„Történt ez abban az időben, amikor a bírák bíráskodtak (Izrael fölött), hogy éhínség támadt az Országban. Ezért elment a júdeai Bét-Lechemből egy férfi, hogy ideiglenesen lakjék Moáv mezején. Vele volt felesége és két fia is. A férfi neve Elimelech volt, felesége Noémi és két fia Máchlon és Kiljon.” (Rút 1,1-2)
Rút könyve az öt Megilla legrövidebbike, mindössze négy fejezetből áll. A Midrás ekként jellemzi: „Mondá reb Zeira: ebben a könyvben nincsenek tisztasági, ill. tisztátalansági törvények, sem tilalmak, sem szabályok. Akkor meg miért íródott? Hogy okuljanak belőle, milyen nagy a jótevők jutalma!” (Rút rábá 2,16)
Feltehetően nemcsak ezért íródott Rút könyve, hanem leginkább azt a célt szolgálta, hogy megörökítsék Dávid király családfájának történetét, Jehudától – akit apja, Jákob megáldott, hogy a királyi pálca sose távozzék tőle – a tíz nemzedékkel később élt Dávidig, akiben a zsidó hagyomány a Messiást látja.
Adódtak erre a kérdésre más válaszok is, hiszen „hetven arca van a Tórának”. Melczer (Dáát Mikrá) szerint „kétségtelen, hogy Rút könyve hangsúlyozni kívánta az Országhoz való hűség fontosságát”. (Bölcseink szerint Elimelech azért halt meg külföldön, mert nem lett volna szabad elhagynia az Országot az éhínség idején, fiai meg azért bűnhődtek, mivel nem zsidó nőket vettek feleségül.)
Ugyancsak Rút könyve domborítja ki a szabályszerű, hithű betérés jelentőségét.
Van, aki azt tartja a könyvben fontosnak, hogy idillikus képet fest Izrael életéről a bírák korában, bár a Biblia, más helyen, ezt anarchiaként jellemzi, amikor „nincs király Izraelben és mindenki azt teszi, amit akar”. (Bírák 21,15)
Rabbi Zeira megállapítása „a jót tevők jutalmáról”, mint a könyv megszületésének legfőbb céljáról, arra utal, hogy az egész történet mögött isteni elrendelés áll. Eszerint Dávid király egyik ősének rendelt egy nemes lelkű nőt, Noémit, aki önfeláldozó szeretetet tanúsított öreg anyósa iránt, akit nem hagyott sorsára, hanem minden érdek nélkül követte őt, ezzel magára vállalva annak zsidó sorsát is. A zsidó hagyomány „Imá sel Málchut” (a királyság anyja) névvel illette őt.
Felvetődik a kérdés, mikor történtek a Rút könyvében leírt események. Bár a Biblia behatárolja a periódust – amikor „a bírák bíráskodtak”, vagyis a Jósua halálától Saul királlyá való választásáig terjedő több száz éves korszakban – de mégsem határozható meg pontosan, mivel a Megilla szerzője nem közli, melyik bíró idején tört ki az éhínség, az ezt követő kivándorlás a szomszédos Moávba, ahol, úgy látszik, nem volt éhínség.
Bölcseink igen eltérő véleményeket hangoztatnak a bíró kilétéről. Van, aki a bírák korának elejére helyezi a történetet, Sámgár és Ehud nevéhez fűződő korszakra (rabbi Jósua ben Lévi). Egy más vélemény szerint (Rábbá bár Jichák) egy nemzedékkel későbbre, Bárák és Debóra, a prófétanő korszakára. Egyébként Rút története szájhagyomány útján terjedt, és csak Sámuel próféta foglalta írásba. (Bává Bátrá 14)
Van olyan, aki Rút könyvének főszereplőjét, Boázt, Ivcánnal, a bíróval azonosítja, aki kb. 20 évvel Sámson előtt működött. (Ráv)
Prof. Feivel Melczer, aki a Dáát Mikrá sorozatban Rút könyvének a kommentárját írta, azzal a feltevéssel él, miszerint az esemény kb. 100 évvel Dávid születése előtt történt.
A szélsőséges Biblia-kritika művelői Ezra és Nechemja idejére, a Sivát Cion korszakába helyezi az eseményeket. Ők a történetben mindössze tanmesét látnak, amely az akkori intézkedések (az idegen nők, köztük a moabiták elűzése Ezra által) ellen íródott, rámutatván arra, hogy milyen idillikus helyzetet teremt a vegyes házasság, amire Elimelech fiai Moávban kényszerültek.
