46a. ? Tánjá, a Közepesek könyve

Arc a vízben szív a szívben

 

 

TÁNJÁ
LIKUTÉ ÁMÁRIM

46. FEJEZET

Az arányosság meditációja

 

A király és a romlott lecsúszott ember kapcsolata

Van még egy egyenes út az ember előtt, amely mindenki számára elérhető, és „igen nagyon közel” van, ahhoz hogy felébressze és felizzítsa a szeretet lángját magában, amely rejtve és beszorulva ott van az a szívében, hogy onnét felragyogjon, intenzív világossággal, mint a lobogó láng. Hogy a szíve és elméje felszínre hozza [a szeretetet], ezáltal kész legyen feláldozni életét Istennek, testét és mindenét, teljes szívvel, teljes lélekkel, teljességgel a szív mélyéből, az abszolút őszinteséggel, különösen amikor a Smá imát mondja és az áldásokat, ahogyan majd a későbbiekben kifejtjük. 

Mindezt [az által tudja elérni, hogy] lelkére veszi a [szentírási] versnek a teljes jelentését: „Mint a víz az arcot az arcnak, úgy a szív az embert az embernek.” Ez azt jelenti, hogy amint az ember, ha a víz fölé tartja képét, olyan kép néz rá vissza a vízből, teljesen úgy van az ember szívével is, amely más ember felé őszinte szeretettel fordul. Az ő szeretete ugyanis szeretetet ébreszt barátja szívéből is őiránta. Így őszinte barátai lesznek egymásnak különösen, amikor egymás szeretetét tapasztalják.

Nos ez a természetes tulajdonsága minden embernek, akkor is, ha egyenlő szinten vannak egymással. De bizony mennyivel inkább így van abban az esetben, ha a nagy és hatalmas király mutatja nagyfokú erejű szeretetét közrendű alattvalója iránt, aki megvetett és az emberek közt alacsony rendű, méltóság nélküli, a szemétdombon él. S őhozzá [a király] mégis alászáll dicső palotájából, teljes kíséretével, felállítja és felemeli őt a szemétdombjáról, beviszi palotájába, a királyi palotába, legbelső szobájába, olyan helyre, ahová nem léphet be akármilyen szolga, vagy miniszter. Ott megosztja vele társaságát, megöleli, megcsókolja, lelkét lelkéhez köti, szívével-lelkével. Nos ez esetben mennyivel inkább támad az ilyen egyszerű és rangtalan emberben kétszeres és sokszoros szeretet a király iránt, igazi lelki kötődés, végtelen szívbéli és lelki kapocs, a szíve legmélyéről. Még ha kőből volna is a szíve, megolvad, és folyik, mint a víz, a lelke kiárad, mint a folyam király iránti szeretetében.

 

Az egyiptomi kivonulás metafórája

A fentiekhez, ehhez az egész metaforához hasonlatosan, sőt még annál is inkább, végtelen mód, cselekedett velünk az Örökkévaló. Hiszen az Ő nagysága felfoghatatlan, Ő egyszerre átjár minden világot és túllép minden világon. [Mindemellett] a szent Zohárból és Jichák Lurjá rabbitól, áldott emlékű tanítónktól tudjuk, hogy az égi csarnokok és a világok száma korlátlan, és minden világban és csarnokban angyalok milliárdjai léteznek. Ahogy a Talmud mondja: „Meg van írva: Van-e száma seregeinek? De ez is meg van írva: Ezrek és ezrek szolgálnak neki, tízezrek és tízezrek állnak Őelőtte. … Az ellentmondást a Talmud így oldja fel: „Az ’ezrek ezrei’ amolyan kifejezés, mely az egyes seregek nagyságát van hivatva kifejezni, de a seregek száma megszámlálhatatlanok.” És Őelőtte minden olyan, mintha semmi lenne, létezésükben nullifikáltak, csakúgy mint ahogy szó semmis az artikulált lélek lényegéhez és valóságához képest. [Pláne] amikor az a szó még csak a gondolatban létezett, az akaratban és a szív vágyában, ahogyan azt fentebb hosszadalmasan kifejtettük.

