mélyén azonban tudták, hogy sose fognak lemondani arról, mire rákényszeríttették őket. Az év legszentebb napján a zsidók azzal kezdik az istentiszteletet, hogy bocsánatot kérnek az ilyen fajta ígéretekért.
A halas történet
Mikor már a végéhez közeledik a Jom Kipur, egy kicsivel az előtt, hogy az Örökkévaló ráüti a pecsétet a jövő évi sorsukra, a zsinagógákban felolvassák Jónás könyvét. Jónás prófétának az Örökkévaló megparancsolta, hogy figyelmeztesse városát: ha nem bánják meg gonosz cselekedeteiket, megsemmisülnek. Jónás ahelyett, hogy továbbította volna az üzenetet, inkább elmenekült. Hajóra szállt, hogy egy távoli országba utazzon, de a tengeren vihar tört ki. Jónás megértette, hogy a vihar az Örökkévaló haragja, és hogy ő az oka. Erre gyanakodtak a tengerészek is, és a vízbe vetették Jónást. A vihar rögtön ezután elült.
A szerencsétlen Jónást eközben elnyelte egy hatalmas hal, egy bálna. Jónás három napig imádkozott a bálna gyomrában. Mikor az Örökkévaló látta, hogy őszintén megbánta, amit tett, szólt a halnak, mire az a partra okádta Jónást. Jónás végül hazament Ninivébe, és figyelmeztette a város lakóit az Örökkévaló haragjára. Ninive lakói meglepő módon hajlottak a szavára, megbánták bűneiket, szakítottak bűnös életvitelükkel, és az Örökkévaló megbocsátott nekik.
Jónás, a próféta sikerrel járt hát, mégis fel volt háborodva, mert úgy gondolta: az Örökkévaló azzal, hogy megkönyörült az embereken, rossz fényt vetett rá, aki azt jövendölte, hogy a város meg fog semmisülni. Duzzogva-morogva ült a tűző napon. Az Örökkévaló, hogy megóvja, egy hatalmas tököt teremtett mellé, hogy annak levelei óvják meg a napszúrástól. Jónás örült neki. Éjszaka azután, mikor aludt, az Örökkévaló küldött egy nagy férget, amely reggelre összerágta és elpusztította a tök indáit és leveit. Mikor Jónás fölébredt és észrevette, mi történt, megint mérges lett.
Ekkor azonban meghallotta az Örökkévaló hangját: – Jónás, te sajnálod a tököt, amit nem is te ültettél. Egy nap alatt nőtt, egy nap alatt elszáradt. Ninive sok ezer lakóján és minden jószágán viszont nem esik meg a szíved. és haragszol rám, mert megbocsátottam nekik! Jónás végre megértette…
A Jom Kipur lényege
Jónás története szervesen hozzátartozik a Jom Kipur történetéhez, gyönyörűen összefoglalja a nap legfontosabb mondandóit:
* Az Örökkévaló az egész világot megítéli – nemcsak a zsidókat, hanem a világ valamennyi népét.
* Bármennyire gonoszak is az emberek, mindig van idő a megbánásra. Akik változtatnak a viselkedésükön, érvénytelenítik a megsemmisítési parancsot. Sosincs késő: az Örökkévaló az utolsó pillanatig vár, és sokkal szívesebben mutat könyörületet, mint szab ki büntetést.
* Akik tartják magukat az Örökkévaló parancsolataihoz, azoknak kötelességük lebeszélni a gonoszakat a helytelen cselekedeteikről. Sose adjuk föl a próbálkozást: lehet, hogy meglepnek minket, és hallgatnak a szavunkra.
* Senki sem bújhat ki a kötelessége alól, de ha mégis megteszi, számolnia kell az isteni haraggal. Bárhol vagyunk is, az Örökkévaló elől nem rejtőzhetünk el: sem egy bálna gyomrában, sem a tenger fenekén.
* Ne törődjünk jobban növényekkel és állatokkal, mint embertársainkkal.
* Az Örökkévaló elsősorban a szeretet, a könyörület és a gondviselés Istene. Az Engesztelés Napján arról biztosít minket, hogy van bocsánat, és hogy inkább megbocsátani szeret az embereknek, mint büntetést kiszabni rájuk.
Koporsó a zsinagógában
Jeruzsálem több száz kis zsinagógáját távoli, nemegyszer egzotikus országokból érkezett zsidók töltik meg. Az imádságnak ezek a házai gyakran évszázados szokásokat őriznek. Az egyik zsinagógában bukaresti zsidók, elődeik példáját követve, egy koporsót építettek a falba!
Nem, mondják, nincs benne holttest: a koporsó csupán jelkép. A Talmud arra tanít, hogy a halála előtti napon mindenkinek teljes bűnbánatot kell tanúsítania. Egyszer egy tanuló, ezt hallva megkérdezte: – Igen, de honnan tudom, hogy a következő nap meghalok? – Ezt a választ kapta: – Sehonnan. Ezért viselkedj mindennap úgy, mintha az lenne az utolsóelőtti napod.
Előbb-utóbb mindannyian meghalunk. Számtalan ember, aki hirtelen rádöbben, hogy már csak rövid ideje van hátra, úgy találja, hogy azok a hátralévő hónapok a legfontosabbak az életében. A tudat, hogy hamarosan véget ér az élet, lehetővé teszi számunkra, hogy nagyon megbecsüljük, ami még hátra van belőle. A tudat, hogy ránk is vár egy koporsó, segít abban, hogy igazán értékelni tudjuk a szeretet, a vidámság és az élet minden percét.
A Jom Kipur az önmagunkba tekintést, földi életünket állítja fókuszba. Ezen a napon a vallásos zsidók egy kittel-nek nevezett különleges öltözéket öltenek magukra: egy fehér leplet, amelyben egyszer majd eltemetnek minket. Az Engesztelés Napján szembe kell néznünk azzal, hogy életünk nagy részében elhessegetjük magunktól a tudatot, hogy egy nap meghalunk, és nem leszünk többé. A Jom Kipur rákényszerít minket, hogy tudatára ébredjünk: teljesebb életet kell élnünk, és egyetlen pillanatot, egyetlen lehetőséget sem szabad elvesztegetnünk, mert rengeteg a tennivaló, és csak nagyon kevés idő van rá.
