Peszách - Ünnepi gyertyagyújtás időpontja: 2019-04-25 19:28 - Ünnep kimenete: 2019-04-27 20:00:00

13/4. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 6. kötet – A zsidó vallás tizenhárom hitelve

Chászdáj Crescas rabbi: Isten fényének könyve – A lélek örök fennmaradása

Chászdáj Crescas rabbi:

Or Hásém: Isten fényének könyve

 

A lélek örök fennmaradása

 

  1. cikk 1. szakasz

Bevezetés

A lélek fennmaradása kapcsán a vita két tárgyról folyik: 1. a lélek lényege, és 2. fennmaradása. Ami a lényeget illeti, azt e könyv szándékának megfelelő részletességgel megtárgyaltuk már a 2. cikk 6. szakaszban. Ilyenformán tehát már csak a lélek fennmaradásának feltárása marad számunkra: azaz egyfelől annak bemutatása, hogy a Törvény és a filozofikus vizsgálódások rendelkezései alapján miként kell értelmezni, másfelől pedig annak, hogy mik ennek a forrásai.

 

  1. fejezet

A Törvény és a filozofikus vizsgálódások rendelkezései alapján

Fejtegetésünk szerint a lélek, amely a halál után életben marad, természeténél fogva örökké él, önmagában tekintve megmarad, és sem mint fajta, sem mint egyed nem változik; ezt rendeli a Törvény, és ezzel a filozófiai vizsgálódások is egyetértenek.

Azt mondottuk: „Amely a halál után életben marad”, ugyanis korántsem minden emberi lélek marad életben, némelyik elvész a maga óráján, például néhány bűnösé, mint azt a Örökkévaló segedelmével a 3. szakaszban tárgyalni fogjuk.

És azt mondtuk: „természeténél fogva örökké él”, ugyanis nem tartalmaz magában semmi megromolhatót. Következésképp, hacsak nem büntetésképp – összhangban azzal, ami a hagyományokban fellelhető, és amiről később még beszélünk – természeténél fogva örökké életben marad.

És azt mondtuk: „önmagában tekintve megmarad”, mivel a meghatározásában benne foglaltatik, hogy ez egy szubsztancia, és nem kizárólag diszpozíció, mint azt Averroes képzeli.

Amikor pedig azt mondjuk: „mint fajta nem változik”, akkor az mutatja, mennyire értéktelen a véleménye annak az embernek, aki azt képzelte, hogy amelyik a lelkek közül életben marad, az a maga állapotában egyesül az Aktív Intellektussal. Mivel ugyanis az emberi lélek különbözik az Aktív Intellektustól, akkor ha „a maga állapotában” egyesülne vele, akkor megváltozna fajában!

Ami pedig a „sem mint egyed” szavainkat illeti, azok mutatják azon ember véleményének értéktelenségét, aki azt állítja, hogy a lelkek [a testtől történő] elválás után nem lehetnek sokan, hanem szám szerint csak egy. Ez a hagyomány és a filozófiai vizsgálódás szerint roppant értéktelen vélemény.

 

  1. cikk, 1. szakasz, 2. fejezet

Források a lélek fennmaradására

Én azt mondom, hogy abban az értelemben, ahogyan az elrendeltetett, három forrásból szereztünk tudomást a lélek megmaradásáról, nevezetesen: 1. a Törvényből, 2. a hagyományból, és 3. az ezeket alátámasztó filozófiai vizsgálódásból.

 

A Tóra

Ami a Törvényt illeti, számos szöveg tanúsítja – noha fehéren-feketén, az ígért jutalomként nincs leírva benne –, hogy mint elemi dolgot, elfogadja és jól ismeri a nép. Először is Chánóch-hal kapcsolatban: „És nem volt többé, mert magához vette őt Isten”,[1] ami azt jelenti, hogy Ő elvette az angyalai között neki megszabott helyre. Ugyanez a kifejezés [azaz az „elvenni, elragadni” ige] találtatik Élijáhuval kapcsolatban: „az Örökkévaló ma elragadja mellőled uradat”[2] Ez, mármint a lélek továbbélésének doktrínája, mindigis annyira közismert volt a zsidók közt, hogy Bilám arra vágyott, hogy a végén olyan legyen, mint Izrael: „Haljon meg lelkem az igazak halálával, és legyen a végem olyan, mint az övé!”[3] És mivel ez közismert volt [az izraeliták közt], Ávigájl azt mondta[4]: „az életed, uram, akkor is az élők csomójába lesz kötve Istenednél, az Örökkévalónál. Ellenségeid életét pedig parittyája közepéből hajítja el!” Az Örökkévaló pedig – áldott legyen! – azt mondotta[5]: „Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is”. Jechezkél jutalomként ígérte ezt az életet, mondván[6]: „Térjetek meg hát, és éljetek!”.

Mármost nincs kétség afelől, hogy amiről szó van az nem materiális értelemben élet, mivel a materiális értelemben vett élet és a halál egysége az igazak és a vétkesek között. A költő pedig Zsoltáraiban „halott”-nak nevezi a bűnöst, mondván[7]: „Nem a halottak dicsérik az Örökkévalót.” És ekképpen folytatta[8]: „De áldjuk az Örökkévalót mostantól mindörökké!”. És ennek [a lélek életben maradásának] tanúságául azt mondta[9]: „Ámde Isten megváltja lelkemet az alvilág hatalmától, mert magához vesz engem. Szélá.” Máshol pedig azt mondotta[10]: „Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz.” Fia, Salamon pedig fehéren-feketén megmondotta: „A lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.”[11]

És így tovább folytathatnák a bibliai részek idézetét, melyek a lélek életben maradásának hitét tanúsítják, egy másik tudósnak a stílusában,[12] aki már részletesen kifejtette ezt a témát.

