„Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett. Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenek lettek, ellenségeivé váltak.” (Échá, Jeremiás siralmai, 1,1-2)
Jeremiás, a pusztulás korában (dor háchurbán) élő próféta volt, aki szemtanúként mondja el mindazt, ami történt, s maga is átélte, amikor bekövetkezett a hihetetlen – az ellenség bevette a bevehetetlennek hitt szent várost, Jeruzsálemet, minek következményeként véget ért a Dávid-házi királyok korszaka. Érdekes, hogy Jeremiás, aki évtizedeken keresztül foglalkozott a pusztulás lehetőségével, és meg is jövendölte azt, ha a nép nem tér vissza a Tóra parancsolataihoz – mégis a meglepetés hangján meséli el az eseményeket.
Ebben a Megillában leírtak eredete magában a Tórában gyökerezik, nevezetesen a Böchukotáj (3Mózes 26) és a Ki Távó (5Mózes 28) szakaszokban, melyekben le vannak írva Mózes intelmei: ha nem tartják be az Istennel kötött szerződést, megszegik azt – a zsidók súlyos büntetést fognak elszenvedni. Jeremiás siralmainak mind az öt fejezete ennek taglalásával foglalkozik.
Az egész szöveget a megbántottság érzése jellemzi, ami – feltehetően – a nép hangulatát tükrözi, s nem a próféta személyes véleményét, hiszen ő előre megjósolta mindazt, ami történt, amiért meg is szenvedett, hiszen az akkori királyi udvaroncok még „babilóniai orientációval” is megvádolták, sőt, még élete is veszélyben forgott.
A modern Biblia-kutatás kétségbe vonja azt a hagyományos felfogást, mely Jeremiást jelöli meg a Siralmak szerzőjeként. De, ha nem ő, akkor ki írta? (J. Z. Moskovits professzor a Dáát Mikrá sorozatban foglalkozik ezzel a kérdéssel is, melyről a későbbiekben még szó lesz.)
Az igazsághoz tartozik, hogy a hagyományos exegetika sem tudott megállapodni annak a problémának az eldöntésében, hogy a Siralmak könyve azonos-e azzal a Megillával, amit Jehojakim király elégetett, amikor fülébe jutottak az abban leírt borzalmas figyelmeztetések. Rási szerint azonos, Ibn Ezra szerint nem. Rási a Midrásra (Échá rábáti, Ptichtá, 28), míg Ibn Ezra a tartalomra alapozza véleményét.
A történet, röviden:
„Jehojakim, Jósijáhu fia, Júda királya, uralkodásának negyedik esztendejében, így szólt az Örökkévaló Jeremiáshoz: Végy elő egy pergamen-tekercset, és írd rá mindazon igéket, amelyeket mondtam neked Izraelről, Júdáról és a többi népről… talán meghallja Júda háza, mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani; de ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom vétküket és bűneiket. Ekkor Jeremiás hívta Baruchot, Nérijá fiát, Baruch pedig leírta Jeremiás diktálása alapján a pergamenre, az Örökkévaló igéit…” (Jeremiás 36,1-4)
Ezt követően Jeremiás, íródeákjával elküldi az írást a Szentélybe azzal az utasítással, hogy ott olvassa fel. A prófécia mély benyomást tesz a hallgatóságra, olyannyira, hogy néhány főpap újfent felolvastatja az egész szöveget Baruchhal. Végül a királynak is felolvassák, aki mérgében, egy tollkéssel szétvagdossa a pergament, majd az egészet a tűzbe veti.
Jeremiás ismételten leíratja a próféciát, sőt „még sok hasonló beszédet” is hozzátett. (Jeremiás 36,5-32). Ez volna, tehát, az elégetett és újraírott Megilla, melyről a Midrás-bölcsek azt állítják, hogy azonos a Siralmakkal.