Azóta ez a „tudományos” tézis megdőlt, egyrészt azért, mert a két, gyermektelenül meghalt ifjú sorsa nem a vegyes házasság pozitív példája, másrészt, ha ez így történt volna, a Nagy Gyülekezet nem kanonizálja, ill. nem veszi fel a Megillák közé Rút történetét. És egyébként sem lehet Rút sorsából bizonyítékot szolgáltatni a vegyes házasságok kívánatos voltára, hiszen Rút betért a zsidóságba, „elhagyta népét és istenét”, és egyértelműen a zsidó nép sorsát vállalta magára.
Vannak, akik magát az eseményt valóságosnak tartják, csak a megírását teszik jóval későbbre, ha nem is a Sivát Cion, de a kései júdeai királyok idejére. (M. Z. Szegál)
Azok, akik azt akarják bizonyítani, hogy Rút könyve nem kitalált történet, amit a Dávid utáni korszakban ötlöttek ki valamilyen céllal, azt állítják, hogy ez lehetetlen. Azzal érvelnek, hogy Dávid nimbusza, aki egy egész dinasztia megalapítójává vált, és akit a kései nemzedékek Messiásnak tartottak, elképzelhetetlenné tette volna egy olyan történet kitalálást, melyben a nagy király egy moabita nő leszármazottja. Annak a Moávnak a lányáé, akinek a zsidó néphez való csatlakozását a Tóra tiltja
Rút könyvét Sávuotkor (pünkösd), a második estén, ill. az ünnep előtti szombaton szokták felolvasni a zsinagógákban, egy kóser tekercsből, áldással. Már a Midrás is megemlíti ezt a szokást (Rút Zutá, 1,1 és Jálkut, 596) és a gáonita korban vált általánossá.
Rút könyvében szó van a búzáról és az árpa aratásának idejéről, ezért is Sávuotkor, azaz az Aratás ünnepén olvassák fel. Sávuot egyben a Tóra-adás ünnepe is, és erre is vonatkoztatható Rút könyve, hiszen Rút, aki betért a zsidóságba, ezzel magára vállalta a Tóra parancsolatait. Rút könyvének Sávuotkor való felolvasásának további – kabbalisztikus – oka, hogy a hagyomány szerint Dávid Sávuotkor született és ekkor is halt meg, és végül is a könyv az ő családfájának történetét tartalmazza.
Végezetül, van olyan vélemény, hogy azért olvassák fel Rút könyvét Sávuotkor, a Tóra-adás ünnepén, hogy ezzel hathatós választ adjanak azoknak a karaitáknak és más epikojreszoknak, akik nem ismerik el a Szóbeli Tant. Ismert, hogy a moabita Rút betérését, és ennek kapcsán Dávidot, kizárólag a Szóbeli Tan alapján ismerték el a Bölcsek autentikus zsidóknak, mivel csak ez (a Szóbeli Tan) magyarázza a Tóra moabitákra vonatkozó tilalmát akként, hogy az csak férfiakra vonatkozik, nőkre nem. (Chágim Umoádim, Maimon J. L., Jeruzsálem, 1944)
„És meghalt Elimelech, Noémi férje és ott maradt az asszony két fiával. Ezek moabita lányokat vettek feleségül, az egyiknek Orpá volt a neve, a másiknak Rút. Ott laktak mintegy tíz esztendeig. De meghaltak ők is mind a ketten, Máchlon és Kiljon is, így az asszony ott maradt két fia és férje nélkül.” (Rút 1,3-5)
Nem ez volt az első eset, amikor Erec Jiszróélból – leginkább az éhínség miatt – valaki kivándorol. Ez volt az oka annak is, hogy Ábrahám Egyiptomba, Izsák pedig a filiszteus Grárba vándorolt. A háláchá ezt nem tiltotta meg, különösen, ha arról volt szó, hogy az Ország elhagyása csak ideiglenes jellegű. Ami azonban Elimelechhel és családjával történt – tíz év alatt a család mindhárom férfi tagja meghal – nem volt mindennapi esemény, és ez a Bölcseket arra késztette, hogy ezt alaposabb elemzésnek vessék alá.
A Talmud és a midrások kétségbevonhatatlannak tartják, hogy a három férfi, az apa és két fia halála nem a véletlennek volt köszönhető, hanem valamilyen vétek következményének. A Rút könyvére írott Midrás tárta fel azt a körülményt, hogy Elimelech az Ország nagyjai közé számított, gazdag ember is volt, aki azért távozott el az éhínség idején, mert attól tartott, hogy „most majd mindenki hozzám jön élelemért, kölcsönért, segítségért”. Ezt kivédendő hagyta el egész családjával együtt az országot, és ment a szomszédos Moávba, amelyet elkerült az éhínség.
A Zohár még azt is tudni véli, hogy „Elimelech cádik volt, aki védelmére lehetett volna nemzedékének, de nem tette ezt”. A Talmud erről csak annyit jegyez meg, hogy minden vétkük az volt, hogy eltávoztak az Országból. (Bává Bátrá 91)
Moáv, a Holt-tenger keleti részén fekvő minikirályság volt. Magas hegyekkel körülzárt völgyben terült el, s Moáv mezeje néven vált ismertté. Felvetődik a kérdés, miként volt lehetséges, hogy míg Bét-Lechemben éhínség dúl, addig a szomszédos Moávban bő termés van? Erre egyetlen magyarázat adható, hogy Moáv hegyei magasabbak, mint a júdeai hegyek, így valószínűleg a termőföldek több csapadékot kaptak. (Dáát Mikrá)
Nem ismert az sem, miben halt meg Elimelech, és két fia mivel foglalkozott ott-tartózkodásuk tíz éve alatt. Tudni vélik, hogy eleinte úgy gondolták, csak ideiglenesen maradnak, de lassanként beilleszkedtek (Málbim) a moávi közösségbe, és annak megbecsült tagjaivá váltak. A Tárgum azt is megjegyzi, hogy „nagy emberek” – tisztek – lettek, tehát az akkori értelemben karriert csináltak.
Az Artscroll kiadású Rút könyvének kommentátora megjegyzi, hogy – annak ellenére, hogy Júdea és Moáv között feszült volt a viszony – a zsidó emigránsok olyannyira beolvadtak a moabita kultúrába, hogy idegen mivoltuk ellenére is vezető tisztségeket töltöttek be.
Ezt látszik alátámasztani az egyik Midrás is, mely szerint Elimelech mindkét fiának a felesége Eglon moabita király lányai voltak (más feltevés szerint az unokái). A legtöbb kommentátor úgy tudja, hogy se Máchlon, se Kiljon nem térítette be feleségét, mielőtt elvette volna. Ezzel a véleménnyel szemben a Zohár Chádás (Rút 180-182) és Ibn Ezra azt vallják, hogy betértek, oly módon, hogy alámerültek a mikvében, de ezt „férjeiktől való félelmükben tették” (Zohár), és az ilyen, kikényszerített betérés érvénytelen.
A Midrás élénk színekkel ecseteli Noémi – férje halálával bekövetkező – tragédiáját. Az Írás, amikor Elimelech haláláról szól, Elimelechet „Noémi férje”-ként aposztrofálja, s a Talmud azt a megállapítást teszi, hogy „a férj feleségének hal meg” (Szánhedrin 22b), mivel ő szenvedi el a legnagyobb veszteséget. A Midrás még azt is hozzáfűzi, hogy Elimelech, még halála előtt, súlyos anyagi veszteségeket is elszenvedett, „először elhullottak lovaik, szamaraik és tevéik, majd meghalt Elimelech, és utána két fiuk” (Rút rábá 2,10)
Egyes – a szavak elemzésével foglalkozó – kommentátorok, többek között arra a következtetésre jutnak, hogy egyik fiú sem kérte ki anyja véleményét, mielőtt megházasodott volna. (Dáát Mikrá). Rútot, a midrási források eredetileg is istenfélő, erkölcsös nőnek tartották, szemben Orpával, a másik fiú feleségével, aki – ugyancsak a Midrás szerint – Góliát anyja lett, akit jóval később az ifjú Dávid párharcban legyőzött. Ugyanezen kommentátorok a Máchlon és Kiljon neveket is vészjósló jelentőséggel bíróknak tartják, nevezetesen Máchlá betegséget, Klájá vészt jelent. Ezzel szemben egy másik Midrás Jóás és Száráffal azonosítja őket, „akik Moávból házasodtak”. (1Krónikák 4,22). Rút neve, házassága (és betérése) előtt Gilit volt. (Zohár Chádás, Rút 78)
Sokan és sokat foglalkoztak azzal a kérdéssel, vajon miért maradtak tíz évig Moávban?
