„Ezek miatt sírok én (vagyis ezeket siratom), szemem könnybe lábadt, mert messze van vigasztalóm, aki engem föléleszthetne. Fiaim odalettek, oly erős az ellenség. Kitárta Cion kezét, de vigasztalója, az Örökkévaló hozott (rendelt) Jákobra elnyomókat mindenünnen; Jeruzsálemre úgy néztek, mint egy leprásra.” (Siralmak 1,16-17)
Maga Jeremiás nem részletezi, valójában mit sirat. A Midrás említ meg olyan eseteket, amik vagy megtörténtek, vagy megtörténhettek volna, és amelyekben a szenvedő alanyok mindig a zsidók.
Egy ilyen történetet a Talmud is (Gitin 58) elbeszél. Jismaél ben Elisa, a főpap, fia és lánya fogságba estek, és eladták őket két római főúrnak. Ezek ivászat közben eldicsekedtek egymásnak, hogy milyen szép rabszolgákkal rendelkeznek, az egyik egy fiúval, a másik egy nővel. El is határozták, hogy összezárják őket, és születendő, feltehetően szép, gyerekeken majd megosztoznak. Éjszakára összezárták őket egy sötét szobába, de ott mindketten félrevonulva zokogtak. Az egyik azért kesergett, hogy kohanita főpap fiaként kénytelen egy rabszolganőt feleségül venni, a lány pedig ugyancsak azért, hogy kohanita ivadékaként rabszolgához kényszerítik feleségül menni. Amikor kivilágosodott és meglátták egymást, egymás nyakába borulva addig zokogtak, míg mindketten kilehelték lelküket. Róluk szólnak (többek között) Jeremiás szavai: „Ezeket siratom én…”
A Midrás (Échá rábá 1,46) hasonló történetet idéz, csak egy Cádok nevű pappal összefüggésben. Ez esetben a két fiatal egy-egy csapatkapitány (szerdjot) tulajdonába került. Az egyik, egy bordélyházban „fizetett” a fiú-rabszolgával, a másik „elitta” az övét.
A midrási gyakorlatnak megfelelően, találtak is erre a – nincs kizárva, hogy megtörtént – esetre egy bibliai verset „Népemre sorsot vetettek, a fiúkat parázna nőért adták oda, a lányokat pedig borért adták el, hogy ihassanak” (Joél 4,3), hogy ezzel beteljesüljön a próféta mondása-jövendölése.
Mind Jismaél ben Elisa, a főpap (ebből kettő is volt), egyik a pusztulás előtt – erről szól a fenti történet – a másik a pusztulás után élt, akit Jósua ben Hananja a római börtönből váltott ki (Gitin 58), mind Cádok, a pap, szintén a második Szentély idején élt – s ez is azt bizonyítja, miként mosódik össze a két Szentély pusztulásának emléke.
A Midrás által elmesélt borzalmas történeteknek se szeri, se száma. Ezek tartalmuk és egyéb jellemzők alapján – a római hódoltság korára vallanak. Egyébként, ha az egyes történeteknél nem lennének a jeremiási Írásversek megemlítve, akkor nem lehetne azokat az első Szentély pusztulásával kapcsolatba hozni.
Vannak olyan – a Midrásban szereplő – pusztulást idéző elbeszélések is, melyek, akár egy-egy szó vagy félmondat erejéig, egészen más Írásversekből származnak. Az egyik ilyen történet egy nagyon gazdag nőről szól, aki egy főpap felesége volt. A hölgy arra volt kíváncsi, miként működik férje főpapként, ezért el akart a Szentélybe látogatni, s hogy ne kelljen a puszta földön járnia, szőnyeget teríttek az útra, melyen járt…
Eliézer ben Cádok, eskü alatt vallotta, hogy ezt a nőt, miután elfoglalták a rómaiak a várost, hajánál fogva vonszolták végig Jeruzsálemtől Loddig, és idézte Mózest, aki a Deuteronomiumban figyelmeztette a népet „… gyengéd és elkényeztetett asszony, aki olyan elkényeztetett és finomkodó volt, hogy a lábával sem akarta érinteni a földet…” (Dvárim 28,56)
Az Írás több ízben idézi magát Jeremiást, aki az ostromlott városban azzal foglalkozott, hogy megtérésre bírja az embereket – persze hiába.
