„Rút arcra borult, a földig hajolt és ezt mondta Boáznak: Hogyan nyerhettem el jóindulatodat, hogy pártfogásodba vegyél, holott én idegen vagyok? Boáz így válaszolt: Részletesen elbeszélték nekem mindazt, amit anyósoddal tettél, férjed halála után, hogyan hagytad el anyádat, apádat, szülőföldedet és hogyan jöttél el egy olyan nép közé, amelyet azelőtt nem is ismertél. Fizessen meg tetteidért az Örökkévaló, és legyen jutalmad bőséges az Örökkévalótól, Izrael Istenétől, akinek a szárnyai alá jöttél oltalmat keresni. Az asszony pedig azt mondta: Milyen jóindulatú vagy hozzám, uram, hiszen megvigasztaltál engem és szívem szerint beszéltél velem, pedig én még a szolgálód sem vagyok.” (Rút 2,10-13)
Rútnak feltűnt, hogy a gazdag Boáz milyen nagy figyelmet szentel neki, s bár sok jót hallott róla, mégis inkább a rosszra volt felkészülve.
Nem lehet tudni, milyen nyelven folyt le a párbeszéd, de nagyon valószínű, hogy héberül, hiszen Rút férjétől és anyósától megtanulhatta ezt a nyelvet.
A Midrás nyomán több kommentátor foglalkozik azzal a nyelvi érdekességgel, miszerint Boáz arra utasítja Rútot, hogy menjen az arató lányok nyomába, de amikor már anyósának mesélte el a történteket, már nem lányokról, hanem arató férfiakról beszél. A Midrás szerint ezért hangsúlyozza az Írás ebben a versben (Uo. 2,21) Rút moabita származását, mert a zsidó felfogás ellenzi a férfiak és nők együttlétét, de ezt a moabita még nem tudhatta. Így Noémi helyesbítette Rút beszámolóját: „Jól teszed, lányom, hogy a szolgálóival jársz…” (Uo. 2,22)
(A héber náárot magyarul nőnemű szolgálót jelent, míg a náárim férfi szolgát.)
A Tórá Tmimá úgy véli, hogy feltehetően nem tudott még olyan jól héberül, hogy különbséget tudott volna tenni ugyanazon szó hím és nőnemű változata között, így ezért mondja az Írás, hogy ő még (ebből a szempontból) moabita.
„Legyen jutalmad bőséges…” E szavak mögül kihallik Boáz afeletti csodálkozása, hogy miért akart ez a fiatal moabita nő zsidóvá válni. Hiszen ez a korszak, a bírák kora, nem számított éppenséggel Izrael fénykorának, s a zsidó vallásra egyébként sem jellemző, hogy híveket akarna betéríteni, bár nagy becsben tartották azokat, akik önként és minden érdek nélkül tértek be. Így érthető volt tehát Boáz jószándékú megjegyzése.
Rút érdeme talán még Ábraháménál is nagyobb volt – mondja Rabbi Smuél Ozida. Ugyanis, Bölcseink nemegyszer állapították meg Ábrahámmal kapcsolatban, hogy „eddig tart az ősök érdeme”. (Sábát 54) Ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy Ábrahám csak azt követően hagyta el szülei házát, miután Isten felszólította: „menj!” Rút, viszont, önként, saját elhatározásából, anyósa lebeszélése ellenére hagyta el szülei földjét és ezért mondta neki Boáz, hogy jutalma „bőséges” legyen, vagyis érdeme örökké tartson.
A továbbiakban Boáz felszólítja Rútot, étkezzék velük, szolgáit, hogy tisztességgel bánjanak Rúttal, és szándékosan felejtsenek el kisebb kévéket is, hogy azt is felszedhesse. Így is történt, s Rút, a nap végére annyit össze tudott gyűjteni, hogy a cséplés után egy véka árpa lett belőle (ez kb. két ember ötnapi szükséglete volt). Ezt elvitte Noéminek, és még abból az ételből is, amit maga meghagyott.