Málbim szerint a két fiú, mint második generáció, már nem is gondolt a hazatérésre, ők véglegesen ott akartak letelepedni.
„Ennyi ideig várt az Örökkévaló, hátha megtérnek” – véli a Midrás Zutá.
Egy más forrás arra mutat rá, hogy „miután beházasodtak a moabita királyi udvarba, már nem mertek hazatérni, attól tartván, hogy a Bölcsek arra kényszerítik őket, váljanak el feleségüktől, mivel – a betéréstől függetlenül – a Tóra tiltja, hogy házasulás révén moabiták kerüljenek Izrael Házába (mivel annak idején, azok barátságtalanul fogadták Izraelt, amikor Egyiptomból jövet, az Ígéret Földjére tartván, áthaladt országukon. Ekkor nemhogy nem fogadták őket kenyérrel és vízzel, hanem éppenséggel Bálák, a moabita király, felbérelte Bileámot, a varázslót, hogy átkozza meg a zsidókat).
Az Artscroll kommentátorai ezen eset kapcsán megjegyzik, hogy a mózesi háláchá csak a moabita férfiakra vonatkozik, a nőkre nem, de – mivel akkortájt a háláchá még nem terjedt el széles körben a nép között – az emberek azt hitték, hogy a tiltás általános érvényű.
Így tehát, mivel sem válásról, sem hazatérésről nem akartak hallani, az Örökkévaló „kénytelen volt” halállal büntetni őket. (Szimchát Háregel)
„Ekkor útra kelt (Noémi) a menyeivel, hogy visszatérjen Moáv mezejéről, mert meghallotta Moáv mezején, hogy az Örökkévaló megemlékezett népéről és kenyeret adott nekik. Elment tehát arról a helyről, ahol élt, és vele a két menye. Így mentek az úton visszatérőben Júdea földjére. (De) Noémi azt mondta a két menyének: menjetek, forduljatok vissza, mindegyik az anyja házába! Bánjék veletek az Örökkévaló olyan szeretettel, amilyennel ti bántatok a meghaltakkal és velem! Adja meg nektek az Örökkévaló, hogy mindegyiktek nyugalmat találjon majd a férje házában. Azután megcsókolta őket, és hangosan sírtak.” (Uo. 1,6-9)
Honnan értesülhetett Noémi, hogy véget ért Júdeában az éhínség?
A Tárgum szerint egy angyal révén tudta meg, hogy „Isten megemlékezett népéről Ivcán bíró érdemében, aki imádkozott, és aki a szent életű Boázzal azonos”.
A Midrás szerint zsidó vándorkereskedőktől értesült arról, mi történt hazájában, s mivel ezek a kereskedők Isten nevét említették, amit moabiták nem szoktak – elhitte, hogy a hír igaz.
Egy másik kommentátor ugyanebből a körülményből ellentétes következtetést vont le, nevezetesen, hogy a vándorkereskedők valójában moabiták voltak, és éppenséggel azt mondták, hogy „megemlékezett az Isten népéről”, de nem azt, hogy „népünkről”. Eszerint – így a vélemény – még a pogány, bálványimádó moabiták is belátták, hogy a zsidók istene hozta országukra az éhínséget, és most ő is szüntette meg. (Pri Hájjim)
Ki tudja, milyen sok tépelődés előzte meg Noémi elhatározását, mielőtt rászánta magát a hazatérésre. „Sokszor kérdezte magát Noémi: mi az én érdemem, hogy életben maradtam? Hiszen én is vétkes vagyok, mint azok, akik meghaltak. És talán az én vétkem még nagyobb az övékénél, és ezért a büntetés is súlyosabb…, egyedül kellett maradnom, hogy egyedül viseljem a család fájdalmának és gyászának terhét!” Noémi nem tudhatta, és nem is gondolhatott arra, hogy azért maradt életben, mert ráhárult a feladat, hogy fenntartsa Elimelech családjának emlékét és a Dávid-ház megalapításában részt vállaljon… (Báchrách: Imá sel Málchut)
„És azt mondták neki (menyei): De igen, veled térünk haza népedhez! De Noémi azt felelte: forduljatok vissza, lányaim! Miért jönnétek velem? Hát lehetnek nekem még fiaim méhemben, akik férjeitek lehetnének? Forduljatok vissza, lányaim és menjetek, mert én már öreg vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek… Nem, lányaim, nagyobb az én keserűségem, mint a tiétek, mert elért engem az Isten keze!” (Rút 1,10-13)
Noémi, akire a sok szerencsétlenség zúdult, reményvesztett, öreg, ezért hazamegy, mert nem akar idegenben meghalni. Menyei, akik szeretik őt, nem akarják magára hagyni, de Noémi tudja, hogy ezzel kitenné őket, a nem zsidókat körülvevő gyanakvásnak, és ők még fiatalok, találhatnak maguknak férjet is Moávban, ahol otthon vannak.