A Jom Kipur a tíznapos bűnbánat utolsó napja. Hoz magával valamiféle sürgető érzetet is: az idő szaladására emlékeztet, arra, hogy csak rohanunk, rohanunk, de közben el is felejtjük, hogy mi ennek a nagy rohanásnak a célja. Többnyire pólótrikókon olvasható a következő bölcsesség: „Aki úgy hal meg, hogy neki van a legtöbb játéka, az nyer.” Az Engesztelés Napjának üzenete az, hogy ne arra törekedjünk, hogy minél több játék birtokában haljunk meg, hanem arra, hogy igaz életet éljünk. Úgy még a halandók is halhatatlanokká válhatnak.
Összefoglalás
Legalább ennyit illik tudni:
* A zsidó év a „tíznapos bűnbánattal” kezdődik, amelynek első napja Újév napja, a Ros Hásáná, az utolsó pedig a Jom Kipur, az Engesztelés Napja.
* Ezek a napok a bűnbánat fogalma köré csoportosulnak, mert az Örökkévaló ilyenkor ítéli meg az emberiséget: Ros Hásánákor „megírja” a rendelkezést, és Jom Kipurkor „üti rá a pecsétet”.
* A sófár, a kosszarv tülök hangja bűnbánatra szólít fel, és jelképesen emlékezteti a zsidóságot számos olyan gondolatra, amely ehhez a naphoz kötődik.
* A méz az édes év jelképe, a táslich, a kenyérmorzsák vízbe szórása a bűneinktől és a rossz cselekedeteinktől történő megválás módja.
* Az igazi megbánás nemcsak puszta beismerést jelent, hanem ígéret is tartozik hozzá, miszerint megváltozunk a jövőben; az emberek ellen elkövetett vétkekért az érintettektől személyesen kell bocsánatot kérni.
* A Jom Kipur, az Engesztelés Napja a spiritualitás elsőbbségét hangsúlyozza az anyagi dolgokkal szemben, a böjt elsőbbségét a lakomázással szemben, és figyelmeztet: ragadjuk meg „az utolsó lehetőséget”, hogy megbékéljünk az Örökkévalóval és embertársainkkal.
* A kittel, a fehér halotti ruha viselése tudatosítja bennünk, hogy az élet minden egyes pillanatát ki kell használnunk.
 
3. fejezet
Isten hozott szerény hajlékomban!
Röviden ebben a fejezetben
– Az a kis doboz az ajtófélfán
– A „másik Chánuká”, az otthonnak és nem a templomnak
– Mai emlékeztetők a régi idők Templomára
– Könyvek, könyvek, könyvek
A héber ábécé első két betűje az álef és a bét. Ezek önmagukban is jelentenek valamit: az első betű, az álef a világmindenség eredendő okát, a Teremtő Istent; a bét azt, hogy ház. A betűk sorrendje tehát nagyon fontos üzenet hordozója. Fontossági sorrendben előbb jön az Örökkévaló, azután rögtön a ház. Ezek a zsidó élet forrásai.
Az Örökkévaló mindenütt ott van körülöttünk. „Az egész világ az Ő dicsőségével telve”, mondja a zsoltár. Mégsem leszünk tudatában közelségének, ha nem válunk fogékonnyá jelenlétének érzékelésére. – Hol van az Örökkévaló? – kérdezte a híres kocki chászid rabbi. – Mindenütt, ahol megengedik, hogy belépjen – adta meg a választ saját kérdésére. A zsidó otthon nem egyszerűen csak egy hely, ahol zsidók élnek. A zsidó otthon olyan otthon, ahol „szívesen látják az Örökkévalót”. Egyesek számára egy lakás tervezésekor az a legfontosabb, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. A zsidó hozzátesz egy spirituális dimenziót. A zsidó otthon kívülről-belülről első pillantásra felismerhető.
Nézd meg az ajtót
Bárhol a világon térünk be egy zsidó otthonba feltűnik egy kis dobozka a jobboldali ajtófélfát. Lehet, hogy nagyon szép, míves munka, és ezüstből készült, de az sem kizárt, hogy egy fából, sőt műanyagból készült egyszerű, dísztelen, négyszögletes holmi. Oda van szögezve, vagy oda van ragasztva. Bárhol a világon látod ezt a dobozt az ajtófélfán, tudod, hogy zsidó lakik ott[9].
A dobozka neve mezuza[10]. A bibliai idők óta ott látható a zsidók ajtófélfáján: „És e szavakat, melyeket parancsolok neked, …írd házad ajtófélfáira és kapuidba” (5Mózes 6:1–9.).
A Talmud elmagyarázza, hogy a szavakat nem „csak úgy” kell a félfára írni, hanem egy hivatásos írnok pergamenre veti, pontosan úgy, ahogy maga a Tóra is írva van. Ezt a kis pergament ezután föltekercselik, és egy kis védőtokba helyezik. Kívülről csak egy kis dobozkának látszik, valójában azonban a zsidó otthonok „mini-Tórája”, amely a legfontosabb bibliai passzust tartalmazza.
Gondolkozzunk el ezen egy percig. Egyesek azzal dicsekszenek, hogy valahányszor hazatérnek, lelkesen ugrándozó kutyájuk már az ajtóban üdvözli őket. Azok, akiknek van mezuzájuk, jelképesen még melegebb fogadtatásban részesülnek: egy kicsit olyan, mintha az Örökkévaló és szavai várnák. Erre már érdemes hazamenni.[11]
A mezuzá rendeltetése
A magánszféránk és a külvilág találkozásánál lévő mezuza jelentősége többféle módon is értelmezhető:
* Valahányszor belépünk arra a helyre, ahol az Örökkévalótól kapott legbecsesebb ajándék, a családunk lakik, nem szabad elfeledkeznünk köszönetet mondani ezért az áldásért. Az Örökkévalóra emlékeztető mezuza arra kér minket: álljunk meg egy pillanatra, gondolatban hántsuk le magunkról mindazt a tisztátalanságot, ami a külvilágban tapadt ránk, és tekintsük otthonunkat spirituális menedékhelynek.
* Valahányszor kilépünk otthonról, vessünk még egy pillantást a mezuzára, hogy mielőtt kilépünk a világba, még egyszer a fejünkbe véssük a családunk és az otthonunk értékeit.
