17. ? A zsidó gondolkodásmód

A Chaszidizmus és a zsidóság

A zsidók egymáshoz való viszonya nem egyöntetű. Köztudomású ugyan, hogy a zsidók kölcsönös felelősséget éreznek egymás iránt, de én ennél messzebb szeretnék menni, abban a reményben, hogy így új gondolatokat vethetek fel. Lehet, hogy a fejezet címét másképp kellett volna megszövegeznem: “Hogyan viszonyul egy zsidó másféle zsidókhoz, kiknek elveit (sokszor erélyesen) elveti?”

 
 

1. “Elzárkózó zsidóság” és “aktív zsidóság”

Tóra-hű zsidóságon belül két alapvető állásfoglalást különböztethetünk meg.
 

Az egyik tábor azokból áll, kiknek tekintete befelé fordul, mint azt annak idején a stetl, a zsidó kisváros közössége képviselte. A másikat a lubavicsi chábád mozgalom jelenti, meg azok, akik a vallásos és nem vallásos zsidók közötti viszony kérdésében hasonló elveket vallanak. Az egyik fajta közösséget “elzárkózónak” nevezhetjük, a másikat “aktívnak”.

 

Az elzárkózó hitközség tekintete befelé irányul. Csak az érdekli, hogy továbbra is fennmaradjon, megőrizze és fejlessze önmagát, és továbbadja a Tórát meg zsidóságát híveinek és saját utódainak. E tábornak komoly eredményei vannak a Tóra-tanulás és a micvák teljesítése terén, és irigylésre méltó módon sikerült közösségeiket fenntartani. Ezen körökben az asszimiláció érdemben ismeretlen; ezzel szemben hatásuk vagy legalább is annak közvetlen nyoma más gondolkodású zsidókra alig érezhető. Ezek attól félnek, hogy kapcsolataik a nem Tóra-hű zsidókkal valahogy felhígíthatják közösségük tagjainak elkötelezettségét, s így ahelyett hogy a vallástalanokat a micvák betartására buzdítanák, ők maguk rendülhetnek meg hitükben. Ezek a hitközségek virágzó oázist képeznek egy sivár, terméketlen sivatag közepette, mely a jövőt illetően semmi jóval sem kecsegtet. Sajnálatos módon a hatmilliós amerikai zsidóság túlnyomó része távol tartja magát ettől a pár ezer zsidótól, és idegenkedik azok lelkesedésétől, tanultságától és hithűségétől, kik ezekben az elzárkózó hitközségekben élnek. E hitközségek úgy vélik, hogy a kereteiken kívül élő zsidók jövője majdnem teljesen reménytelen, s úgy érzik, hogy elég, ha a saját fennmaradásukon buzgólkodnak, megőrizve és elmélyítve annak gyökereit.

 

Nem így az aktív zsidók, s különösen a lubavicsi chábád mozgalom. Ez a tábor azt az örök Tóra-elvet hangsúlyozza, hogy a zsidók felelősek egymásért, s nemcsak a szűken vett anyagi értelemben. Egy zsidó sem lehet olyan erényes sziget, melyet zsidó közömbösség vesz körül. A chábád mozgalom alapítója még messzebb ment, mondván, hogy egy zsidó, aki segít a másikban feléleszteni zsidóságát, érzi majd, hogy “a maga esze és szíve azáltal ezerszer tisztultabb lesz”. Az ember fejlődését és tökéletesedését nem magunkba zárkózással és önmagunk továbbképzésével érhetjük el, hanem azáltal, hogy a körülöttünk élőknek szenteljük figyelmünket. Mikor a zsidó ember más zsidóknak segít, önmagát is segíti.

 
 

2. Néhány chászid alapelv

Szavaimat igyekszem a chaszidizmus szempontjából megszövegezni, anélkül hogy univerzalizmussal kérkednék, vagy remélném, hogy nem lesznek nézeteltéréseink. Könnyű magasztos erkölcsi tételeket megszövegezni, de egészen más azokat szilárd alapokra helyezni úgy, hogy az erkölcsiség világnézetből fakadjon, és nem üres szólamokból. A chászid hozzáállás a chábád Istenről és emberről alkotott alapfogalmainak racionális megvizsgálásából fakad, amelyek nemcsak egy érzésvilág, hanem egy elvi egész, egy filozófiai rendszer részét képezik.