„Ekkor azt kérdezte tőle az anyósa: Hol szedegettél és hol dolgoztál ma? Áldott legyen, aki pártfogásába vett! S ő megmondta az anyósának, hogy kinél dolgozott: Boáz a neve annak a férfinak, akinél ma dolgoztam. Ekkor azt mondta Noémi: Áldja meg őt az Örökkévaló, aki nem vonta meg szeretetét az élőktől és a holtaktól…” (Uo. 2,19-20)
E fenti párbeszédnek is többféle értelmet tulajdonítottak különböző korok kommentátorai.
A vilnai gáon azt találta benne, hogy Noémi reménykedett, hogy az, aki „pártfogásába vett” el is fogja majd venni feleségül. Hasonlóképp vélekedett Málbim is, szerinte Noémi abban bízott, hogy a sógorházassággal (jibum) meghalt fia, Máchlon emléke fennmarad.
Így Noémi, amikor értesült, miként viselkedett Boáz Rúttal, el is mondta menyének, hogy valójában ki is Boáz, s neki kötelessége megvenni elhunyt rokona földjét, hogy az ne kerüljön idegen kézbe, és feleségül venni az özvegyet, hogy az elhunyt ne maradjon utód nélkül.
Noémi örömmel egyezett bele, hogy Rút továbbra is Boáz földjére járjon dolgozni. S mivel az aratás és a gabona begyűjtése általában három hónapig tart – ez pontosan annyi idő, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy egy betért nő férjhez mehessen. (Málbim)
A három hónap eltelt, a termés betakarítva, de semmi nem történik, és Noémi semmi jelét nem látja, hogy Boáznak bármi szándéka is lenne Rúttal kapcsolatban. Hiszen az aratás után már alkalom sem nyílik arra, hogy találkozzanak. Noémi, ezért úgy gondolja, valamit tenni kell annak érdekében, hogy Boáz figyelmét felkeltse a helyzet tarthatatlanságára. Megérlelődik benne az elhatározás: ráveszi Rútot, ő kezdeményezzen, egyedül az ő kezében van a helyzet megoldásának kulcsa.
„Egyszer azt mondta neki az anyósa, Noémi: Lányom, keresek én neked otthont, ahol jó dolgod lesz. Nézd csak, a mi rokonunk Boáz, akinek a szolgálóival együtt voltál, ma éjjel árpát szór a szérűn. Mosakodj meg, kend meg magad, vedd fel a (jobbik) ruhádat és menj le a szérűre. Ne mutatkozz a férfi előtt, amíg be nem fejezte az evés-ivást. Amikor lefekszik…, menj oda, hajtsd fel a takarót a lábánál és feküdj oda. Ő majd megmondja neked, hogy mit tégy. Rút azt felelte: megteszem mindazt, amit mondasz…” (Rút 3,1-5)
Hogyan értelmezik a kommentátorok Noémi szavait?
A Dáát Mikrá mindenekelőtt megmagyarázza, hogy Izraelben, a kora esti órákban mindig fúj egy enyhe szellő, ami elősegíti a kicsépelt gabona pelyvázását. Ezenkívül, a föld tulajdonosa, az aratás után, rendszerint kinn alszik a földeken, hogy őrizze a betakarított gabonát. Rási is úgy véli, hogy azért kellett őrizni a betakarított termést, mert az éhínség alatt igencsak elszaporodtak a gabonatolvajok. Boáz, pedig, akit már senki nem várt otthon, maga végezte el a nem könnyű munkát, s aludt kinn a mezőn.
Málbim értelmezése szerint Boáz nem maga végezte el a munkát, hanem emberei, ő csak felügyelte azokat.
Noémi, ismervén a helyi szokásokat, kihasználta az adódó lehetőséget, mert dűlőre akarta vinni a dolgot, azaz meg akarta tudni, hajlandó-e Boáz Rútot elvenni feleségül, a Jibum törvénye alapján.