* A zsidónak nem szabad szégyellnie a vallását: vállalja és hirdesse büszkén az identitását. Az ajtófélfán lévő mezuza azt jelenti: ebben az otthonban zsidók laknak – félelem nélkül, szégyenkezés nélkül, az asszimilálódás vágya nélkül; olyan emberek, akik nem kívánják titkolni a hitüket.
* A mezuza egy történetet is idéz a zsidóknak, amely az isteni gondviselésről és oltalomról szól. Az első ajtófélfával kapcsolatos rítust, végrehajtását az első Peszách estjén parancsolták meg az Egyiptomban raboskodó, megszabadítás előtt álló zsidóknak. Egyiptom elsőszülötteire halál várt. Az Örökkévaló csak azokat a házakat „hagyta ki” amelyeket népe megjelölt: a zsidók bárányvérrel kenték be otthonuk bejáratát (héberül mezuzot, a mezuza többes száma). Ha meghajolsz az Örökkévaló parancsolatai előtt, mondja a mezuza, isteni oltalomban lesz részed.
Mindezek ellenére a zsidó bölcsek roppant erőteljesen hangsúlyozzák, hogy egyvalaminek nem tekintendő a mezuza: nem amulett, nem démonokat elijesztő mágikus talizmán, nem holmi babonás rontáselhárító szerkezet. A mezuza csupán emlékeztetőül van ott: hogy legyünk jobb emberek, s tekintsük templomnak otthonunkat. A mezuza nem holmi szerencsét hozó lópatkó.
Sajnos mindig akadtak olyanok, akik a mezuza jelentőségét ezen a módon félremagyarázták. Maimonidész a XII. században így írt róluk: „A kisebbik baj lenne, ha ezek a bolondok csak mellőznék a mezuzát, így viszont egy nagy micvát – az Örökkévalóval, a szeretetével és az imádásával való egyesülést – saját használatú amulettjükké alakítanak, ostobaságukban úgy képzelve, hogy ez hat valamiképp világi hívságaikra.”
Mi van a dobozban?
Mivel a mezuzában lévő pergament nem lehet látni, sokakat meglep, hogy egyáltalán van benne valami. Természetesen van, és épp ez a lényege. Maga a mezuza elnevezés is erre, és nem a tokra utal.
A kis pergamenre két tórai passzus van írva: Mózes ötödik könyve 6:4–9. és 11:13-21., a Sömá Jiszráél ima első két passzusa, amely minden valószínűség szerint a zsidó vallás legfontosabb imája. Ezt az imát a zsidók naponta kétszer, „lefekvéskor és fölkeléskor” kötelesek elmondani. Ez az az ima, amit a zsidó ember a halála előtt még elmormol. Ezt mondták magukban vagy fennhangon a kivégzésükre vezetett zsidók a Holokauszt és az üldöztetések más időszakai idején. Ez a zsidó élet célját meghatározó ima áll őrt a zsidó otthonok ajtajában.
Ebben a két passzusban a következő fontos téziseket találjuk: a monoteizmus elfogadását; a „Szeresd hát Örök Istenedet teljes szíveddel, egész lelkeddel és minden tehetségeddel” parancsolatot; a feladatot, miszerint a zsidó hagyományt át kell adni a következő nemzedéknek; az Örökkévaló szavainak folyamatos tanulmányozását, hogy azok beépüljenek lényünkbe; valamint annak felismerését, hogy az Örökkévaló állandóan és közvetlenül jelen van az életünkben, megjutalmazza a jámborokat, és megbünteti a gonoszakat.
Igaz, amikor elmegyünk a mezuza mellett, nem látjuk ezeket a szavakat. A vallásos zsidó azonban ismeri őket, s valahányszor elmegy egy mezuza mellett, mindig ezekre gondol.
Minden ajtóra kell
Volt egyszer egy zsidó milliomos, aki majdnem megvásárolt egy százszobás palotát – futotta volna rá neki. Egyvalamire azonban már nem tellett volna: száz mezuzára…
A mezuza legfontosabb helye a bejárati ajtó, ez azonban nem elég. Minden egyes szobára kell, csak a fürdőszobára, a mosdóra nem, ahova nem szabad szent tárgyakat vinni.
Megfelelő szögben
A mezuza helyes föltevésének módjával kapcsolatban két vélemény van: függőlegesen és vízszintesen. Melyik a helyes? Mint sok más dologban, a rabbik ebben sem értenek egyet. A zsidó törvény szerint ilyen esetben nekünk kell döntenünk. Áttekintjük az álláspontok érveit, aztán a többség által leglogikusabbnak vélt szempontoknak megfelelően hozzuk meg a végső döntést.
A zsidó törvénynek e szabálya alól a mezuza az egyetlen kivétel. A végső törvény, amit minden egyes mezuza szemléltet, úgy szól, hogy ferdén kell elhelyezni. Ez azt jelenti, hogy tudjuk: amit teszünk, az semmiképp nem felel meg a törvénynek, tehát sem ezt, sem azt az álláspontot nem képviseli. Mégis megtesszük, mégpedig azért, hogy ez által demonstráljunk egy szép eszmét, amelynek minden otthon vezérelvének kellene lennie. A mezuza elhelyezése egy kompromisszum eredménye. A család csak akkor élhet boldogan, ha a tagjai időnként hajlandók egy kicsit meghajolni, mint a mezuza.
Az otthon Chánukája
A Chánuká jelentése „felszentelés”. Miután a szíriai görögök megszentségtelenítették a Templomot, a makkabeusok újra fölszentelték. Fölszentelni valamit, annyit tesz, mint szent célra elkülöníteni valamit. Amikor a Templomot fölszentelték, az azt jelentette, hogy megint az Örökkévaló szolgálatára fogják használni. A Biblia azt mondja, hogy mikor a zsidók férfiakat soroztak a hadseregbe, egyesek automatikusan mentesültek ez alól. Például aki nemrég házasodott, azt nem szakították el a feleségétől, mert fontosabbnak tekintették, hogy a házassága első évében otthon maradjon. (A zsidó törvény nem egyszerűen csak ismeri a mézeshetek fogalmát, hanem egy teljes évben határozza meg az időtartamát.) Egy másik példa: „A tisztek beszéljenek a néphez, mondván: Ki az a férfi, aki új házat épített és nem avatta fel? Menjen el, és térjen vissza az ő házába, nehogy meghaljon a harcban, és más férfi avassa azt fel” (5Mózes 20:5).
