SZÁZ GYEREK – EZER ÉV
„Láttam, hogy van egy rossz dolog a nap alatt, amely elhatalmasodhat az emberen. Ha Isten valakinek gazdagságot, kincseket és tekintélyt ad, s nem hiányzik neki semmi sem, bármit kívánhat, de Isten mégsem engedi meg, hogy élvezze mindezt, hanem egy idegen élvezi – ez hiábavaló és fájdalmasan rossz dolog.” (Kohelet 6,1-2)
A Kohelet folytatja az élet nehézségeinek felsorolását. Míg az előzőekben olyanról írt, akinek ugyan született gyermeke, de vagyonát elvesztette – ebben a fejezetben pedig olyanról, akinek nagy a vagyona, de az mit sem ér, hiszen gyermektelen, s nincs ki örökölje.
Rási megjegyzi, hogy a Prédikátor nem feltétlenül utód nélküli emberről ír, hanem olyanról, aki maga nem tudja élvezni vagyonát, s leginkább azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet mások kisemmizésével gyarapítani a vagyont. Szfornó ehhez még azt is hozzáteszi, hogy az ilyen rendszerint a rokonaival sincs jóban, aminek az is lehet a következménye, hogy a vagyont idegenek öröklik.
A gyermektelen örököse a feleség, és ha az újból férjhez megy, akkor annak a férje „az idegen” lesz a nagy vagyon élvezője. (Alsech) És ez az, ami – a Kohelet szerint – fájdalmasan rossz.
Megemlít egy olyan esetet, amikor a gazdag embernek ugyan van sok gyereke („ha száz gyereke születik is”), ráadásul még hosszú életű is, de még sincs jó élete, mivel folyton elégedetlen, mert egyre csak többet akar szerezni magának. A vége aztán az, hogy – mivel útonállók ölték meg, és a kutyák falták fel tetemét (Rási), vagy a tengerbe fulladt (Joszéf Kara) – még rendesen el sem lehetett temetni. Ez esetben a Kohelet arra a következtetésre jut, hogy „jobb az elvetéltnek, mint neki, mert az legalább megtakarította az élet szenvedéseit”. (Almozninó)
A Koheletre írott Midrás rábá, Ácháv ben Omrira, Izrael királyára alkalmazza az utóbbi verset. Áchávnak, a hagyomány szerint, 140 fia volt (csupán a fővárosban, Somronban élt 70, ugyanennyi Jizreelben – Torá Tmimá) és hosszú életet is élt, de mégsem élvezte azt, sem pedig óriási vagyonát. Ezt onnan tudjuk, hogy ismert, mennyire kívánta Navot szőlejét, és még justizmordot is képes volt elkövetni, hogy megszerezze magának. Végül is csúfos halált szenvedett, mert amikor elesett a harctéren, kutyák nyalták fel vérét. (1Királyok 21)
Mordecháj Zér-Kávod, Kohelet kommentárjában (Dáát Mikrá), egy olyan jómódú emberről szól, aki elszegényedett, de mivel jómódhoz szokott, ezt sokkal nehezebben viseli el, mint az, aki eredetileg is szegény volt. Zér-Kávod megkérdőjelezi a Midrás Áchávra vonatkozó megállapítását, mivel a királyt végül is eltemették Somronban. (1Királyok 22,37) Ezért Zér-Kávod úgy értelmezi, hogy nem kap – az ilyen elszegényedett gazdag – hozzá méltó pompás temetést, díszes ruhákban, illatos fűszerek égetésével, és nem építenek neki méltó sírboltot, hanem csak egyszerű temetésben részesül.
„Élhet valaki kétezer évig is, ha nem tud gyönyörködni a jóban. Végül is egy helyre kerül mindenki.” (Uo. 6,6)
A kétezer év, természetesen költői túlzás, hiszen a Biblia legöregebbje, Metusálách (Matuzsálem) is csak 969 évet élt. A versben említett kétezer év, szó szerint: kétszer ezer év, – Ibn Ezra szerint – ezerszer ezer, vagyis millió év, ami által a túlzás még költőibbé válik.
A vers vége, a már említett elvetélt magzatra vonatkozik, ugyanoda kerül ő is, ahová a csalódásokat megélt ember. A Midrás erre egy találó hasonlatot mond el.
Egy hajó megérkezik a kikötőbe, s az utasok egy része partra száll, hogy a városban jókat egyen-igyon és szórakozzék. Az egyik – hajón maradó – utas a városból visszatérő barátját arra kérte, mesélje el, mi minden szépet látott. Az beszámolt a látottakról, s akkor megkérdezte a barát: S mindezt élvezted is? A városban járt közölte, hogy nem, mire a barát megjegyezte, akkor jobb is, hogy a hajón maradt.
„Az ember minden fáradozása a szájáért van, (vagyis a szájába megy) de a lélek csak nem telik be. Mert mi előnye van a bölcsnek az ostobával szemben, és a szegénynek, aki megállja a helyét az életben?” (Uo. 6,6-7)
Az élet küzdelmei legfőképp a megélhetés miatt vannak. A Kohelet felfedezi az „egyenlőséget” a gazdag, de elégedetlen, valamint a szegény ember között. Egyiknek sem jó. Ibn Ezra megjegyzi, hogy a gazdag ember, lett légyen bármekkora vagyona is, csak gabonát eszik (ahogy ma mondanák: ő sem eszik két kanállal). A szegény viszont, aki a jég hátán is képes megélni – mennyivel rosszabb neki, mint az örökké panaszkodó, mindig elégedetlenkedő gazdagnak? (Rási, Kara és Ibn Ezra)
A szegény, „aki megállja helyét”, és akinek helyzeti előnyét – nem tudni kivel szemben – a Kohelet megkérdőjelezi, inkább szakmát tanul, mint kereskedik, megszívlelve a Midrás tanácsát. A Midrás azt tanácsolja, hogy a szegény ember tanuljon szakmát és az Örökkévaló biztosítja megélhetését. A Tórá Tmimá még azt is hozzáfűzi, hogy a mesterember jövedelme mindig biztosabb, mint a kereskedőé. A Talmudban olvasható, hogy egyszer egy hét évig tartó éhínség pusztított, de a mesteremberek akkor sem nélkülöztek. (Szánhedrin 7)
„Többet ér az, amit a szem lát, mint ami után sóvárog a lélek. (De) ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés” (Uo. 6,9)
A lélek sosem telik be, az ember mindig többre vágyik, de – véli a Kohelet – jobb a kézzelfogható és szemmel látható, mint soha el nem érhető dolgokról ábrándozni.
Egy más értelmezés szerint ez a vers, tulajdonképpen, a bölcs és az ostoba közötti párbeszéd. Az ostoba megkérdőjelezi a bölcs szerepének fontosságát, hogy mi szükség van a szellemi tevékenységre, a meditálásra? A bölcs viszont azt magyarázza az ostobának, hogy az ember éppen attól ember, hogy lelke van, ami végeredményben megkülönbözteti minden más élőlénytől. (Méám Loéz)
Az eredeti felfogásáról híres tanaita, Simon ben Lakis, ezt a salamoni mondást is egyéni módon értelmezi. (A „többet ér” szó szerint azt jelenti: jobb.) „Jobb egy nő látványa, mint maga az aktus.” (Jomá 74b) A kommentátorok ezt a mondást viszont akként magyarázzák, hogy a „látvány” az, ami tartós. (Tórá Tmimá) Steinzalz rabbi – Talmud magyarázatában – azt állítja, hogy nagyon kell vigyázni hova néz és mit lát meg a zsidó ember, mert a „látvány” vétkes gondolatokat szül.
Ehhez kapcsolódik az a talmudi tétel is, miszerint a „vétkes gondolat súlyosabb (elbírálás alá esik), mint maga a vétek.” (Jomá 29a)
„Jobb a becsületes név az illatos olajnál, és a halál napja a születés napjánál. Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak, hiszen ez lesz a vége minden embernek. Szívlelje meg ezt, aki él! Többet ér (szó szerint: jobb) a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett (vagy ellenére) jobb lesz a szív. A bölcsek a gyász házára gondolnak, míg az ostobák a vigaloméra. Jobb a bölcsek dorgálását hallgatni, mint az ostobák énekét. Mert olyan az ostoba nevetése, mint a tövis ropogása a fazék alatt. Ez is hiábavalóság!” (Kohelet 7,1-6)
Mi jó az embernek? Hogyan viselkedjék? Mennyiben ura sorsának? A Kohelet felteszi a kérdéseket, de válaszai egyrészt pesszimisták, másrészt igencsak ellentmondásosak. Bölcseink e két ok miatt fontolgatták a Kohelet indexre tételét. Ettől elálltak, miután az ellentmondásokat kimagyarázták. Magyar nyelven a nehézséget még csak fokozza, hogy különféle fordítások léteznek, amelyek közül, valójában, egyik sem adja vissza a szöveg eredeti értelmét. Például ez a vers: „Jobb a bánat a nevetésnél, mert szomorú arc mellett felvidul a szív” – Bárány József kecskeméti rabbi fordítása (1906; Makkabi Kiadó reprint kiadás 1994). Vagy: „Jobb a bánat, mint a nevetés, ha szomorú arcnál is víg marad a szív.” – Dr. Edelstein Bernát fordítása (Szentírás a család és az iskola részére, Dr. Frenkel Bernát szerkesztésében és kiadásában, 1927-30).
Végül: „Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobb lesz a szív” – Biblia, a magyarországi egyházak ökumenikus tanácsának bibliafordító szakbizottságának fordítása. (Református zsinati iroda sajtóosztály kiadása.)
Hasonló a helyzet a kommentátoroknál is. Ők is többféleképp magyarázzák. Egyesek a bánatot haragnak értelmezik, a szomorú arcot szigorú arckifejezésnek. A Midrás, például, azt olvassa ki ebből, hogy Salamon – eme mondással – apja, Dávid viselkedésére utal, aki idősebbik fiával, Adonijáhuval, kesztyűs kézzel bánt, de az királyi allűrjeivel – apja hatalmára tört – végül is elnyerte megérdemelt büntetését. Ha apám szigorú lett volna vele – mondja Salamon – vagyis komor arcot mutatott volna neki, a baj nem történt volna meg. (Midrás Kohelet)
„Jobb a becsületes név az illatos olajnál…” (Uo.) Zér-Kávod szerint ezt a verset a halottasházban szokták idézni, amikor az elhunyt érdemeit méltatják, értve ez alatt azt, hogy az illatos olaj illata elpárologhat, de a jó hírnév sokáig fennmarad.
A „szomorú arc – vidám szív” meglehetősen vitatott mondás haszid interpretációja fejre állítja a gondolat értelmezését. Egy, Báál-Sém-Tovnak tulajdonított magyarázat szerint, csak az olyan bánat (harag) jó, elfogadható, amikor a bánat csak kívülről mutatkozik meg, de közben a szív vidám, s nem vesz részt az arc által kifejezett haragban. (Mácrénu Hájásán)
„Jobb a bölcsek dorgálását hallgatni…” (Uo.) Az eredeti héber szöveg úgy is értelmezhető, hogy jobb a dorgálást hallgatni egy olyan valakitől (bölcstől), aki ismeri „az ostobák énekét”, vagyis aki kiismeri magát a világ dolgaiban is.
Reb Smelke, amikor Nikolsburgban, rabbiként, első beszédét tartotta, kiderült, hogy nemcsak a Talmudban és a Tóra-ismeretekben jártas, hanem a világi dolgokban, a különféle tudományokban, de még a nem zsidó irodalomban is. Amikor arról faggatták, miért tartja ezeket az ismereteket szükségesnek, a Kohelet fent idézett versére utalt.
– Jobb olyan embertől hallani az erkölcsprédikációt – magyarázta –, akinek világi műveltsége is van, mert így a hívek nem mondhatják, hogy rabbijuk egy tudatlan, műveletlen alak. Neki tudnia kell ezt is, azt is.
A vers egyik értelmezése szerint, ez olyan valakire vonatkozik, aki belátja a bölcs dorgálásának jogosságát, s ennek megfelelően cselekszik.
Egyszer Nagy Sándor meglátogatott egy olyan tartományt, ahol az uralom a nők (amazonok) kezében volt. A város határában, a fogadására kivonult küldöttség a következő szavakkal fogadta a hadvezért: Ha háborúzol velünk és legyőzöl bennünket, az egész világ azt mondja majd rólad, hogy nagy hős vagy, asszonyokat győztél le! Ha viszont mi győzünk le téged, elterjed a híre, hogy Nagy Sándort a nők győzték le…
Távozván a városból, a városkapura írta: Én, Nagy Sándor, bolond voltam, amikor idejöttem és a nők szavára hallgattam… (Vájikrá rábá 27)
„… mint a tövis ropogása a fazék alatt.” (Uo.) Ez a hasonlat a tudatlan, de nagyhangú ostobáról szól, aki semmitmondó véleményét hangerővel ellensúlyozza, ellentétben a nagy tudású Talmud-bölccsel, aki halk szavakkal és szerényen adja tovább tudását. Ez tehát olyan, mint amikor a kóró hangos ropogással ég, ellentétben a lassan és csendesen égő hasábfával.
A Midrás (Brésit rábá 15) egy hasonló értelmű magyarázattal egészíti ki ezt a gondolatot a gyümölcsfák és a terméketlen fák hasonlattal. E szerint, amikor erősen fúj a szél, a gyümölcsfák nem hallatnak hangot, ellentétben a terméketlen fákkal. S amikor megkérdik őket, miért „hallgatnak” a gyümölcsfák azzal érvelnek, hogy nekik nem kell beszélniük, mivel gyümölcseik tanúskodnak létükről.
„Ne légy hirtelen haragú, mert a bosszankodás az ostobák szívében tanyázik. Ne mondd azt, hogy miért voltak jobbak a hajdani napok a mostaniaknál, mert nem okos dolog ilyet kérdezni… oltalom a bölcsesség, akárcsak a pénz, de jó tudni, hogy a bölcsesség élteti azokat, akiknek van… Sok mindent láttam hiábavaló életemben. Van olyan igaz ember, aki elvész igaza mellett és van olyan gonosz, aki sokáig él, pedig rossz. Ne légy fölöttébb igaz és ne okoskodj sokat, miért pusztulnál bele! Ne gonoszkodj és ne légy esztelen, mert miért halnál meg idő előtt.” (Kohelet 7,9-17)
A Kohelet tapasztalatból tudja, hogy a harag rossz tanácsadó, nem oldja meg a problémákat, így azt tanácsolja, legyünk mértéktartók a haragban, uralkodjunk magunkon. Sajnálatos módon azt már nem közli, miként lehet a haragot legyűrni.
A Midrásban – ebben a témakörben – két történet található.
Egyszer egy perzsa férfi, akinek szándékában állt a zsidó vallásba betérni, felkereste a neves babilóniai Talmud-bölcset, Rávot (Abba Aricha), tanítaná meg neki a Tórát. Rév elfogadta a felkérést, s elsőként az alef-bétet (héber ábécé) kezdte neki tanítani.
– Mondd, alef, mondd, bét – kezdte az oktatást a rabbi – mutatván neki a betűket.
– Ki mondja, hogy ez tényleg alef, az meg bét? – okoskodott a perzsa.
Rév megdühödött és elzavarta „tanítványát”.
Ekkor a perzsa elment Smuélhoz, ugyanazzal a kéréssel, aki ugyancsak elvállalta tanítását. Smuél ugyanolyan módon fogott hozzá, a perzsa meg ugyanazt a kérdést tette fel, mint Révnek. Smuel viszont ekkor jól meghúzta a fülét.
– Jaj, a fülem – üvöltött fájdalmában a perzsa.
– Ki mondta, hogy ez egy fül egyáltalán? – kérdezte némi gúnnyal Smuel.
– Az egész világ tudja, hogy ez egy fül – nyögte a perzsa.
– Az egész világ pedig azt is tudja, hogy ez alef, az meg bét – válaszolt Smuel.
Ettől kezdve a perzsa már nem vitatkozott többet, elfogadta, ahogy tanították őt.
A Midrás e történettel illusztrálta, hogy többet ér a türelem, és a türelmetlenséggel nem lehet eredményt elérni. Sámmáj és Hillél esetében is olvashattunk hasonló történetet. (Sábát 31)
A másik midrási történet is igen tanulságos.
Ákilás (Aquilla), egy előkelő római család sarja, betért a zsidóságba. Tanulmányai során állandó kételyei merültek fel, és kérdések özönével árasztotta el mestereit. Többek között arról faggatta Eliezert, miként lehetséges az, ha Isten annyira szereti a prozelitákat, hogy akkor csupán csak kenyeret és ruhát ad nekik? (5Mózes 10,10)
– Hát semmibe veszed azt, amit Jákob ősapánk mondott? – kérdezte megrovóan Eliezer – hogy„… és ad nekem (az Örökkévaló) betevő falatot és öltözet ruhát”. (1Mózes)
Ákilás – jómódú ember lévén, akinek nemigen volt szüksége „isteni kenyérre és ruhára” – nem fogadta el ezt a magyarázatot, ezért rabbi Jósuának is feltette ugyanezt a kérdést. Jósua nyugodt szavakkal elmagyarázta neki, hogy nem kell mindent szó szerint érteni, mert ebben az esetben a „kenyér” a Tóra, a „ruha” alatt pedig a megbecsülést, az elismerést kell érteni.
– Így már egészen más – mondta Ákilás, aki többé már nem faggatta e kérdésben mestereit.
Minden nemzedék jellemző sajátossága, hogy azt hiszi, hogy valamikor jobb volt. A Talmud szerint, „ha eleink angyalok voltak, akkor mi emberek vagyunk. Ha, viszont, az elődök voltak emberek, akkor mi, éppencsak szamarak vagyunk, és még csak nem is olyan, mint rabbi Pinchász ben Jáir szamara (amelyik egy különlegesen intelligens és „vallásos” szamár volt). (Sábát 112b)
A Talmud egy sajátos szempontból közelíti meg a nemzedékek közötti különbségeket. „Ne mondja az ember: hogyan fogadhatom el valamely rabbi ítéletét, döntőbíráskodását? Van ő olyan képességű, mint Mózes és Áron, vagy Eldád és Médád?
(El kell fogadni mivel) „Jerubál (Gideon) a maga idejében olyan volt, mint Mózes az ő idejében, Bödán (Sámson), a maga korában olyan, mint Áron főpap a saját korában és Jiftách, az ő nemzedékében, mint Sámuel, a próféta, a sajátjában. Nincs más választás, mint az a bíró, aki éppen most él, a jelen nemzedékben.” (Ros Hásáná, 25b)
A továbbiakban a Kohelet, a szenvedő igaz és a világát élő gonosz örök ellentmondását feszegeti. Az általa ajánlott megoldás: „ne légy fölöttébb igaz” – nemigen illik bele a Kohelet kialakította világképbe, ezért a kommentátorok sora más-más értelmezést ad ennek a kijelentésnek.
Zér-Kávod szerint „elképzelhetetlen, hogy a Kohelet, aki panaszkodik a társadalmi igazságtalanságokra, ezt a tanácsot adja”. Szerinte a Kohelet inkább azok véleményét hangoztatja, akik keserűek amiatt, hogy „van olyan igaz ember, aki elvész igaza mellett”.
Rási – a Talmud alapján – más oldalról közelít. Az igaz ember – mondja – aki „elvész igaza mellett”, olyan cádik, aki akkor is kitart igaza mellett, ha „elvész”. A példa erre Joszi ben Faxus, a kohanita. Az orvosok közölték vele, hogy a lábán lévő rákos daganat miatt amputálni kell azt, életét csak így menthetik meg. Joszi, az őt műtő orvost arra kérte, szóljon neki, amikor már csak egy szál köti össze a lábát a testével. Az orvos teljesítette kérését, és ekkor Joszi magához hívta fiát, Nechunját, és közölte vele, fel van mentve az ápolása alól (ti. egy kohanitának nem szabad holttesttel, de még egy levágott testrésszel sem érintkeznie), majd arra kérte, távozzék. Erre mondták a bölcsek, hogy Joszira igazán vonatkozik a Koheletnek ezen mondása, miszerint az igaz ember elvész, de igazsága megmarad… (Jeruzsálemi Talmud, Názir, 7,1)
A „ne légy szerfölött igaz”, vagyis ne légy túl nagy cádik – a Midrás szerint – Saul királyra értendő, aki humánus meggondolások alapján kérdőjelezte meg az isteni parancsot, az Ámálék elleni büntető hadjárat ügyében.
„Amikor kapta a parancsot, hogy támadja meg Ámálékot és semmisítse meg, Saul azon elmélkedett, hogy ha a férfiak vétkesek is, de mit vétettek az amalekita asszonyok, gyerekek és a nyáj? Ekkor egy égi hang hallatszott „ne légy szerfölött igaz”, vagyis ne gondold, hogy igazságosabb vagy, mint a Teremtő…”
A „ne légy szerfölött igaz” akként is érthető, hogy ne légy túl nagy cádik, mert ez majdnem mindig képmutatáshoz vezet. A Talmud, egy idevágó hasonlattal világítja meg, hogyan lehet valaki „bolond haszid”, vagyis olyan jámbor, aki vagy tetteti a jámborságot, vagy pedig butaságával emberéletet veszélyeztet. A talmudi példa szerint, tehát, ez egy olyan haszid, akinek a szeme láttára fullad a folyóba egy nő, de nem próbálja kimenteni, mondván, nem illik odanézni, mivel valószínű, hogy a nő hiányos öltözékben van (vagy még talán abban sem…) (Szóta, 21.)
Miért van az, hogy egy rossz, gonosz ember élheti világát, és Isten nem bünteti meg – teszi fel a kérdést a Midrás.
Ennek három oka van:
Az egyik, hogy Isten várakozó álláspontra helyezkedik, hátha jó útra tér. A másik, hátha lesznek olyan érdemei, amiket Isten ezen a világon akar megjutalmazni. Harmadszor pedig, hátha jó gyerekei lesznek. Meg is említ a Midrás három olyan példát, amikor rossz ember gyerekéből cádik lett. Ilyen volt Ácház király, az ő fia volt Hizkijáhu, Ámon királyé Josijáhu és Siminek leszármazottja volt Mordecháj.
„Ne gonoszkodj és ne okoskodj.” A Talmud felteszi a kérdést, mit jelent az, hogy ne gonoszkodj „sokat”? Vajon keveset lehet? Erre ezt a példát hozza fel: ne forduljon elő, hogy valaki, aki fokhagymát evett, aminek messziről érezhető a szaga, továbbra is eszik fokhagymát, gondolván, már úgyis mindegy… (Sábát 31) Tehát: ne gondolja senki, ha már vétkeztem egyszer, most már mindegy. Ez nem így van. Hagyjon fel a „fokhagymaevéssel”, s akkor majd fokozatosan elszáll a rossz szag, azaz ha felhagy a vétkezéssel, lassan rátérhet a megtérés útjára…
„Ne okoskodj”, ne gondold, hogy Istennél jobban tudod, mit és hogyan kell tenni.
Ne végy magadra olyan szigorításokat – mondja Szfornó – amiket a Tóra nem ír elő és nem vár el. Hasonló értelemben szól Maimonides is, aki a fölösleges böjtök és önsanyargatások felvállalásáról mondja ugyanezt, s vannak, akik azt hiszik, ettől válnak igazi cádikokká.
„Mindent megpróbáltam a bölcsességért; már-már azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, pedig távol voltam tőle. Távol van, ami van és nagyon mélyen; ki tudná megtalálni? Arra fordítottam figyelmemet, hogy kutassak, vizsgálódjak és mérlegeljek és felismerjem, hogy az oktalanság vétek és a tévelygés esztelenség. Úgy találom, hogy a halálnál is keserűbb az (olyan) asszony, aki mint a kelepce; a szíve háló, kezei meg bilincsek. Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle, de a vétkes a foglya lesz…” (Kohelet 7,23-27)
A Prédikátor gondolatmenetét mély bölcsesség jellemzi. Ez magától értetődő, hiszen – mint azt már az előbbiekben megtudtuk – a hagyomány a bölcs Salamonnal azonosítja a Kohelet szerzőjét. A bölcsesség pedig kiemeli, egyben elkülöníti a királyt a köznéptől, nem különben az élvhajhászó, csak a mának élő ún. nemesektől.
Természetesen ez a nemesség nagyban különbözött a mai értelemben vett nemességtől. Az ókori zsidó államban a „született”, egyben öröklött nemesség alatt a Lévi törzséből származó, kohaniták értendők. Ez a réteg, korábban, laza törzsi szövetségben, a néptől kapott adományokból, tizedekből tengette életét, és csak Salamon korában, a Szentély felépülése után gazdagodott meg, és vált a nép vezető erejévé. Ily módon a kohanitákat illette az adószedés joga, s egyben kötelezettsége. Az adók nagy részét a királyi kincstárba kellett befizetniük, de behajtása biztosította az ő meggazdagodásukat is. A későbbi idők leírásából ismertté vált, hogy ennek a kornak leggyűlöltebb alakja a kincstárnok, Adorám volt.
A Kohelet abban reménykedik, hogy elérte az áhított bölcsességet, de rádöbbent, hogy valójában mégiscsak messze maradt tőle. De vajon miként derült ez ki számára?
Egyrészt a dolgok természetes rendjéből. Minél okosabb, bölcsebb, tanultabb, tapasztaltabb valaki, annál inkább tudatára ébred, milyen keveset tud, mily kevéssé bölcs még. Ibn Ezra szerint e vers úgy is értelmezhető, hogy bár a bölcsesség nehezen elérhető, a Kohelet elmondhatja, hogy az ő erőfeszítései eredményeként eljutott a bölcsesség elérhető fokára.
A „vörös tehén” (melynek hamuja egyszerre tisztítja meg a tisztátalanokat és teszi tisztátalanná a vele való foglalatoskodót. Lásd N. Kraus: Az ősi forrás: Heti Szidrák, Bp. 1990, 207-209 old.) misztériumának, ellentmondásos jelensége Salamon bölcsességének határait is felfedte. Erre mondta Salamon, a Midrás szerint, hogy „távol áll tőle”.
Érdekes, hogy egyes kommentátorok azt is kiszámították, hogy a „vörös tehén” és a „távol áll” héber betűinek számértéke azonos, azaz 341. Ez arra enged következtetni, hogy a kettő között összefüggés lehetséges.
A csípős nyelvéről ismert reb Mendele, a kocki rebbe megjegyezte: Ha valaki azt hiszi magáról, hogy bölcs – ez a legbiztosabb jele annak, hogy igencsak „távol áll” tőle.
„Az oktalanság – vétek” – állítja a Kohelet, majd a „tárgyra tér”, és a nőkről fejti ki véleményét, méghozzá általánosságban, nem egyes nőkről szólva. Mi késztethette Salamont, akinek ezer felesége volt, és akinek a világirodalom legszebb szerelmi líráját, az Énekek Énekét köszönhetjük, hogy arra a következtetésre jusson: „az asszony olyan, mint a kelepce, a szíve háló, kezei bilincsek.” Hacsak az nem, hogy ezt a könyvét már öreg korában írta, az Énekek Énekét pedig ifjú éveiben.
Kommentátorok sora próbálja megfejteni a rejtélyt, miért jellemezte Salamon – aki igazán nem állt nőgyűlölő hírében – a „halálnál is keserűbb”-nek őket?
A Midrás szerint azért rosszabb a nő a halálnál, mert viselkedésével romlásba viszi a férjét. „Miért? Azért, mert olyan dolgokat követel a férjétől, amit annak nem áll módjában nyújtani, és a végén keserves halálát okozza.”
A Tórá Tmimá szerint a „keserves halál” alatt epeömlést kell érteni. Ti. ez lesz a szegény férj vége, a sok gond és szívfájdalom után, hogy nem tudja felesége kívánságait teljesíteni. (Kohelet rábá)
A Talmud, melynek egyik bölcse a pokolhoz hasonlítja a nőket, azzal kommentálja az említett salamoni verset: „No, nézd csak, menynyire rossz egy rossz asszony, akár szó szerint kell a verset érteni, akár a pokolra vonatkozik, amihez az Írás az asszonyt hasonlítja.” (Jevámot 63b)
Möcudot Dávid (Jechiel Hillel Altschuler) szerint, ha a férfinak választása lenne, inkább a halált választaná. Ugyanő hangsúlyozza viszont, hogy nem általában a nőről beszél, hanem a rossz, házasságtörő asszonyról. Ugyanígy értelmezi Mordecháj Zér-Kávod is, aki idézi a Koheletet, amint más helyütt dicséri a nőket. Rási is úgy véli, hogy Salamon képletesen beszél a nőkről, ami alatt, allegorikusan, az eretnekséget érti.
Érdekes megfigyelést tesz a Talmud. Itt a Koheletben, Salamon azt mondja: „úgy találom, hogy a halálnál is keserűbb az asszony” – ez jelen időben íródott. A Példabeszédekben úgy fogalmaz:„Aki jó feleséget talált – kincset talált…” (Példabeszédek 18,22) – ez pedig múlt idejű kijelentés.
Tudni kell, hogy annak idején, Erec Jiszráélban, szokás volt – az esküvő után – megkérdezni az újdonsült férjet: „Moce o mácá?” (ez azt jelenti, (milyennek) találod vagy találtad (az asszonyt)? Attól függően, a férj melyik igeidőt használta, tudták meg, meg van-e elégedve a feleségével. (Bráchot 8a)
Egy másik talmudi történet meséli el, hogy rabbi Hijja, neves Talmud-bölcs, azzal szokott elbúcsúzni unokaöccsétől, Rávtól, hogy „az Isten mentsen meg attól, ami még a halálnál is rosszabb”. Ráv rájött, hogy nagybátyja a Kohelet versre céloz. A történet szerint mindkettőnek házsártos felesége volt, de reb Hijjá útjairól mindig vitt ajándékot asszonyának. Ráv csodálkozására, hogy ezt miért teszi, így okította ifjú rokonát: „Elég az nekünk, fiam, hogy fölnevelik a gyerekeinket és megmentenek bennünket a vétkes gondolatoktól. (Uo.) (Ráv kalandjairól házsártos feleségével – lásd N. Kraus: A Talmud bölcsei, Bp. 1993.)
A haszid felfogás azt tartja, ha az ifjú a szüleire vagy sadchenra (házasságközvetítőre) bízza magát, és ily módon keres magának feleséget, akkor rendszerint jó feleséget talál. Ha viszont saját maga keresi meg jövendőbelijét, a fiatalság lelkesedésétől vezérelve, akkor az a valószínűbb, hogy az eredmény keserű lesz… (Méocrénu Hájásán)
„A szíve háló, kezei bilincsek.” (Uo.) Ibn Ezra, a nőben, magát a vágyat látja, ami féktelen, míg a háló és a bilincsek azt példázzák, hogy a vágy behálózza az embert, és nem engedi ki a karmai közül.