De csak az egyikük fogadta meg tanácsát.
„Tovább sírtak hangosan, majd Orpá megcsókolta anyósát (mintegy búcsúzóul), de Rút ragaszkodott hozzá. Noémi meg azt mondta neki: látod, a sógornőd visszatért népéhez és isteneihez. Térj vissza te is vele együtt. De Rút azt felelte: ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek. Mert ahová te mégy, oda megyek én is. Néped, az én népem, és Istened az én istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, és ott temessenek el engem. Úgy bánjon velem az Örökkévaló most és mindég, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Uo. 1,14-17)
Ahogy érthető az, miért akarta Noémi, hogy menyei elhagyják őt, annál kevésbé magyarázható, miért ragaszkodott két menye őhozzá. Sok minden motiválhatta, végül is csak Rútot, hogy ne engedjen elhatározásából. Lehetséges, miként a Midrás is feltételezi, hogy ő is úgy gondolkodott, mint egykor Hágár, Ábrahám szolgálója, aki ugyan a fáraó lánya volt, de annyira megtetszett neki az egyisten hit, hogy inkább lett Ábrahám (későbbi) ágyasa, mint királylány Egyiptomban. De az is lehet, hogy Rútot elkápráztatta a júdeai rokonság gazdagsága, amiről Noémi annyit mesélt. Lehetséges, hogy Rút is viaskodott önmagával, de lelke mélyén azt érezte, hogy Noémi mellett kell maradnia, és végül úgy is cselekedett. (Imá sel Málchut)
Rút, fentebb idézett szavaiból vezették le a Talmud-bölcsek a zsidóságba való betérés lényegét, „néped, az én népem és Istened az én Istenem”. Mint korábban már szó volt róla, a Tóra a maoabiták, zsidóságba való betérését tiltotta, de ez csak a férfiakra vonatkozott, így Rút volt az első moabita nő, aki nyilvánosan betért, és ezzel megvetette a betérés törvényeinek alapját.
Noémi három ízben próbálta meg menyeit lebeszélni arról, hogy elkísérjék őt. Bölcseink ebből kiindulva fogalmazták meg azt a szokást, hogy a betérni szándékozót háromszor kell elutasítani, lebeszélni szándékáról. Ha azt látják viszont, hogy a kérelmező nem tesz le szándékáról, és meggyőződésből akar betérni, nem pedig érdekből – akkor szabad megkezdeni a zsidóság alapelveire való tanítását.
„Amikor látta (Noémi), hogy erőnek erejével vele akar menni – abbahagyta a lebeszélést. Így mentek együtt, ketten, amíg Bét-Lechembe nem értek. Amikor odaértek, az egész város csodálkozott, és mindenki azt kérdezte: ez lenne Noémi?! De ő azt mondta nekik: Ne hívjatok Noéminek, hívjatok inkább Márának (márá = keserű), mert nagyon megkeserített engem az Örökkévaló. Egész családommal mentem el, és üresen (kifosztottan) hozott vissza a Mindenható. Miért is hívnátok engem Noéminek, hiszen Isten tanúskodott ellenem és az Örökkévaló bajba döntött engem.” (Uo. 18-21)
Az Írásból tudjuk, hogy „éppen az árpaérés kezdetén érkeztek Bét-Lechembe”. (Uo. 22) (A látszólag marginális közlés fontosságát a továbbiakban fogjuk észlelni.)
Noémi megérkezésekor, tehát, mindenki csodálkozik és szörnyülködik, kissé kárörvendőn, hogy lám, így jár az, aki elhagyja Izrael földjét. Rútra ügyet sem vetnek, bár mindenki tudja, ki ő, mint az a későbbi versekből ki is derül.