Több kommentátor akként vélekedik, hogy Boáz valószínűleg azért nem nyilatkozott ez ideig, mert nem feltételezte, hogy a szép, fiatal nő, aki feleannyi idős, mint ő (Boáz 80, Rút 40) hajlandó lesz hozzámenni. Ez derült ki szavaiból, amikor felébredt, és ott találta Rútot.
Az Artscroll Biblia kommentátora külön lábjegyzetet szentel ennek az éjszakai románcnak. Kiemeli, hogy Noémi feltehetően azért választotta ezt a lépést, mert attól tartott, hogy egy szokványos házassági ajánlatot Boáz esetleg elutasítana, hiszen ő egy gazdag, tiszteletre méltó férfi, Rút pedig egy idegen, szegény özvegyasszony. Az nem is fordult meg a fejében, hogy Boáz a korkülönbségtől tart. Az Artscroll kommentátora még hozzáteszi, hogy ez idő tájt még nem volt érvényben a hajadon nő és a nőtlen férfi együttlétére vonatkozó halachikus tilalom, (jichud pnujá) – ezt csak Dávid király idején tiltotta meg a Bét Din – így Noémi merész terve nem ütközött halachikus akadályba.
„Le is ment (Rút) a szérűre, és mindent úgy csinált, ahogy anyósa parancsolta neki. Boáz evett-ivott és jól érezte magát. Aztán elment és lefeküdt a garmada szélén. Ekkor odalopózott (Rút), felhajtotta lábánál a takarót és odafeküdt. Éjféltájt a férfi fölriadt és megfordult. Akkor vette észre, hogy egy nő fekszik a lábánál. Megkérdezte, ki vagy te? Az meg így felelt: Én vagyok Rút, a te szolgálód. Terítsd rá ruhád szárnyát szolgálódra, mert közeli rokon vagy te. És Boáz azt mondta neki: Áldjon meg az örökkévaló, lányom! Hűségedet most még jobban megmutattad, mint előbb, mivel nem jártál az ifjak után, legyen az gazdag vagy szegény. Ne félj hát lányom, mindent megteszek érted…” (Uo. 3,6-11)
„Terítsd rá ruhád szárnyát szolgálódra” kifejezés a szárnyasok életéből vett hasonlat, ahol a hím – a párzás ideje alatt – szárnyaival betakarja a nőstényt. Bár a szituáció egyértelmű, a Midrás-bölcsek dicsérettel illették Rútot, hogy ilyen választékosan és szemérmesen fejezte ki szándékát.
Mások viszont úgy vélték, hogy a „ruhád szárnyát” kifejezés alatt azt a tállitot kell érteni, ami a hupa, a házassági sátor jelképe. Mindkét magyarázat Rút egyértelmű szándékát ecseteli, csak más oldalról.
Boáz is megdicséri Rútot azért, hogy nem a fiatalokat, hanem őt, az öregembert választotta.
Arról nem szól a fáma, mi történt az éjszaka további részében, bár valószínű, hogy semmi.
„Ne félj, hát, lányom, mindent megteszek érted, amit csak mondasz, hiszen mindenki tudja népem kapujában, hogy derék asszony vagy. Igaz, ugyan, hogy közeli rokon vagyok, de van nálam közelebbi rokonod is. Maradj itt ezen az éjszakán, és ha holnap az vállalja a rokoni kötelezettséget, akkor jó, vállalja. De ha nem akarja vállalni… akkor majd én vállalom. Az élő Istenre mondom! Feküdj hát itt reggelig! Ott is feküdt a lábánál reggelig.” (Uo. 3,11-14)
Miért mondta Boáz Rútnak, hogy feküdjön ott reggelig? A további versekből az derül ki, hogy attól tartott, elmegy és ezzel esetleg feltűnést kelt.