Mindazonáltal egyértelműen ígéretként leszögezve, csak a materiális és nem a szellemi jutalom dolga volt, mégpedig egy olyan ok miatt, amiről az Örökkévaló segedelmével a 6. részben fogunk szólni.

 

A hagyományra hagyatkozva

Ami a hagyományt illeti, ezt [a lélek megmaradásának doktrínáját] jól ismerték Bölcseink. Az Eljövendő Világról számos helyen szóltak, ezek megismétlésére nincs szükség. Mivel a megmaradás doktrínája a Törvény és a hagyomány szerint teljesen nyilvánvaló.

Azt, hogy a megmaradó lélek az ígérethez híven sem mint faj, sem mint egyed nem változik, hamarosan látni fogjuk a Törvény szempontjából. Mivelhogy az ember igazi jutalma és büntetése akkor következik el, miután a megmaradó lélek elvált [a testtől], ezért ha a lélek egyesülne az Aktív Intellektussal, vagy a lelkek többsége egyesülne és eggyé válna – mint azt népünk egyik szolgálója hitte, s botlott is itt, mivel a görögök útját követte –, akkor a jutalom nem lenne megfelelő, mivel a Örökkévaló szolgája nem kerülne magasabb szintre annál, aki az ő szintjének ezredét sem érte el!

Áldott emlékezetű Rabbijaink megállapításai szerint ez [mármint hogy a megmaradó lélek nem veszíti el az identitását] teljesen nyilvánvaló. Ők mondották: „Az erényesek koronájukkal a fejükön ülnek majd, és élvezik a Jelenlét kisugárzását.”[13] És azt mondották: „Mózes arca olyan, mint a Nap arca, Józsué arca olyan, mint a Hold arca.”[14] És ezt úgy értelmezték, hogy „Ez arra tanít, hogy ki-ki erényeinek függvényében kap (lak)helyet.”[15] Ezeken kívül sok más kijelentés van még, ezeknek hosszas taglalása azonban fölösleges lenne.

 

A filozófusok fejtegetései

Ami a mindezt alátámasztó filozófiai vizsgálódásokat illeti:

Ami magát a lelkek megmaradását illeti, Arisztotelész könyveinek kommentátorai zavarban vannak. Egyesek tagadják a lelkek megmaradásának létezését. Mások megerősítik. Rengeteg szót és érvet fordítanak rájuk. Következésképp rendjén való, hogy azokat mutassuk be – nagyon tömören – a figyelmet érdemlők közül, akik alátámasztották a véleményüket: ezen a módon szándékunk igaz valósággá világossá válik.

Én azt mondom, hogy amiben mindannyian egyetértenek, és amire épületeiket alapozták, az a következő három állítás:

Az első az, hogy az emberi intellektus mint szubsztancia a maga intelligíbiliájából [érzékfeletti, csak ésszel felfogható dolog] épül fel, és ezt „szerzett intellektus”-nak nevezik.

A második az, hogy minden, amit készítenek, [idővel] elromlik, és mindaz, ami elromlik, azt készítették.

És a harmadik: hogy ha feltételezzük, hogy az emberi intellektus képes megismerni az Aktív Intellektust, akkor szükségképpen öröknek kell lennie.

Két tézis dolgában azonban véleménykülönbség van közöttük:

Az első: hogy a mi világunk intelligibiliája készített dolog-e vagy sem.

A második pedig: lehetséges-e, hogy az emberi intellektus megismerje az Aktív Intellektust?

A lélek megmaradását tagadó frakció álláspontja szerint az evilági intelligibilia készített dolog, és az emberi intellektus nem képes megismerni az Aktív Intellektust.[16] Mármost ebből következik, hogy az emberi intellektus nem válhat örökké tartóvá. Mikor ugyanis igaznak fogadják el, hogy – mint azt az első általánosan elfogadott tétel állítja – az intellektus a saját intelligibiliájából válik szubsztanciává, és ha az e világi intelligibilia készített dolog, akkor [az intellektus] – a második általánosan elfogadott tételnek megfelelően – szükségképpen romlandó. Ez, meg kell hagyni, amíg intellektuális értelemben meg nem ismeri az Aktív Intellektust, igaz is. Amikor azonban igaznak fogadják el, hogy az Aktív Intellektust nem lehet megismerni, abból szükségképpen következik, hogy az emberi intellektus semmiképp nem válhat örökké tartóvá.

Ami azt a frakciót illeti, amelyik azt állítja, hogy [a lélek] örök: van közöttük egy, aki úgy vélekedik, hogy az e világi intelligibilia nem készített dolog.[17] Mármost ha ő igazként fogadja el, hogy – mint azt az első általánosan elfogadott tétel állítja – az intellektus mint szubsztancia a saját intelligibiliájából jön létre, akkor [a lélek] szükségképpen örökké tartóvá válik, lévén az intelligibilia örökös, mivel az eszerint nem készített dolog. Ebből következtet az örökösség megerősítésére. Van egy olyan is közöttük, [a lélek megmaradását vallók között], aki arra az álláspontra helyezkedik, hogy az emberi intellektus képes megismerni az Aktív Intellektust.[18] Úgy a harmadik általánosan elfogadott tételre támaszkodva arra a következtetésre jut, hogy az emberi intellektus, miután intellektuálisan megismeri az Aktív Intellektust, örökössé válik.