A második Szentély pusztulása idején történt az alábbi eset:
Vespasiánus császár, Titus apja, kezdte meg Jeruzsálem ostromát, de Titus fejezte be, aki a Város elfoglalása után háromhajónyi fiatalt küldött a római bordélyokba – mind gazdag jeruzsálemi családok gyermekeit. Mikor rájöttek, hogy milyen sors vár rájuk, a férfiak öngyilkosságra határozták el magukat. E tettük elkövetésében különböző bibliai versekkel erősítették meg magukat. S miközben a tengerbe vetették magukat, egy – jeremiási verset idéző – égi hang hallatszott „Ezeket siratom én, szemem könnybe lábadt…”
„Messze van a vigasztaló…”
Vigasztaló, héberül: menáchem. A Talmudban az egyik vélemény szerint az eljövendő Messiás neve Menáchem ben Hizkijá lesz. (Szánhedrin 98b) A jeruzsálemi Talmud szerint pedig azon a napon született a Messiás, amikor felégették a Szentélyt…
„Igazságos az Örökkévaló, mert szembeszálltam parancsával (nem fogadtam szót neki). Halljátok, ti, népek, és lássátok fájdalmamat: szüzeim és ifjaim fogságba mentek: Hívtam azokat, akik szerettek (szeretőimet), de ők cserbenhagytak (becsaptak). Papjaim és véneim a városban pusztultak, amikor élelmet kerestek, hogy felélesszék magukat. Nézd, csak, Uram, milyen nyomorult vagyok, bensőm háborog, vergődik bennem a szívem, mivel nagyon engedetlen voltam. Kint a fegyver öli gyermekeimet, bent (otthon) pedig, a halál.” (Siralmak 1,18-20)
A Midrás szerint ezt a verset a Siralmakban Josijáhu király mondta, amikor a fáraó legyőzte őt Meggidó völgyében, és a szent életű király elesett a csatában.
A Midrás tudni véli, hogy Jeremiás a megsebesült király közelében volt, és hallotta utolsó szavait.
A zsidó hit egyik alapelve a ciduk hádin, azaz az isteni igazság és ítélet feltétel nélküli elfogadása. Maga az isteni igazság egy axióma, miszerint az Isten eredendően jó és jótevő, de ha valami rossz éri az embert, azt viszont önmagának köszönheti. A próféta, aki itt Jeruzsálem „nevében” szól, belátja, hogy vétkezett, s most ezért joggal bűnhődik. A Dáát Mikrá párhuzamot von a fenti szóhasználat „Igazságos az Örökkévaló” és Mózes búcsúbeszédében mondottak között „… minden útja igazságos. Hű az Isten és nem hitszegő, igaz és egyenes ő…” (5Mózes 32,4-5)
Jonatán (fordításában) részletesen beszámol arról, mi és hogyan történt:
„Az Örökkévaló azt ígérte a Tórában, hogy ellenség nem hatol majd be az Országba. Ennélfogva Josijáhu kardot rántott az egyiptomi sereg ellen, melynek élén a Sánta (Néchá) fáraó állott; erre pedig nem volt parancsa (Josijáhunak) és nem is kért engedélyt (a főpap által működtetett urim vötimim útján). Így történt, hogy az íjászok felismerték a júdeai királyt és belelőtték nyilaikat”.
A Midrás még hozzáteszi, hogy 300 nyilat lőttek bele „testét olyanná tették, mint egy szita”. Az Írás tanúsága szerint maga a fáraó figyelmeztette Josijáhut, hogy ne avatkozzék be, mert nem ellene akar harcolni, hanem az Eufrátes melletti Kerkemisnél élő népek ellen, Júdeán csak átvonulni szándékozik. (Krónikák 35,20-26)
A Midrás azt is tudni véli, hogy Jeremiás is figyelmeztette Josijáhu királyt, de az ragaszkodott ahhoz a mózesi mondáshoz, hogy ha a zsidók nem követnek el bűnt, akkor idegenek nem teszik lábukat az Ország földjére. (3Mózes 26)
Felvetődik a kérdés, hogy ha Josijáhu valóban istenfélő király volt, aki megtisztította országát a bálványkultusztól, miért esett el? Miért nem történt meg vele is az a csoda, ami Hizkijáhu királlyal, Száncherib ostroma idején? (Ott az történt, hogy – egyetlen éjszaka alatt – egy járvány 180 ezer ellenséges harcost pusztított el, így kénytelenek voltak a megmaradottak visszavonulni.)
Erre az a magyarázat, hogy a nép nagy része csak látszatra hagyott fel a bálványimádással. Josijáhut, tehát megtévesztették. Ezt pedig tették oly módon, hogy amikor a király embereket küldött, hogy kutassák át a házakat, és ahol még találnak bálványt, azt semmisítsék meg, az „okos” zsidók az ajtó két szárnyán faragták ki bálványukat. Így, amikor az ajtót kitárták, nem lehetett észrevenni. (Midrás Échá 1,53)
Egyféle szövegértelmezés szerint Izrael azon szövetségeseiről van szó, akik a bajban magára hagyták. (Dáát Mikrá) Ibn Ezra úgy véli, hogy a „szeretőim” kifejezés arra utal, hogy a zsidók szerették volna, ha más népek szeretik őket, meg is tettek mindent ennek érdekében, de ez nem következett be. Rási szerint „szeretőim” csak tettették, hogy szeretnek. Alsech azt hangsúlyozza, hogy már az a tény, hogy a zsidók elvárták a népek szeretetét, vétek volt, és ezt most meg is vallja a gyászoló Jeruzsálem.
A Midrásban Simon bár Jocháj és társai között azon folyt a vita, kik azok a szeretők valójában? Rásbi az igazi prófétákat tartja azoknak, akik azon igyekezetükben, hogy megszerettessék a zsidókat az Örökkévalóval, azt mondták, hogy Bábelben (a száműzetésben) is kell papi tizedet adni.
„Állíts magadnak jelzőoszlopokat, rakj le útjelzőket…” (Jeremiás 31,21), vagyis be kell tartani a parancsolatokat, hogy ne merüljenek feledésbe…
Mások azt vallják, hogy a „szeretők” azok, akik becsapták a népet, mert a bálványimádók szellemében jövendöltek győzelmet. (Échá rábá 1,54)
Rási az olyanokat véli „szeretőknek”, mint pl. a jizmaelitákat, akik látszólag megkönyörülnek a foglyokon, de sózott ételt és (levegővel teli) tömlőt, amiben azt hiszik bor van, kínálnak… és amikor innának, levegő megy le a torkukon, amitől megfulladnak… A Rásit értelmezők azt vallják, hogy ez a vélemény Jesajás versén (21,14) alapul: „Jövendölés Arábia ellen: Arábia bozótjaiban töltsétek az éjszakát, Dedán karavánjai! Hozzatok vizet a szomjazónak, Téma földjének lakói, és adjatok kenyeret a menekülőnek! Mert fegyver elől menekültek el, kivont kard elől…”
Rási forrása, minden bizonnyal, a jeruzsálemi Talmud (Táánit 4,5) ahol „80 ezer fiatal kohanitáról van szó, akiket a babilóniaiak fogságba vetettek és a jizmaeliták földjén keresztül vittek, ahol azok úgy »gondoskodtak« róluk…” (lásd fentebb)
„Otthon, mint a halál”
Miközben az utcákon minden lépésnél ott leselkedik a fegyverek okozta halál, az otthonokban éhség, járvány egyenetlenségek formájában szedi áldozatait. „Otthon különböző kártevők, rossz szellemek és a halál küldöttei garázdálkodnak, míg kint az ellenség kardja szedi áldozatait” – Rási. Ez a vers igencsak egybecseng a „Kint a fegyver gyilkol, bent meg a rémület” mózesi mondással. (5Mózes 32,25)
„Hallották, hogy sóhajtozom, de nincs vigasztalóm. Minden ellenségem hallotta bajomat és örvendezett, hogy ezt tetted, és elhoztad a napot, melyet kitűztél. Járjanak ők is úgy, mint én! Jusson eléd minden gonoszságuk és bánj velük úgy, ahogy velem bántál, sok vétkem miatt! Bizony sokat sóhajtozom és fáj a szívem.” (Uo. 21-22)
A Midrás súlyos szemrehányást ad a zsidó nép szájába. A panasz címzettje maga az Örökkévaló. „Te tetted, te okoztad, hogy elszigetelődtem a népek között, hogy senki nem könyörül rajtam. Nem Te írtad elő a Tórában, hogy ne házasodj össze velük? Nem Te mondtad, hogy lányodat ne add a fiához, és lányt ne vedd a fiadnak? Ha házas viszony lenne köztünk, nem könyörülnének lányaikon, unokáikon? Ennek folytán Te tetted, Te vagy az oka lehetetlen helyzetünknek!” (Midrás rábá, Échá, 1,58)
Ez az érvelés oly meggyőző, hogy az Örökkévaló nem képes nem megkönyörülni népén…
„Jaj, de sötét felhőt borított haragjában az Örökkévaló Cion lányára! Földre hajította az égből Izrael ékességét s nem gondolt lába zsámolyára haragja napján. Elpusztította az Örökkévaló kíméletlenül Jákob összes hajlékát, ledöntötte féktelen haragjában Júda lányának erődítményeit. Földre terítette, megalázta az Országot és vezetőit. Haragja hevében összezúzta Izrael erősségét, visszavonta (hátratette) segítő jobbját, amikor jött az ellenség. Perzselte Jákobot, mint a lángoló tűz, emésztette körös-körül.” (Siralmak 2,1-3)
A Siralmak második fejezete írja le a Szentély lerombolását, annak körülményeit. Az értelmező szövegelemzés három részre osztja a történteket:
1. A királyság, Jeruzsálem és a Szentély pusztulása (1-9)
2. A pusztulás siratása (10-17)
3. Ima a menekvésért, könyörületért (ill. felhívás az imára, könyörgésre)
A sötét felhő a Bibliában Isten haragját jelképezi. A sémita nyelvekben az „ob” szó egyben utálatot is jelent, nemcsak felhőt. Ibn Ezra a felhőket magasságnak értelmezi, és szerinte Isten felemelte Izraelt a magasba, a felhőkig, hogy aztán onnan dobja le a földre, ami a büntetés súlyosságára utal.
