Antiszemitizmus és a zsidó lét

Függ-e a zsidóság fennmaradása az antiszemitizmustól? Nem a zsidóüldözések voltak a zsidó nép megmaradásának fő okozói? Úgy tűnik, hogy valahányszor a zsidók szabadságot élveznek, levetik zsidó létüket, és megpróbálnak beolvadni a környező népbe. Nem egyszer említik, hogy a nagy zsidó vallási és kultúrkincsek a gettó termékei, hol a zsidók nem járhattak egyetemekre, s nem tanulhattak szabad foglalkozásokat; de mikor a gettó falai leomlottak, a zsidók oly lelkesedéssel vettek részt a gazdanépek kultúrájában, hogy egyben elveszítették zsidó kultúrörökségüket.

De mindebből valóban az következik-e, hogy egy szomorú választás előtt állunk: üldöztetés és kulturális fénykor egyfelől – és szabadság meg szellemi hanyatlás másfelől? Fontos megjegyezni, hogy Hitlerig minden zsidó szabadon menekülhetett az üldözések elől, ha akart. Ha magára vette a keresztet (vagy a félholdat), élete és biztonsága szavatolva volt, és anyagi helyzete is megerősödhetett. Látjuk hát, hogy nem az üldöztetések tartották fenn a szilárd kapcsolatot a zsidók és a zsidóság között. Az üldözések fullánkját mindig lehetett az áttérés mézével enyhíteni. De a zsidók, kevés kivétellel, megvetéssel utasították el ezt a “mézet”. Csak Hitler jövetelével maradt a zsidó kiút nélkül.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy a liberális, nyugati államrendekben, mint a Hitler előtti Németországban, a zsidók ijesztő tömegekben asszimilálódtak. Az amerikai tapasztalat sem megnyugtatóbb. Nézzük azt a rövid mondatot, melyet a Rebbe a Tánjában, a chábád chászidizmusfőművében írt!

A “bolond szellemet” tárgyalva, mely az embert bűnbe viszi, a chábád megalapítója megmagyarázta, hogy a “bolondság” nem más, mint az ember önámítása, mikor azzal hitegeti magát, hogy “még zsidó maradt”, mert tettei nem ejtettek csorbát “zsidó voltán”. Ha egy “bolond” bűnre vetemedik, azzal mentegetőzik, hogy meggyőzi önmagát: ha bűnözött, akkor is “jó zsidó” maradt. De, folytatta Rabbi Sneur Zálmán, a dolog nem így áll. Minden további bűntettel, amit az ember elkövet, szakít egyet a fonálon, mely Istenhez köti – míg végül a fonál teljesen elszakad.

A chábád dinasztia alapítója, az első Lubavicsi Rebbe azután hangsúlyozta, hogy valahányszor egy zsidó önámítás nélkül erkölcsi elhatározás előtt áll, valahányszor határozottan választania kell kitérés és mártírium között, mindig hajlandó lesz életét áldozni, semhogy elhagyja zsidóságát. Teljesen világos előtte, hogy mihelyt vallást változtat, már nem lehet zsidó, és ez a lehetőség elfogadhatatlan lesz számára.

Csak kevésbé döntő elhatározások esetén, melyek szerinte nem fenyegetik zsidó voltát, hagyja valaki, hogy a “bolond szellemnek” engedjen. “Na és ha elhagyom ezt a micvát, vagy megfeledkezem egy másikról – mondja magában -, attól még zsidó maradok!” Ahol nagy zsidóüldözések folytak, a kitérés nem nagyon vonzotta a zsidókat, mert tüstént felismerték annak jelentőségét. Minden erejükkel ragaszkodtak a zsidósághoz, mert a másik lehetőség elképzelhetetlen volt számukra. Erélyesen és büszkén kiálltak zsidóságuk mellett, büszkén és lelkiekben gazdagon élték ki azt, s végül túlélték üldözőiket.

Amikor már késő

Ezzel szemben az asszimiláció országaiban a választás egyáltalán nem oly világos. A zsidó értékek lemorzsolódása fokozatos folyamat; az asszimiláció beszivárgása oly finom és láthatatlan, hogy egy bizonyos stádiumban alig lehet észrevenni. A folyamat egy egész nemzedéket vagy még többet ölelhet fel. Csak mikor a fiú vagy a leány egy nem zsidót hoz a házhoz, kivel meg akar esküdni, akkor veszi észre az “elrugaszkodott” zsidó, mi történt zsidóságával, csakhogy akkor már késő.

Látszólag úgy tűnik, hogy a zsidóság tényleg inkább a zsidóüldözések országaiban maradt fenn, hol a zsidónak egyetlen választása volt, hogy elhagyja ősi vallását, és az uralkodó vallást veszi fel, vagy sem. A cári Oroszország elnyomatásában virágzott a zsidóság, míg a “szabadság, egyenlőség, testvériség” Franciaországában felmorzsolódott, de ez nem jelenti azt, hogy a diktatórikus légkör kedvez a zsidónak – vagy a zsidóságnak. Üldöztetés és elnyomatás nem jó termőföld egy magas fokú irodalom vagy vallás számára. Az elnyomás elsenyveszt. Az egyént, ki vallása miatt szenvedni kénytelen, a szenvedés megtisztíthatja, de az egyszerű emberek nagy többsége semmi pozitívumot sem láthat az elnyomatásban. Negatív tényezők nem szülhetnek pozitív eredményeket. A zsidó élet virágzása Közép-Európában, majd Lengyelországban és Litvániában több száz évvel ezelőtt, nem külső nyomás eredménye volt, hanem belső energiából fakadt.

A gettó falainak leomlása, a valláskülönbség nélküli polgárjogok biztosítása nem feltétlenül veszélyezteti a zsidóság fennmmaradását, de mégis nagy erőpróba elé állítja a zsidót és a zsidóságot. Az Auschwitz előtti zsidóüldözések során a zsidó világosabban ismerte fel hitehagyásának következményeit, mint azokban az országokban, hol senki nem követelt tőle kitérést “szabadsága” fejében. De a szabad körülmények közötti öntudathiány orvossága nem az, hogy visszatérjünk a gettóba, hanem hogy megerősítsük magunkban azt a tudatot, hogy nincs olyan tett vagy erkölcsi elhatározás, melynek a magunk és utódaink zsidóságának megőrzése szempontjából ne lenne jelentősége.