Ezek az ő teóriájuk pólusai.

Mi azonban az első általánosan elfogadott tételre való tekintettel, amely az egész építmény alapja, azt mondjuk, hogy hamissága valójában minden kétséget kizáróan bebizonyosodik a II. Könyv 6. részében.[19] Hasonló a helyzet a második [általánosan elfogadott] tétellel is, amelyre Lévi rabbi [Gersinidák] már erős csapást mért ugyan,[20] ám ha ennek ellenére feltételezzük, hogy igaz, a voluntarista nemzedékre[21] akkor sem vonatkoztatható; és korábban már bizonyítást nyert,[22] hogy az egyetemes nemzedék voluntárisan ex nihilo, és a fortiori az örökkévalóság lehetséges benne. Ami a harmadik [általánosan elfogadott] tételt illeti, annak hamissága könnyen bizonyítható az első [általánosan elfogadott] tétellel; ugyanis az Aktív Intellektusnak az emberi intellektus által történő intellektuális megismerése nem teszi örökké létezővé az emberi intellektust, hacsak azt nem mondjuk, hogy az intellektus a maga intelligibiliájából szubsztanciává válik – ez önmagát magyarázza.

Mármost tehát a lélek megmaradásának megerősítésére el kell mondani, hogy miután a lélek meghatározásában lefektettük, hogy a lélek egy intellektuális szubsztancia, amely nem tartalmaz magában okot a romlásra,[23] ezért miután a lélek – azáltal, amit a Törvényből, és az Örökkévaló csodáiból felfog – az egyesülésben és a szeretetben tökéletessé válik, meg kell maradjon a maga tökéletességében, az erős egyesülésben és a szüntelen fény ragyogásában, mégpedig a belső valóságát elsötétítő akadály eltávolítása folytán, amely nem más, mint az anyag.[24] Mivel ez így van, világos, hogy a filozófiai vizsgálódás a megmaradással kapcsolatosan semmit sem tagad, sőt, mint látni fogjuk, megerősíti.

Mivel a romláson keresztülmenő és egyszerű részeire lebomló összetett dolgok kapcsán bebizonyosodott, hogy minden [egyszerű rész] visszatér a maga egyszerű esszenciájába; és mivel az ember egy összetett anyag, amely egy kiáradó intellektuális szubsztancia kiáradása, legyen az a kiáradás egy angyal vagy valami hasonló, ezért szükséges és rendjén való, hogy a spirituális rész ne változzon, mint ahogy az is világos, hogy az anyagi rész visszatér egyszerű alkotórészeihez és a négy elemhez.

[A lélek] megmaradása az igaz filozófiai vizsgálódás szerint ekképpen bizonyíttatott és szükségképpen per se.

Erről beszélt Salamon, amikor azt mondotta: „És visszatér a por a földbe, amint volt azelőtt, és a lélek visszatér Istenhez, aki adta.”[25] Az anyagi rész és a spirituális rész között az a különbség, hogy az anyagi rész egyszerű alkotórészei visszatérnek elemeikhez és egyesülnek velük, ugyanis ezek homogén részek, és nem vették föl a stabil tökéletesség állapotát, mivel az anyag mozog és áramlik; míg a spirituális rész, mivel az az ember esetében a Legfelsőbb Fényhez való tapadás és a tökéletesség elérése útján szerzett dolog, állandó és változatlan, rendjén való és szükségszerű, hogy szubsztanciájában és tökéletességében stabil maradjon.[26]

Könyvünk szándéka szerint a [lélek] megmaradásának megerősítése tekintetében ennyi elegendő.

Mármost ami azt illeti, hogy [a lélek] fajtaként és egyedként változatlan, az az eddigiekből a legteljesebben kiviláglik. Magától értetődő ugyanis, hogy ami akár fajtaként, akár egyedként változik, az esszenciából esszenciává alakul, akár faj, akár egyed. Az az esszencia pedig, amelyből átalakul, szükségképpen romláson megy keresztül. Ha ugyanis nem menne keresztül romláson, akkor egy és ugyanazon dolognak két esszenciája lenne, márpedig ez olyasmi, aminek abszurditása nyilvánvaló. És mivel a közmegegyezés szerint az intellektuális léleknek nincs oka a romlásra, ebből szükségképpen következik, hogy mint faj és mint egyed változatlan.

Arisztotelész egyes kommentátorait az vezette ehhez a tévedéshez, hogy elfogadták azt a premisszát, amely szerint az emberi intellektus mint szubsztancia a saját intelligibiliájából jön létre. És amikor igazként fogadták el, hogy az intellektuális megismerés tárgya, az intelligibilia, és az intellektuális megismerés ugyanaz a dolog,[27] és hogy az intellektuális megismerés nem fogad el más többességet, mint az egyénét, ebből szükségképp következik számukra, hogy a lelkek [a testtől történő] elválás után egyek. Mi azonban már rávilágítottunk, hogy milyen előzmények vezettek ehhez a szemfényvesztő és hamis tételhez.[28]

Mert a lélek esszenciája nem azonos az intellektuális megismeréssel, még ha a lényege kifürkészhetetlen is számunkra. Áldott emlékezetű Rabbijaink [a lelket] számos helyen „fény”-nek nevezték. A Szentírásban pedig ez áll: „Az ember lelke az ÚRtól kapott mécses.”[29] És rá is szolgál erre az elnevezésre, mert ez egy olyan mécses, amely látóvá teszi a vakok szemét és azokét, akik sötétségben élnek. [A Rabbik] ezért ezt a fényt a Jelenlét képzetével társították, mondván: „élvezik a Jelenlét kisugárzását.”[30] [Dániél] pedig ezt mondta: „Nála lakik a világosság.”[31] Elképesztő tehát, amit [a filozófusok] állítanak, ugyanis ha az intellektuális megismerés maga egy, és nem fogadja el a többességet, valamint az intellektuális megismerés és az intelligibile egy dolog, akkor következésképp az intelligibilia, az ő halmozott többességükkel egyetlen egyed![32] Ez egy teljes és nevetséges zagyvaság. Mindaz, amit ezzel kapcsolatban mondtak csupán egy fantasztikus kitaláció, amellett, hogy tökéletesen pogány eszmék a Törvény és a hagyomány szerint, amint azt korábban már kifejtettük.[33]

Íme bebizonyítottuk azt, amit ebben a részben célszerűnek tartottunk bebizonyítani. Egyedül Istent dicsérjük, minden áldás és dicséret egyedül Őt illeti! Ámen. Ámen.

 

  1. cikk, 3. szakasz, 2. fejezet

A lélek öröklétének, a feltámadásnak céljai

Azt mondom továbbá, hogy ebben a csodában egy másik szándék is benne rejlik, nevezetesen, hogy nagyon is helyénvaló, hogy azt Élijáhu, a próféta vigye véghez – ne halványuljon el soha az ő emlékezete! –, és ne valaki más. Minthogy a méltó jutalom vagy büntetés is azt kell, hogy illesse, aki [Istent] szolgálja vagy vétkezik, és nem valaki mást. A politikai igazságosság s még inkább az isteni igazságosság rendelése[34] szerint, a jutalom vagy büntetés, amely a léleknek kijár, amikor az elhagyja a testet, nem elégséges – még annak ellenére sem, hogy [Isten] szolgálata vagy a vétkezés inkább tulajdonítható az ember legnemesebb részének [ti. a léleknek], amely, míg még a testben van, nem kapja meg jutalmát vagy büntetését, amint azt korábban már kifejtettük. Így hát e csoda, [a feltámadás csodája,] híján híja lenne – Isten ments! – az isteni igazságosság rendelésének. Ezért rendelte el az isteni Bölcsesség ezt a nagyszerű csodát, amelyben az isteni igazságosság valamint a korrektség és becsület minden elképzelhető formája a legtökéletesebben és a legteljesebben valósul meg. Mármost, mivel e csodában a testben és lélekben való jutalmazás és büntetés szándéka rejlik, helyénvaló, hogy ez a csoda azon az első prófétán mint médiumon keresztül valósuljon meg, aki kiérdemelte ezt a rangot testben és lélekben, és ő nem más, mint Élijáhu, ne halványuljon el soha az ő emlékezete! Mert noha fel lett jegyezve egy midrásban[35], hogy Chánoch is kiérdemelte ezt, ő még a Tóra[-adás] előtt élt. Ráadásul ott van [Élijáhu] e célra irányuló élénk igyekezete Ácháb idejében, amikor is azt mondja: „Meddig sántikáltok kétfelé?”[36], stb. Akárhogy is, az [az Chánoch-hal kapcsolatos] midrás nem kétségbevonhatatlan, ugyanis Onkelosz, a Prozelita megkérdőjelezi azt fordításában: „És nem volt többé, mert magához vette őt Isten.”[37] És noha áldott emlékezetű Rabbijainktól tudjuk, hogy rajta kívül más jámborok is kiérdemelték ezt a rangot, mégis az első próféta, aki kiérdemelte ezt és aki törekedett is erre, az Élijáhu volt, ne halványuljon el soha az ő emlékezete! Ezért aztán helyénvaló és szükséges is, hogy az isteni igazságosság rendelésében ez a csoda az ő személyén mint médiumon keresztül valósuljon meg.

Továbbá azt mondom, hogy ebben az aktusban az emberi faj megteremtésének célja tökéletes módon fog realizálódni, és ez egy és ugyanaz, mint a Törvényben megfogalmazott célkitűzés, ahogyan azt már megállapítottuk a II. Könyv végén. És akár a Teremtő – áldott legyen a Neve! – szemszögéből, akár más szemszögből nézzük, ez a legnagyobb jó, mi adható. Mindezt ott [a II. könyv, 6. rész, 1. fejezetben] már bebizonyítottuk. S mivel mindez így van, helyénvaló, hogy [a célkitűzés] rajta (aki mindörökre kiérdemelte ezt az egyesülést) mint médiumon keresztül perfektuálódjék. Ő pedig nem más, mint Élijáhu, ne halványuljon el soha az ő emlékezete!