„Izrael ékessége” a Szentély, hiszen e körül szerveződött az egész zsidó élet, de erre utal a „lába zsámolya” is. Erre vonatkozik az alábbi Midrás-történet is:
„Volt egyszer egy király, s neki egy szeretett kisfia. Amikor a gyerek sírt, a térdére vette. Amikor ismét sírt, az ölébe vette. Amikor újfent sírt, a nyakába ültette. De amikor, urambocsá, lecsinálta – ledobta a földre.” A tanulság, hogy a bukás más, mint az emelkedés. A felfelé menetel fokozatosan történt, de a leesés egyszerre következett be. Így van ez a zsidókkal is: „Én tanítottam járni Efrájimot, karjaimba vettem őt…” – mondja az Írásvers (Hoséá 11,3), majd folytatja „meglovagoltatom Efrajimot” (Uo. 10,11), végül pedig „földre hajítottam”. (Midrás rábá, Échá)
Egy másik Midrás az égi hatalmaknak tulajdonít egy sor dolgot:
„Amikor Nebukodnecár, másokkal egyetemben, Jeruzsálem alá ért, azt hitte, rövid idő alatt el tudja azt foglalni. Az Örökkévaló azonban, három évig erőt adott a város védőinek, abban a reményben, hogy ezalatt megtérnek. Voltak a védők között nagyon bátrak is, akik halált megvetően harcoltak. Az egyik, Avika ben Gátri, puszta kézzel hajította vissza azokat az óriási köveket, amiket rájuk akartak zúdítani, az ellenségnek okozván így nagy veszteségeket. Később már a lábával is ugyanezt tette. A vétkeknek tudható be, azonban, hogy egy nagy forgószél lesodorta őt a város faláról és szörnyethalt. Ezt követően sikerült az ellenségnek áttörni a város falait és behatolni Jeruzsálembe.
Mit tett ekkor Hánámel, Jeremiás nagybátyja? Megeskette az ég angyalait a szent Névvel, s azok lejöttek, fegyveresen és állásokat foglaltak el. Amikor a kaszdeusok ezt meglátták, elmenekültek, … mígcsak az Örökkévaló meg nem változtatta a nevüket (hogy így érvénytelenítse Hánámel esküjét…) és visszaparancsolta őket az égbe. Hánámel újra megpróbálta lehozni őket, de most már nem sikerült, mert más nevük volt… Ekkor Hánámel megeskette a Világ Angyalát a szent Névre és az „felemelte” Jeruzsálemet, amely a levegőben lebegett (hogy az ellenség ne tudja elérni), míg az Örökkévaló ledobta az égből és a földre esett… és ez az, amit az Írás mond „Földre hajította az égből…” (Jálkut Simoni, Échá, 1009)
Ez a félelmetes, racionálisan megmagyarázhatatlan Midrás valójában azt sugallja, hogy maga az Isten harcolt a zsidók ellen, mivel érvényre akarta juttatni akaratát, megbüntetni a Szerződés megszegőit. Mózes is erről szól búcsúbeszédében: „Milyen tanácstalan ez a nép és milyen értelmetlen! Ha bölcsek lennének, felfognák és megértenék, mi lesz a végük. Hogyan kergethet ezret egy, s hogy űzhet kettő tízezret? Csak úgy, hogy Kősziklájuk odaadta és az Örökkévaló kiszolgáltatta őket…” (5Mózes 32,28-30)
Egy középkori Tóra-magyarázó azt vallja, hogy „Izrael ékessége” nem más, mint a tfillin, melyben az van írva, hogy: „Ki még olyan, mint a te néped, Izrael, egyetlen nép a földön.” (Bráchot 6a) Amikor a zsidók elhagyták a Tóra útját – és felhagytak a tfillin parancsolatainak betartásával – az Örökkévaló, úgymond, eldobta a saját tfillinjét… (Rokách)
„S nem gondolt (emlékezett) lába zsámolyára”
Mint említettük, a zsámoly a Szentélyt jelenti. Más értelmezésben (Midrás) azt, hogy Isten nem emlékezett Ábrahám ősatya vérére, amit a circumcisió alatt – mint az első körülmetélt zsidó – ontott. (Midrás Échá)
Jichák Áráme (Ákédá) szerint a zsámoly az egész földkerekség, miként Jesájá próféta mondja:„Így szólt az Örökkévaló: a mennyek az én trónusom, a föld pedig lábam zsámolya…” (Jes. 66,1) Eszerint, Isten „elfelejtette” az özönvíz után tett ígéretét, amit a szivárvánnyal pecsételt meg, hogy többé nem pusztítja el az egész világot. Izrael pusztulása pedig, bizonyos értelemben a művelt világ pusztulásával egyenlő…
Az egyik kommentátor (Lechem Dimá), felidézi azt a Midrást, melyben arról esik szó, hogy az egyiptomi üldöztetések idején miként segítettek a nők férjüknek, a napi tégla mennyiséget elkészíteni. Egyszer, egy áldott állapotban lévő asszony elvetélte magzatát, ami belekerült egy téglába, s egy angyal felvitte az égbe és letette az Örökkévaló elé, mondván: Világ Ura! Lásd fiaid szenvedését Egyiptomban és könyörülj meg rajtuk! Miután az Örökkévaló kiszabadította népét az egyiptomi rabságból, ezt a téglát a lába alá tette, zsámolyként. És mindig, ha oka volt a haragra, csak ránézett és könyörülete legyőzte haragját. De most, a nagy romlás idején olyan nagy lett a haragja, hogy a zsámolyt lehajította a földre. Erre mondja az írás: „Nem gondolt (emlékezett) zsámolyára.” (Artscroll Biblia, Échá)
„Haragja hevében összezúzta Izrael erősségét…”
A Midrásból tudjuk, hogyan történt ez:
„Amikor az ellenség benyomult Jeruzsálembe, sok-sok ezer zsidót, kezüket hátrakötözve, fogságba hurcoltak. Azt mondta az Örökkévaló: Köteleztem magam, hogy »Velük vagyok a szenvedésben« (Zsoltárok 91,15), most pedig ők szenvednek rabszíjon, és én? Erre az Örökkévaló maga is hátrakötözte jobbját, akár a rabságba menők.” (Midrás Échá Éc Joszéf kommentárjával)
„Fölvonta íját, mint ellenség; előállott, mint támadó és (jobbjával) megölt mindent, ami szemnek kívánatos, Cion lányának sátrában; tűzként ontotta haragját. Olyan volt az Örökkévaló, mint az ellenség; pusztította Izraelt, pusztította palotáit, rombolta erődítményeit; szaporította Júdea lányának búját-baját. Földúlta hajlékát, mint egy kertet, lerombolta gyülekezése helyét; feledésbe juttatott az Örökkévaló Cionban szombatot és ünnepet; bosszús haragjában megvetette a királyt és a papot.” (Siralmak 2,4-6)
Nem lehet tudni, vajon a próféta hullámzó hangulata miből adódik. Abból, hogy egyrészt elismeri az isteni ítélet jogosságát, másrészt „szent szemtelenséggel” azzal vádolja, hogy Ő juttatta feledésbe az ünnepeket és a szombatot?