Az Írás nem szól arról, hol és miből élt a két nő, Noémi és Rút. Ahhoz, hogy Elimelech elhagyott földjén árpát vessenek, ahhoz már késő volt (Málbim), így nemigen volt miből élniük. Ráadásul Noémi szerény és szégyenlős is volt, így nem fordult senkihez segítségért. De „volt Noéminak, a férje révén, egy távoli rokona, egy jómódú ember, Elimelech nemzetségéből, név szerint Boáz. És mondá a moabita Rút Noéminak: hadd menjek ki a mezőre kalászt szedni valaki után, akinek megnyerem a jóindulatát. Noémi pedig azt felelte: eredj, lányom! El is ment, és kiérve a mezőre, szedegetett az aratók után. Történetesen az Elimelech nemzetségből származó Boáz szántóföldje volt az.” (Uo. 2,1-3)
„S íme, Boáz éppen jött Bét-Lechemből és mondta az aratóknak: Isten legyen veletek. Azok meg feleltek neki: Áldjon meg téged az Örökkévaló. És Boáz kérdezte szolgálóját, aki az aratók felügyelője volt, ki ez a fiatal nő? Az pedig felelte: Moabita asszony ő, aki Noémivel jött meg Moáv mezejéről. Azt kérte, hadd szedegethessen és gyűjtögethessen a kévék között, az aratók után. Így jött ide és talpon van reggeltől mostanáig…” (Rút 2,4-7)
Ki volt Boáz? Noémi, mint távoli rokonát említi. Rút könyvének a végén található egy családfa-leírás, melyből az derül ki, hogy Jehuda nemzetségéből származott.
Már korábban volt szó arról, hogy Boázt, a Bölcsek, egy Ivcán nevű bírával azonosítják, aki még Sámson uralkodása előtt működött. Ha ez így volt, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy abban az időben az emberek matuzsálemi kort értek meg.
Végső soron minden jel arra mutat, hogy Boáz ismert személyiség volt Bét-Lechemben (mégha nem is volt főbíró), gazdag és jónevű bálbosz, aki a Vének Tanácsában is előkelő helyet foglalt el.
Boáz felesége éppen azon a napon halt meg, amikor Noémi és Rút, elcsigázva és rongyosan megérkeztek Bét-Lechembe.
Boáz tehát, felfigyelt Rútra, aki – a Midrás elbeszélése szerint – szemérmesen viselkedett, a lábon álló kalászokat állva, míg a fekvőket ülve szedegette, hogy ne kelljen lehajolnia…, a többi szedegető nők élcelődnek az aratókkal, ő pedig szemérmesen félreáll…
A Talmud felteszi a kérdést: „Hát Boáz szokása, hogy nők után érdeklődjön?” (Sábát 113b)
Rabbi Eliézer pedig ekként vélekedik: „Okos dolgot látott nála (vagyis viselkedése elárulta, tudja, mit tesz) két kalászt felszedett, hármat már nem (mivel a háláchá szerint, ha három kalász együtt van, az már a tulajdonosé).” (Misna, Péá 6,5)
Itt kell megjegyezni, hogy a Tóra előírja a szegények gyámolítását és támogatását, és ebben fontos helyet foglalnak el a Leket, Sikchá és Péá törvényei.
A Leket azt jelenti, hogy a szegénynek joga van, a maga számára, a kaszás által elhullatott kalászokat felszedegetni.
A Sikchá – a mezőn felejtett kévék is a szegényeket illetik.
A Péá – a gabonaföld széle, amit a föld tulajdonosának nem szabad learatnia, hogy azt a szegények arathassák le.
A legfárasztóbb munka a Leket, hiszen folytonosan az aratók nyomában kell járni. Rút mégis ezt választotta, mert tudta, hogy a mezőn hagyott kévékre sokan tartanak igényt, és arra már sok nincstelennek „szerzett joga” van, így ahhoz nemigen juthat hozzá.
Ibn Ezra úgy véli, hogy azért tűnt fel Boáznak Rút, mert öltözéke eltért az ottaniaktól, „meg az arcok is különböznek az éghajlat miatt”.
Mások szerint Boáz azt akarta megtudni, vajon férjnél van-e a szép moabita nő, de ezt kerülő úton akarta tenni.