A Dáát Mikrá egyik kommentátora mondja, hogy az Írás pontosan rögzíti az éjszaka történteket, mint ahogy nem „szégyellte” részletesen leírni azt sem, mi történt Rút nagyanyja és annak apja között (Lót lányáról van szó, aki lerészegítette apját és tőle esett teherbe), amely kapcsolatból Moáv népe származott. (1Mózes 19,30-38) A Midrás és a Talmud bölcsei úgy ítélték meg a történteket, hogy Rút megjelenése izgalomba hozta Boázt, aki latolgatta is, hogy él a váratlan lehetőséggel, mivel „mindketten szabadok vagyunk”, de végül erőt vett magán, és vállalta, hogy a törvény előírásai szerint feleségül veszi a fiatal nőt.
„S ott feküdt a lábánál reggelig. De felkelt, mielőtt az emberek felismerhették volna. Boáz ugyanis ezt mondta: Ki ne tudódjék, hogy az asszony a szérűre jött. Majd azt mondta neki: Add csak a rajtad lévő nagykendőt és tartsd ide. Ő odatartotta és Boáz kimért hat mérték árpát és feladta a vállára, őmaga pedig bement a városba. Amikor Rút hazaérkezett anyósához, az megkérdezte tőle: Mi történt, lányom? Az pedig elbeszélte neki mindazt, amit a férfi vele tett…” (Rút 3,14-16)
Rút történetében nincsenek drámai fordulatok, mint Eszter könyvében. Az egész történet kizárólag Rút körül forog, s minden annak érdekében történik, hogy ő révbe jusson. Noémi is beteljesülni látja tervét, s ezt menye tudomására is hozza: „Maradj nyugton, lányom, amíg meg nem tudod, hogyan dől el ez a dolog. Mert nem nyugszik ez az ember addig, amíg be nem fejezi, még ma.” (Uo. 18)
A továbbiakban a Megilla részletesen leírja, miként zajlott le a jibum törvénye szerint végbement házasság.
Ez a törvény azt írja elő, hogy ha egy férj fiú utód nélkül hal meg – annak érdekében, hogy nemzetségének neve ne haljon ki – a sógor köteles elvenni feleségül az özvegyet, és a születendő gyermeknek az elhunyt nevét kell adni. Eredetileg kizárólag sógorházasságról volt szó, de előfordult, hogy más rokoni kapcsolatból is jöttek létre ilyen céllal házasságok. (Ilyen volt, pl. Jehuda és Támár – após és menye – házassága.) Ebben az esetben sem lehet sógorházasságról beszélni, hiszen Boáz meglehetősen távoli rokon volt.
A kabbalisztikus felfogás szerint a halott lelke addig nem lel megnyugvást, míg özvegye újból nem ment férjhez.
A Tóra szerint a törvény két részből áll, az egyik a „jibum”, amikor a sógor elveszi özvegy sógornőjét, a másik a „hálicá”, ha ezt megtagadja.
Az askenáz zsidóság körében, az utóbbi évszázadokban a hálicá vált általánossá, s ha valaki mégis el akarná venni a sógornőjét, a rabbik ezt megakadályozzák. A szefárd zsidóságban viszont, még napjainkban is dívik a jibum eredeti szokása, vagyis a sógorházasság.
„És Boáz odament a városkapuhoz és leült. És amikor arra ment a közeli rokon, akiről Boáz beszélt, azt mondta: Kerülj erre, ülj ide, atyámfia! Az odament és leült. Aztán Boáz maga mellé vett tíz embert, a város vénei közül… és azt mondta Boáz a közeli rokonnak: A Moáv mezejéről visszatért Noémi el akarja adni azt a szántóföldet, amely rokonunké, Elimeleché volt. Azt gondoltam, hogy tudomásodra hozom és megmondom, vedd meg az itt ülők, népem vénei előtt. Ha vállalod a rokoni kötelezettséget, vállald, ha nem, mondd meg nekem, hadd tudjam. Mert rajtad kívül nincs más közeli rokon, utánad már én következem. Ő pedig így szólt: vállalom!” (Uo. 4,1-5)
Boáz, aki a Szánhedrin elnöke volt (Midrás) mindenekelőtt kihirdette a háláchá azon elfeledett törvényét – moávi völó moávit – miszerint a moabitákra vonatkozó tórai tilalom kizárólag a férfiakra vonatkozik. Ennek értelmében a nők betérhetnek és be is szabad őket fogadni. Ily módon, ha egy moabita nő szabályosan felveszi a zsidó vallást, és a Tóra kötelezettségeit magára vállalja – teljes értékű zsidó nővé válik.
Érdekes, hogy honnan került elő hirtelenjében az ifjú rokon, akinek a neve (egyesek szerint) Tov volt?
Smuél ben Náchmán erre azt a magyarázatot adja: „Még ha a világ másik végén is lett volna, az Örökkévaló odarepítette, hogy a cádiknak (Boáz) ne kelljen sokáig várni rá…”
Egy másik Midrás-bölcs így vélekedik: „Ebben az ügyben mindenki tette a dolgát. Boáz megtette a magáét, és Rút is megtette a magáét, valamint Noémi is. Mondá az Örökkévaló: Most már rajtam a sor, hogy én is megtegyem a magamét…”
A Málbim szerint egyszerűen csoda történt, az Örökkévaló arra irányította a rokon lépteit, hogy Boáz még aznap teljesíthesse Rútnak tett ígéretét.
A fentiekben csak azt tudhattuk meg, hogy a rokon hajlandó volt Noémitől a földet megvenni. Boáz azonban, azt is közli vele, hogy ha megveszi a földet, ez egyben azt is jelenti, hogy Rútot is el kell vennie feleségül, amire a rokon nem volt hajlandó, mondván: „Ezt nem tudom vállalni, mert akkor tönkre teszem az örökömet.” (Uo. 6). Ezt a kommentátorok úgy értelmezik, hogy attól tartott, felesége nem fogja elviselni, hogy még egy asszonyt vigyen a házhoz. (Tárgum) Érvei között szerepelt az is, véli a Midrás, hogy a két unokaöccse is azért halt meg, mert idegen nőket vettek feleségül „és én bolond leszek ugyanezt tenni. Isten őrizz!” „Mivel a dolog veszélyes, tedd meg te, hiszen neked nincsenek gyerekeid meg feleséged.” (Alsech)
A közeli rokon, a goél, tehát, nem vállalja, és arra kéri Boázt, ő vállalja át ezt a kötelezettséget. Boáz számított erre, és beleegyezésének jeléül, azt megpecsételendő, lehúzta saruját.
Ugyanis „azelőtt, Izraelben, a rokonok közötti ügyleteket, cseréket, úgy erősítették meg, azaz hitelesítették, hogy az egyik fél lehúzta saruját, és azt odaadta a másiknak. Amikor a közeli rokon közölte Boázzal: „szerezd meg te magadnak”, akkor lehúzta saruját. Ezután Boáz a vénekhez fordult, kijelentvén: Ti vagytok a tanúk, hogy én ma átvettem Noémitől mindazt, ami Elimeleché volt és mindazt, ami Kiljoné és Máchloné volt. Sőt, feleségül veszem a moabita Rútot, Máchlon özvegyét, hogy fenntartsam a meghalt nevét örökségében…” (Uo. 4,7-10)
A saru (cipő) levétel szokásának – mint a megállapodások megpecsételése – eredete a múlt homályába vész. Ibn Ezra arra következtet, hogy ezt volt a legegyszerűbb levenni, ellentétben más ruhadarabbal. A Talmudban azon vitatkoznak, ki az, aki leveti, aki ad, vagy aki kap.
Egyes kommentátorok fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy ez a szokás nem azonos a hálicá szokásával összefüggő saru levételével, amikor a sógornő leveszi a sógor saruját, majd jelképesen kiköp előtte, mert az nem hajlandó őt feleségül venni.