Ha végre felépítettük álmaink házát, a törvény szerint jogod van egy ideig élvezni. Ebből a passzusból nemcsak azt látjuk, mekkora áldás új otthonhoz jutni, hanem azt is, hogy kötelességünk egy kis ünnepség keretében felavatni. Héberül úgy nevezik: chánukát hábájit. Nincs rögzített rituáléja. Olvashatunk zsoltárokat, de az is megteszi, ha csak a saját szavainkkal fejezzük ki, mit jelent nekünk ez a pillanat. Egyvalamit nem tehetünk meg: azt, hogy természetesnek tekintsük a dolgot. Ez egy gyertyák nélküli Chánuká, de még így is méltó nap az imádkozásra és a hálaadásra.
Miért nem fejezted be?
A hagyományos zsidó otthonoknak van még egy közös jellemzőjük: soha nincsenek teljesen befejezve. Ennek nem lustaság, még csak nem is pénzhiány az oka: az emlékezést szolgálja. Az időszámítás előtt 68. év után, azt követően, hogy a zsidó népet elűzték Jeruzsálemből, számos gyászrituálé jött szokásba. Bárhol vagyunk is, nem engedhetünk teljes mértékben szabad folyást az örömünknek, mivel a Templom még nem épült újjá. A Templom lerombolásának tragikus emlékét több gyásznap is őrzi. Otthonunk „befejezetlensége” a maga sajátos módján szintén ezt a szomorúságot fejezi ki.
A hitét gyakorló zsidó otthonának egyik kis sarkát kifestetlenül és díszítetlenül hagyják – zécher löchurbán –, mintegy mementóul a Templom lerombolására. Ez a kis folt talán szúrja a szemét a tökéletességet kereső embernek, mindazonáltal nagyon jó emlékeztetőül szolgál arra, hogy az élet nem tökéletes, és hogy még mindig vannak beteljesületlen álmaink.
Merre van kelet?
Bárhol vagyunk is, Jeruzsálem felé fordulva kell imádkoznunk: ez is egyik módja annak, hogy nap, mint nap kifejezzük a Szent Város iránti elkötelezettségünket. A nyugati világban élő zsidó számára ez azt jelenti, hogy kelet felé kell fordulnia. Az irány jelzésére számos zsidó otthonban egy külön jel szolgál. Mizrách-nak nevezik. A mizrách lehet plakett, vízfestmény, hímzés, rajz, kollázs vagy hasonló, amit a lakás keleti falára akasztanak, és ráírják a mizrách szót. Ahogy az iránytű észak felé mutat, úgy jelzi a léleknek a helyes keleti irányt a mizrách.
A zsidó otthon legbiztosabb jele
Mezuza az ajtófélfán, mizrách a falon… De van még valami, amit látva egészen biztos, hogy zsidó otthonban járunk: kell lennie benne könyvekkel zsúfolt polcoknak. A zsidóknak a könyv szent. A törvény úgy szól: „Ha egyszerre freccsen tinta a kabátodra és a könyvedre, előbb a könyvet törölt le, csak utána az öltözéked.” Mohamed röviden így jellemezte a zsidóságot: „a Könyv Népe”. Úgyhogy ne lepődj meg, ha egy zsidó lakásba lépve esetleg nem találsz elegáns bútorokat. Könyveket – nem is keveset – minden bizonnyal találsz.
Összefoglalás
Legalább ennyit illik tudni:
* A legtöbb zsidó otthon ajtajának félfáján van egy kis mezuzának nevezett dobozka. A rendeltetése az, hogy az magánélet és a külvilág találkozási pontján az Örökkévalóra emlékeztessen minket.
* A mezuzában egy kis pergamen van, olyasféle, mint egy miniatűr Tóra, rajta a legfontosabb zsidó imádsággal.
* A mezuzát azért helyezik el ferdén, hogy hangsúlyozza, mennyire fontos a családban a kompromisszum készség.
* Minden otthont fel kell szentelni, ahogy a Templomot is fölszentelték az első Chánuká alkalmával. A szertartás neve chánukát hábájit.
* A zsidó otthonok befejezetlenül hagyott része a száműzetésre és a Templom lerombolásának tragédiájára emlékeztet.
* A Nyugaton élő zsidók ima közben kelet felé, Jeruzsálem felé fordulnak. A tájékozódást egy mizráchnak nevezett emlékeztető segíti, amelyet a lakás keleti falára függesztenek.
* A zsidóságot „a Könyv Népének” nevezik, ezért a zsidó otthonokban mindig sok könyv található.
 
4. fejezet
 
A hálószoba
Röviden ebben a fejezetben
– A kóser házasélet
– Mit tanít a judaizmus a nemiségről?
– A jó házasélet
– Mikor tilos és miért?
– A fürdő nemcsak tisztaság
A judaizmus felismerte, hogy a nemi vágy ugyanabban a forrásban gyökerezik, mint az ember spiritualitása. Tudatában van annak, hogy az emberi test az Örökkévaló műve, és ugyanolyan szentnek tekintendő és kezelendő, mint a lélek. A test és a lélek képes a harmonikus egységre, és még a legvilágiasabb cselekedetekben is benne van a spiritualitás.
Miért olyan erős a nemi késztetés? Pontosan azért, felel a judaizmus, mert szent. Nemiség nélkül a világ nem reprodukálná önmagát. Nemiség nélkül nem létezne az Örökkévaló képére teremtett ember a földön. Ezért teremtette úgy az Örökkévaló a nemiséget, hogy olyan sok örömet nyújtson, és ezért nem csak engedélyezte, hanem kötelezővé tette a nemi életet.
Kóser házasélet
A puritánok nemcsak a „puritán” jelzőt adták nekünk: legártalmasabb örökségük az, hogy nemi attitűdjüket összekapcsolják a Biblia feltételezett szándékával. A zsidó gondolkodásban mi sem állhat távolabb ettől. A Biblia főfigurái nem húzódoznak a szerelemtől és a nemiségtől. Szöádjá gáon, a nagy X. századi babiloni filozófus rámutatott: „Hogyan vonható bárki is felelősségre ilyen jellegű viszonyok miatt, ha az Örökkévaló szent emberei az Ő jóváhagyásával folytattak ilyesmit? Ezek az emberek életük természetes részének tekintették ezeket az aktusokat, olyanoknak, amelyek semmiképp nem tántorítják el őket az Örökkévalóhoz fűződő sajátos kapcsolatuktól.”[12]
Még meghökkentőbb, hogy Hóséa, Jesájá, Jirmeja, Jechezkél és Maleáki próféták pillanatnyi tétovázás nélkül, és élénk szexuális képekben írták le az Örökkévaló és a zsidók közötti kapcsolatot. Az Örökkévaló azért adott szemet nekünk, mert azt akarta, hogy lássunk. Azért áldott meg füllel minket, hogy halljuk környezetünk hangjait. És adott nekünk az Örökkévaló nemi szerveket és nemi vágyakat, amelyek kielégítése ugyanúgy legitim, ugyanúgy engedélyezett és szükséges, mint bármely más emberi szükségleté[13].
Nem megy nélküle…
A zsidó törvény szerint a zsidó férfi a házasságkötéssel három nagy kötelezettséget vállal: élelemmel, ruhával és nemi élettel tartozik a feleségének. Ezek bármelyikének megtagadása egyenértékű a házasság semmisé tételével. Egy ilyen mondat: „Összeházasodhatunk, de szexről szó sem lehet” törvénytelen feltételállításnak számít.
A Talmud leír egy érdekes vitát, amely két rabbinikus gondolat iskola között folyt. Abban az esetben, ha egy férfi olyan fogadalmat tesz, hogy nem közösül a feleségével, Sámáj iskolája azt mondja, hogy az asszonynak ezt két hétig tudomásul kell vennie, de ha a férje továbbra sem közeledik hozzá, a bíróság kötelezheti a férjet, hogy váljon el. Hilél iskolája ezzel szemben azt mondja, hogy az asszony legföljebb egy hétig kénytelen tudomásul venni a mellőzést. A végső döntés, amit a zsidó törvény szentesít, az utóbbi álláspontot képviseli.
E szabálynak egy még érdekesebb kitétele, hogy szándéka szerint a nő szexuális szükségleteit védi. Furcsa, de a talmudi időkben a rabbikat inkább a férj, mint a feleség „fejfájásának” esete foglalkoztatta. Mivel a nő jobban rászorul a törvény oltalmára, mint a férfi, ezért a hangsúlyt a nő házasságon belüli jogaira fektették.
Milyen gyakran?
Mivel a házastársi együttlét micva, teljesítendő vallási kötelesség, ezért a zsidó törvény meglehetősen részletes ebben a vonatkozásban. A Talmudban a rabbik a férfi foglalkozásához igazítva írják elő a minimális házastársi együttlétet:
Az anyagilag független férfinak mindennap. Munkásoknak hetente kétszer. Öszvérhajcsároknak hetente egyszer. Tevehajcsároknak harmincnaponként egyszer. Tengerészeknek hathavonta egyszer (Misná, Ktubot 5:6.).
Nem tudom úgy befejezni ezt a szexuális jellegű „munkaköri leírást”, hogy ne térjek ki az ide vonatkozó törvény egyik érdekes kitételére:
Ha egy férfi eredetileg a lakása közelében dolgozott, aminek folytán a házastársi együttlétre gyakrabban kötelezettek kategóriájába került, és pályát akar változtatni, ami megköveteli, hogy otthonától messzire utazzon, a felesége jogi úton megakadályozhatja a munkahely-változtatását. Kijelentheti, hogy ragaszkodik szexuális jogai csorbítatlanságához. (Természetesen akadnak feleségek, akik bármit megadnának azért, hogy a férjük tengerész legyen…)
Nem csak a gyerekekért…
Azt, hogy a nemi életnek nem egyedüli célja a gyermeknemzés az a törvény is mutatja, hogy az intim együttlét micvája nem függ a fogantatás lehetőségétől. A terméketlen, az aktív koron már túl lévő és a várandós nő a zsidó törvény szerint egyaránt köteles szexuális kapcsolatot létesíteni. A nemi érintkezés nemcsak a családgyarapítását szolgálja, hanem az élvezetet is[14].
Szombaton mindig
Néhány éve ment egy film a mozikban „Vasárnap soha” címmel. A történet egy vallásos katolikus országban játszódik, és egy „rossz hírű ház” körül forog, amely vasárnap mindig zárva tart. A prostituáltak „az Úr napján” nem hajlandók űzni a mesterségüket. Ez homlokegyenest az ellenkezője annak, mint amit a zsidó törvény tanácsol: „A házastársi kapcsolatok létesítésének ideális időpontja a péntek este, a szent szombat ideje. Legyen a szent aktus ideje a szent nap.”
A „vasárnap soha” ellentéte a zsidó „szombaton mindig” parancs.
A hét legspirituálisabb napja és a szexualitás közötti meglepő kapcsolat nyomban érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a zsidó hit a szexualitást a szentség státusán szemléli. Jáákov Emden, a nagy XVIII. századi német Talmud-tudós és háláchá-szaktekintély ezt így magyarázta:
„Más nemzetek bölcsei azt tanítják, hogy a testi érzetek szégyellni valók. A Tóra és Bölcseink szerint ez nem így van. A mi értelmezésünk szerint a házastársi együttlétek jók, emelkedettek, testnek és léleknek egyaránt áldásosak… és abszolút szentek. Ha a házastársi együttlétek nem szentek, hanem szégyellnivalók lennének, akkor hogyan lehetne hozzá köze a Szentnek? Nyilvánvaló tehát, hogy ha az aktusra a megfelelő légkörben és szándékkal kerül sor, akkor nincs olyan emberi cselekedet, amely a szentség magasabb szintjén állna.”
Megismerni
Rendkívül fontos, hogy az intim együttlétre a Biblia a „megismer” szót használja. Biztosan hallottatok már ilyesféle kaján kérdést: „Mennyire ismered őt? Na és a szó bibliai értelmében is ismered?” Még a Bibliát csak a nagyon felületesen ismerők is tudják, hogy az „Ádám megismerte az ő feleségét, Évát” mondat a nemi érintkezésre utal. Az viszont szinte bizonyos, hogy nem gondolnak a kifejezés mélyebb értelmére.