A Siralmak fejezetei – négy az ötből – alfabetikus sorrendben íródtak, vagyis minden vers az ábécé sorra következő betűjével kezdődik. Ez a módszer nem ismeretlen a Biblia könyvei között, ilyen a Zsoltárok könyve (a 119 fejezetben a 22 betű 8-8 versben fordul elő ábécé sorrendben), vagy a Példabeszédek végén, a Derék Asszonyt dicsérő himnuszban. (31. fejezet)
A zsáner, ami a középkori poéták szokásos stílusa, ez esetben, gördülékeny, s „ezáltal a gyászdal (kiná) ismertebbé és megszokottabbá válik a zsidó nép szájában”. (Midrás Tádsé, 20a Dáát Mikrá alapján) A héber ábécé 22 betűje azt is jelzi, hogy a gyász átfogja az egész mindenséget. „… jött az összes generáció, az összes betűk és a világ összes teremtménye, fentiek és lentiek, hogy szimbolizálják és kifejezzék a zsidókat ért nagy bajt.” (Uo.)
Évente egy alkalommal, Áv hó 9-én, a nagy nemzeti gyász napjának (Tisá Böáv) előestéjén olvassák fel a zsinagógákban a Siralmak könyvét. Teszik mindezt gyenge világításban, a földön ülve. A felolvasás kötelező érvényű, nem szokáson alapuló, mint az Énekek Énekének felolvasása Peszáchkor, Rút könyve Sávuotkor vagy a Kohelet könyve Szukkotkor. Leginkább Eszter könyvéhez hasonlítható, melynek Purimkor való felolvasása ugyancsak halachikus kötelesség.
Említésre méltó körülmény, hogy eredetileg a háláchá „csak” megengedte a Siralmak felolvasását – mert ismeretes, hogy gyásznapon nem szabad Tórát tanulni, mert az „megörvendezteti a szívet” – de ezt és a Jób könyvét szabad, mert ezek szomorúak és gyászos hangulatúak, és az emberi élet végességére utalnak. Később pedig, a gáonita korszakban, ez az engedély már kötelességgé alakult.
A Siralmak első fejezetének első verse egyrészt egy özvegyasszonyhoz hasonlítja Jeruzsálemet, aki „magára maradt”, másrészt úrnő volt a népek és tartományok között – és mi lett belőle! Sír az éjszakában, könny áztatja az arcát, de nincs, aki vigasztalná, barátai elhagyták, hűtlenek lettek hozzá.
Az „özvegy” hasonlat megmozgatta a Midrás-bölcsek fantáziáját. Rási (a Midrás nyomán) azon a véleményen van, hogy inkább egy elhagyott asszonyról van szó, az özvegyet csak átvitt értelemben kell értelmezni. De miért inkább elhagyott asszony, mint valódi özvegy? Az elhagyott nő, mint tudott, mindaddig nem mehet újból férjhez, amíg nem kap válólevelet, vagy szerez bizonyítékot arról, hogy férje meghalt. Ilyen „elhagyott asszony” a zsidó nép is, mely nem „mehet újból férjhez”, mert a Színáj-hegyi Kinyilatkoztatás Istenével eltéphetetlen a kapcsolata. Ugyanakkor a „férj” is csak ideiglenesen távozott el, nemsokára visszatér, és akkor megváltja feleségét a szorongató egyedülléttől.
Egy másik Midrás egy olyan királynéhoz hasonlítja az „özvegy” Jeruzsálemet, akitől a király elvált, mert megharagudott rá. Ő ugyan adott szabályos válólevelet, de aztán fondorlatos módon visszaszerezte az asszonytól, s amikor az ismét férjhez akart menni, nem tudott, mert férjes asszonynak számított, hiszen nem tudta a válólevelet felmutatni. Amikor ugyanez az asszony viszont tartásdíjat kért, akkor a férj azzal hárította ezt el, hogy „már rég elváltam tőled, semmi közöm hozzád…”
Amikor Jesájá az újjáéledő Cionról próféciál, ekként szól: „Ne félj, mert nem vallasz szégyent / ne pironkodj, mert nem ért gyalázat, / ifjúkorod szégyenét is elfelejted / özvegységed gyalázatára nem emlékezel többé.” (Jesájá 54,4) Az özvegy alatt, itt, egy elhagyott, egyedülálló nő értendő, a próféta az özvegységet az elhagyatottsággal azonosítja. (Dáát Mikrá)
A Siralmak bevezető szava: Échá (hogyan?).
Hogyan történhetett meg mindez? – kérdi a próféta Istentől, pedig mi tudjuk, hogy mindezzel tisztában volt.
Rabbi Ábáhu, a Midrás-irodalom egyik nagy tehetségű művelője, a Siralmak magyarázatát „Ők azonban, mint ember(ek) megszegték szövetségemet…” Hóseá idézettel kezdte (Hoséá 6,7). Ádám sorsát idézi fel, aki úgyszintén megszegte Isten parancsát az Édenkertben, aki ezért elkergette és meggyászolta, s itt is az Échá (Ájekká = hol vagy?) kifejezés jelenik meg.
A Midrás azt is feljegyezte, hogy három próféta alkalmazta az „échá” kifejezést, Mózes, Jesájá és Jeremiás, mindegyikük más-más értelemben, de hasonló konnotációval. Az itt szereplő „échá” nagy megrázkódtatást és csalódást fejez ki.
„… nem hitték a föld királyai / sem a világ népei, / hogy be tud hatolni az ellenség / Jeruzsálem kapuin /” (Siralmak 4,12) – mondja a próféta és folytatja azok kigúnyolásával, akik az egyiptomiakhoz és asszíriaiakhoz fordultak segítségért, de hát senki nem segítette őket, magukra maradtak, mint az elhagyott asszonyok…
Ben-Ázáj még a számmisztikát is felhasználja magyarázatában. Az échá szó betűinek számértékét osztja fel, és arra a következtetésre jut, hogy a száműzetés csak azután következett be, hogy a zsidók megtagadták Istenüket.
„Sírva sír az éjszakában.” (Uo. 1,2) Rabbi Jochanán szerint a mondás első szavával az első Szentély, a másodikkal pedig a második Szentély pusztulását siratja (Szánhedrin 104a), hiszen mindkét Szentély – bár több száz év különbséggel – ugyanazon a napon pusztult el (Áv hó 9-én). Ez a Tisá Böáv napja, a zsidók nemzeti gyásznapja, amikor szigorú böjtöt tartanak.
A Siralmakra írott Midrás (Échá rábá) – túl a Talmudban leírtakon – még kiegészíti a borzalmakat egy sor egyéb siralommal. Ilyen pl. az első borjú (aranyborjú) siratása, majd a Jeroveám király készíttette két bálvány-borjúé, amit Dánban és Bét Elben állítottak fel, helyettesítendő a Szentélyt.
A Tórá Tmimá különösnek tartja, hogy a Midrás, a jeroveámi aranyborjúkat, mint Jeremiás jövendölésének tárgyát említi meg, hiszen azok jóval Jeremiás megjelenése előtt keletkeztek. Erre végül azt a magyarázatot találták, hogy a zsidók közötti egyenetlenség, a széthúzás, az oktalan gyűlölködés (szinát hinám) – ami végső soron a Szentély pusztulását okozta – már Jeroveám idején elkezdődött, amikor is kettévált Salamon királysága. A két aranyborjú ezt a széthúzást szimbolizálja.
Az egyik legismertebb talmudi kommentár a „sírva sírást” azzal a kémjelentéssel hozza összefüggésbe, ami a pusztai vándorlás során, az Ígéret Földjére előreküldött kémektől származott. Ennek hatásaként, mint ismert, az egész nép arra ítéltetik, hogy a pusztaságban lelje halálát, és csak a fiaik juthassanak be az Ígéret Földjére.
„Ekkor az egész közösség elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel.” (3Mózes 14,1) Ez a „sírás” is éppen Áv hó 9-re esett, és ekkor „… mondá az Örökkévaló Izraelnek: Ti sírtatok hiábavaló és fölösleges sírást; én majd azon leszek, hogy ezen a napon okkal sírjatok, generációkon keresztül (mivel ezen a napon pusztul el mindkét Szentély)”. (Szánhedrin 104b)
Felvetődik a kérdés, a fentebb említett „özvegy” miért éppen éjszaka sír? Ezzel kapcsolatban is több véleményt találunk a Talmudban. „… aki éjszaka sír, annak hallani a hangját” (nappal a zaj elnyeli a sírást) (Tórá Tmimá). „… aki éjszaka sír, még a csillagok is vele sírnak.” (Uo.) „… ha valaki éjszaka sír, akkor az, aki hallja, együtt sír vele.” (Uo.) „… lehet, hogy azért sír az éjszakában, hogy sokan hallják, és együttérzésből vele sírjanak.” (Uo.)