A dubnoi Mággid azt állítja, hogy ez is azon „véletlenek” közé tartozik, amik mind azt az isteni Gondviselést példázzák, miszerint a végcél az volt, hogy Rút, aki ekkor 40 éves volt és Boáz találkozzanak, s végül az ő frigyükből származó utódok egyike legyen Dávid király.
Az aratók felügyelőjének válaszát, amit Boáz érdeklődésére adott, különböző nemzedékek kommentátorai sokféleképpen magyarázták.
Málbim szerint a felügyelő arra adott magyarázatot, miért engedte meg egy idegen nőnek, hogy felszedje az elhullott kalászokat, „mivel Noémivel jött Moávból, s ez azt jelenti, hogy szabályszerűen betért, és mint ilyen, joga van szedegetni”.
Smuél Ozeda (az Igeret Smuél szerzője, aki 450 évvel ezelőtt született Cfáton, ahol később kabbalát is tanult) akként értelmezi, hogy „a szolga azt hangsúlyozta, hogy Rút fiatal, tehát képes még szülni. Nő, tehát nem vonatkozik rá a moabitákkal való házasság tiltó törvénye. Noémival jött, vagyis betérése szabályos volt, amit Noémi személye szavatol. Mindketten koldusszegények, és Rút fényes és gazdag életet hagyott Moávban, hogy anyósával visszatérjen és zsidóvá lehessen.
A Tórá Tmimá (Baruch Epstein) azt vallja, hogy Rút csak Noémi nyomán viselkedik zsidó módra, valójában moabita volt és az is maradt. Még azt is állítja, hogy Boáz szolgája azt is észrevette, hogy urának megtetszett Rút, s ezt megirigyelte tőle, így mindent megtett, hogy Rút érdemeit kisebbítse.
Egy másik kommentátor szerint a felügyelő Rút fiatalságát hangsúlyozta (utalva arra, hogy a 80 éves Boázhoz fiatal), aki „szívében még mindig moabita”, mert betérése látszólagos volt, „nem Isten szeretetéből tért be, hanem Noémi szeretetéből”, végül pedig szerencsétlen csillagzat alatt született, eltemette férjét és szegény, mint a templom egere, tehát semmiképpen nem megfelelő arra, hogy feleségül vegye… (S. Janovsky, Varsó)
„Ekkor azt mondta Boáz Rútnak: Hallgass ide, lányom! Ne menj más földre szedegetni, ne is menj innen sehová, hanem maradj csak a szolgáim nyomában! Legyen szemed a mezőn, ahol aratnak és eredj utánuk! Megparancsoltam a szolgáknak, hogy ne nyúljanak hozzád és ha megszomjazol, menj az edényekhez, és igyál abból, amiből a szolgák merítenek!” (Uo. 2,8-9)
Felvetődik a kérdés, vajon Boáz, akit a talmudi Bölcsek nemes lelkű cádiknak aposztrofálnak – miért nem sietett Noémi segítségére, aki végeredményben rokona is volt, miért nem ajánlott fel neki tisztességes megélhetést, hanem csak „megengedte” Rútnak azt, ami minden nélkülözőnek kijárt Izraelben? Jichák Áráme (az Ákédá c. exegétikus mű szerzője) ezt úgy magyarázza, hogy mivel Boáz felesége halála miatt gyászban volt, nem látogathatta meg őket. Amikor Rút a mezejére tévedt, akkorra ért véget a gyászhét (sivá), és ekkor tapasztalhatta, hogy Rút milyen nemesen viselkedik, s dolgozik keményen megélhetésükért. De – özvegyember létére – nem közeledhetett Rúthoz, s ez kihatott Noémihez való kapcsolatára is. Áráme még hozzáfűzi azt is, hogy Boáz tulajdonképpen próbára tette Rútot, amit ő ki is állt.
Reb Jichák Áráme hozzáfűz magyarázatához egy további, pszichológiai vetületet is: Boáz tulajdonképpen próbára tette Rútot azzal, hogy „megengedte” neki a kalász gyűjtögetését. Látván szemérmes, visszafogott viselkedését, tudni akarta, nem játssza-e meg a moabita prozelita a szende leányzót és viselkedése valódi-e, vagy csak színjáték. Azzal, hogy nem utasította vissza Boáz ajánlatát – Rút meggyőzően bizonyította, hogy nem gazdag férjet akar vadászni magának, és nem anyósa jómódú rokonát akarja megkörnyékezni; Rút kiállta a próbát.