A Midrás ezt ellenkezőleg ítéli meg: féket lát a bilincsekben, „Rabbi Eliezer mond : ha nem lenne írva, hogy »kezei bilincsek«, vagyis kezei meg vannak kötve (hogy vannak bizonyos viselkedési normák, amiket nem ildomos átlépni), akkor az utcán támadnának rá a nők a férfiakra…” (Midrás Kohelet, 7,26) A Midrás, mintegy magyarázatul erre a megdöbbentő megállapításra, Putifárnét említi, aki el akarta Józsefet csábítani, s ruháját is letépte. (Uo.)
A Midrás folytatja ezt a gondolatmenetet, s történelmi keretbe illeszti a következő verset, amely a „keserű nő” tevékenységének végeredményét taglalja: „Aki kedves Isten előtt, az megmenekül tőle – de a vétkes a foglya lesz.” (Uo.) Az idézet első fele Józsefre vonatkozik (aki megmenekült Putifárnétól), a második fele Putifárra (aki viszont felesége miatt elszegényedett) (Brésit rábá 89), valamint Zimri (aki a midjanita hercegnővel való kapcsolata miatt vesztette életét) és Amnon (Dávid király fia, aki megerőszakolta húgát, Támárt, és ezért életével lakolt).
„Lám-lám, erre jöttem rá – mondja a Prédikátor – mikor egyik gondolatról a másikra haladtam, hogy megtaláljam a végső következtetést. (De) amit még most is keresek, mert nem leltem rá: ezer közül egy igaz embert találtam, (igaz) asszonyt nem találtam közöttük. Lám csupán azt találtam, hogy Isten az embereket becsületesnek teremtette, csakhogy ők mindenféle okoskodáshoz folyamodtak.” (Kohelet 7,28-29)
Salamon – ha szavait szó szerint értelmezzük – feltehetően saját élettapasztalatából merítette mondanivalóját. Az Írásból tudjuk, hogy 700 felesége és 300 ágyasa volt élete csúcsán. Elképzelhető, hogy ennyi nő összezárva, mennyit ármánykodott, intrikált, tehát az is valószínűsíthető, hogy ezek között valóban nem talált „igaz”-ra.
Jonatán fordítása még inkább hangsúlyozza Salamon keserű véleményét: „Kerestem, de nem találtam igaz embert Ádámtól egészen Ábrahámig, aki az egyetlen igaz ember volt azon ezer király között, akik Bábel tornyát építették, de feleségeik között nem volt egy olyan nő sem, mint Sára.”
A Midrás rábá is említi Ábrahámot, aki idős korában nem átallotta Isten szavára körülmetéltetni magát és ezzel szemben Sárát, aki nem hitt az isteni ígéretben, és nevetett, amikor gyereket ígért neki öreg korára.
Rási szerint, Salamon a nőket könnyelműeknek találta és kétségbe vonta – a Midrás alapján –, hogy képesek komoly, elmélyedést igénylő tudományokat elsajátítani. „Ez a világ folyása: ezer gyerek kezd el Bibliát tanulni. Tanulmányait elvégzi száz. Százan tanulnak Misnát, marad belőlük tíz. Tízen kezdenek Talmudot tanulni, s jó, ha egyet közülük rabbivá avatnak. Erre mondja az Írás „ezer közül egyet találtam” (Vájikrá rábá 2,1 és Kohelet rábá 7), de nőt egyet sem, mert azok nem képesek elmélyedni a Talmudban, és felfogni annak mélységeit olyannyira, hogy eljussanak a háláchá felső fokára. Ez az oka annak, hogy a zsidóság nem ismert női rabbikat, bár – annak idején – voltak prófétanők, nem is egy. A prófétaság, ugyanis, egy fentről jövő szellemi inspiráció, amihez nem kell analitikus gondolkodás, mint a Talmudhoz és a háláchához.
Ibn Jichja rabbi, középkori exegéta, szerint Salamonnak azért van ilyen lesújtó véleménye feleségeiről, mert ők csábították idős korában bálványimádásra. Ibn Ezra röviden megjegyezte, hogy ebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy „elég egy férfinak egy asszony”.
A fenti salamoni versen alapul a következő fantasztikus talmudi történet.
Az amorita Ráv Náchmán lányai arról voltak nevezetesek, hogy képesek voltak a forró kondérba puszta kézzel belenyúlni anélkül, hogy leforrázták volna magukat. E képességükből egyesek arra következtettek, hogy a lányok szent lények (cádikok), akiken még a tűz sem fog.
Ráv Illis, aki úgyszintén Nehárdéában lakott, ahol Náchmán és lányai, meg is jegyezte, hogy miért mondja Salamon, hogy egyetlen igaz nőt sem talált – hiszen itt vannak Náchmán lányai.
Történt, hogy rablók törtek be Nehárdéába, több embert elraboltak, köztük Ráv Illist és a lányokat is. A rablók, az elrablottakért, váltságdíjat követeltek.
A foglyok között volt egy ember, aki értett a madarak nyelvén. Így történhetett, hogy amikor egy holló Illis füle mellett károgott, ez az ember megfejtette a holló „szövegét”: „Illis, szökj meg! Illis szökj meg!