A Midrás megkísérli a lehetetlent, enyhíteni a kifakad s súlyos voltát azzal, hogy az ünnepeket Jeroveám pogány, bálványimádó ünnepeiként értelmezi.
A Tórá Tmimá kétségbe vonja ezt a feltételezést, hiszen ha erről volna szó, akkor ezen mi a siratnivaló? A próféta emiatt akár örülhetne is, hogy megszűntek a méltatlan ünnepek. Szerinte igazi zsidó ünnepekről van szó, csak éppenséggel olyanokról, melyek hasonlítottak a kicsapongó pogány ünnepekhez, s ezt megtorlandó jött a büntetés…
A psát szerint ez a pusztulás utáni időkre vonatkozik, amikor a Szentély már romba dőlt, Cion útjai elnéptelenedtek (Uo. 1-4), nincsenek már se zarándokok, se áldozatbemutatás – tehát ünnep se.
A „kert” a feldúlt országra (a Szentélyre?) értendő, mely olyan, mint egy kiapadt öntözőcsatorna miatt kiszáradt zöldséges kert. (Lekách Tov). Egy másik Midrás Ádámot idézi, akit szintén vétkei miatt kergettek el az Éden kertjéből.
A „király” és „pap” – a Midrás szerint – Cidkijáhu, Izrael utolsó királya és Szrájá, a főpap. Mindkettőt Bábelbe száműzte Nebukodnecár, csak a király felett törvényt is ültek, majd megvakították.
A Dáát Mikrá itt is párhuzamot von a Siralmak egyes kifejezései és Mózes figyelmeztetése között, melyeket Isten parancsára feljegyzett, hogy emlékeztetőül szolgáljanak a zsidóknak, mi történik velük, ha nem tartják be a parancsolatokat. A próféta szavaiban – ezer évvel később – döbbenetesen jelenik meg a mózesi figyelmeztetés beteljesedése:
„Meghízott Jesurun, kirúgott a hámból – meghíztál, kövér, hájas lettél! – és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta üdve kőszikláját. Idegen istenekkel ingerelték / utálatosságokkal bosszantották. / Látta az Örökkévaló és megutálta/ bosszúságában fiait és lányait / és ezt mondta: elrejtem arcom előlük, / meglátom, mi lesz a végük? / Állhatatlan nemzedék ez / fiak, kikben hűség nincsen. / Semmit érő néppel ingerlem én is, / alávaló nemzettel bosszantom őket. / Mert tűz lobban haragomból/ ég a pokol fenekéig, / megemészti a földet és gyümölcsét, / felgyújtom a hegyek lábait. / Veszedelmet halmozok rájuk, / nyilaim mind rájuk szórom, / éhség gyötri, láz emészti őket, / és a keserű halál… / kint a fegyver gyilkol, / bent meg a rémület: / mind ifjat, mind szüzet / csecsemőt és vénembert…” (5Mózes 32,15-25)
„Elhanyagolta (megvetette) az Örökkévaló oltárát, elhagyta Szentélyét, ellenség kezére juttatta falakkal körülvett palotáit; hangoskodtak az Örökkévaló házában, mint ünnepnapokon.” (Uo. 2,7)
A Tórá Tmimá szerint a próféta két olyan rendhagyó kifejezést alkalmaz, amelyek arra utalnak, hogy az Örökkévaló valósággal megutálta (megvetette) az oltárt, mely alkalmat szolgáltatott a vétkezésre oly módon, hogy azt hitték, az áldozatok megóvják majd őket a büntetéstől.