Azzal, hogy a Tóra a „megismerés” szóval írja le az ideális nem érintkezést, a testi kapcsolatot a meghitt és jelentőségteljes kapcsolat szintjére emeli. Egymás „megismerése” nélkül a nemi szervek érintkezése még arra sem méltó, hogy szexnek nevezzük. Ahhoz, hogy egyáltalán szexről beszélhessünk, ahhoz két olyan ember kell, akik nagyon alaposan ismerik egymás legbelső tulajdonságait. És ennek a két embernek, a Biblia kifejezésével élve, „egy testté” kell válnia. A testi közelség az érzelmi egység és egymás kölcsönös elismerésének tükre.
Pár éve gyakran lehetett hallani egy dalt, amelynek ezzel a mondattal kezdődött: „Hogyne szeretnélek! Elárulnád a neved?” Az imént feküdtünk le egymással, sejteti a szöveg, és talán eljött az ideje, hogy egy kicsit megismerjelek. A nemiséget idealizáló judaizmus ezt nem tudja elfogadni. A „megismerés” nélküli nemi érintkezés legföljebb orgazmusokat képes produkálni. A szeretkezés, két egymást szerető és egymással törődő ember lehető legintimebb kapcsolata nemcsak testi értelemben vett extázist képes előidézni, hanem a szentség emelkedett állapotát is.
Csábítsd el a feleséged!
A Talmud egyik roppant érdekes története egy tanulóról szól, aki belopózott a tanítója hálószobájába, és elrejtőzött az ágy alatt. Pár óra elteltével végre meghallotta, amire várt: a rabbi és a felesége szenvedélyes ölelkezését. Amikor megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a szűk helyen, a neszezése folytán fölfedezték. A rabbi, látva, hogy kedvenc tanítványa az, döbbenten kérdezte, hogy mit keres az ágy alatt. A tanítvány válasza azóta már klasszikussá vált: – Ez is Tóra, nekem pedig tanulnom kell! Hogy a rabbi mit mondott erre, arról nem szól a fáma. A Talmud sejteti, hogy a tanítvány túlságosan messzire merészkedett tanulni vágyásában, mindazonáltal azt is egyértelművé teszi, hogy az alapállása – „Ez is Tóra” – lényegében véve helyes volt.
A judaizmus életszerű vallás, törvényei minden elképzelhető helyzetre kiterjednek. Nem meglepő tehát, hogy egy olyan fontos, sőt szent dologgal, mint a nemiség, számos rabbinikus vita, iránymutatás és törvény foglalkozik. Arról nincs szó, hogy gyakorlati kalauzokat írtak volna, viszont a rabbik igyekeztek megtanítani annak módját, hogyan őrizhetik meg a házastársak az egymás iránti szenvedélyüket, és hogyan száműzhetik az unalmat a hálószobából.
A férfiak figyelmét felhívják az előjátékra, és hogy vegyék figyelembe a nők izgalmi görbéjének lassabb emelkedését. A Talmud azt mondja: „Azoknak, akik aktus közben türtőztetik magukat, és kivárják, hogy a feleségük élje át előbb az orgazmust, fiúgyermekük lesz” (Talmud, Nidá 31b.). Kommentátorok szerint egy olyan társadalomban, ahol az apák fiú utódra vágytak, ez a lehető legerősebb késztetés volt arra, hogy a férjek ne csak a saját nemi élvezetükkel, hanem a feleségükével is törődjenek.
Ha te is akarod…
A házasságon belüli erőszakot a polgári törvény csak a legutóbbi években minősítette bűncselekménynek. Náchmánidesz, a Biblia nagy tudósa már a XIII. században így írt erről a kérdésről: „A férfinak sosem szabad rákényszerítenie magát a feleségére, sosem szabad erőszakoskodnia vele, mivel az Isteni Szellem sosem száll azokra, akik vágy, szerelem és szabad akarat nélkül létesítenek nemi kapcsolatot. A Talmud arra tanít minket, hogy a feleségére szégyentelenül lecsapó és vele együtt háló férfi olyan, mint a prédáját elragadó és azt szégyentelenül felfaló oroszlán” (Talmud, Pszáchim 49b.). Ezért hát „cselekedd inkább azt, hogy mézes, csábító szavakkal fölmelegíted előbb a nő szívét.”
Simogatás, becéző szavak, gyöngédség és némi szenvedély – ezek azok az iránypontok, amelyekhez a judaizmus bibliai támogatást és törvényi alátámasztást talál. Néha nehéz elgondolni, hogy azok a hosszú szakállú, szentnek látszó tudósok ennyi mindent tudtak a nemiségről, és ennyire érdeklődtek iránta. Ennek ellenére szinte mindig nagy családjuk volt, és csak úgy sugárzott belőlük a belső öröm és elégedettség. Úgyhogy mégiscsak tudhattak valamit…
Néha nem
A zsidó törvény a maga „nemiségpártisága” ellenére egy bizonyos dologban rend­kí­vül szigorú, és egy olyan zsidónak, aki betartja a bibliai törvényt, ez a bizonyos törvényi kitétel a zsidó házastársi kapcsolatok alapköve. Héberül úgy nevezik: táhárát há­mispáchá – családi tisztaság.
A „családi tisztaság”korlátozza a férj és a feleség nemi kapcsolatát. Minden hónapban vannak olyan napok, amikor a házas felek jó barátok lehetnek ugyan, de egymás szexuális partnerei nem. A bibliai törvény folyamatos, de periodikusan, egy bizonyos ritmus szerint szüneteltetett nemi kapcsolatot ír elő. A törvény meglehetősen bonyolult. A lényege a következő: tilos a nemi érintkezés az asszony havi ciklusának kezdetétől egészen addig, amíg hét nap el nem telik úgy, hogy a menstruációt követően egyetlen cseppnyi vérzés sem tapasztalható. Ez körülbelül tizenkét napot jelent.