 

Előbb egy általános elvet szeretnék leszögezni a chábád mozgalom felfogását illetően: számunkra nem létezik semmiféle jogos megkülönböztetés zsidó és zsidó között. Nincs “ortodox” zsidó, vagy “neológ”, “konzervatív” vagy vallástalan, vagy bármi más. Csak zsidók vannak, és pont (vagy felkiáltójel!). Mindannyian egy meg nem szűnő láncolat részei vagyunk: egyesek tanultabbak, mások “vallásosabbak”, de Mózes tanítónktól máig mind egyetlen lánc szemei vagyunk. Tévedés elkerülése végett hadd mutassam ki, hogy én a zsidókról mint egyénekről beszélek itt, s nem a zsidóság kebelén belül létező “mozgalmakról”, irányzatokról vagy ágazatokról. Csak egy jogérvényes zsidóság létezik: nincsenek “félzsidók”.

 

A chaszidizmus különbséget tesz az ecem (lényeg) és a hitpástut (folyomány) között. Az ember gondolkodik, érzései vannak, beszél és tesz. Másokkal kialakuló viszonyát általában az ember különböző megnyilvánulásai irányítják: szavai, gondolatai, értékrendje, tettei és így tovább. Ezek a megnyilvánulások tetszhetnek nekünk, vagy ellenszenvet ébreszthetnek bennünk. Ezen az alapon fogadunk el vagy vetünk el másokat. A chaszidizmus ezekben a megnyilvánulásokban a lélek, az ember külső kifejezését látja, de nem magát az embert. Az ember nem egyértelmű tetteivel, kijelentéseivel, gondolataival, értékeivel, erényeivel vagy gyengéivel. Ezek a jelenségek állandó növekedésben, áramlásban, fejlődésben vannak vagy kellene hogy legyenek: dinamikusak, sose megkövültek. Az embernek vannak gondolatai, érzései – de mi ő maga? Mi létének esszenciája, lényege, abszolút énje? A chaszidizmus erre egyszerű választ ad: az ember lényege – a lélek. A lélek ugyan homályos fogalom, de a chaszidizmus az isteni szikrát látja benne. Ebből következik, hogy ha elvetünk egy zsidót, mintha egy isteni szikrát vetnénk el magunktól. Legyünk bármily tiszták és szentéletűek, erre nem vagyunk felhatalmazva.

 

Egy ilyen álláspont lehetővé teszi, hogy bizonyos ismert, de nehézséget támasztó Tóra-passzusokat vagy elveket logikusan meg tudjunk világítani. A “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” micvája például érzelmileg szépnek tűnhet, de teljesen irreális. Épp ez az, amit a kétkedő egy prédikátortól elvár: kenetteljes, elcsépelt mondatokat, melyeknek semmi közük az ember igazi természetéhez. Hogyan szerethetlek téged, mint önmagamat? Hiszen én én vagyok, te meg te vagy! Ha beütöm a lábujjam, az sokkal jobban kínoz, mint a szörnyűségek, melyek Biafrában vagy Bangladesben lejátszódtak. Ha megakadályoztak abban, hogy megreggelizzek, tíz órakor már összedől a világ a fejem fölött, de mások igazi kínjai nem zavarják meg napom nyugodt folyását. Egy anyagias ember számára a korlátok, melyek az embereket elválasztják egymástól, áthághatatlannak tűnnek (anyagiasnak olyan embert tartok, kinek figyelme az anyagi világ felé irányul, ki az embert testi adottságaiban határozza meg, s csak azt ismeri el, amit lát, s aminek értékét mérni tudja: röviden, kinek világa az elkerülhetetlenül anyagi területekre szorítkozik, az észlelhető, a lemérhető, a megszámlálható terére). Abban a percben, hogy elismerjük Istent s a tényt, hogy magából egy szikrát oltott mindegyikünkbe, eltűnnek a korlátok, melyek az embereket elválasztják egymástól. Az “én” és a “te” csak akkor különböznek, ha fizikai fogalmakban határozzuk meg őket, melyek nemcsak a testit, hanem az esztétikait, az érzésbelit és az értelembelit is magukba foglalják.

 
 

Az “isteni szikrák”

De ha az embert nem testileg fogjuk fel, s az emberi létet nem fizikai állapotában határozzuk meg, vagy abban, hogy szerszámokat használ, vagy akár abban, hogy szóbeli kommunikációra képes, hanem mint az isteni szikra megtestesülését, “egy részt a magasságos Istenből”; ha megegyezünk abban, hogy az ember nemcsak ingerekre reagál, hanem képes erkölcsi határozatokat hozni; ha az ember több, mint környezete reá gyakorolt hatásának összessége – akkor az egész emberiség egyetlen közösséggé válik. Nem csak egyes testeknek számítunk, hanem szikráknak, melyek nem különállók, hanem egy közös forrásból erednek. Igy hát a “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” már nem elcsépelt, szenteskedő frázis, hanem igazi kihívás, amely arra buzdít, hogy a másik nem “másvalami”, hanem igazi éned egy része, s ha elveted magadtól, mintha a magad lényének egy részét vetnéd el; ellenkező esetben pedig, ha segítesz rajta, közelebb jutsz a saját önmegvalósításodhoz, hiszen te meg ő nem vagytok egymástól független lények.

