Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik: Ha valamelyik ember közületek áldozni akar áldozatot az Örökkévalónak, a baromból, a marhából és a juhokból áldozzátok a ti áldozatotokat. Ha égőáldozat az ő áldozata, a marhából, hímet, épet áldozzon; a gyülekezés sátorának bejáratához vigye azt, kedves fogadtatásul az örökkévaló színe előtt… És vágja le a fiatal marhát az Örökkévaló színe előtt; és vigyék be Áron fiai, a papok a vért és hintsék a vért körös-körül az oltárra, mely a gyülekezés sátorának bejáratánál van… És tegyenek Áron, a pap fiai tüzet az oltárra… és füstölgesse el a pap az egészet az oltáron; égőáldozat az, kellemes illatú tűzáldozat az Örökkévalónak. (3Mózes 1:3-9)
Mózes harmadik könyve, a Vájikrá elsősorban az áldozatokkal foglalkozik. Egészen a pusztai sátorszentély elkészítéséig megengedett volt, hogy a zsidók oltárt állítsanak és áldozatot hozzanak az Örökkévalónak egy-egy olyan helyen, ahol nagyobb jelentőségű esemény történt velük. Ettől fogva azonban az áldozatoknak meghatározott helye és ideje van. Attól fogva, hogy elkészült a Miskán és felavatták azt, egészen addig, amíg fel nem épült Jeruzsálemben a kőből készült, állandó Szentély, csakis a Miskánban lehetett áldozatot bemutatni, attól függetlenül, hogy éppen hol állították fel azt. A Szentély felépítésével az áldozatok Jeruzsálembe, azon belül a Templom-hegyre költöztek, és a Szentélyen kívül tiltottá vált az áldozatok bemutatása.
Az áldozatok egyik fontos kelléke volt az oltár, melynek tetején égették el a különféle, elégetésre rendelt áldozatokat. Rézzel bevont falaira szórták különféle magasságokban az áldozatokból származó vért, azokban az esetekben, amikor a tórai parancsolat ezt követelte meg. A négyzet alaprajzú, magas oltár tetejére rámpa vezetett fel, négy sarkán pedig négy szarva volt. A tetején tűz égett:
És készítsd az oltárt sittimfából; öt könyök a hossza és öt könyök a szélessége, négyszögű legyen az oltár és három könyök a magassága. És készítsd szarvait négy sarkára, magából legyenek szarvai; és vond be azt rézzel… (2Mózes 27:1-2)
A külső rézoltár és a Szentély épületében álló arany füstölőoltár abban különbözött a Szentély összes többi tárgyától, hogy semmi sem tehette őket spirituálisan tisztátalanná. Ezek a Szentély és az istenszolgálat középpontját jelentik, az Istennek való teljes alárendelődést, az ego teljes eltörlését, azt az állapotot, ahol nem létezik más, csak Isten szeretete.
A hászid tanítások szerint az embernek saját magában is fel kell építenie a saját, belső szentélyét. Ebben a „személyes” szentélyben ideális esetben minden egyes „eszköz”, vagyis szerv vagy testrész feladata az, hogy szentélyt építsen az Örökkévaló számára. Agyunkkal Tórát tanulunk, szánkkal imádkozunk, kezünkkel a tfilinrakás vagy gyertyagyújtás micváját gyakoroljuk, lábunk pedig elvisz minket a zsinagógába vagy egy ismerőshöz, hogy teljesítsük a beteglátogatás micváját. Időről időre előfordul azonban, hogy az ember nem megfelelő gondolatokra vagy tettekre használja az általa birtokolt eszközöket, vagyis a testrészeit, és ezért ezek „spirituálisan tisztátalan” állapotba kerülnek, mely alól csak a megtérés oldhatja fel őket. Van azonban az embernek egy olyan része, mely soha nem válhat tisztátalanná, ez pedig nem más, mint a minden egyes zsidó lelkében ott rejtőzködő „pintele jid”, a zsidó lélek Istentől származó szikrája, mely soha, semmilyen körülmények közt nem veszíti el a tisztaságát. Nem hatnak rá az ember tettei, nem piszkítják be esetleges nem tiszta gondolatai. A zsidó lélek legbelső, legvalóságosabb, Istenhez mindig és minden körülmények közt kapcsolódó szikrája biztosítja, hogy a zsidó ember valójában, legbenső lényegében mindig kapcsolatban maradjon az Örökkévaló és saját zsidóságával.
Fotó: Wiki