Ami a hangoskodást illeti, az az ellenségre vonatkozik, akik – afeletti örömükben, hogy bevették a bevehetetlennek hitt Jeruzsálemet – részegen kurjongattak, és káromolták Istent. Egyébként több Midrás-bölcs tudni véli, hogy éppen ez okozta később Bábel bukását.
„Eltökélte az Örökkévaló, hogy lerombolja Cion lányának várfalát: mérőzsinórt feszített ki; nem hagyta abba a keze pusztítását. Gyászol az erőd és a várfal, együtt búslakodnak. Földbe süllyedtek kapui, elpusztította, összetörte zárait. Királya és vezérei a pogányok között (vannak fogságban), nincs Tóra; prófétáinak sincs látomása az Örökkévalótól.” (Uo. 2,8-9)
Mikor határozta el az Örökkévaló, hogy elpusztítja Jeruzsálemet? Rabbi Jochanán szerint régóta várt arra, hátha megtér a bűnös város, s alkalma nyílik megkönyörülni lakosain. Idézi Jeremiást, aki másutt mondja „csak haragot és mérget okozott nekem ez a város, amióta csak felépült, a mai napig; így eltávolítom színem elől.” (Jeremiás 32,31)
A Midrás-kommentátorok akkorra időzítik ezt az elhalasztott haragot, amikor Salamon király feleségül vette a fáraó lányát, és a Szentély felavatásának ünnepsége egybeesett a pogány stílusú esküvővel. (Jálkut, 1Királyok 9)
Egy másik Midrás-bölcs hozzáteszi, hogy ez olyan, mint mikor valaki egy bűzös sikátorban befogja az orrát, hogy ne érezze a rossz szagot…
A „mérőzsinór” a pontos ítélet kimérésére szolgál. Alsech akként értelmezi, hogy az Örökkévaló – a pusztulás pillanatában – a mérőzsinórt már az új, a harmadik Szentély tervéhez használta. (l. Ezékiel próféta látomását; Jechezkél 40)
A Szentély kapui – mivel tiszteletet tanúsítottak a frigyládával szemben – jutalmul nem kerültek az ellenség kezére, hanem a földbe süllyedtek. (Midrás) Egyébként a frigyszekrény és a kapuk egyforma magasak voltak (10 könyöknyi), így a frigyszekrény nem fért be rajtuk, csak amikor Salamon imádkozott, és apja, Dávid emlékére azt kérte, engedjék be… a kapuk „széthúzták magukat…” (Midrás rábá)
Mivel a király és vezérei száműzettek – így Rási – nincs, aki a népet a Tórára tanítsa. A Tárgum megfordítja ezt a logikát, miszerint éppen azért lettek száműzve, mert nem tartották be a Tórát…
„Némán ülnek a földön Cion lányának vénei, hamut hintettek fejükre, zsákruhába öltöztek. Földre hajtják fejüket Jeruzsálem szűzei. Szemem könnybe lábadt, bensőm háborog, a földre roskadtam, népem lányának romlása miatt, mert elalélt csecsemő és kisded a város terein. Azt kérdik anyjuktól: hol van kenyér és bor? Elalélnak, mint a sebesültek a város terein, kiadják lelküket anyjuk kebelén. Kihez mérjelek, kihez hasonlítsalak Jeruzsálem lánya? Milyen példával vigasztaljalak, Cion szűz lánya? Romlásod nagy, mint a tenger, ki gyógyíthat meg?” (Siralmak 2,10-13)
Naturalista képet fest le Jeremiás az éhező gyerekekkel és gyászoló vénekkel. Egyébként innen származik az a szokás, hogy a gyászolók a földön ülnek, valamint az, hogy Tisa Böáv napján a földön ülve mondják el a Siralmakat.
A Midrás a véneket a Szinhedrion tagjainak véli, akiket Nebukodnecár hitszegéssel vádolt, mivel fellázadtak ellene.
Egy talmudi verzió szerint Cidkijáhu, Júdea utolsó királya és Bábel hűbérese, meglátta, amint Nebukodnecár egy nyúl nyers húsát ette. Feltehetően már ebben az időben sem volt szokás nyers húst enni, ezért megeskette a zsidó királyt, hogy senkinek nem mondja el. Később ezt Cidkijáhu megbánta, s a Bölcseknél elérte, hogy feloldják esküje alól. El is terjedt Babilóniában Nebukodnecár „tettének” híre, ezért magához rendelte a zsidó királlyal együtt a Szinhedrion mind a hetven tagját, s számon kérte tőlük, miért oldották fel Cidkijáhut adott szava alól? Azok, persze, nem tudtak mit válaszolni, így leültek a földre és hallgattak… (Nedárim 65a)
A Midrás nem szól nyers nyúlhúsról, csak arról beszél, hogy „amikor Cidkijáhu fellázadt Nebukodnecár ellen (a Krónikák 36. fejezetében is megtalálható), akkor Nebukodnecár Antiochiába jött és az egész Szinhedrion kivonult elé, biztosítandó őt a zsidó királyság hódolatáról. Amikor látta, hogy az eléje vonulók tiszteletreméltó öregek, díszes székekre ültette mindnyájukat, és arra kérte őket, hogy fordítsák le és magyarázzák meg neki a Tórát. Amikor a Fogadalmak fejezetéhez érkeztek, a király azt kérdezte, van-e mód arra, hogy valaki semmissé tegye esküjét? Meg is válaszolták, hogy a zsidó bölcseknek, a háláchá alapján erre van lehetőségük. Ekkor a király dühös lett, mondván: Úgy tűnik, ti voltatok azok, akik feloldottátok Cidkijáhut nekem tett hűségesküje alól és tettétek lehetővé, hogy fellázadjon ellenem. Le is dobatta őket a díszes székekről…” A Midrás azt is tudni véli, hogy ezeket a tisztes öregeket lovak farkához kötve vonszolták végig Jeruzsálemtől Loddig… (Midrás Échá rábá)
(Nem kizárt, hogy ez a szokás a rómaiaktól ered, akár a keresztrefeszítés, csak a Midrás visszavetíti a babilóniai korba.)