 

Ebből semmiképpen sem szabad azt a következtetést levonni, hogy fenntartás nélkül el kell fogadnod mások bizonyos viselkedését. Az embernek mint emberi lénynek az a feladata, hogy külső megjelenése, lelke kifejezői: beszéde, tettei, érzései és gondolatai fedjék belső lényét, ember voltát, vagyis “lényegét”: a mélyében rejtőző isteni szikrát. Az ember belső viszályait, önmeghasonlását, a lélek erőteljes felemelkedése és a test, vagy az “én” ostoba vágyai közti harcot ki kell küszöbölni, vagy, mint azt a chaszidizmus reális szemlélete tanítja, redukálni kell, hogy a lélek diadalmaskodjon és az önmegvalósítás legyen az ember életcélja. A chaszidizmus e beállítottsága, mely különbséget tesz az ember belső énje és annak külső megnyilvánulásai között, mely az ember énjét belső lényével szembesíti, zsidó voltához fordul, és megkísérli kiszabadítani a megszokás és a külső befolyások bilincseiből: ez az, ami magyarázatul szolgálhat ama jelentős sikerek egy részére, melyeket a chászidok a hippik, elidegenedett értelmiségiek, baloldali kibuctagok és szovjet zsidók körében aratnak.

 

E hozzáállás másik arculata az, hogy amennyire emberileg lehetséges, nem fennhéjázók, nem fitogtatják, hogy “jobb zsidók”, nem prédikálnak. A chábád mozgalom megalapítója már kétszáz évvel ezelőtt azt tanította, hogy annak a zsidónak, aki a tanházban húzódik meg, az istenfélő,Talmudban búvárkodó zsidónak, ki elérte, hogy zavartalanul a Tórának szentelhesse magát – annak sem szabad úgy éreznie, hogy többet ér az egyszerű, kevésbé tanult zsidónál. Az az egyszerű zsidó nap mint nap mindenféle csábító tényezőkkel találja szemben magát, melyek elvonják a figyelmét; ugyanakkor természeténél fogva lelkesebb is lehet. A Tóra-tanulásban és istenfélelemben elért szerényebb eredményei nagyobb értéknek számítanak, mert “a jutalom a kínlódáshoz van mérve”.

 

Térjünk most vissza az “anyagiasság” szóhoz! Micvák, értékek nem tűrik az összehasonlítást, az összegezést. Ugyanúgy nem lehet egyik embert a másikhoz hasonlítani. A Tóra azt tanítja, hogy Mózes tanítónk a világ legszerényebb embere volt; de Mózes bizonyára tudta, hogy tárgyilagosan nézve kora fölött áll, s kétségtelen, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni a maga tudását, szentéletűségét és prófétai képességeit. Miben állhatott hát a szerénysége? Abban, hogy erényeit nem a maga erőfeszítéseinek, hanem Isten adományának tulajdonította. Tudatában volt annak, hogy a mindennapi embernek a csábításon aratott minden egyes győzelméért, minden szellemi eredményéért külön meg kell küzdenie, legyen annak bármi a jelentősége; s akkor úgy érezheti, hogy Isten végtelenül jobban értékeli ezeket az eredményeket, melyeket saját agya és lelke nehéz küzdelme árán ért el, mint amihez Ő, Mózes jutott, anélkül hogy hasonló erőfeszítéseket kellet volna tennie.

 

Lehet, hogy ez némileg idealisztikusnak tűnik, de áll a felismerés, hogy aki a chászidtól tanul, többet tesz a chászidért, mint a chászid ő érte; hogy az ilyen ember tétova erőfeszítései az imára, némi szombattartásra, tfilinrakásra – mindezek többet jelentenek, mint a chászid jámborsága. Vegyük figyelembe, hogy itt nem valami érzelgős szentimentalizmusról, hanem egy értékrendről, az ember, a világ és Isten felől alkotott világnézetről van szó. Könnyű azt állítani, hogy a tudatlan többet ér, mint a tanult ember, de a chászid minden erejével igyekszik bizonyítékot találni arra, hogy más ember többet ér, mint ő maga. Nem szalonszellemiséggel, hanem kemény, sokat követelő emberi kapcsolatokkal van elfoglalva, s magától legalább annyit kíván meg, mint e kapcsolatok többi résztvevőjétől.

 

A chászid felfogás szerint a zsidó és a másik zsidó közötti viszonyt a következőképpen lehet összegezni:

1. A zsidók egymástól való megkülönböztetése mesterséges, felületes, megtévesztő és hamis.
2. Sosem szabad elvetnünk egy zsidót, még ha nem fogadjuk is el minden cselekedetét.
3. Ha valakit (akár anyagi, akár szellemi természetű) jótéteményben részesítettünk, s utána lenézzük vagy felülről kezeljük, az egyértelmű a helyes emberi viszony megengedhetetlen eltorzításával.
 
 

Forradalmi lépés

Tóra-tudósok és az egyszerű nép közti korlátok eltávolítása történelmileg a chaszidizmus egyik első forradalmi lépése volt. A 18. század elején, mikor a chaszidizmus még alig lépett a zsidó élet színpadára, az a felfogás uralkodott, hogy mások szeretetét csak egyéni tulajdonságaink által nyerhetjük el, s e tulajdonságok legmagasztosabbja a Tóra-tanulás. A Báál Sém Tov, a chaszidizmus megalapítója viszont azt mondta, hogy Isten úgy viszonylik Izraelhez, mint szülő gyermekéhez, és minden gyermek egyformán gyermeke szüleinek. “Nem nézhetsz le egy gyermeket úgy, hogy továbbra is szeresd az apját” – tartja a chászid mondás. “Szeresd az Örökkévalót, Istenedet!” és “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” párhuzamosak egymással, hangsúlyozta az egyik chászid rebbe. E két micva közül melyik az előbbrevaló? A “Szeresd felebarátodat…” micvájának teljesítése, halljuk, az első lépés a “Szeresd az Örökkévalót…” megvalósítása felé. Az apa tudatában lehet gyermeke hibáinak, de nem fogja őt megalázni vagy elvetni magától e hiányosságok miatt.

 

Van a Tórában egy érthetetlen parancsolat, mely megtiltja az egy gyülekezetben levő zsidók közvetlen megszámlálását. Még akkor sem számoljuk meg őket “egy, kettő, hárommal”, amikor a templomban meg akarjuk tudni, hogy jelen van-e az imádkozáshoz szükséges minján (tíz felnőtt férfiból álló testület), hanem valami trükkhöz folyamodunk: mondjuk, egy tíz szóból álló bibliai passzussal, vagy kerülő úton (nem egy, nem kettő, stb.) számolunk, ami kényelmes kibúvó ahhoz, hogy ugye mi nem számolunk… Ez kicsinyességnek tűnhet, de oly értékeket tartalmaz, melyeket nem lehet semmibe venni.

 

Ha valamit megszámolunk, szükséges, hogy a megszámlált egységek azonosak legyenek, s minél több egységről van szó, annál nagyobb a végösszeg. Oly dolgokat számolunk, melyek hasonlítanak egymáshoz, de embereket nem lehet megszámolni, mert minden egyes ember önmagában külön egyén, egyedi, és nincs hozzá hasonló. Talán nem vagyunk tudatában annak, hogy egy ember, akit ismerünk, különleges; nekünk úgy tűnik, hogy nincs benne semmi különös vagy feltűnő. Lehet, hogy meg sem éreznénk a hiányát. Talán Isten is erre gondolt, mikor megígérte Ábrahámnak, hogy annyi ivadéka lesz, mint égen a csillag – kicsinyek ugyan, de csak mert távol vannak tőlünk. Közelebb kell lépni az emberhez, hogy nagyságát láthassuk – akkor lehet, hogy mi is eltörpülünk mellette.

 

Egy chászid, aki gyémánttal kereskedett, egyszer megkérdezte a lubavicsi rebbét, hogy miért tartja oly nagyra az egyszerű embereket. “Mi nagy van bennük?” – kérdezte. A rebbe magyarázata nem győzte meg a kérdezőt. Egy idő múlva a rebbe megkérte, hogy mutasson meg neki néhány gyémántot, melyekkel kereskedik, és mondja meg, mennyit érnek. Mikor a kereskedő teljesítette a kérést, a rebbe így szólt: “Én nem látok semmi különbséget e gyémántok között.” A chászid azt válaszolta, hogy hozzáértő szemmel lehet csak felismerni a különbségeket. “Látod – mondta a rebbe -, ha szakértőnek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy kő értékét felismerje, mennyivel nagyobb szakértőnek kell lennie annak, aki egy ember lelkét akarja értékelni?” Eszerint akár egy rabbiról és hívőjéről van szó, akár orvosról és betegéről, akár egy szociális gondozóról és gondozottjáról – az értékelésnél mindig némi szerénységre van szükség.

 

Az emberek minőségek, és nem mennyiségek. A szám meghatároz, elhatárol; az ez, sem több, sem kevesebb. Kettő kétszerese az egynek. Egy millió az milliószor egy. De ha emberekről van szó, a statisztikai módszer csődöt mond, s megtéveszt, ha nem bánunk vele csínján.

 

Az emberek nem statisztikai adatok, hanem kvalitások. Két szimfónia nem egynek a duplája. Az ember Isten mására teremtetett, ennélfogva végtelen; két végtelen (ha eltekintünk a kifejezésben rejlő logikai ellentmondástól) nem duplája egy végtelennek. Ez nem csak szójáték vagy intellektuális akrobatika, hanem élet és halál kérdése. Nem áldozol fel egy embert a sokaságért, mert sokak élete nem ér föl egy ember életével. Bármily nemes az indítékod, nem rövidíted meg az életét egy perccel sem, mert egyetlen perc értéke sem kisebb egy hetven évig tartó életnél.

 
 

3. Értékrend és objektivitás

Az objektivitás gondolata illuzórikus. Lehet, hogy egyes tudományokban alkalmazható, de az emberi tevékenység legtöbb területén kevéssé lehet alkalmazni. Állandóan foglalkozunk értékítéletekkel és nincs ebben semmi mentegetni való. Egy alapvető akadály áll az előtt, amit objektivitásnak nevezünk, hiszen az objektivitás maga is értékítélet, mert azt jelenti, hogy az előttünk álló objektumok egyenértékűek. Véleményem szerint ez épp oly elkötelezettség, mintha leszögezném, hogy egyik objektum többet ér a másiknál. Ebből következik, hogy az objektivitás máza félrevezető: a kifejezett részrehajlás legalább őszinte. Tárgyalhatjuk, mondjuk, a sintoizmus és a zen viszonylagos előnyeit, mégpedig objektíve, de természetes, hogy objektivitásom maga is azt mutatja, hogy bizonyos módon, vagyis közömbösen viszonyulok hozzájuk. Azt hiszem, ezt emlékezetünkben kell tartanunk, ha más emberekkel közvetlenül foglalkozunk. Egy egyetemi szeminárium megengedheti magának a korlátlan kutatás luxusát (s meggyőződésem szerint az egyetemnek is meg kell értenie, hogy felelős a saját ki nem mondott elfogultságának következményeiért); de mikor emberekkel van dolgunk, kik gyakran mindenféle nyomásnak vannak kitéve, a tárgyalt téma nagyon is érdekli őket, s ezért szavaink és hallgatásunk, hangszínünk és arckifejezésünk erős hatással lehetnek rájuk, nagyon is tudatában kell legyünk annak, és óvatosaknak kell lennünk abban, amit teszünk.

 

Akarva-akaratlan hatást gyakorolunk azokra, akik tőlünk függnek, és nemcsak azt kell mérlegelnünk, hogy melyek a mi valódi érzéseink, hanem azt is, hogy mit gondol embertársunk afelől, hogy milyen érzéssel viseltetünk iránta – és nem csak iránta.

 

Úgy tűnik, hogy a mai zsidó világban az értékmeghatározás nem más, mint bizonyos álláspont normaként vagy akár zsidó normakénti elfogadása. Az az érzésünk, hogy amiben a társadalom “liberális” felfogást lát, az egyenlő a zsidó értékvilággal. Vegyük például a magzatelhajtás mostanában divatos jóváhagyását, melyet sok zsidó is oszt, nem is gondolva azzal, hogy mit mond erről a zsidó vallás. Az általánosan elfogadott vélemény szerint a nő ura testének, s így azt tehet vele, amit akar. Ha félbe akarja szakítani terhességét, az kizárólag az ő dolga. Ebből következően minden beavatkozás ezen a téren ab ovo elfogadhatatlan, vagy legalábbis alaposan meg kell indokolni, ha el akarjuk fogadtatni. A normatív, vagy ha tetszik, “objektív” álláspont az abortusz jóváhagyása; az “értékítélet” viszont azt követelné, hogy módosítsuk ezt a beleegyezést. Jelenleg nem a magzatelhajtás lényegével, hanem az objektivitás meghatározásával és az ezzel kapcsolatos elkötelezettséggel szeretnék foglalkozni. Tény, hogy vannak bizonyos előítéleteink, s ha ezek tudatalattiak is, az még nem jelenti, hogy nem valóságosak.

 

Lehet, hogy a chaszidizmus adottsága, amellyel képes behatolni oly körökbe, melyek azelőtt elzárkóztak a zsidóság elől, abban gyökerezik, hogy a chászidok nem mondanak ítéletet – de ki kell emelnem, hogy ez a kifejezés nem azt jelenti, hogy közömbösek, hogy nincsenek értékmérőik, vagy hogy mindent elfogadnak. Egy amerikai egyetem dékánja azzal indokolta, hogy intézete eltörölte az osztályzatokat, hogy ma “nem ítélkező” társadalomban élünk. Én viszont nem erre gondolok.