„Vannak búskomor, keserű szívű emberek, akik szívesen kisírnák magukat, hogy ezzel könnyítsenek a lelkükön, de nem képesek sírni, csak akkor, ha hallják mások sírását, és akkor csatlakoznak ezekhez”. Ezért sír, tehát Cion elhagyott „özvegye” éjnek idején…
„Könny áztatja arcát.” (Uo.)
„Mint egy fiatal asszony, aki ifjú férjét siratja.” (Szánhedrin 104b) Sokkal keservesebb egy fiatal nőnek özveggyé lenni, egyedül maradni gyerekkel, mint amikor egy idősebb ember veszíti el a párját. „… ha egy férfi eltemeti fiatal feleségét, azt még az oltár is megsiratja” – mondja a Talmud.
A kocki rebbéhez ellátogatott az ámsinovi cádik, reb Jákob-Dávid, aki elpanaszolta, hogy még nem látta apját annak halála óta (vagyis nem jelent meg előtte álmában). Reb Mendele megnyugtatta, hogy ez be fog következni.
Pár nappal később valóban megjelent az apja álmában, majd ezt el is újságolta a kocki rebbének, aki arról kérdezett, miként jelent meg?
– Láttam, amint egy folyó partján áll, botjára támaszkodva, mintha a folyót nézte volna… – felelte.
– Ez a folyó a zsidók könnyéből eredt… – jegyezte meg a kocki rebbe.
„Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették. Barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak. Száműzetett Júda az ínség és kényszermunka után (által), ott lakik a pogányok között, nem leli nyugalmát, üldözői mind utolérik őt a nagy córeszben.” (Siralmak 1,2-3)
A próféta siratja népét, mely kénytelen megérni a száműzetés tragédiáját. A gálut az egyik legrosszabb dolog, ami egy népet érhet, mert amíg otthon van – még ha nehéz körülmények között is él, de a hazájában van.
Az ínség és a kényszermunka arra az időszakra vonatkozik, amikor folyt az ostrom, és Júdeát megszállták a kászdeusok. A Dáát Mikrá szerint többfajta száműzetésről van szó, többek között önkéntes száműzetésről is, amikor a nehéz helyzet miatt a zsidók Egyiptomba emigráltak.
Azon kitételek, mint „akik szerették”, „…barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak”(Uo.), azon rokon népekre vonatkoznak, mint Ammon, Moáv, Edom, Egyiptom, akik egy időben szövetségesei voltak a zsidó államnak, de amikor érdekeik úgy kívánták, hátat fordítottak neki, ellene fordultak, és gyakran a zsidók ellenségeihez csatlakoztak. Ez történt Hirám, Zor király esetében is, aki Dávidot és Salamont „testvérének” nevezte (1Kir, 9,13), de eljött az idő, amikor egyszer Júdea bajba került, akkor a próféta Zor „három vétkét” említi, „akik nem emlékeztek a testvéri szövetségre”. (Ámosz, 1,9)
De hát a politikában nincs barátság, s ezt a Midrás szerzői is éppen olyan jól tudták, ezért ők a „hűtlen barátot” nem is a környező népek között keresik, hanem …a próféták és az angyalok között. Ez akként értendő, hogy a próféták – amikor a baj már bekövetkezett – nem találtak vigasztaló szavakat, az angyalok, pedig – Michaél és Gábriel – korábban Izrael védői voltak, akik rendszeresen mentségeket kerestek az elkövetett vétekre, de a pusztulás idején ők maguk gyújtották fel a Szentélyt.
Az, hogy „nem leli nyugalmát” – Rés Lákis, az ismert Talmud-bölcs magyarázata szerint – olyan pozitív jelentéssel is bír, hogy ha valaki nyugalmat találna a száműzetésben, nem térne vissza hazájába, Erecbe, s elveszne a népek között.