Rási és Alsech szerint a próféta kétségbeesetten kérdi, mihez hasonlítható a zsidókat sújtó szenvedés? Egy Midrás-bölcs azon elmélkedik, hogy Isten azért teszi fel ezt a kérdést „kihez (mihez) hasonlítsalak?” mert hiszen kivel, melyik néppel tett annyi jót, mint a zsidókkal? Hiszen azok nem hasonlíthatók másokhoz: ők annyi szenvedés és bukás ellenére is hűek a Tórához és Istenhez!
„Prófétáid hiábavalóságokkal ámítottak téged! Nem leplezték le bűnödet, hogy fordítsanak sorsodon. Hiábavaló látomásokkal vezettek félre Téged. Összecsapják kezüket miattad, akik csak arra járnak. Fölszisszennek és a fejüket csóválják Jeruzsálem lánya miatt; ez az a város, amiről mondták, hogy szépsége tökéletes, az egész föld öröme! Eltátotta rád a száját minden ellenséged; fölszisszentek, fogukat csikorgatták, és azt mondták: elpusztítottuk! Erre a napra vártunk, megértük, megláttuk! Véghezvitte az Örökkévaló, amit tervezett, valóra váltotta mondását, amit már rég elrendelt, rombolt és nem kímélt, örömöt szerzett az ellenségnek, fölemelte üldözőid szarvát.” (Uo. 2,14-18)
Jeremiás itt azokat az álprófétákat ostorozza, akik arra biztatták a királyt, álljon ellen Babilóniának, mert ez az Isten akarata, és nem az, amit Jeremiás mond.
Alsech azt tartja, hogy az álprófétáknak két fajtája volt. Az egyik, amelyik sosem hallott semmiféle isteni hangot, csak kitalálták, a másik, akik igazi próféták jövendöléseit ismételgették, de saját érdekük szerint változtatván azok tartalmán. Ilyen volt, pl. Hánánjá ben Ázor (Jeremiás 28), aki hallotta Jeremiás jövendölését arról, hogy a föld minden népe Babilónia királyának uralma alá kerül, és ő tette hozzá, hogy maga Bábel is elbukik majd. Így a prófécia első része nem a sajátja volt, a másik részét kitalálta. Bölcseink szerint eredetileg Hánánjá igazi próféta volt, de később rossz útra tért.
A próféta azon is kesereg, nem elég, hogy „ez a város, amiről mondták…” szépsége tökéletes, most romokban hever, ráadásul elhurcolt lakóit gúnyolják és becsmérlik… (Lechem Dimá)
Jochanán, Simon bár Jochájra hivatkozva, azt állítja, hogy Jeruzsálem külső részén volt egy olyan elkülönített rész, ahol mindenki elvégezhette mindenféle számítását, azért, hogy ne Jeruzsálemben számoljon, ami bosszúsággal is járhat, és ez ne ott történjen, hiszen a város maga „az egész föld öröme”. (Midrás Échá rábá 2,19 és Smot rábá 52)
Á. Mirkin, Midrás-magyarázatában felteszi, hogy volt egy bizonyos kupolás épület, ahol egyrészt különféle számítások, másrészt árjegyzékek voltak találhatók, ami megkönnyítette a kereskedők dolgát. Volt egy olyan feltevés, miszerint egyfajta tőzsdéről volt szó. Egy harmadik forrás (Psziktá rábá 41) szerint a városon kívül volt az üzleti negyed, a városon belül csak laktak…
„Szívük az Örökkévalóhoz kiáltott; Cion lányának várfala, patakként áradjon könnyed éjjel-nappal! Ne csillapodj, ne nyugodjon szemed! Kelj fel, jajgass az éjszakában, az őrszakok elején! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Örökkévaló színe előtt! Emeld hozzá kezeidet gyermekeid életéért, akik elalélnak az éhségtől minden utcasarkon. Nézd, Isten, és lásd kivel tetted ezt! Miért kell az asszonyoknak megenniök gyermekeiket, dédelgetett csecsemőiket?! Miért gyilkolják az Örökkévaló szentélyében a papot és a prófétát?!” (Siralmak 2,18-20)
A várfal, egyesek szerint, Izrael Közösségét jelképezi, mások szerint Micháél és Gábriel arkangyalokról van szó, akik Jeruzsálem falait őrizték. Egy ismert legenda azt tartja, hogy a Siratófal (Kótel), mely egyetlen épen maradt része a templomhegyi várfalnak – maga könnyezte meg a pusztulást.