 

A chászidoknak van saját értékskálájuk, vannak standardjaik, jóról és rosszról alkotott fogalmuk, de ennek ellenére sem pellengéreznek ki vagy tagadnak meg másokat, elfogadják az egyént úgy, ahogy van. Ha nem ítélkező álláspontjuk lenne, az álláspontjuk elsekélyesedéséhez vezethetne, melyben minden épp oly jó, mint minden más; ahol nincsenek elvek, nincs kiválóság; ahol selejtes a gondolkodás, az erkölcs, a művészet és a szakmunka. Ez nem más, mint kibúvás a felelősség alól, melyet bizonyos területeken ideig-óráig lehet csak tűrni, míg fel nem lázadnak ellene. Egy orvosi fakultás tanárai például kétségtelenül jobban teszik, ha kritikusan viselkednek!

 

 

A zsidó elkötelezettség

Azt hiszem, hogy a család és gyermekgondozás terén nem lehet “tudományos” vagy “objektív” egy olyan álláspont, mely minden lehetőséget vagy felfogást egyaránt elfogadhatónak talál. Lehet, hogy maga a “zsidó” jelző, amely egy szervezet vagy intézet nevében foglaltatik, már bizonyos elkötelezettséget jelent. Az én szememben legalább is ez a jelző azt jelenti, hogy egy azzal dicsekvő intézmény céljai nem mindig fedik azt, ami időről időre a környező társadalomban elfogadottnak számít. A korszerűség nem az elképzelhető legnagyobb dicséret; a tömeg után szaladás nem az önállóság jele. Ezzel szemben a zsidóság, bárhogy határozzuk is meg, bizonyos értékeket képvisel, melyeket egy szociális gondozónak ismernie kell, bármilyen névvel illeti is azt gondozottjai előtt. A magzatelhajtáson kívül, melyről fentebb szóltam, más problémák is léteznek, mint az örökbefogadás, a válás, az idősek gondozása, családi felelősség (ami ma szintén negatívumnak számít), születésszabályozás stb. Még nehezebbé teszi a dolgot, hogy ezen a téren nincs semleges kiindulópont; bármilyen álláspontunk legyen (akár közömbös is), igazában már érdekeltek vagyunk.

 

Egy szociális intézmény ténylegesen felelősséggel tartozik a társadalomnak feladatai betöltését illetően, de egy zsidó szervezet ezt a felelősséget úgy viseli, hogy nagy súlyt fektet az őt foglalkoztató problémák zsidó megközelítésére. A “zsidó hozzáállás” szerintem az, amelyet a zsidó hagyomány által szentesített forrásmunkákban fogalmaztak meg. Vannak bizonyos területek, hol lehetséges, sőt elkerülhetetlen a nézeteltérés, s ezeket jól át kell tekinteni. De ezeken túl, vannak igen nagy területek, melyeken a zsidóság álláspontja világos, s ha valaki azzal vitába száll, úgy azt nem zsidó előtételek alapján teszi. Múló divatokkal és pillanatnyi hóbortokkal szemben kötelességünk fenntartani önállóságunkat s a magunk értékeit vinni a gyakorlatba. Nem kell minden múlandó mozgalom élén állnunk, melyet a tömegtájékoztatás mint legújabb divatot hirdet.

 

Most ideje, hogy a családnak, s különösen a családot illető zsidó felfogásnak szenteljük figyelmünket. Volt idő, mikor az “Isten, haza és család” fogalma szent és sérthetetlen volt. Istentovábbra is gondoskodik a világról, a haza védelme egy erős intézmény kezében van, de az asszony és a gyermek komoly támadásokkal szemben majdnem védtelen maradt. Az állítás, hogy a házasság intézménye idejét múlta, az újfajta családi alakulatok, a próbaházasság, a hagyományos családi struktúra felcserélése kollektív szervekkel, az úgynevezett “együttélés”, más újítások, melyek már undort keltenek, ma mindennaposak. Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy bölcseink szerint bálványimádó őseink tudták, hogy a bálvány nem képvisel semmit, de kultusza jó ürügy volt a kicsapongásra… Igaz, a család gazdasági feladata megcsappant manapság, de ezért az egész intézményt szemétbe kell dobni? Az állítólagos “új erkölcsnek”, ha már kissé elavult fogalom lett is, nincs köze a hagyományos családi kapcsolathoz: az csak még egy érv a család ellen.