A mondat befejező részének fordítás kissé önkényes volt („utolérik őt a córeszben”), mert az eredeti szövegben a „möcárim” szó szerepel, ami szó szerint szorost, ill. kutyaszorítót jelent, amikor is az üldözők olyan szűk helyre szorítják az üldözöttet, ahonnan már nincs kiút…
A Midrás „rossz napoknak” nevezi, amivel a Tamuz 17. és Áv 9. közötti három hetet, mint a veszély időszakát jelöli. Ez a két Szentély pusztulása miatti gyászhetek két böjtnapja közötti idő.
Jonatán ben Uziél, aki héberből arameusra fordította a Siralmat az értelemszerű fordításon túlmenően történelmi korképet is ad, és a Midrás irodalom anyagát sűrítve, sok részletet is feltár a leírt események hátteréről.
„Cion útjai gyászosak, nincs, aki ünnepeljen, lepusztultak, papjai sóhajtoznak, szűzei szomorkodnak; neki csak keserűsége van. Elnyomói felülkerekedtek, ellenségei dúskálnak, az Örökkévaló búsította el sok vétke miatt, csecsemői fogságba mentek a szorongató előtt.” (Uo. 4-5)
Bekövetkezett, amire Mózes figyelmeztetett:„Elárvulnak útjaitok.” (3Mózes 26,22). A Jeruzsálembe vezető úton nem mennek többé zarándokok, hiszen már nincs hová menni.
Érdekes momentum, hogy a Siralmakban jelenik meg először a Cion szó, mint a zsidó entitás megjelenítője. A jeruzsálemi Talmudban (Táánit 4,2) az egyik amorita meg is jegyzi, hogy „utánanéztünk az egész Bibliában, és nem találtunk egy verset, ahol Izraelt Cionnak nevezik”. Ezzel szemben sok helyütt Cion Jeruzsálemmel rokon értelmű. Egyébként Cion egy jebuszita erődítmény neve volt, ami Cion hegyén helyezkedett el, és annak idején Dávid foglalta el. (Dáát Mikrá)
Ami a papok sóhajtozását illeti, az nemcsak szellemi életüket érintette, mivel megszűnt az áldozati kultusz, hanem közvetlen megélhetésüket is. A szűzek szomorkodása arra vonatkozik, hogy abbamaradt az Áv hó 15-én szokásos népünnepély. Egyébként a Midrás, a szűzek alatt, a Talmud-tudósokat érti, akik olyan szépek voltak – megjelenésben – mint a szűzlányok, és a pusztulást követően „elolvadtak, mint a viasz”. Egy másik midrási vélemény a szűzek szomorúságát a katonák erőszakoskodásával hozza összefüggésbe.
„Elnyomói felülkerekedtek”
Az amorita Rává, aki rabbi Jochanánra hivatkozik, azt állítja, hogy ebből a versből az következik, hogy „mindenki, aki csak bajt, córeszt csinál a zsidóknak, az mind vezető lesz”. (Szánhedrin 104b) Korábban említettük Jehojakim király esetét, aki a rossz hallatán tűzbe vetette a Megillát.
Egyébként ennek a versnek a kapcsán a Talmud foglalkozik azzal, miként zajlott le az a bizonyos jelenet Jehojakim királlyal.
Mondták (a szolgái) Jehojakimnak: Jeremiás írt egy siratóéneket (kinot). És mit írt benne? – kérdezte Jehojakim. „Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város…” Mondá a király: Én király vagyok és a király nincs említve… Mondták neki: „Sírva sír az éjszakában” (válaszolta:) Én változatlanul király vagyok. „Száműzetett Júda” – erre is azt mondta Jehojakim, hogy ez őt nem érinti, mivel ő minden esetben király, még a száműzetésben is. Csak amikor azt mondták neki, a Siralmakból idézve, hogy „elnyomói felülkerekednek” – fogta fel, hogy ez őt is érinti, hiszen ha az elnyomók felülkerekednek, akkor ő már nem lesz király. „Mire fel írta Jeremiás mindezt?” – kérdezte dühösen. Amikor elmondták neki, hogy a próféta a nép vétkeinek tulajdonítja a bekövetkező pusztulást – akkor vagdosta össze a Megilla pergamenjét és vetette a tűzbe. (Moéd Kátán 26a)
„Odalett Cion lányának minden ékessége; vezetői olyanná lettek, mint a szarvasok, amelyek nem találnak legelőt; erőtlenül mentek üldözőik előtt. Visszagondol Jeruzsálem nyomorúsága és hontalansága idején, mily jó dolga volt az elmúlt időkben; de népe ellenség kezébe esett és nem volt segítője, csak nézték ellenségei és nevettek romlásán.” (Siralmak 1,6-7)
Mint már korábban láthattuk, a próféták Cion vagy Cion lánya alatt Izrael népét értik.