Miért kell Cion lányának megsiratnia szomorú helyzetét? Azért, mert nem szabad beletörődni a szenvedésbe, könyörögni kell a sorsa javulásáért. A „kelj fel és jajgass az éjszakában” Jonatán szerint azt jelenti, hogy aki a gálutban él, az éjjel keljen fel, és tanuljon misnájeszt. Az éjszakai Tóra-tanulás – teszi hozzá Alsech – felkelti Isten irgalmát és rokonszenvét Izrael iránt.
Tulajdonképpen nem lehet pontosan tudni, mi az az őrszak. Lehet, hogy őrségváltás, ami bizonyos időszakonként zajlik. Lehet, hogy a Szentély őrszolgálatára utal a kifejezés, de az is lehet, hogy olyan égi őrszakról van szó, ahol az ügyeletes angyalok énekelnek az Örökkévaló előtt. Mindenképpen, erre a versre vezetik vissza azt az ősi szokást, hogy éjfélkor, a földre ülve siratják az elpusztult Jeruzsálemet. (Tikun Hácot)
A Talmudban (Bráchot 3) vita folyik arról, hány őrszakból áll az éjszaka? Rabbi Jehuda, a Fejedelem, azt mondja négyből, de a nappal is, mindegyik 3-3 órából áll. Mások, mint rabbi Nátán, azt állítják, hogy háromból. És minden őrszakban az Örökkévaló üvölt, mint egy oroszlán, kiáltván „Jaj a fiaimnak, akiknek vétkei miatt leromboltam házamat, felégettem Szentélyemet és száműztem őket a népek közé!” (Bráchot 3)
Erre vonatkozóan szerepel a Talmudban egy történet is:
„Rabbi Joszi mesélte: egyszer úton voltam, és bementem Jeruzsálem egyik romos házába, hogy ott imádkozzam. Megjelent az áldott emlékű Élijáhu (Illés) próféta, és amíg be nem fejeztem az imát, őrt állt a kapunál. Ezután üdvözöltük egymást és Élijáhu megkérdezte, milyen hangot hallottam benn a házban? Elmondtam, hogy egy égi hang azt mondta: jaj a fiaimnak, akiknek a vétkében leromboltam házamat és száműztem őket a népek közé! Mondja erre Élijáhu: nemcsak amikor te hallottad, hanem mindig elmondja ezt az Örökkévaló, amikor a zsidók bemennek a zsinagógákba, és elmondják (a kaddisban) »legyen a neve áldott«. S az Örökkévaló akkor bólogat és azt mondja: Boldog a király, akit házában így dicsérnek, de mit érez az apa, aki kénytelen volt fiait száműzni. És jaj a fiúknak, akiket elkergettek atyjuk asztalától.” (Uo.)
Cion lánya, azaz Jeruzsálem „enged” a próféta felszólításának, és szemrehányást tesz a Gondviselésnek: Nézd, Uram, kivel tetted ezt? Legelsőnek a legszörnyűbbet, a csecsszopók pusztulását említi, mintha megfeledkeznék arról, hogy az első Szentély a bálványimádás és egyéb bűnök miatt pusztult el.
Ezzel kapcsolatban van a Midrásban egy történet, melyben arról van szó, hogy egy Doég ben Jószéf nevű gazdag zsidó meghalt, s özvegye naponta mérte, mennyit nőtt és gyarapodott a gyermekük. Ennek arányában adakozott a Szentély javára. De az ostrom alatt, amikor már nagy volt az éhség, az asszony maga falta fel a gyereket. Erre vonatkozik Jeremiás szemrehányása:„miért kell az asszonyoknak megenniök…?”
A Dáát Mikrá megjegyzi, hogy ekkor teljesedett be a mózesi figyelmeztetés: „… megeszed méhed gyümölcsét, fiadnak és lányodnak húsát… az ostrom és szorongatás idején…” (5Mózes 28,53-54)
„Az utcákon és a földön fekszenek a gyermekek és a vének. Szűzeim és ifjaim fegyvertől estek el. Öltél haragod napján, mészárolták kíméletlenül. Mintha ünnep lett volna, összehívtad mindenünnen félelmetes szomszédaimat. Nem tudott az Örökkévaló haragjának napján menekülni, szökni senki. Akiket dédelgettem és felneveltem – azokkal ellenségem végzett.” (Uo. 2,21-22)
Jonatán szerint az utolsó két mondat értelme az, „Hirdess szabadságot népednek, Izraelnek, a Messiás által, ahogy ezt annak idején tetted, Peszáchkor, Mózes és Áron által”.
Más értelmezés szerint a sirató itt megátkozza az ellenséget, és kéri Istent, hozzon ellenségére minden rosszat, veszejtse el őket, de az Írás szövegszerű (psát) értelmezése, azonban, nem mutat ebbe az irányba.