 

Nem fontos, hogy mennyit fizetnek valakinek a munkájáért: a lényeg az, hogy érezze annak fontosságát. Vegyünk fel valakit, hogy nyolc órán keresztül a falat bámulja, hamarosan otthagy minket – nem unalomból, hanem dolga haszontalansága miatt. Mellesleg ez az oka, hogy sok zsidó fiatal (az egésznapos iskolákat kivéve) nem akar ma zsidó neveléssel foglalkozni: úgy érzi, hogy erőfeszítéseinek nincs komoly értelme. Egy városi vagy állami iskola tanítója remélheti, hogy valamelyik tanítványa még Nobel-díjas lesz; annyi bizonyos, hogy olyan készségekre és tudnivalókra tanítja a gyerekeket, melyek feltétlenül szükségesek abban a világban, ahol élnek. De a zsidó iskola tanítója talán úgy érzi, hogy ő felesleges luxus, melynek semmi jelentősége nincs a mai világban. Hiába gondoskodunk megfelelő nyugdíjról számukra, csak akkor fogja ez a tevékenység vonzani őket, ha úgy érzik, valami fontos dologgal foglakoznak.

 

A család is hasonló helyzetben van, mint a nevelés. Egy ostoba irányzat lebecsüli a család jelentőségét, s minthogy a családban az anya a központi figura, lenézik – burkoltan vagy kimondottan -, mint aki “csak” háziasszony, ugyanúgy, mint azt, aki “csak” tanító. De ha az anya úgy érzi, hogy munkája lényegtelen és mellékes, hogyan lehet büszke önmagára? Hogyan tud megbirkózni a család gondozásának elkerülhetetlen problémáival és csalódásaival? Csoda hát, hogy a családgondozó intézményeknek annyi kliensük van? Azt hiszem, hogy a csalódott asszonyok legtöbbjének fogalma sincs, honnan ered ez a lelkiállapota: nem látják a kapcsolatot levertségük és ama feladat között, melyet a mai társadalom az anyának és a családnak kijelöl. Következésképpen lelki problémákkal vagy még rosszabbal kell küzködniük. Nem akarok itt a “nők felszabadításának” kérdésével foglakozni, csak annyit jegyzek meg, hogy korlátlan lelkesedés és megvizsgálatlan jelszavak hangoztatása rombolóbb és károsabb lehet, mint az álláspontok, melyeken javítani szeretnének.

 
 

Kutyareklám, mint sikerélmény

Nemrég egy fiatal leány fordult hozzám. Kitüntetéssel végzett az egyetemen és Nashville-be, az amerikai zene Mekkájába ment. Ez a lány fizikailag és lelkileg teljesen leromlott állapotban volt, de állandóan egyetlen “nagy sikeréről” beszélt: hogy a televízióban egy kutyaeledelt reklámozó adásban énekelhetett. Ilyesmiben látja a ma frázisvilága az alkotó szellemet. Ugyanakkor egy kis húscsomó érző, gondolkodó emberré formálását nem övezi dicsfény. Annak a lánynak eszébe sem jutott volna, hogy a családalapítás is elég erőpróbát és kielégülést nyújthatna számára.

 

Zsidó vagy vallási szempontból a mai fiatalság tragédiája nem az “elveszett nemzedék” szokásos “vallási” problémája, bár önmagában véve az is elég súlyos. A tragédia egy emberi problémában gyökeredzik, melynek megrázó jelentősége van. Az olyan bajok, mint a kábítószer, a különféle guruk, kelet-ázsiai szekták vagy kommunák csak szimptómák, melyek a fiatalok anya, apa, család és melegség utáni vágyát tükrözik vissza. Egy ilyen guru, ki még nem volt húsz éves, öt dollárt hajtott be zsidó “tanítványaitól” csak azért, hogy lábát csókolhassák! Ez nem gyerekmese, hanem igaz történet.

 

Az elidegenedés közvetlenül az anya nélküli családokkal van kapcsolatban, s ez nemcsak kicsiny gyerekekre, hanem a serdülő fiúkra és lányokra is érvényes. Ezek a fiatalok nemcsak a zsidóság számára vesztek el, hanem a becsület, az illendőség és a szentség számára is. Megdöbbentő, mennyire közömbös lehet az ember másokkal szemben. Ismerek egy apát, ki egyszerre vesztette el apját és anyját, s emiatt mély depresszióba esett. Gyermekei viszont azt sem voltak képesek felfogni, miért kell őt felkeresniök. Az amerikai zsidó diákszervezet egy konferenciáján egy fiatal lány elmesélte, hogy miként kérlelte anyját, vezessen be náluk kóser konyhát. Mikor a szülők új házba költöztek, azt hitte, itt az alkalom, hogy újra megkérje őket erre. “Anyu, mi lesz a kóser konyhával?” – kérdezte. “Tudjátok, mit tett az anyám?” – kérdezte a diáklány a konferencia résztvevőit. “A szemembe nevetett, azt tette. Ő nevetett, én meg mit csináltam? Sírtam, és még most is sírok.”