Illis azonban úgy vélte, hogy a holló megbízhatatlan, hazug madár, tehát nem szabad hinni neki. Később, azonban, ugyanezt a tanácsot „búgta” egy galamb: Illis szökj meg, Illis, szökj meg! Illis most már komolyan vette a „tanácsot”, mondván, hogy az Írás is a galambhoz hasonlítja Izrael Közösségét, tehát remélhető, hogy szökése sikerrel jár majd.
Szökése előtt azonban megnézte, mi van Náchmán lányaival. Azt gondolta, ha hűségesek voltak és tisztességesen viselkedtek, őket is megszökteti. (Itt kell megjegyezni, hogy a Misna szerint nem szabad foglyokat megszöktetni, mert ha nem sikerül, még jobban fogják őket őrizni, miáltal megnehezítik a helyzetüket. A fogolynak, magának, szabad megszöknie. Ezért szökött meg Illis is.)
Ekkor kihallgatta egy beszélgetésüket, melyben arról beszéltek, hogy nincs semmi különbség az otthon maradt férjeik és a rablók között. „Ezek is férfiak, azok is férfiak” – mondták a „szent” nők. Illis még azt is hallotta, mikor megjegyezték: „Szóljunk nekik (a rablóknak) vigyenek el bennünket jó messzire, hogy embereink ne jöjjenek ide kiváltani bennünket.”
Illis ekkor úgy határozott, hogy a nőket sorsukra hagyja, és megszökött. Vele menekült el a madarak nyelvét értő ember is, de amikor üldözőbe vették őket, csak Illisnek sikerült egérutat nyernie, társát elfogták és megölték.
Náchmán lányait később mégis kiváltották, de Illis azt a következtetést vonta le, hogy nem azért voltak képesek a forró kondérba nyúlni, anélkül, hogy megégjenek, mert igaz emberek, cádikok voltak, hanem varázslat segítségével… (Gitin 45)
A fejezet utolsó mondata: „… ők mindenféle okoskodáshoz folyamodtak” nem önmagában áll, hanem óhatatlanul kapcsolódik az előzményekhez. Ennek legenyhébb formában történő interpretációját Zér-Kávod adja, miszerint a Kohelet egyre fokozza felfedezései hőfokát: nemcsak, hogy a gonosz, rossz asszony keres fondorlatos trükköket céljai elérésére, hanem (majdnem) minden nő egyforma. És nemcsak a nők, hanem a férfiak is okoskodnak és nem maradnak olyan egyenesek és becsületesek, ahogy Isten teremtette őket. Alsech szerint ez – hogy a nők megrontják a férfiakat – még a halálnál is rosszabb, mivel a férfiak „okoskodása” hátterében is a nők állnak. Példa erre Salamon király (Kohelet), aki arra a versre, hogy „a királynak ne legyen túl sok felesége, mert azok elvonják szívét Istentől” – azt mondta: „nekem lesz sok feleségem és nem lesz baj belőle”. Pedig lett.
Rási is azzal foglalkozik, hogy Ádámot is Éva vitte bűnbe. Ádám akkor kezdett „okoskodni”, akkor vetkezte le eredendő egyenességét és becsületességét, amikor Éva „csatlakozott” hozzá, és ezzel ŐK lettek.
Maimonides az egész emberiségre vetíti a paradicsomi egyenesség elvesztésének bűnét. Isten az embert olyan szellemi erőkkel megáldva teremtette, amelyek lehetővé teszik számára a magasszintű szellemi tevékenységet. Az ember azonban „okoskodott”, miáltal egyre mélyebb erkölcsi szintre süllyedt.
Jichák Áráme, az Ákéd c. könyv szerzője azt állítja, hogy az ember olyan dolgokba is beleüti az orrát, amik meghaladják szellemi képességeit, ezáltal elveszti, isteni ajándékként kapott, vele született egyszerűségét és egyenességét.
„Igaz asszonyt nem találtam.” (Uo.)
A pszishai rebbe, a „szent zsidó” mesélte el híveinek ezt a történetet. Egy haszidnak az égi felsőbíróság előtt kellett számot adnia a földön elkövetett tetteiért. Angyalok serege tanúskodott mellette, hogy milyen jámbor, istenfélő ember is volt ő. Már majdnem felmentették és a mennyországba küldték, amikor megjelent egy angyal és megvádolta egy súlyos bűn elkövetésével.
A haszid, mentségére azt hozta fel, hogy a bűnt feleségének erőszakoskodása miatt követte el. A vádló angyal erre hahotába tört ki, mondván, jó kifogás, még hogy a felesége miatt…
A felső bíróság a haszidot megbüntette vétkeiért, az angyalnak pedig, amiért kinevette a haszidot, emberi alakot kellett ölteni, le kellett jönnie a földre és meg kellett nősülnie…
Ekkor jegyezték meg a hívek, hogy biztosan az ő rebbéjük ez az angyal.
(A történethez tartozik, hogy a „szent zsidó” felesége, Seindl, közismert volt arról, hogy férjével állandóan veszekedett, átkozódott. A rabbi ilyenkor, rendszerint hallgatott. Egyszer, szokásától eltérően, válaszolt az asszonynak. Egyik tanítványa, hallván a szópárbajt, csodálkozva kérdezte: mi történt, hogy válaszolt a feleségének?
– Láttam, hogy nagyon szenved attól, hogy hallgatok és nem válaszolok – mondta a rebbe – így aztán megsajnáltam és válaszoltam…)