 

Az egység három dimenziója

Mindezen angyalok azt kérdezik: „Hol van az ő dicsőségének helye?” És felelnek: „Az egész föld telve van az ő dicsőségével.” Azaz az ő népe, Izrael. Mert az egyedül szent Isten, áldassék, otthagyott  minden magasabb és alacsonyabb rendű létezést, és nem őket választotta, hanem Izraelt, az ő népét, amelyet kihozott Egyiptomból – mely „a föld legromlottabb országa”, a tisztátalanság és mocsok helye –, „nem angyal által, nem szeráf által… hanem önmaga tette ezt, az egyedül szent Isten, áldassék”, alászállott, ahogyan írva van: „És alászálltam, hogy megszabadítsam őt…” Hogy közel hozza őket, igazi közelségbe és egységbe, lélektől lélekig tartó egységbe, a „csókok” szintjén, ajaktól ajakig, az Örökkévaló szavának kiejtése által, azaz halácha kimondása által. „Lelki egységben”, a Tóra és az ő akarata és bölcsessége megismerése által, melyek egyek az ő lényegével. És „ölelés” által is, amely az ő tevőleges parancsolatainak teljesítése a 248 testrészünk által, mert a 248 parancs a király 248 „testrésze”, ahogy azt már kifejtettük. Ezek három kategóriára oszthatók – bal, jobb és középső –, azaz cheszed (kedvesség), din (szigorú igazságosság), ráchámim (irgalom), ezek a két kar és a test, és így tovább.

 

Mit jelent „szenté válni”?

Ezt jelenti [az áldás szövege]: „Aki megszenteltél minket parancsolataiddal”: mint aki „megszenteli” [a házasság aktusa által] menyasszonyát, hogy tökéletes egységben egyesüljön vele, ahogyan írva van: „Ragaszkodik azután feleségéhez, és legyenek ketten egy testté.” Pontosan ilyen, és még sokkal ilyenebb, az az egység, amellyel az isteni lélekrész, mely a Tórával és a parancsolatokkal van elfoglalva, az éltető lélek és ezek fentebb kifejtett öltözékei egyesülnek az áldott Éjn Szof világosságával.

Ezért hasonlította az áldott emlékű Salamon az Énekek énekében, ezt az egyesülést a menyasszony és a vőlegény egyesülésével, a vággyal, a gyönyörrel, az öleléssel, a csókkal. Ez a [magasabb szintű] jelentése ennek is: „Aki megszenteltél minket parancsolataid által” – ugyanis ezek által emelt fel minket az áldott Legfelsőbb Szentség magasságába, amely magának az egyedül szent Istennek, áldassék, szentsége. Kedusá („szentség”) szószerinti jelentése „elválasztás”, amely arra utal, hogy Isten el van választva a világoktól, és „körbe veszi a világokat”, azaz nem öltözhet azokba.

Mert a lélek egyesülése által, amikor feloldódik az áldott Éjn Szof világosságába, eléri magának az áldott Éjn Szofnak a szentségét, annak minőségét és szintjét, hiszen egyesül vele, és mintegy belé olvad, áldassék, és lesznek ketten eggyé a valóságban is.

Ez a jelentése ennek a versnek: „És legyetek ti szentek előttem, mert én, az Örökkévaló szent vagyok, és elkülönítettelek benneteket más népektől, hogy az enyémmé legyetek”, és: „Tegyétek meg mindazt, amit parancsolok, és legyetek szentek az Örökkévaló előtt, én vagyok az Örökkévaló, a ti Uratok…” Ez azt jelenti, hogy a parancsolatok teljesítése által az Örökkévaló a mi Istenünk lesz, abban az értelemben, ahogy a vers mondja: „Ábrahám Istene”, és „Izsák Istene” stb. Azért mondja így, mert az ősatyák mintegy „szekerei” voltak neki, legyen áldott, semmivé lettek előtte, beolvadtak az ő világosságába.  

