Emlékezzünk a halra, melyet Egyiptomban ettünk ingyen, az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára és a fokhagymára… (4Mózes 11:5)
A Beháálotchá hetiszakasz elbeszéli, hogy a zsidók közé vegyülő „gyülevész nép” (héberül erev ráv) nem elégszik meg az égből hulló mannával, és húst követel. Bölcseink úgy magyarázzák a fentieket, hogy hat ízt (hal, uborka, dinnye, póré-, vörös- és fokhagyma) nem lehetett érezni a mannában, melyben máskülönben minden egyéb étel íze fellelhető volt.
Rabbijaink a halfogyasztást a szombati örömforrások közé sorolják, és bár a nem tartozik a micvák közé a szombati lakomán feltálalt hal elfogyasztása, mégis általánosan elterjedt szokásról van szó, melyről már több alkalommal írtunk. Most a szombat és a hal közti kapcsolat egy újabb aspektusát mutatjuk be olvasóinknak.
A halat, ellentétben a négylábúakkal, vagy a baromfiakkal, nem szükséges meghatározott módon levágni és kivéreztetni. A rituális vágás, a sechitá szükségességének egyik alapvető magyarázata az, hogy az állatot hirtelen választja el a levegőtől és a földi léttől, ahogyan a zsidók számára is szükséges, hogy készek legyenek saját állati természetüket megsemmisíteni. Ha képesek vagyunk állati késztetéseinket és ösztöneinket legyőzni, ha nem vetjük alá magunkat a materiális vágyaknak, hanem elfojtjuk azokat, akkor állunk készen a következő lépésre, vagyis arra, hogy a materiális világot a szentség szintjére tudjuk emelni. Ez történik akkor is, amikor az ember kóser húst fogyaszt: az anyagi, az állati, a hús magasabb spirituális szintre kerül a micvák által.
A hal azonban eltér a többi állattól. Azt mondják bölcseink, hogy a hal olyan, mint népünk legnagyobbjai, azok, akik teljes életüket szentségben élik le. Nekik nem kell magukat elhatárolniuk az anyagi környezettől, mert teljesen másik világban, „a Tóra tengerében” élnek. Ahogy a többi állat, úgy a hal is kénytelen engedni a materiális késztetéseknek, ám ezt a többi állattól merőben eltérő környezetben teszi. Az igen magas szinten álló, szent embereknek szintén vannak materiális, földi, emberi szükségletei, ám a környezet, amiben ezek megnyilvánulnak, eltér attól, melyben az átlagos emberek élnek. Amikor esznek, vagy isznak, akkor is átitatja őket a Tóra szentsége.
Szombaton azonban minden zsidóban ott van a nesámá jeterá, az a lélek, mely szombaton hozzáadódik az ember lelkéhez (ennek eltávozását jelzi többek között a szombatot búcsúztató hávdálá szertartás). Ez a lélek lehetővé teszi számunkra, hogy úgy élvezhessük például a lakomákat, hogy közben a spiritualitás magasabb fokán állunk. Ezért van az, hogy a fizikai örömök a szombati micvák közé tartoznak. Ezt a magasabb szintű szentséget szimbolizálja számunkra a hal, melynek nincsen szüksége arra, hogy rituális vágás által válasszuk el őket ettől a világtól, elég, ha csupán kihúzzuk őket a vízből.
A halakról azt is mondják bölcseink, hogy nem fog rajtuk a szemmel verés (ájin hárá, a.m. rossz szem). A szemmel verés zsidó koncepciója szerint az embernek nem szabad túlságosan nagy dobra vernie a jó dolgokat az életében (legyenek azok anyagiak vagy szellemiek), mert az esetleg negatív erőket vonzhat. (Nagyon is megfogható, materiális példával: ha az ember túl sokat mutogatja a gazdagságát és dicsekszik azzal, hogy mennyi adományt ad, azzal magára vonhatja olyan emberek figyelmét, akik kihasználják őt.) Világunkban a jó és a rossz, a fény és a sötét keveredik. Miközben jót teszünk, azzal kockáztatjuk azt is, hogy a gonosz erőit tápláljuk. E problémára jelent megoldást a szerénység. A vízben azonban a zsidó gondolkodás szerint nincs jelen ez a fajta dualitás. A víz körbeveszi a benne élőket és mindennel ellátja őket, így a víz a tiszta szeretet szimbóluma. Ilyen környezetben nem létezhet szemmel verés és nincs szükség arra, hogy a benne élők takargassák a jó szerencséjüket. (Forrás: OU)
Alábbi összeállításunkban az oldalunkon korábban megjelent halas receptek közül szedtünk össze egy csokorra – vagy jó néhány szombatra – valót: