Naftali Kraus: Öt tekercs

A kérdésre nem válaszol, hullámzó hangulatában az evést-ivást Isten ajándékának tekinti. Később, az ember eredendő tehetetlenségét magyarázza azzal, hogy az mindössze arra szolgál, hogy megerősödjék függősége, miáltal nő istenfélelme.
A Tórá Tmimá szerint az Istennek nincs szüksége a világra, azt csak az ember számára teremtette. Az ember pedig nem tud létezni a felsőbb hatalomtól való félelem nélkül, amit a Midrás, egyrészt, természeti jelenségekkel hoz összefüggésbe. Pl. az ember a rossz álomtól jobban fél, mint a veréstől – mondja Ráv Hiszdá. (Bráchot 54). Jósua ben Lévi a félelmetes mennydörgésekkel példálózik, „amik az emberi szív görbeségeit vannak hivatva »kiegyenesíteni«”. A Midrás, másrészt, a felsőbb hatalmaktól való félelmet földi értelemben is szükségszerűnek tartja, miszerint: „Ha nem tartanának tőle, egymást élve is felfalnák.” (Atyák 3,2)

Bölcseink a zsidó morál egyik alappillérének tartják, hogy Isten mindig az üldözöttek mellett áll. Rási a Midrás alapján, több példát is felhoz ennek bizonyítására. Többek között azt, hogy „Jákobot Ézsau üldözte, de Isten Jákob oldalán volt, hiszen írva vagyon: „És szeretem Jákobot, Ézsaut pedig gyűlöltem…” (Máláchi, 1), vagy az egyiptomiakat, akik üldözték Izrael fiait, akik megmenekültek, de üldözőik a tengerbe fulladtak.
Reb Joszé, a Midrásban, azt is kiemeli, hogy Isten, függetlenül attól, hogy az üldözött, esetleg, gonosz ember, az üldöző pedig igaz ember – mindig az üldözött mellett áll.
Érdekes megjegyezni, hogy pl. az áldozati rendben is érvényesül ez a szempont. A Tóra szerinti áldozati állatok sosem ragadozó, hanem ún. üldözött állatok, melyek arra érdemesek, hogy Isten oltárára kerüljenek. „… az ökröt az oroszlán üldözi, a kecskét a tigris falja fel és a bárányt a farkas tépi szét.” (Kohelet rábá)

A modern kommentátorok úgy vélik, nem mindig lehet tudni, ki az üldöző, és ki az üldözött. Ezért az Írás azt a kifejezést használja, hogy Isten „keresi” (jövákés) az üldözöttet, vagyis csak az isteni Gondviselés döntheti el, ki valóban az üldözött, az embernek alaposan meg kell vizsgálnia, ha ilyen kérdésben döntenie kell. (Rabbi Dávid Feinstein, Artscroll Kohelet)
A csortkovi rebbe, reb Dávid, is ezt a nézetet vallja, azaz hogy Isten „keresi” (kéri) az üldözöttet, kéri, hogy bízzék Istenben, aki megsegíti.
„Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké; egyforma a sorsuk, miként meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és egyfajta lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál, hiszen minden hiábavalóság.” (Kohelet 3,19)
A hagyományos kommentátorok elrettentő példát látnak ebben az ember-állat hasonlatban. Jonatán fordításában csak a „vétkes embert” hasonlítja az oktalan állathoz, mivel az ilyen ember nem a jót választja ki a lehetőségek közül. Ibn Ezra a butasággal hozza összefüggésbe, mely szerint az ilyen emberek, látván, hogy minden élet egyformán véget ér – azt hiszik, hogy nincs különbség ember és állat között.
A „nem különb az állatnál” kitétel mind a reggeli imába, mind a Ros Hásáná-i Muszáf imába is bekerült. Keleti (szfárádi) és a jemenita, valamint a haszid rituálét követő imakönyvekben még hozzátették, hogy „kivéve a lelket, ami szent, aminek be kell számolnia tetteiről, szent trónusod előtt…” Ami a Koheletnél lélek, a haszidizmusnál „ösztön-lélek”, az az állatnál a pára.
„… az ember felsőbbrendűsége és sikeres élete nem látható és észlelhető – az állattal szemben – miután meghalt, hiszen minden visszatér a földbe” – mondja Rási.

A haszid folklór sokat foglalkozik az ember és az állat „egyenlőségével”, mivel – szerintük – az ember addig ember, amíg képes „cáfolni” a Kohelet ezen állítását. Ime, néhány történet:
A bovovi cádik, a szent életű reb ben Cion, egy alkalommal Krakkóba látogatott. Ottani hívei ünnepélyes fogadást rendeztek, s lelkesedésükben a kocsija elől még a lovakat is ki akarták fogni, hogy a városon át maguk húzzák azt. A rebbe persze, ezt nem engedte meg.
– Egész életemben azon fáradozom, hogy „lovak”-ból embereket faragjak. Ti pedig most emberekből lovakká akartok válni?

Panaszkodik egy kocsis reb Jiszráél Jicháknak, az alexanderi rebbének, hogy lova nem akar enni.
– És te hogy viselkedsz evés dolgában? – kérdi a rebbe. (Ez alatt pedig azt értette, betartja-e a kocsis a – kézmosásra vonatkozó – háláchá előírásait.)
– Ahogy a többi kocsis – válaszolta – reggel, amikor felkelek, kezet mosok, és este, mielőtt lefekszem, elmondom az asztali áldást.
– Mivel te nem (halachát betartó) emberhez méltóan viselkedsz, a lovad viselkedik úgy (nem akar „kézmosás” nélkül enni). Viselkedj te úgy, mint az egy emberhez illik, és akkor a lovad is úgy fog enni, ahogy egy lónak kell…
A múlt században, vallásos körökben, az önsanyargatás gyakori kifejezője volt a vallási meggyőződésnek. Egy Apta városa közelében élő zsidó ember a végsőkig sanyargatta magát, nem evett húst, nem aludt ágyban, még az éjszakái nagy részét is tanulással töltötte.
Ez az ember felkerekedett, hogy meglátogassa az aptai cádikot – akit könyve után „Ohév Jiszróél”nak (a zsidóság Szerelmese) hívtak – és „próbára” teszi. Amennyiben a cádik felismeri benne a szent embert, aki sanyargatja magát, hívéül szegődik. Ha nem – határozta el – többé be nem teszi hozzá a lábát.
Megérkezésekor a cádik éppen ebédelt és vendégét még egy pillantásra sem méltatta. Nem is üdvözölte, nem is kínálta. A látogató nemcsak hogy megsértődött, de azt hitte, a cádik azt sem tudja, mi történik körülötte. Így aztán sarkon fordult, de amikor a kapuhoz ért, a cádik kiüzent, várja meg, amíg befejezi az étkezését, utána beszélgethetnek.
Így is történt. A rebbe sétára hívta őt a ház kertjébe, ahol – többek között – megmutatta a lóistállót is.
– Látod ezeket a lovakat? – szólt vendégéhez, aki végképp nem értette, mit keresnek az istállóban – ezek igencsak keveset alszanak, akkor is a földön, nem ágyban, húst sem esznek, szóval eléggé önsanyargató életet élnek, s mindezek után is lovak maradnak.
A vendég – ezek után – rájött, hogy a rebbe tisztában volt kilétével. Ott is maradt a cádiknál, akinek a tanításai szerint élt a továbbiakban.

„Láttam én azt is, milyen sok galádság történik a nap alatt. Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk. Elnyomóik erőszakosan bánnak velük és nincs vigaszuk.” (Kohelet 4,1)
Egyes kommentátorok azt tartják, hogy ez az előző – harmadik – fejezet folytatása. Az előbbiekben a Kohelet azt állítja, hogy a legokosabb, amit az ember tehet, hogy – örül és vigad. Mostanra meggondolja magát, hiszen hogyan is vigadhatna valaki, amikor annyi gazsággal és igaztalansággal találkozik. (Ibn Ezra)
Az előző fejezetben (3,16) arról elmélkedik, hogy a „törvény helyén (vagyis a bíróságon)törvénytelenség van, az igazság helyén pedig gonoszság”. Tehát a gazság és igaztalanság alatt a bírák megvesztegethetőségét, a hivatalnokok packázásait kell érteni.
Az embert, amikor nagy igazságtalanság éri, s nem lát belőle kiutat – tehetetlenségében sírva fakad. A Kohelet ezeket a könnyeket, a kizsákmányoltak és elnyomottak könnyeinek „látja”. S a kilátástalanság abban van, hogy a közösség, melynek módjában állna segíteni, nem tesz semmit a bajbajutottért. Ennek a közömbösségnek láttán mondja a Kohelet – nincs remény a helyzet javulására.
Az elnyomottak fogalmát – a Midrás bölcsei – kiterjesztik mindazokra, akik nem tehetnek arról, ami történik velük. Ilyenek pl. a csecsemők, akik szüleik vétkei miatt halnak meg, akiket az ellenség öl meg azokat, akik kiadják magukat jó zsidóknak, esetleg rabbinak, de valójában nem azok, vagy pedig a törvénytelen gyerekek, mamzerok, akik szintén szüleik vétkei miatt senyvednek. (Kohelet rábá 4,1)
A Kohelet, az elnyomottak könnyei láttán nekikeseredve kiált fel:
„Ezért boldogabbnak tartom a halottakat, akik már meghaltak az élőknél, akik még élnek. Mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született, és nem látta azokat a gonoszságokat, amelyeket elkövetnek a nap alatt.” (Uo. 4,2-3)
Első látásra nem éppen zsidóhoz illő gondolatok. Az ilyen pesszimista szemlélet igencsak távol áll a zsidó gondolkodástól. Emiatt a Midrások és későbbi nemzedékek kommentátorainak nagy erőfeszítésébe került, hogy ezt kimagyarázzák, és a gondolatot elfogadhatóvá tegyék.
Ibn Ezra – többek között – olyképpen igyekszik magyarázatot adni, hogy Salamon, feltehetően, annyira elviselhetetlennek tartotta az embertársak elnyomásának és kizsákmányolásának elviselését, hogy ennél az életnél még a halált is jobbnak tartotta.
A Talmudba, az a kitétel, hogy „jobb az embernek meg sem születni, mint megszületni” hosszas vita után került be. Azonban, tették hozzá, ha már megszületett, ügyeljen cselekedeteire, és viselkedjék zsidóhoz méltóan. Salamon hasonló gondolatai ennek megfelelői.
Ez a fentebb említett vita, ami két és fél évig tartott, Hillél és Sámmáj iskolái között folyt. Sámmáj képviselte a pesszimista álláspontot, miszerint jobb meg sem születni. Érdekesség, hogy – szokástól eltérően – Sámmáj nézetét fogadták el többségben, bár a legtöbb egyéb, vitás kérdésben a Hillél-iskola kerekedett felül.
Smuél Édelis (Máhársá) rabbi, középkori Talmud-kommentátor, szerint a vita gyakorlati síkon folyt, tehát arra igyekeztek választ találni, mi az a maximum, amit gyarló ember végbe tud vinni, mik azok a határok, amelyen belül úgy tud élni, hogy ne vétkezzék. Megszámolták a tiltó és cselekvő parancsolatokat a Háláchában, és kiderült, hogy a tiltó parancsolatok többségben vannak, 365, míg a cselekvő parancsolatok mindössze 248. Ebből következően, elméletileg nagyobb az esélye a tiltó parancsolatok be nem tartásának. Erre mondták, hogy – jobb meg sem születni…

Más vélemények arra a következtetésre jutottak, hogy a Kohelet ebben a fejezetben nem tárgyalja az embernek Istennel szembeni kötelességét (ezzel a kilencedik fejezetben foglalkozik), így itteni megállapítása nincs összefüggésben Hillél és Sámmáj vitájával. Ebben az esetben – vélik – az emberek egymás közötti viszonyával foglalkozik, s ebből jut arra a következtetésre, jobb lett volna meg sem születni, miáltal megtakarította volna magának azt a sok gonoszságot, amit az emberektől kellett elviselni. (Artscroll Kohelet)

Létezik egy olyan fordítás, hogy „dicsérem a holtakat, akik már meghaltak”. Erre mondta egy haszid rebbe, hogy egy gyászbeszédben csak úgy lehet jót mondani a halottról, ha ismerjük az élőket, vagyis leszármazottaikat, mivel csak a gyermekek viselkedését ismerve lehet tudni, kik és mik voltak az elhalt szülők… (Jálkut Eliézer)
„Láttam egy erőszakos bűnöst. Olyan volt, mint egy terebélyes, zöldellő fa. Egyszer csak eltűnt, és nem volt többé, kerestem, de nem lehetett megtalálni.” (Zsoltárok 37,3-36)
Fenti verset reb Bunim szokta idézni, majd felteszi a kérdést, ha már egyszer eltűnt a gonosz, miért keresi őt Dávid (a zsoltár szerzője)?
– Azért – adja meg maga a választ – mert amikor látja az új gonoszokat, akik a régiek helyébe léptek, már-már igaz embernek „látja” a régieket… (Ruách Cháchámim)

A volozsini Hersele, külföldön kezeltette magát, ahol elment a helyi zsinagógába. Meglepetéssel tapasztalta, hogy a gyülekezet minden tagja Káddist mond, vagyis mindegyikőjük gyászol valakit. Megkérdezte a sameszt, vajon tényleg mindenki elárvult-e, s ezért kell káddist mondania? A samesz jót derült a kérdésen, s elmondta, hogy a zsidóknak nem nagyon akarózik templomba járni, így csak azok mennek, akiknek kaddist kell mondani.
– „Ekkor értettem meg – mondta reb Hersele – miért mondja a Kohelet azt, hogy jobb a halottaknak, mint az élőknek. Ennek az az oka, hogy a holtaknak nagyobb a becsülete, mint az élőknek. Az élő szülők nem képesek gyermekeiket elvinni a templomba, csak holtukban…”

A Talmud és a Midrás, a Kohelet élőkkel és holtakkal kapcsolatos nézeteit, visszavetíti a múltba. Az „irigyelt” holtak a három ősatya. „Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Jákobra” – könyörgött Mózes végül Istenhez, amikor az aranyborjú vétkéért esdeklett bocsánatot a nép számára, s csak e szavak hallatán bocsátott meg Isten a népnek. (Sábát 30a)
Egy másik Midrás-forrás a holtak dicséretét Ezékiel próféciájával hozza összefüggésbe. A próféta – víziójában – felszólítja a száraz csontokat, hallják Isten szavát – s azok rögtön „szót fogadnak”.
Mondá Ezékiel: amikor éltetekben kérleltelek benneteket, hallgassatok Isten szavára, válaszra sem méltattatok. Most pedig… Ez tehát a holtak dicsérete. (Kohelet rábá)
„És láttam, hogy minden fáradozást és sikeres munkát az emberek irigysége kísér. Ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés. Az ostoba ölbe teszi a kezét és tönkre teszi magát.” (Uo. 4,4-5)
Ebben a versben a Kohelet „felfedezi” az irigységet, mint az emberi természet egyik mozgató rugóját, mondván: „…az ember azért dolgozik és ügyeskedik, hogy mások megirigyeljék, s dicsekedni akar, hogy neki többje van, mint a másiknak. Jobb és szebb háza, öltözete, fiai, étke, bölcsessége és hírneve.”
Az ostobát ez sem érdekli – állítja Ibn Ezra – ő lusta és nem irigyli a másét. Az ostoba – olvashatjuk Jonatán szavait – nyáron az életet élvezi, télen pedig feléli mindenét, még a testén lévő ruhát is „megeszi”.
A Midrás, a világot, melyben élünk, a pénteki naphoz, a túlvilágot pedig a szombati naphoz hasonlítja. Eszerint, „aki pénteken mindent előkészít – annak van mit ennie szombaton. Aki pedig elmulasztja az előkészületeket, az éhen marad, csak a fogát csikorgatja és magát eszi…” (Kohelet rábá)
Egyik Midrás, az irigységet, azaz a Rossz Ösztön (Jécer Hárá) megteremtését nagyon jó dolognak tartja. Hiszen ennek híján az ember sok mindent nem tenne meg, nem nemzene gyereket, építene házat, fáradna a megélhetéséért. (Brésit rábá)
A Talmud elmondja egy helyen, hogy a Bölcseknek majdnem „sikerült” a Rossz Ösztönt (ez esetben a nemi ösztönöket értették alatta) semlegesíteni. De hamar visszakoztak, mert másnap már egy friss tojást sem lehetett találni Erec Jiszróélban – mivel a tyúkok is önmegtartóztató életet kezdtek élni…

„…Van egyedülálló ember, kinek nincs senkije, se fia, se testvére, még sincs vége fáradozásának; nem elégszik meg a gazdagsággal, és nem mondja: ugyan kiért fáradozom és kiért vonom meg magamtól a jót? Ez is hiábavalóság és elhibázott dolog. Jobban boldogul kettő, mint egy, fáradozásuknak jobb eredménye van. Ha elesnek, az egyik felemeli a társát. De jaj, az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli fel senki. Hasonlóképpen, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek, de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják – ketten állnak ellent. És a hármas fonál nem szakad el egyhamar.” (Kohelet 4,7-12)
A fenti igazságok többféleképp is magyarázhatók, mindamellett önmagukban is értelmezhetők. Hiszen ismert az olyan, aki után hatalmas vagyon marad, miközben egész életében megvonta a falatot is a szájától, csak hogy azt gyarapítsa; a különc tudós (Rási), aki egyetlen tanítványt sem tűr meg maga mellett; az agglegény, akinek nincs kivel megosztani magányát. A magányt súlyosbítja, amikor valaki „elesik”, mert „nem emeli fel senki”. Vonatkozik ez betegségre, kínzó gondolatokra, megoldhatatlannak tűnő problémákra, hiszen nincs társ, aki tanácsot adhatna, akivel gondolatait megoszthatná.
A nagy embereknek gyakorta jut osztályrészül a magányos élet. A haszid történetek között fennmaradt az az eset, amikor a szochotsovi rebbe, a híres Ávné Nézer (a könyve után hívták így) meglátogatta a nem kevésbé híres guri rebbét (Szfát Emet), aki már halálos beteg volt. Látván, hogy a rebbe állapota válságos, egy távol eső szobában imádkozott, ahonnan kihallatszott, amint egyre csak azt ismétli? „Jaj annak, aki egyedül van, mert amikor elesik, nincs ki felemelje.” Ezeket a szavakat később úgy magyarázta meg, hogy ha egy nagy ember beteg, akkor egy hozzá hasonló nagy képességű embernek kellene mellette lennie, aki imádkozna érte, de Szfát Emethez hasonlítható nem található, s így nincs, aki „felemelhetné” őt imájával.

A „ketten együtt fekszenek” gondolatot Rási, természetszerűen, a férfi-nő viszonyra érti. Unokája, Smuél ben Meir, viszont, a hideg évszakot érti alatta, míg Mose Alsech és mások a szellemi élet képletes megfogalmazását, a kölcsönös szellemi behatások előnyeként magyarázza.
Ha hárman vannak – mondja a Kohelet – és egyiküket rablók támadják meg, a másik kettő segítségére siethet. A kommentátorok arra a talmudi mondásra utalnak, miszerint ha egy talmid-cháchámnak (Talmudban jártas tudós) a fia is és az unokája is azzá válik – biztos lehet abban, hogy a Talmud ismerete utódainál is fennmarad.
A „hármas fonál” koheleti megfogalmazása alatt sokan a három ősatyát értik (pri cádik). Jonatán ben Uziél sajátos értelmezést ad, mely szerint ez alatt az értendő, hogy ha egy nemzedékben három nagy Talmud-tudós él, és azok jól megférnek egymással…
Végül egy gyakorlatias talmudi értelmezés azt tartja, hogy a „hármas fonál” nem más, mint a tfillin, a cicit és mezuzá – mert aki mindháromnak birtokában van, az nem vétkezik. (Menáchot 43b)

„A hármas fonál egyhamar nem szakad el.” A hármas fonál nem más, mint Isten szeretete, a Tóra szeretete és Izrael szeretete. Ez a három, tulajdonképpen egy, s egyikük is hiányzik, az olyan, mintha mind a három hiányozna. (Likuté Szichot, a lubavitsi rebbe)
„Többet ér a szegény, de bölcs gyerek, a vén és ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul.” (Uo. 13)
Az ellentétek itt nem vonzzák egymást. A fiatal gyerek az olyan embert szimbolizálja, aki nyitott szemmel jár a világban, befogadja a jó tanácsokat, s tudása gyarapszik. Az öreg és ostoba király példázata pedig az olyanokra vonatkozik, akik bár nagy élettapasztalattal rendelkeznek, még sincs annyi eszük, hogy azokból tanuljanak.
A Midrás bölcsei a hagyományos irodalomból ismert allegóriát fogadják el magyarázatként. Az okos gyerek a Jó Ösztön, az öreg és buta király pedig a Rossz Ösztön.
De miért gyerek a Jó Ösztön? Mert fiatal, csak 13 éves korától lakja az ember testét-lelkét, míg a Rossz Ösztön azért öreg, mert az emberben születése pillanatától létezik.
És miért „szegény”? Azért, mert nemigen hallgatnak rá, míg okosnak azért okos, mert jó tanácsokat tud adni. Mindennek az ellentéte a Rossz Ösztön.
Vannak, akik a „gyerek-öreg” paraboláját magára Salamonra vonatkoztatják. Ő a „gyerek”, hiszen 12 éves korában került a trónra. „Én még egészen fiatal vagyok…” állította magáról Salamon (1Királyok 3,7)

A Hidusé Ri’m, a könyve után elnevezett egyik guri rebbe szokta volt mondani, hogy a Rossz Ösztön egyáltalán nem ostoba, hanem igencsak körmönfont, hiszen csak ily módon képes tőrbe csalni az embereket. Miért nevezi az Írás hülyének? Azért, mert hülyékkel van dolga…

Ropsitzben élt egy haszid – vagy tán csak annak adta ki magát –, aki állandóan zsákruhában járt (ami a gyász jele). A város lakói csak úgy hívták őt, hogy „Léjbele, a bolond”.
Egyszer ez a Léjbele felkereste reb Náftálit, s amint látótávolságába ért, azon volt, hogy a rebbe észrevegye, hogy ő zsákot öltött. Amint a rebbe ezt észrevette, halkan azt mondta maga elé: nem, ez egyáltalán nem bolond. A hitsorsos azt hitte, hogy a rebbe hozzá beszél, ezért közelebb lépett.
– Ugye, a rebbe is látja rajtam, hogy nem vagyok bolond. S akkor miért nevez engem mindenki annak?
– Nem rád értettem, amit mondtam, hanem a Rossz Ösztönre, Jécer Hárára – felelte a rebbe. Salamon „öreg és ostoba király”-nak nevezte a Rossz Ösztönt, de én egyáltalán nem tartom bolondnak. Hiszen képes arra, hogy egy magadfajta embert ejtsen és „zsákba bújtasson”…

„Megfontoltan járj, (szó szerint: őrizd a lábadat), amikor Isten házába mégy. Többet ér, ha hallgatva járulsz oda, mintha áldozol az ostobák módjára, akik nem tudják, hogy rosszat tesznek.” (Uo. 17)
Nehéz és homályos szövegű vers. Bölcseink szerint jobb nem vétkezni, mint áldozattal jóvátenni a vétket. Mivel áldozatról van szó, egyértelmű, hogy a Kohelet a jeruzsálemi Szentélyről beszél. Bölcseink, értelmezésükben, már a mindenkori zsinagógákat is beleértették a versbe. Meg kell jegyezni, hogy a jeruzsálemi Talmud szerint, még a Templom-hegyre sem volt szabad saruban, vagy akár az út porától piszkos lábbal belépni, sőt, még csomagot cipelve sem, mivel az ilyen cselekedet a Szentéllyel szembeni tiszteletlenségnek számított.

„Ne beszélj elhamarkodottan; ne ejts meggondolatlan szót Isten előtt, mert Isten az égben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy! Ahogy az álmok jönnek, nagy össze-visszaságban, ilyen az ostobák fecsegése, …mint a sok álommal, a sok beszéddel is együttjár a hiábavalóság…” (Kohelet 5,1-6) 
A sokat megélt, sokat tapasztalt Kohelet figyelmezteti embertársait: vigyázzanak a szájukra! Ne beszéljenek meggondolatlanul, ha baj éri őket, ne szitkozódjanak és ne szóljanak illetlenül Istenhez (Ritba), mert Isten magasan felettük áll, s erejük nem mérhető össze Istenével.
Rási azt mondja, hogy még ha a gyenge volna fenn és az erős lent, akkor is a lent lévő fél a fentitől, hát még akkor, amikor az erős van fent és a gyenge lent…
A fenti verset sokan az imára vonatkoztatják. Szfornó azt mondja, hogy imádkozni csak nagy átérzéssel szabad, minden szóra külön figyelve. Idézi a Talmudot, mely szerint a korabeli haszidok egy teljes órát készültek fel, mielőtt imádkozni kezdtek volna, hogy kellő szellemi szinten legyenek képesek ájtatoskodni.
Az imaszövegekkel kapcsolatban Ábrahám Ibn Ezra – aki sok más képessége mellett a héber nyelv jeles művelője is volt – részletekbe menő alapossággal kimutatja, hogy az imák, illetve a pijutok (a nagyünnepi imakönyvekben található versszövegek) többsége olyan nyakatekerten van megfogalmazva, hogy értelmetlenné válik a szöveg, és még az imákban járatos emberek sem értik azokat. Így aztán – vonja le a következtetést – jobb az ilyen imákat el sem mondani, hanem csak azokat, mint pl. a 18 áldás, ill. azok ünnepi megfelelőjét, amit egykoron a Nagy Szinódus tagjai szerkesztettek.
Ibn Ezra véleményét nem fogadták el, javaslatát a többség elutasította, így az inkriminált pijutok ma is megtalálhatók az imakönyvekben. (Lásd erre vonatkozóan N. Kraus tanulmányát az újévi imakönyvben)

Salamon mindig vissza-visszatér az álmok és a fecsegés közötti kapcsolatra. Miként a sok beszéd – fecsegés – felesleges, hasonlóképpen értelmetlen az álmokkal foglalkozni. Rabbi Hánán szerint, ha valaki azt álmodja, hogy másnap meghal, akkor se törődjön ezzel, hiszen – minden hiábavalóság. (Bráchot 10) Ez a megjegyzés egy bibliai történetre utal. Ebben Jesájáhu (Ézsaiás) azt tanácsolja Júdea királyának, Hizkijáhunak, hogy végrendelkezzék, mert halálán van. A király elutasítja a felszólítást, s kijelenti, hogy ő nagyapja, Salamon szavait követi, aki azt vallotta, nem kell az ilyen jóslásokra hallgatni, mert elég, ha megtér, s az felmenti a halálos ítélet alól. Hizkijáhu valóban imádkozott és – meggyógyult. (Midrás rábá)
Ebből az a tanulság, hogy a megtérés még egy konkrét prófécia esetében is eredményes, hogy ne lenne az, amikor álmokról van szó.

„Ne beszélj elhamarkodottan, ne ejts meggondolatlan szót…”
Egy eredeti gondolkodású haszid bölcselő magyarázta: „Ez azokra a rabbikra vonatkozik, akik mennydörgő szentbeszédeket tartanak és ostorozzák a népet. Az Írás azt sugallja nekik, ne beszéljenek túl sokat a zsidók vétkeiről, hanem csak burkoltan, érintőlegesen. Két okból is így kell tenni. Egyrészt azért, mert a nép vétke vezetőik vétkéből fakad, s ha a vezetők jobbá válnak, a nép is követi őket, s egy istenfélő vezető szavai inkább meghallgatásra találnak. Ezután pedig már nem is kell »ostorozni«. Másrészt a szónoknak nem szabad kemény szavaival felébreszteni a »vádlót«, aki folyvást keresi a lehetőséget, hogy rosszat mondjon a zsidó népről…” (Toldot Jákob Joszéf)

„Ne engedd, hogy beszéded vétkessé tegyen téged, és ne mondd Isten küldöttének, hogy csak tévedés volt. Miért haragudjon rád Isten és tegye tönkre kezed munkáját.” (Uo. 5,5)
Sok kommentátor e mondást a fogadalmakkal hozza összefüggésbe. Úgy értelmezik, hogy ha valaki meggondolatlan fogadalmat tesz, amit nem tud betartani – akkor valójában a szája az, ami elkövette a bűnt. A többi testrész aztán hiába tiltakozik, hogy ők nem tehetnek arról, hogy a száj felelőtlenül fecsegett.
Más értelmezés egy talmudi tételre hivatkozik, mely kimondja, hogy a teljesítetlen fogadalmak vétke a fogadalmat tevő egész családját is sújtja. (Sábát 32b) Ugyanez vonatkozik a hiábavaló esküre is. (Svuot 39)
Az „Isten küldötte”, akit a Kohelet említ – Rási szerint – nem más, mint aki behajtja a fogadalmakat. Ibn Ezra és Alsech – a Midrást idézve – azt állítják, ez egy angyal, aki eleve feljegyez minden ígéretet, majd ellenőrzi azok betartását. Alsech kiegészíti, miszerint ez az angyal egyben ítéletvégrehajtó is.
Szfornó viszont Talmud-tudóst lát a „küldött”-ben, akit a fogadalmat tevő arra kért, találjon számára mentséget és oldja fel a könnyelmű ígérete alól.

A zsidó felfogás igen szigorú a fogadalmakkal és elítéli azt, aki felelőtlenül ígérget. „Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mintha teszel és nem tartod be.” (Uo. 5,4)
„Ha nem teszel fogadalmat, nem vétkezel.” (5Mózes 23,23) – már a Tóra is előírta, tehát a zsidó vallás eredendően fontos kérdésnek tartotta, ezért is foglalkoztak vele oly sokat. A Talmudban is folyt vita arról, mi a helyesebb, az, ha valaki egyáltalán nem tesz fogadalmat (rabbi Meir álláspontja), vagy ha tesz és azonnal teljesíti (rabbi Jehuda véleménye). Ha a zsidó ember mond vagy ígér valamit, hozzáteszi: „bli néder”, vagyis „fogadalom nélkül”. Ebből is kitűnik, az emberek viszolyognak a fogadalomtételtől.

„Ne engedd, hogy beszéded vétkessé tegyen…”
Egy midrási értelmezés a rágalmazásra vonatkoztatja e mondást. A „rossz nyelvek”, a láson hárá, tönkreteszik az embert. Hivatkozik pl. Mirjámra, aki kibeszélte testvérét, Mózest, és azon nyomban megbűnhődött.
A jeruzsálemi Talmud (Chágigá 2,1) Elisa ben Avuja példáját idézi. Elisa, a római üldöztetések idején, a rómaiak zsoldosának szegődött, és tevékenyen részt vett a tanházak szétzüllesztésében. A hatalmon lévők megbízásából szétkergette a jesiva-bócherokat, mondván, menjenek szakmát tanulni. Így, végül, korábbi érdemei semmissé váltak „Isten tönkre tette keze munkáját”.

A Kohelet, aki azt vallotta, hogy a gyakori álom és a sok beszéd mind hiábavalóság, arra a meggyőződésre jut, hogy „…éppen ezért féld az Istent” (Uo. 5,6), „aki majd megőriz téged minden rossztól”. (Mecudot)
Erre mondják – mivel gyakorta az álmot látók azok, akik a bálványimádás terjesztői – ezek ellen istenfélelemmel lehet védekezni.

„Aki szereti a pénzt – az nem lakik jól a pénzzel; sem a jövedelemmel az, aki szereti a vagyont. Ez is hiábavalóság! Ha szaporodnak a javak – szaporodnak a fogyasztói is; mi haszna van hát belőlük a gazdának? Legfeljebb annyi, hogy szemlélheti. Édesen alszik, aki dolgozik, akár keveset, akár sokat eszik; viszont a gazdagot nem hagyja aludni a jóllakottság.” (Kohelet 5,9-12)
Magától értetődő dolgokról szólnak ezek a sorok. Már a Midrás-bölcsek is megfogalmazták, hogy „… ha van neki 100 pénze – akkor 200-at akar. Ha 200 pénze van – 400 kellene”. (Kohelet rábá 1,34) Hiába jár a vagyon gonddal, kevesen vannak, akik lemondanának erről a „gondról”.
Az egyik klasszikus kommentátor szerint azért használja itt a Kohelet a „jóllakottság” kifejezést, mert ezáltal akarja érzékeltetni, hogy a gazdag ember vágya a pénz iránt kielégíthetetlen. (Jichák Áráme)
Rási a micvákat érti a pénz alatt. E verset akként magyarázza, hogy aki a parancsolatokat szereti, az nem tud betelni velük, különösen ha nincs alkalma olyan ritka, speciális micvákat teljesíteni, mint a Szentély felépítése vagy zsinagógaépítés, vagy Tóra-tekercsírás.
Ha valaki azért veszi körül magát sok szolgával, hogy gazdagnak nézzék – mondja Szfornó – a végén nem lesz mit ennie, mert a sok léhűtőt kell etetni, akik körülveszik.

Mind a Midrás, mind a kommentátorok gyakran foglalkoznak a földműveléssel, s kiemelik annak fontosságát. A Midrás még ironizál is azzal, aki töri magát a pénz után, bár földje nincs. Mi haszna van a pénzből? – kérdi – s idézi Ezékiel próféta szavait: (amikor hajóik elsüllyednek, összeomlásod idején) „…a hajókból kiszáll minden evezős, a tengeri hajósok és matrózok, akkor a szárazföldre lépnek”. (Ezékiel, 27,29) Tehát, akinek a hajója elsüllyed és van földje, van hova lépnie, van hol talpra állnia. Akinek viszont nincs földje – annak nincs semmije…
A szegény ember (itt a legtöbb kommentátor földművest ért alatta) nyugodtan alszik, az ő földjét nem lehet ellopni. Ezzel szemben – mondja Ibn Ezra – a gazdag állandó rettegésben él, attól félvén kirabolják, vagy a király veszi el tőle, s még álmában is azon töri a fejét, miként gyarapíthatná vagyonát.

Judáról, a Fejedelemről, szól a következő midrási történet. Egy alkalommal, a fürdőből jövet, már sokan vártak rá, hogy tanácsát kérjék. Így arra sem maradt ideje, hogy a szolgája által odakészített pohár italt megigya. A szolga időközben elszunyókált, s mikor Juda ezt észrevette, megjegyezte: helyesen mondta Salamon, hogy édes a dolgozó álma, én viszont annyira el vagyok foglalva, hogy még egy pohár italt sem tudok kiinni…
A Chátám Szófer – kissé ironikusan – jegyezte meg, hogy a gazdag „jóllakottsága” nem hagyja aludni… azt, aki irigyli a gazdagot.
Egy másik kommentátor szintén szellemesen jellemzi a gazdag ember étkezését, miszerint, ha sokat eszik, attól fél, hogy elrontja a gyomrát, ha pedig keveset – akkor mit ér az egész gazdagság?

„Van egy fájdalmasan rossz dolog, amit láttam a nap alatt: a gazda vesztére őrzött gazdagság. Az ilyen gazdagság semmivé válhat, akár egy rossz számítás miatt, és ha (a gazdag embernek) fia születik, nem marad annak semmi sem. És ahogy anyja méhéből világra jött, meztelenül, úgy is megy el, s nem marad semmi utána… céltalanul fáradozott, mi haszna volt neki belőle…? (Kohelet 5,12-16)
A „fájdalmasan rossz dolog” kifejezést a „rossz” egy súlyosabb fokozatának kell értelmezni. Pl. egy olyan állapot, mint amikor valaki szegény és beteg egyszerre.
Milyen az a gazdagság, mely valakinek nem a javát szolgálja, hanem éppenséggel a kárára van? Rási (a Midrás nyomán) Korách gazdagságára hivatkozik, aki fennhéjázó lett tőle, aki úgy gondolta, mindent megengedhet magának, s végül ez okozta vesztét is. Egy másik Talmud-bölcs, aki Návot, a jeezrelita szőlős esetét idézi, kinek szintén a vagyona okozta halálát, mivel nem volt hajlandó szőlejét Achábnak, Izrael királyának eladni. (1Királyok 21)
Van, aki Hámánt hozza fel példának, mások Gád és Reuvén törzsét, akiknek sok birkanyájuk volt, és emiatt vesztették el jussukat Erec Jiszráélben.
Végül egy Midrás-bölcs a bibliai Jóbbal példálózik, aki igazán vagyonos ember volt, majd mindenét elvesztette, de élete végén visszanyerte gazdagságát.

A „rossz számítás” alatt a Midrás – többek között – azt a fajta bánásmódot érti, ahogy a gazdag ember, a tőle alamizsnát kérő szegény emberrel viselkedik. Idéz is a Midrás egy ilyen, elképzelt párbeszédet:
Kéregető: Nagyon kérem, adjon valamit ennem, nagyon éhes vagyok.
Gazdag ember: No, nézze meg az ember, de kövér maga! Nem lenne okosabb és egészségesebb, ha elmenne dolgozni, s fáradságos munkájának gyümölcsét enné inkább?
Az Örökkévaló (a gazdaghoz): Nem elég, hogy nem adtál neki semmit a magadéból, még azt is rossz szemmel nézed, amit én adtam neki?… így aztán majd születik egy gyereked, akire nem marad semmi a vagyonodból… (Midrás Kohelet)
Ahogy jött – született – meztelenül, így megy el a világból is. A Midrás – magyarázatul – egy róka-hasonlatot ír le.
Egyszer egy éhes róka meglátott egy szőlőskertet, melyet sűrű kerítés vett körül. Addig szimatolt, amíg talált egy kis lyukat, de azon nem fért keresztül. Így aztán a róka három napig böjtölt, míg annyira lefogyott, hogy sikerült a lyukon átbújnia. Itt jól teleette magát édes szőlővel, amitől ismét csak meghízott, és most visszamenni nem tudott. Kénytelen volt ismét három napot böjtölni, hogy most kiszabaduljon a szőlőskertből. Végül felsóhajtott: mi hasznom van belőled? Hiába édes a gyümölcsöd, ha az ember (a róka) úgy jön ki belőle, ahogy bement…

Az ember vagyona akkor is „kárára” van, legalábbis nem szolgálja a javát, ha azt nem élvezi, ha fukar, s fogához ver minden garast.
Reb Menáchem Mendel, a kocki rebbe, egy alkalommal erről faggatott egy közismerten fukar embert, aki vagyona áldását egyáltalán nem élvezte, hogy „hol van az ő e világi élete?”
A fukar nem értette a kérdést, és mondta: hát nincs nagy vagyonom, nincs temérdek pénzem?
– Nem erről van szó – mondta a rebbe – a vagyonod, a pénzed a te túlvilági életedhez tartozik, hiszen ezen a világon egyáltalán nem élvezed azt. Azért kérdem, hogy hol van a te itteni világi életed?…