 

A szentséget nem mindig érezzük, de azért ott van

Minden zsidó ember lelkével is ugyanez ez történik, amikor a Tórával és a parancsolatokkal foglalja el magát. Ezért tették kötelezővé Bölcseink, emlékük legyen áldott, hogy keljünk fel, és maradjunk állva mindazok jelenlétében, akik a parancsolatot teljesítik éppen, még ha kulturálatlanok és írástudatlanok is. Ez azért van, mert az Örökkévaló lakik az ilyen ember lelkében akkor, és abba öltözködik, még ha a lelke erről nem tud is, mert a teste nehézkessége akadályt képez, nem tisztult meg, és elhomályosítja a lélek szemeit, s így nem láthatja az isteni látomást, amit az ősatyák megtapasztaltak, illetve mások is, akik az ő szintjükön voltak, akik „látták a [túl]világot életükben”.

Ez a jelentése annak is, amit Ászáf mondott, isteni ihletésre, az egész száműzött Izrael közössége nevében: „Olyan bolond voltam és tudatlan, mint egy állat előtted. De szüntelenül veled vagyok.” Ez azt jelenti, hogy még ha „vadállat” lennék is, mikor az Örökkévalóval vagyok, azaz nem vagyok tudatában, érzéketlen vagyok a lélek eme egyesülése iránt, amelynek istenfélelmet és csodálatot kellene gerjesztenie bennem, azután nagy élvezettel teli szeretetet, lángoló szeretetet, mint a tüzes parázs, hasonlót a cáddikokhoz, akiknek a testi létezése is megtisztult: mert, mint tudjuk, a dáát (tudás) érzékenységet jelent, a lélek érzékenységét, melyben benne foglaltatik cheszed (jóság) van benne és gevurá (egyenesség) – és mégis „veled vagyok szüntelen”, azaz a testi létezés anyagisága nem akadályozza meg az egyesülést az áldott Éjn Szof világosságával, aki minden világot betölt, ahogyan írva van: „Igen, a sötétség sem rejt el előled.”

Ezáltal lehet megérteni, miért olyan szigorú a büntetése annak, aki a szombati munkatilalmat megszegi, vagy a kovásztalan peszáchi kenyér törvényét – ezek a tiltások egyformán érvényesek mindenkire.  Mert még egy kulturálatlan, teljességgel írástudatlan lélek is felragyog a szombat és az ünnep fényében: ezért fenyegeti az ilyen törvényszegőt a káret, a kiirtás törvénye, megkövezés által, mert a szentséget szentségtelenítette meg.

Hasonlóképpen van azzal a törvényszegéssel, ha valaki akár a legcsekélyebb mennyiségű kovászosat fogyasztja, vagy mukcét érint, és ezzel szennyezi a szentséget, amely a lelkén nyugszik, ugyan úgy mintha egy cáddik lelkének a szentségével bírna, mert mindannyian ugyanazt az egy Tórát birtokoljuk.

(És ami a behemot többes számát illeti, ez arról árulkodik, hogy az Örökkévaló előtt, áldassék, még az úgynevezett dáát eljon, a „legmagasabb rendű tudás” is, amelyben cheszed van és gevurá, olyan, mint a „vadak”, azaz a fizikai létezők, ha összevetjük, összehasonlítjuk az Éjn Szof világosságával, ahogyan írva van: „Bölcsességedben alkottad őket mind”, és ennek a neve behemá rábbá [„nagyvad”], ahogyan másutt elmondtuk. Ez a neve ב”ן-nek, melynek számértéke megfelel a בהמה -nek [„vad”], az ácilut előtt.)   

 

  • Küldés emailben

Fejezetek