 

  1. cikk, 1. szakasz, 4. fejezet

Kifogások a halottak feltámadásának hittételével szemben

Ugyanis komoly kifogások érik magát a dolgot és posztulálásának módját egyaránt.[38]

Mindjárt az elején már magának a dolognak a lehetségességével kapcsolatban is:

…Minthogy az összetett egyén bomlása során egyszerű összetevői elemeikre bomlanak fel, még ha igaznak bizonyulna is, hogy [a feltámadáskor] az összetevők, amelyek Reuvén részeit alkották, visszatérnek majd Isten – áldott legyen a Neve – akaratából, elkerülhetetlen lesz egy új teremtés, azaz nem lehet majd elmondani róla [aki feltámadt], hogy ő [vagyis az, aki korábban élt]. Mármost ennek a csodának az egyik leglényegesebb célja éppen az isteni igazságosság megnyilvánulása lenne, azaz, hogy a szolgálók és a vétkezők közül ki-ki megkapja a neki járó jutalmat illetve büntetést. Ám ha nem igaz az, hogy ő ő, akkor a jutalmat vagy a büntetést sem ő maga kapja![39]

Másodszor: föltéve, hogy az összetétel egyszerű összetevőinek újraegyesítésében az isteni igazságosság nyilvánul meg: ha ezeknek az összetevőknek egy része egy égő tűz alkotóit képeznék, más részük meg épp a föld középpontjában lennének találhatók vagy valamely más összetételekben, mondjuk akár egy oroszlán valamint egy hangya testében, akkor vajon ezek az állatok vajon elbomlanának-e és részévé válnának-e a feltámadásra érdemessé vált egyénnek?! Ez a felvetés túlságosan is erőszakolt ahhoz, hogy elképzelhető legyen!

Harmadszor: mivel az állítás szerint [a feltámadás] egyik alapvető célja, hogy abban megnyilvánuljon az isteni igazságosság, hogyan engedhető meg az, hogy ez a csoda egyeseknek osztályrészül jusson, másoknak pedig nem? Ezzel azonban mégis csak az a helyzet, amint az ennek a Résznek az 1. Fejezetében posztulálva lett. Azaz az isteni igazságosság csupán azok számára fog megnyilvánulni, akik kiérdemlik ezt a csodát.

Negyedszer: kétséges – feltéve, hogy a feltámadás egész népünket egyetemlegesen érinti majd, összhangban a Misna szó szerinti értelmével: „Egész Izraelnek része lesz az eljövendő világban”[40] –, hogy mind meghalnak a feltámadás ideje előtt! Ugyanis a felvetés, hogy fel fognak támadni és élni fognak haláluk után, még akkor is, ha a feltámadást követően halnak meg, roppant nevetséges, mert ebből szükségképpen az következne, hogy ez a dolog folyamatosan fog megvalósulni! Ám a szöveg szinte rikoltva mondja: „Mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja.”[41] Ez pedig arra utal, hogy ez az univerzális csoda egyetlen adott időpontban fog megvalósulni és nem folyamatosan.

Ötödször: a Próféták szövegeiben egész népünket érintő ígéreteket találunk, amelyek felülmúlják a természetben addig megszokottakat; ilyen például a hosszú élettartam: „Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem ér meg száz évet, átkozottnak számít”[42]; valamint az a prófétai ígéret, hogy: „Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak.”[43] Mármost bizonytalan lehet, hogy vajon ezek az ígéretek a feltámadás idejére vagy a Messiás idejére vonatkoznak-e. De bármelyikre vonatkozzanak is, a dolog mindenképp meglepő! Ha ugyanis ezek az ígéretek a feltámadás idejére vonatkoznak, akkor ez úgy hangzik, hogy [a feltámadottak] az érzékeiket fogják használni és meg fognak halni, ami ellentétes a posztuláltakkal. Ha pedig a Messiás idejére vonatkoznak, akkor az meg Smuél kijelentésével van ellentmondásban. Ő ugyanis ezt mondta: „A királyságoknak való alávetettségen kívül nincs semmi különbség a világ mai állapota és a Messiás kora között.”[44]

 

A kifogások cáfolata

Ezek azok a kifogások, amelyek felmerültek az ezen kérdéskörben posztuláltakkal kapcsolatban, és nekünk a következőket kell elmondanunk e kifogásokat megszüntetendő:

 

Az eredeti vagy új részecskékből áll össze a test?