„A kapuban lévő nép pedig azt mondta, a vénekkel együtt: Tanúk vagyunk! Adja az Örökkévaló, hogy ez az asszony, aki a házadba megy, olyan legyen, mint Ráchel és Lea, akik ketten építették fel Izrael házát. Gyarapodjál Efrátban és legyen híres a te neved Bét-Lechemben. Legyen olyan a házad, mint Perec háza, akit Támár szült Júdának, annak az utódnak révén, akit majd az Örökkévaló ad neked ettől a fiatalasszonytól.” (Rút 4,11-12)
Fenti szavak ugyancsak hízelgésnek tűnnek. Elképzelhető, hogy az idő tájt nem volt kivételes jelenség, hogy egy ilyen korú ember fiatal nőt vegyen feleségül és gyermeket nemzzen, de túlzásnak tűnhet, hogy Ráchellel és Leával hozzák összefüggésbe.
A Dáát Mikrá felveti annak valószínűségét, hogy fenti szöveg egy akkori áldásformula volt. Rásit (a Midrás nyomán) csak az zavarja, hogy a Jehuda törzséből származó nép Ráchelt említi első helyen, bár ennek az lehet az oka, hogy még ők is elismerték, hogy Jákob Ráchelt tekintette első asszonyának. Ugyancsak ez a forrás idéz két további magyarázatot is. (prof. Feivel Melczer) Az egyik, hogy azért szerepel Ráchel az első helyen, mert ott közelben, Bét-Lechemben, volt Ráchel sírja, s emléke élénken élt a nép emlékezetében. A másik, hogy Ráchel és Lea, mindketten, bálványimádó szülőktől származtak, és azért, hogy Jákob feleségei lehessenek, elhagyták a szülői házat. (Gismé Bráchá)
Málbim szerint három áldásról van szó:
a) Áldás az asszonynak, aki legyen olyan, mint Ráchel és Lea voltak.
b) Áldás Boáznak, hogy legyen sikeres és szerezzen jó hírnevet városának.
c) Áldás a frigyből származó gyermekeknek.
Tekintettel arra, hogy a későbbiekben már kiderül, hogy ebből a frigyből származott Dávid király, fenti áldások visszamenőlegesen igazolást nyernek.
A Tárgum azonban, a „felépítették Izrael házát” nem Izrael népére, hanem Jákobra vonatkoztatja.
Abból, hogy Perec neve említésre kerül, arra lehet következtetni, hogy ezzel akarták Boáz értésére adni, ne aggódjék a szérűn történtek miatt. (Perec egy nem éppen tisztes körülmények között létrejött kapcsolatból született, azaz Támár fondorlatos módon „fogta meg magának” Jehudát.)
„Elvette tehát, Boáz Rútot, és az a felesége lett. Bement az asszonyhoz és az Örökkévaló megadta neki, hogy teherbe essen és fiat szüljön. Ekkor azt mondták az asszonyok Noéminak: Áldott az Örökkévaló, aki nem hagyott téged rokoni támasz nélkül. Legyen híres a neve Izraelben. Legyen ő életed megújítója és gondviselőd öreg korodban. Hiszen menyed szülte őt, aki szeret téged és többet ér neked hét fiúnál.” (Uo. 13-15)
Rút tehát, révbe jutott. Az Írás azonban csodáról beszél, hiszen egyrészt Boáz igencsak öreg volt a gyereknemzéshez (a Midrás szerint (Jálkut) a nászéjszakát követően meg is halt), másrészt Rút, aki fiatalabban, fiatal férjtől sem esett teherbe, most képes volt szülni.
Vajon miért volt szükség arra, hogy az asszonyok nyugtatgassák Noémit, amikor terve megvalósult? Mose Alsech úgy vélte, hogy Noémi tartott attól, hogy Rút, miután élete rendeződött, megfeledkezik majd róla. Az asszonyok tehát arról akarják Noémit meggyőzni, hogy Rút változatlanul hű hozzá, s a születendő gyermek jóvoltából családja nem hal ki.
Alsech még azt is hozzáteszi, amire a Midrás csak utal, hogy Noémi nemcsak dajkálta az újszülöttet, hanem – valamilyen csoda folytán – szoptatta is, így valójában olyan volt, mintha sajátja lett volna.
„Noémi pedig fogta a gyermeket, ölébe vette és dajkálta. A szomszédasszonyok nevet adtak neki és azt mondták: Fia született Noéminak! És elnevezték őt Ovédnak (Ovádjá), ez volt Dávid apjának, Jisájnak apja.” (Uo. 16-17)
Vajon miért mondták azt, hogy „fia született Noéminak”? Erre a Talmud egy közvetett magyarázatot ad, miszerint, ha valaki magához vesz, és felnevel egy árva gyereket, az olybá vétetik, mintha ő maga hozta volna világra, illetve a sajátja lenne.
Későbbi kommentátorok arra utalnak, hogy végül is Noémi volt az, aki az egész házasságot kitervelte, szinte kierőszakolta, így érthető, hogy Noéminak „tulajdonítják” a gyereket is. Az is valószínű, hogy ez azt a célt is szolgálta, hogy elhallgattassák azokat, akik azt terjesztették, egy moabita nő gyereke nem lehet zsidó. De ha a gyerek Noémié, akkor zsidó mivoltához nem férhet kétség, hiszen nagyapja Náchson ben Áminádáv, Jehuda törzsfőnöke volt. Az is igaz, hogy a Talmud feljegyzett olyan megjegyzéseket is (pl. Doég, az edomita, Saul király tanácsadója), amelyek még Dávid király zsidóságát is megkérdőjelezték. De hát ennek leginkább politikai okai voltak.
Rút tehát beteljesítette küldetését. A továbbiakban már a neve sincs megemlítve abban a Megillában, amely az ő nevét viseli. Bölcseink szerint igen magas kort ért meg, és még látta unokájának unokáját – Salamont – Izrael trónján. (Bává Bátrá 91) Ő maga a „királyság anyja” megtisztelő címet viselte.
Érdekes jelenség – és ezt Ibn Ezra is megemlíti a Megilla végén – hogy a Megillában szereplők mindegyikének késő öregkorában született gyermeke.
Ami az asszonyok áldását illeti, ezeket Bölcseink nagyra értékelték és szinte mágikus hatást tulajdonítottak nekik, olyannyira, hogy a Midrás szerint az „asszonyok áldásának tudható be, hogy nem szakadt Dávid királysága Átáljá idejében” (2Királyok 11.) amikor is a gonosz, trónbitorló királynő megölette a királyi ház legtöbb tagját.
„Ezek voltak Perec utódai: Perec nemzette Hecront. Hecron nemzette Rámot. Rám nemzette Áminádávot. Áminádáv nemzette Náchsont, Náchson nemzette Szálmont. Szálmon nemzette Boázt, Boáz nemzette Ovédot. Ovéd nemzette Jisájt és Jisáj nemzette Dávidot.” (Uo. 4,18-21)
E geneológiai felsorolás legitimálja végső soron Dávid származását, és valójában az egész Megilla ezért íródott.
Tíz nemzedék telt el Perectől Dávidig. Öt, amíg eljutottak az Ígéret Földjére, öt pedig az azt követő korszakra. Akárcsak a világ teremtése után említett tíz-tíz nemzedék – Ádámtól Noéig és Noétól Ábrahámig – ez is mérföldkövet jelentett a zsidó történelemben.
Perec születésekor – mondja a Midrás – kezdett világítani a Messiás fénye, és Dávid volt az, akit az Írás Felkentnek (Messiás) nevez. (Az akkori értelmezés szerint a Messiás azt jelentette, hogy „Jákob Istenének Felkentje”.)