 

Mint rabbi Chájim Mordecháj Chadakov, a rebbe néhai titkára mondta egyszer, a család annyira felbomlott, hogy a gyermekek egyszerűen nem értik, hogy mi szükség van a családi kapcsolatok ápolására, vagy miért kell a családtagoknak szeretni egymást. A fiatalok tapogatóznak, keresgélnek, anélkül hogy tudnák, mit is keresnek. Elveszettnek, magányosnak érzik magukat, mert apjuk, anyjuk túlságosan elfoglalt, az apa a megélhetéssel, az anya a társasági élettel.

 

A rebbe részletesen tárgyalta a családot mint családot, s nem mint embercsoportot, hanem mint egységet. Az, hogy a család igazi család legyen, különösen az anyán múlik. Ha az anya nem érzi át feladata fontosságát, akkor a család többi tagjának erőfeszítése is hiábavaló. Az anyának kell melegséget sugározni, közelséget, érzelmeket teremteni, hogy családja tagjai vonzódjanak egymáshoz, és összeforrott egységet képezzenek. A családi élet szétesése és a romlásba eső fiatalok ijesztő száma manapság onnan származik, hogy a családtagoknak nem sikerült családi légkört teremteni.

 

Anyagi függetlenség? Mi köze ennek az emberi melegséghez? Ha a család valaha is létszükséglet volt, akkor ma az.

 

Ha van valami felbecsülhetetlen emberi feladat, úgy a családalapítás az, és a példamutatás meg buzdítás mások számára, hogyan lehet értékes családi életet teremteni.

 

Fentebb említettem azt az elterjedt véleményt, hogy a mai társadalom gazdasági felépítésében esett változások és az asszony meg a gyermekek anyagi függetlensége a hagyományos családot elavulttá teszik. Ez az állítás egy másik alapvető tévedésen alapul. Forduljunk újra egy chászid gondolathoz! A Báál Sém Tov azt az ismert verset kommentálta, hogy “nem a kenyérrel él az ember” (5Mózes 8:3). Ezt úgy magyarázta, hogy ha a kenyér önmagában áll, ha az ember nem törődik mással, csak a kenyérrel, az nem élet. Ha valaki az élet minden oldalát csak a kenyéren, az anyagi javakon keresztül nézi, nem tud igazi emberfiaként élni. Ha pedig valaki nem emberi, hanem állati módon él, az nagy szenvedést hoz rá. Bármily szabadnak érzi is magát, hogy vágyait kielégítse, de nem látja be, hogy kötelezettségek, feladatok, fegyelmi elvárások és korlátok kötik, akkor a boldogság kicsúszik a keze közül. Lehetetlen, hogy az embert csak a kenyér érdekelje: megfelelő keretre is szüksége van, hogy igazi emberi életet élhessen.

 

A materialista felfogás szerint az anyagi a döntő tényező az életben. Aki ezt vallja, aszerint az emberi kapcsolatok egész struktúrája – még a férj és feleség, szülők és gyermekek közti kapcsolat is – gazdasági vagy anyagi elrendezésektől függ. A háziipart, melyben a családtagok egymás mellett dolgoztak, s így egymásra voltak utalva, már rég felváltotta a gyáripar, a laboratórium és az iroda, melyek a családtagokat a munkaidő alatt fizikailag választják el egymástól, de lelkileg még azután is. A múltbeli család gazdasági tevékenysége volt az – mondja a materialista -, amely a legjelentősebb és legtartósabb kapcsolatokat létesítette, de ma a család nem képez gazdasági egységet, s így szétesik. A férj és feleség, szülők és gyermekek közti viszony másodlagossá válik. Férfi és nő közötti viszony ideiglenes is lehet, mondjuk, egy évre szóló: utána mindkét fél mehet a maga útján.

 

Mi szükség van rájuk ezután? Hagyjuk őket, hogy “szabadon” választhassanak.

 

Ezen a téren jutnak a Tóra örökérvényűsége és szabályai rég hiányolt kifejezésre. A “Tiszteld apádat és anyádat!” nem függ a gazdasági rendszertől vagy bizonyos téren uralkodó feltételektől vagy társadalmi elfogadottságtól. A szülők tisztelete örökérvényű parancsolat, csakúgy, mint a szülőket terhelő micvá: “…mondd el (az isteni igét) fiaidnak!” A család, melynek keretében e két micvá megvalósításra kerül, maga is örök.

 

A család a zsidóság magva, elsődleges intézménye, fiataljaink első és legfontosabb iskolája s kultúrörökségünk továbbadásának fő eszköze. Az iskola (vallási iskolát is beleértve), az imaház, effektíve minden közintézmény csak kisegítője a családnak.

 

Ezek az intézmények eltűnhetnek, de míg a család él és virágzik, azok is újjáépülhetnek. Ezzel szemben, ha mindazon intézmények virágzanak, s csak a családot hagyjuk szétporladni és elsenyvedni, akkor igen nehéz időknek nézhetünk elébe.

  • Küldés emailben

Fejezetek