Ami az első és a második [kifogást] illeti, amelyek magának a dolognak a lehetségességével kapcsolatosak: amiképpen tény, hogy az Örökkévaló hatalma, áldott legyen a Neve, végtelen; és ugyanígy az Ő tudása is végtelen számú dologra terjed ki; és minden dolog az Ő hatáskörébe tartozik, és legyenek ezek bármennyire is valószerűtlen természetűek, ezek pontosan ennyire megvalósíthatóak az Ő számára, mindegyik ugyanolyan mértékben; egyáltalán nem valószínűtlen, hogy abban az időben Ő Bölcsessége elrendeli majd ennek a roppant csodának a beteljesülését, az összetétel összetevői olyan helyzetben lesznek, hogy készek lesznek visszatérni és újraegyesülni eredeti formájukban anélkül, hogy ehhez más állatoknak kelljen felbomolniuk. Mindamellett a csoda bekövetkeztéhez nem valószínű, hogy szükség lesz arra, hogy [az újraegyesülő összetevők] ugyanazok legyenek, [mint az eredeti összetevők]. Ugyanis nyilvánvaló, hogy még ha ezek az eredeti összetevők is, akkor sem igaz, hogy ugyanaz a valaki egyesül újra belőlük, [aki korábban élt]. Így hát semmiféle előny nem származik abból, ha az [eredeti] összetevők gyűlnek újra össze, nem is beszélve arról, ha ezeket valóban éppen élő állatokból kellene elvenni. Az isteni igazságosság mindezek ellenére meg fog nyilvánulni bennük. Ha ugyanis az Örökkévalónak szándékában állna megalkotni egy a Reuvén birtokolta vérmérséklettel és személyiségjegyekkel rendelkező teremtményt, olyat, hogy „egy hajszál sem hullhat fejéről a földre”[45], valamit, ami pusztán csak az Ő akaratától függ, áldott legyen a Neve, és [Reuvén] lelke, amely egy per se maradandó szubsztancia, egyesülni akarna ezzel a teremtménnyel, semmi kétség, hogy ez a lélek és az ő készségei, egyesülvén vele, használnák ezt a testet, pontosan ugyanúgy, ahogyan annak idején Reuvén testét használták. S mivel készségeinek összessége tartalmazza az emlékezetet és a képzelőerőt is, ebben az [új] testben ugyanúgy visszaemlékszik majd eredeti állapotára, mintha azokkal az egyszerű összetevőkkel illetve az őket alkotó elemekkel egyesült volna, amelyek eredetileg alkották a testét. Ugyanis például egy adott mennyiségű víz alkotóelemei sem viselnek magukon semmiféle különleges megkülönböztetőjegyeket. Ez nyilvánvaló. Mármost, mivel ez a lélek használni fogja ezt a testet, ily módon bizonyos, hogy az isteni igazságosság megnyilvánul benne. És miért is ne? Vegyük példának okáért Reuvén esetét! Miután megszületett a maga aprócska testével és éltető lelkével, fokozatos növekedésnek indul. Mármost, amiképpen testének részei abból a táplálékból jöttek létre, amelyek testének szervein keresztül eljutottak hozzájuk – és ez testének minden egyes porcikájával kapcsolatban elmondható, nevezetesen, hogy azok a testbe kívülről bekerülő táplálékból jöttek létre –, és ennek ellenére egész testét egyetlen szubsztanciának tekintjük; ugyanúgy ez a lélek is egyesül ezzel a testtel, amelynek vonásai hajszálra megegyeznek Reuvén testének vonásaival, s noha testének alkotórészei külső helyekről származnak, a lélekkel egyesülvén egyetlen szubsztanciát alkotnak. És amiképpen a lélek nélkülözhetetlen a lélek birtokosa számára, hiszen az adja esszenciáját, lényegét, ez a lélek is forma e test számára, és annak lényegét adja. És amiképpen a lélek sem változtatja meg lényegét, ugyanúgy szükséges, hogy a test is, amely egyesül vele, asszimilálódjon hozzá, akár az élelem, amely asszimilálódik elfogyasztójához, és testévé válik. Ezt átgondolhatjuk abból a nézőpontból is, amelyet a mi áldott emlékezetű Rabbijaink fogadtak el, mondván: „Az igazak ruhában állnak majd; ez egy a búzából levont a fortiori következtetés.”[46] (Ez a kijelentés arra utal, hogy mivel a nemiszervek fedetlenül hagyása olyannyira szégyenteljes dolog, hogy az Örökkévaló – amikor az ember megismerte a jót és a rosszat – így intézkedett: „És csinált az Örökkévaló Isten az embernek és feleségének állatbőrköntösöket és felöltöztette őket”[47], ezért nem helyénvaló, ha az igazak mezítelenül állnak. Mármost ők a búzából azért vontak le a fortiori következtetést, hogy ezáltal tanítsák, hogy az Örökkévaló, legyen áldott, a dolgokat a legdicséretesebb formában és módon teremti meg; és amiképpen a búzának is van egy öltözéke, amely megvédi őt a sérülésektől, azonképpen az igazak is ruhában állnak majd, hogy az óvja őket a gyalázattól.) Ezt a kijelentést csupán csak azért idéztük, hogy megmutassuk, amiképpen nem fontos, hogy a ruházat ugyanazokból az összetevőkből álljon, amiben a test el lett temetve, feltéve, hogy az ugyanúgy néz ki, mint az eredeti ruházat – hiszen az valamelyest részét képezi az elhunyt egyéniségének –, ugyanígy az sem különösebben fontos, hogy a test ugyanazokból az összetevőkből álljon újra össze, amelyekké elbomlott, feltéve, hogy, mint mondottuk, a test éppen úgy fest majd, mint annakelőtte. Ha azonban elkerülhetetlen, hogy azt mondjuk: [a feltámadott test összetevői] ugyanazok, amelyek lebomlottak az első összetételből, abban sincsen semmi rossz. Ezzel elegendő bizonyítékot szolgáltattunk ahhoz, hogy e két kifogás okafogyottnak legyen tekinthető.

 

Mindenkit ér-e a jutalom?