Sajnos a Biblia egyik szavának szerencsétlen félrefordítása következtében elég sok a félreértés e körül a dolog körül. A szexuális szempontból érinthetetlennek tekintett feleséget a Tóra a támé szóval nevezi meg. Mivel vallási jellegű kategóriáról van szó, ezért nincs igazi magyar megfelelője. A „tisztátalan” még talán a legjobb megoldás, ha szem előtt tartjuk, hogy ez valójában egy törvényi és spirituális státus, nem pedig értékítélet. Sajnos számos fordítás egy sokkal negatívabb fogalommal, a „nem tiszta” kifejezéssel adja vissza a támé szót. Ez természetesen sértő kifejezés, s ezért sokakat felháborít az a látszólag tapintatlan hozzáállás, amellyel a Biblia egy teljesen természetes biológiai funkciót szemlél. A Biblia azonban valójában soha egyetlen nőt sem nevez „nem tisztának”: ez csak a fordítók hibája.
A nemi élet időnkénti szüneteltetése chok, azaz olyan törvény, amelyhez nem kap­tunk indoklást. Az idők során természetesen számos kísérlet történt az isteni indok megmagyarázására. Íme néhány:
* Az önmegtartóztatás erősíti a szeretetet. A házasságok legáltalánosabb és legveszedelmesebb ellensége az unalom. Még a szex is rutinná válhat. A mindennapi kaviárra is rá lehet unni. A zsidó törvény ezzel a problémával a havonkénti kötelező mézesheteket szegzi szembe, mivel akik egy ideig nem érintkezhettek nemileg, a szünet után újult szenvedéllyel ölelik egymást. A családi tisztaság zsidó törvénye nem a nemi élet korlátozását, hanem a jobbítását szolgálja.
* Az igazi szerelem több a testi kontaktusnál. A házaspárokat arra kényszeríteni, hogy havonta mintegy két hétig alapozzák viszonyukat az egymással folytatott beszélgetésekre, a barátságra és lélekbeli találkozásokra, olyan rendszer, amelyet még csak a zsidó törvényben próbáltak ki, és valószínűleg ez magyarázza, hogy a vallásos zsidó családokban sokkal alacsonyabb a válások aránya.
* Egyik vagy mindkét házastársnak szüksége van időnként egy kis bűntudat vagy szexuális kisebbrendűségi érzet nélküli pihenésre. Társadalmunkban, ahol oly gyakran esik szó a szexuális teljesítőképességről, megnyugtató a tudat, hogy időnként nem várják el tőlünk.
* Még az önfegyelemben is lehet valami, amit a legerősebb késztetéssel szemben tanúsítunk. Freud szerint a kreativitás nem más, mint a szexuális energia más csatornába terelése. A szublimálás nem tagadás, hanem pozitív átirányítás. Freud hitt a más területre irányított szexuális energia jótékony hatásában. A judaizmus ezt már hosszú-hosszú századok óta törvénybe iktatta. Lehet, hogy a teremtő zsidó szellem és kreativitásnak is van valami köze a családi tisztasághoz.
A zsidó fürdő
Gondoltad volna, hogy az eredeti „keresztelők” a zsidók? A keresztelés, a vízben történő megmerítkezés szentségének hite egy legtöbbször a nemiséggel kapcsolatos zsidó szokásban gyökerezik. A családi tisztaság törvénye többek között előírja, hogy a feleségnek minden hónapban, a házastársi együttlétek folytatása előtt egy szertartásos rituálét kell végeznie. Ahogy a Templom idejében a papoknak meg kellett merít­kez­ni­ük, mielőtt szent szolgálatukba léptek, a nőktől havonta egyszer ugyanez megkívánt a szexuális kapcsolat újrafelvétele előtt. Ennek a két szent kötelesség közötti meghökkentő hasonlóságnak a célja az, hogy a házaspárokban erősítse szexuális tevékenységük szentségének érzetét. Van még egy szituáció, amely megmerítkezés kíván. A juda­iz­musra áttérők a betérés utolsó aktusaként mennek át ezek a jelképes spirituális megtisztuláson, aminek következtében újjászületettnek tekintendők. A feleség, aki testi ér­te­lemben újra csatlakozik a férjéhez, olyan, mintha újjászületett volna: spirituálisan tiszta, és remélhetően ugyanolyan csábító, mint egy nászúton lévő asszonyka.
A megtisztulás helye
A hely neve, ahol ez a megmerítkezés történik, héberül mikve. Speciális vallási előírásoknak megfelelően épül. Sokan tévesen azt hiszik, hogy a célja a tisztaság biztosítása, arra viszont egy otthoni fürdés vagy zuhanyozás is megfelelne. A mikve nem tisztasági fürdő, hanem vallási és misztikus értelemben a spirituális tisztátalanságot távolítja el.
Régészeti leletek tanúsága szerint már több ezer éve is léteztek mikvék. A Holt-tenger mellett, a Maszada erődben, ahol a zsidó védők a római időkben inkább öngyilkosok lettek, mintsem vállalják a rabszolgaságot, még ma is látható az akkoriban használatos mikve.
A zsidó törvény úgy rendelkezik, hogy ha egy hitközségnek nincs pénze, és se zsinagógája, se mikvéje, akkor először mikvét kell építeni. A zsidók elvannak közös imád­kozóhely nélkül, de a családi élet megtisztítását biztosító helyre feltétlen szükségük van.
A mikvének, a rituális megmerítkezés helyének a neve az „összegyűlés” jelentésű héber szóból származik. Esővíz, az égből érkezett és összegyűlt víz, amit aztán arra használnak, hogy lemossák vele az emberi bűnt és tisztátalanságot.
Összefoglalás
Legalább ennyit illik tudni:
* A judaizmusban a szex nem engedmény és nem istentelen tevékenység, hanem micva, isteni parancsolat.
* A szexualitást is az Örökkévaló teremtette, hogy mi is élvezhessük a teremtés örömét; a nemi élet férfinak és nőnek egyaránt törvény által elismert szükséglete.
* A judaizmus nem csupán a nemi élet minőségével foglalkozik, hanem a gyakoriságával is: előírja a heti optimális számot, s különösképpen ösztönzi a szombaton létesített kapcsolatokat.
* A Biblia „megismerés”-nek nevezi a nemi egyesülést, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem egyszerűen testrészek találkozásáról, hanem elme és lélek találkozásáról is szó van.
* A zsidó törvény mindkét házasfélnek útmutatót kínál a szexuális boldogsághoz és beteljesedéshez, mivel a nemi élet a házasság fontos eleme.
* A judaizmus minden hónapban egy bizonyos időszakban tiltja a nemi életet, és valószínűleg azért, mert a vágyakozás fokozza a szeretetet.
* A mikve a feleség rituális fürdője, ahol a szexuális kapcsolat újrafelvétele előtt spirituálisan megtisztul, s ugyancsak itt merítkezik meg a judaizmusra áttérő ember is. Célja nem a testi, hanem a spirituális megtisztulás.




[1] A Zsidó Bibliát nem helyes Ótestamentumnak nevezni, mert ez a név a keresztény felfogásból származik, és a zsidók számára kellemetlen felhangjai vannak. A Biblia egyebek között azért is oly féltett kincse a zsidóságnak, mert mindig, minden nemzedék számára új, friss és fontos. Ez nem a zsidók „Ótestamentuma” – ez maga a Testamentum.
[2] A „szemet szemért” témakörével későbbi bibliai történetek is foglalkoznak. Az egyik ilyenben Sámson a szemével vétkezik, filiszteus nők után sóvárog. Mikor a filiszteusok elfogják, megkínozzák, és kiszúrják a szemét.
[3] A gonosz Ézsau Jákob idősebb ikertestvére volt. Genetikusan egyformák voltak ugyan, erkölcsileg azonban nem. Lehet, hogy a Biblia arra is tanít minket ezzel, hogy nem lehet mindent az öröklődésre fogni.
[4] A „Vak elé ne vess gáncsot!” sokkal több annál, mint amit a szó szerinti jelentése sugall. Ne itass olyan embert, aki nem bírja az italt; ne tegyél drogot egy narkós keze ügyébe; ne mondj el titkot olyannak, aki nem tudja megőrizni. Az említettek mind „vakok” – mármint abban az értelemben, hogy nem látják a cselekedetük következményeit, nekünk pedig nem szabad közrejátszanunk abban, hogy elbotoljanak.
[5] A „Ne gyűlöld testvéredet szívedben” parancsolatát a „feddjed embertársadat” követi. Nem igazi szeretet, ha soha senkit sem bírálunk. Az, aki nem járul hozzá építő kritikával a barátai fejlődéséhez, a lelke mélyén gyűlöli őket.
[6] A Talmud azt tanítja: mivel a világ a maga cselekedeteinek többsége alapján ítéltetik meg, az egyes ember pedig a saját cselekedetei többsége alapján, ezért ha valaki teljesít egy micvát, azzal a pozitív oldal felé billentheti a maga mérlegét, miáltal az az egész világ mérlegének mutatóját az érdem és az áldás felé tolja. És hasonlóképpen: ha valaki bűnt követ el, jaj annak, mert az átok felé billenti a maga mérlegét, s következésképp az egész világét a pusztulás felé. Ilyenformán ki-ki az egész világot a vállán hordozza.
[7] Hogyan dől el, hogy ki méltó a sófár megfúvására? A chászid berdicsevi rabbi minden jelentkezőt megkérdezett, hogy miféle misztikus gondolat tölti el a sófár megfúvásakor, de egyik válasz sem elégítette ki. Végül az egyik jelentkező azt mondta: – Rabbi, én tanulatlan ember vagyok, nem ismerek misztikus gondolatokat. Ezért amikor megfúvom a sófárt, arra gondolok: Ó, Mindenség Ura! Én megtettem a kötelességemet, engedelmeskedtem a parancsolataidnak. Akkor most te is teljesítsd, amit vállaltál, és küldj férjet a lányaimnak!” A rabbi őrá bízta a sófár megszólaltatását.
[8] A rabbinak Jom Kipurra végre sikerült összehoznia két esküdt ellenséget. Mindketten tudják, hogy szóba kell állniuk egymással, és barátságosan kell viselkedniük, különben az Örökkévaló nem bocsátja meg a bűneiket. Sámuel végül azt mondja Ábrahámnak: – Megbocsátok ne­ked, és kívánom neked mindazt, amit te kívánsz nekem. – Ábrahám erre dühösen felkiált: – Lá­tod, rabbi?! Már megint kezdi!
[9] Ha új otthonba költözünk Izraelen kívül, egy harmincnapos türelmi időszak áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy fölszereljük a mezuzát.
[10] Gyakori, hogy a mezuzá tokján egy héber betűt látunk: egy vízszintes vonal, amelyből három függőleges ágazik ki fölfelé. Ez a sin, és az Örökkévaló egyik nevének, a Sádáj-nak az első betűje. Egyben rövidítés is: a somer ltot Jiszráél szavaké. Izrael kapuinak őre.
[11] A római császár egyszer drágakövekkel kirakott gyönyörű arany ékszereket ajándékozott rabbi Jehudá HáNászinak, amit az egy mezuzával viszonzott. A császár éppenséggel nem volt elragadtatva: – Én drága ajándékot küldök neked, te meg egy kis dobozkába zárt pergamennel viszonzod? – A rabbi így válaszolt: – Értékes ajándékot kaptam tőled, amit gondosan kell őriznem. Állandó aggodalmat fog okozni nekem. Az én ajándékom, a mezuzá ezzel szemben isteni áldást hoz rád. Nem neked kell vigyáznod rá, hanem a mezuzá fog vigyázni rád. Ez teszi még értékesebbé.
[12] A zsidó gondolat sosem azonosította a testet a gonosz késztetéssel, és sosem tételezett fel semmiféle antagonizmust a test és a lélek között.
– Robert Travers Herford (1860-1950), keresztény író, tudós
[13] A Báál Sém Tovot, a chászid mozgalom megalapítóját egyszer megkérdezték: hogyan lehet megkülönböztetni az igazi vallási vezetőt a hamistól. Így válaszolt: – Kérdezd meg tőle, tud-e módot, amivel elejét lehet venni a tisztátalan nemi gondolatoknak. Ha azt mondja, tud, akkor szélhámos.
[14] A judaizmus azzal az előírással, hogy minden szexuális tevékenység maradjon a családban, megváltoztatta a világot.
– Dennis Prager, kortárs amerikai író, szerkesztő, rádiós
  • Küldés emailben

Fejezetek