Ami a harmadik [kifogást] illeti: vagyis hogy ebben a csodában csak egyesek részesülhetnek majd, mások nem – hogyan képzelhető el ilyesmi az isteni igazságosság rendelésén belül? Úgy helyénvaló, ha ehhez hozzáadjuk azt, amit már az 1. fejezetben megígértünk; nevezetesen a magyarázatát annak a szövegrésznek, amelyben az isteni igazságosság megnyilvánulása bizonyítást nyer. Mármost én azt mondom: mivel az ember nem tud teljesen elszakadni a szöveg szó szerinti értelmétől, amely azt sejteti, hogy a feltámadás nem egy mindenkit egyetemesen érintő aktus lesz, és mivel arról már beszéltünk, hogy e csoda egyik elsőrendű célja, hogy benne az isteni igazságosság nyilatkozzék meg, úgy tűnhet, hogy a feltámadás egyedül a teljességgel igazakat és a teljességgel gonoszokat fogja csak érinteni. Rajtuk keresztül elégséges mértékben fog megnyilvánulni az isteni igazságosság: „némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra.”[48] Ami pedig a középszerűeket illeti, azokat, akik nem érték el azt a szintet, hogy érdemessé váljanak erre a nagyszerű és döbbenetes csodára, a lelküknek kijáró jutalom elegendő lesz számukra. És ha nekik életükben nem jutott kellő testi, anyagi jutalom, akkor ez a spirituális realizációban elért alacsony szintnek volt köszönhető; ám a Bíró szavatartó és lelkiismeretes, az Ő Bölcsessége mérlegén pontosan kiméri annak a testi, anyagi jutalomnak a mértékét, amit az illető érdemel, és az Ő egyszerű szeretetében kétszeresen is kárpótolja őt a lelkének odaítélt jutalommal. Ily módon, a kétféle jutalom mérlegelésével, az isteni igazságosság garantáltatik. S valóban, mintha a Költő megállapítása is erre utalna: „Az Úr döntései együttvéve igazak és igazságosak.”[49] Azaz, ha a testi jutalom nem igazságos egyes emberek esetében, akkor a testi és a léleknek ítélt jutalom együttvéve biztosan igazságos lesz. (Mi[50] úgy gondoljuk, hogy ezt a Úr ítéletei-nek értelmében helyes magyaráznunk, amely kárpótolja az embert, és nem pedig az ítéletek [azaz a törvények] kihirdetésé-nek értelmében, ugyanis az ítéletek [azaz a törvények] kihirdetésével kapcsolatban nem alkalmazhatóak az „igazság”, „hamisság” terminusok, annál inkább a „jó” és „rossz” vagy „alkalmas”, „korrekt” illetve „alkalmatlan”, „inkorrekt” minősítések.) Ezek szerint azok, akik kiérdemlik a feltámadást, a teljességgel igazak, ugyanis a középszerű emberek nem méltóak erre a roppant csodára; és az isteni igazságosság nem is engedi számukra, hogy kiérdemeljék azt. Tehát amikor azt mondjuk: „Egész Izraelnek része van az eljövendő világban”[51], akkor ez két dolog egyikét jelentheti. Vagy azt mondhatjuk, hogy ez „Izrael zömé”-t jelenti annak az elvnek alapján, hogy: „Az embernek univerzális propozíciókból nem szabad következtetéseket levonnia, még ott sem, ahol a kivétel meg van említve.”[52] Vagy azt mondhatjuk, hogy „Egész Izraelnek van egy része”, azaz afféle örökrésze[53] [jerusá] és a jutalom ígérete, amely bennefoglaltatik ebben a Törvényben, míg korábbi isteni törvényekben ez az ígéret sosem hangzott el, úgyhogy, ha egész [Izrael] igaz lenne, mindnyájan kiérdemelnék a feltámadást; és [azok, akik ezt így értelmezik], bizonyítékot találnak abban a szövegben, amely így szól: „Egész néped igaz lesz, örökre birtokában lesz az ország”[54], azaz az élet országa, és a zsidókon kívül semelyik másik nép esetében nem ez a helyzet.

Ha azt mondjuk, hogy az „eljövendő világ” magában foglalja a feltámadás idejét és a lélek jutalmát, amely a halál után következik, akkor erre bizonyítékul hívható [a Rabbik] kijelentése: „A népek jámborainak része lesz az eljövendő világban”[55], mert az nem valószínű, hogy ők kiérdemlik a feltámadás élvezetét[56]. További bizonyítékokkal szolgál a Szombat Mennyei Fényeire mondott Áldás frazeológiája, amely négy időszakra utal: „Nincsen senki, ki Hozzád fogható ezen a világon, Ó, Urunk, Istenünk; nincsen Rajtad kívül más, Királyunk, az eljövendő világban; nem létezik más, csak Te, Megváltónk, a Messiás idejében; és nincsen senki, aki hasonló lenne Hozzád, Megszabadítónk, a feltámadás idején.”[57] Úgy tűnik, hogy [a Rabbik, akik megfogalmazták ezt az áldást,] sorrendbe vették bele a szövegbe a négy időszakot: kezdve ezzel a világgal, amelyik az összes többit megelőzi; majd ezt követi az eljövendő világ, amelyik rögtön a halál után kezdődik; majd a Messiás, aki a feltámadást megelőzően jön el; s végül őt követi a feltámadás, amely magában foglalja a tulajdonképpeni feltámadást, és azt az élvezetet, amely ezt követi. Mármost, mivel a másik, [a jámbor nem-zsidókról szóló] kijelentés, és más ezzel egy csoportba tartozó kijelentések azt sejtetik, hogy az eljövendő világ a feltámadás idejét jelenti, úgy tűnik, hogy ez a terminus (ti. „eljövendő világ”) magában foglalja mind [a lélek jutalmát közvetlenül a halált követően, mind pedig a feltámadást]. Ha azonban azt állítanánk, hogy ez csupán a feltámadás idejét foglalja magában, akkor az áldás frazeológiáját úgy kellene értelmeznünk, hogy „ez a világ” a halálig tartó, majd azt követő életet foglalja magában, az „eljövendő világ” pedig a tulajdonképpeni feltámadást követők idők élvezetét jelenti – valójában ezt értjük „feltámadás” alatt. Ámde akárhogyan is értelmezzük ezt a terminust [„eljövendő világ”], mihelyst bebizonyítottuk ennek a nagyszerű csodának a célját és gyümölcseit – nevezetesen az isteni igazságosság megnyilvánulása abban, hogy mindenki illő jutalomban vagy büntetésben részesül, hogy részesít a hit kegyelmében, és hogy véghezviszi a teremtés célkitűzéseit –, azonmód nyilvánvalóvá válik, hogy nincs helye a Tévelygők útmutatójának [Maimonidész][58] elképzelésének a helyes véleményen belül, amely szerint azok, aki kiérdemlik a feltámadást, nem halnak meg és nem esznek, hanem a kijelentés szó szerint értelmében: „Az erényesek koronájukkal a fejükön ülnek majd, és élvezik a Jelenlét kisugárzását.”[59] Ugyanis szükséges, hogy testük legyen, végtagokkal és szervekkel, mert csak így nyilvánulhat meg az isteni igazságosság. Mi több, noha elképzelhető az is, hogy nem fognak enni és inni, nem használják ízérzéküket és nemzőszerveiket, de azért beszélni és hallani fognak, szolgálni fogják Istent és szilárdan tartani fogják magukat az Ő Törvényéhez, akárcsak Élijáhu. Továbbá, mindezekkel mellett, a helyes hitre oktatnak majd másokat, amint azt tüstént ki is fejtjük a negyedik kifogás elhárításakor.

 

Meghal-e mindenki a feltámadás előtt?

A negyedik [kifogás] a feltámadást megelőző időszakkal kapcsolatos: hogy vajon mindenki meg fog-e ennek során halni; ugyanis ha a Misnát szó szerinti értelmében vesszük, vagyis hogy az „Egész Izraelnek része van az eljövendő világban” a feltámadásra utal, akkor valóban úgy tűnik, hogy ehhez előbb mindenkinek meg kell halnia. Én azonban azt mondom, hogy még ha ezt a kijelentést annak szó szerinti értelmében vesszük is, vagyis hogy a feltámadásra utal és hogy a propozíció egyetemes érvényű, ez akkor sem jár szükségszerűen együtt az összes embernek az eseményt megelőzően bekövetkező halálával. Az eljövendő világ ugyanis a tulajdonképpeni feltámadást és az azt követő időszakot foglalja magában. Így hát ami azt a nemzedéket illeti, amelyik a feltámadás idején fog élni, még ha nem érdemlik is ki a valódi egyesülést, és használják érzékszerveiket és meghalnak, még így is részük lesz az eljövendő világban, mivel korábban már tisztáztuk, hogy e csoda egyik gyümölcse éppen az lesz, hogy a nem-hívők a hit adományában fognak részesülni, akik ily módon érdemessé válnak arra, amit amúgy, ha ez a csoda nem következik be, nem érdemeltek volna ki. Ily módon tehát bizonyos, hogy „Egész Izraelnek része van az eljövendő világban”. És valószínű, hogy a kijelentés, amely azt hangoztatja, hogy a népek jámborai is részt kapnak majd az eljövendő világból, a feltámadás idején élő nemzedékről beszél, valamint az ezt követő nemzedékekről, anélkül, hogy azt sejtetné, hogy esetleg ők is részesülnének a feltámadás csodájában [haláluk után].

 

Meghalunk-e a feltámadás után?

Bárhogy legyen is, az ötödik kifogást nagyon könnyű elhárítani. Tudniillik: a próféták szavaiban rejlő ígéretek a feltámadás ideje nemzedékének életében valamint az ezt követő nemzedékek életében fognak beteljesedni, ugyanis őket befolyásolják majd a feltámadottak „az Úr ismeretének és félelmének lelke”[60] által. És még ha használják is majd minden érzékszervüket, sokáig élnek és utódokat nemzenek, ebből akkor sem következik semmiféle ellentmondás.

Ekképp hárítottuk hát el a felmerült kifogásokat, összhangban a hagyományokból ismert premisszákkal, logikus feltételezésekre és megfontolásokra építve érvelésünket. Isten a tanúm, magasztaltassék az Ő Neve, áldassék és dícsértessék mindenek felett! Ámen. Ámen.

[1] 1 Mózes 5:24

[2] 2 Királyok könyve 2:3,5.

[3] 4 Mózes 23:10.

[4] 1 S’muél 25:29.

[5] 5 Mózes 30:15.

[6] Jechezkél 18:32.

[7] Zsoltárok könyve 115:17.

[8] Zsoltárok könyve 115:18.

[9] Zsoltárok könyve 49:16.

[10] Zsoltárok könyve 73:17.

[11] A prédikátor könyve 12:7.

[12] Abraham ibd Daud.

[13]

[14]

[15]

[16]

[17]

[18]

[19]

[20]

[21]

[22]

[23]

[24]

[25] A prédikátor könyve 12:7.

[26]

[27]

[28]

[29] A példabeszédek könyve 20:27.

[30]

[31]

[32]

[33]

[34]

[35]

[36] 1 Királyok könyve 18:21.

[37] 1 Mózes 5:24. Or há-Sém, IIIA, 2, 2. Onkelosz a héber חקל („elvette”) szót az arámi תימא („megölte”) szóval fordítja. Érdekes módon az Onkelosz-fordítás egy másik szövegváltozatában e helyen a תימא אל („nem ölte meg”) szerepel.

[38]

[39]

[40]

[41] Joél 3:4, Máláchi 3:23.

[42] Jesájáhu 65:20.

[43] Joél 3:1.

[44]

[45] 1Sámuél 14:45.

[46]

[47] Vö. 1Mózes 3:21.

[48] Dániél 12:2.

[49] Zsoltárok könyve 19:10.

[50]

[51]

[52]

[53]

[54] Jesájáhu 60:21.

[55]

[56]

[57]

[58]

[59]

[60] Jesájáhu 11:2.

  • Küldés emailben

Fejezetek