Ékességként, a Midrás, a tudósokat, talmudistákat, főpapokat jelöli. Ezeket, még Jehojakim király idejében, Nebukodnecár száműzte a Templom lerombolása után, előbb Rivlába, majd Bábelbe. Őket Jeremiás legyengült szarvasként jellemzi, akik gyors lábuk ellenére sem képesek elmenekülni üldözőik elől.
Alsech, hivatkozva a Talmud megállapítására (Pszáhim) azt vallja, hogy az Örökkévaló nagy kegyet gyakorolt Izraellel, amikor a végső pusztulás előtt száműzték az írástudókat, Bölcseket, tehát a nép szellemi elitjét, mert ők így előkészíthették és megalapozhatták a zsidó szellemi élet folytatásához szükséges intézményeket.
A szarvas-hasonlatot a Midrás arra is alkalmazza, hogy megrója Izrael szellemi vezetőit, mert nem teljesítették feladatukat és elfordították fejüket az olyan magatartás láttán, amikor tiltakozniuk kellett volna. „Mint a szarvasok, a nagy hőségben, amikor egyik a másik farka alá dugja a fejét és így keres menedéket a nap elől. Így viselkedtek, tehát, Izrael nagyjai…” (Midrás rábá)
„… odalett Cion lányának minden ékessége…” – idézi az Írást a dubnói Mággid, és ezt ő akként értelmezi, hogy a zsidók a száműzetést véglegesnek tekintették, lelkük letett arról, hogy reménykedjenek az isteni segítségben. Ezért támadt az az érzésük, hogy „erőtlenül mennek üldözőik előtt”. Ami a zsidóságot a gálutban, a száműzetésben fenntartja – mondja a Mággid – az a remény és a hit, hogy Isten nem hagyja el végleg őket. Jesájá is azt vallja, hogy: „Az Istenben reménykedők erőre kapnak.” (Jesájá 40,31)
„Visszagondol (szó szerint: emlékezik) Jeruzsálem nyomorúsága és hontalansága idején…” (Uo. 7) Rási ez alatt azt érti, hogy a zsidók csak a száműzetés alatt döbbentek rá, hogy minden szenvedésük forrása az, hogy elhagyták a Tóra útjait, idegen isteneket imádtak, idegen kultúrát utánoztak. Alsech a gondolatot kiegészíti azzal, hogy még Jeruzsálem ostroma idején sem tudatosodott bennük, hogy minden bajuk ebből származott, ez csak a góleszban következett be.
„Népe ellensége kezébe esett”
Amíg a zsidó állam erős volt, a környező népek nem mertek kezet emelni rájuk. Amint egy erősebb hatalom sikeresen támadta Izraelt, a szomszéd népek is vérszemet kaptak, és érvényben lévő szerződéseik ellenére sem siettek Júdea segítségére. Példa erre Néchá fáraó, akinek pedig Júdea királya hűbérpénzt is fizetett, nem hogy nem segített, még meg is ölette Josijáhu királyt, fiát pedig börtönbe vetette.
A Midrás ereci és babilóniai amoritákat idéz, akik azt a helyzetet jellemzik, mi történik akkor, ha Izrael szomszédjai észlelik a gyengülést?
Ereci amoriták: „Ha az ökör elesik, a sakterok felkelnek” (vagyis készülődnek a munkára).
Babilóniai amoriták: „Ha az ökör elesik, a sakterok fenik késeiket…”
„Nevetnek romlásán”
Egy régi IMIT-fordítás a „romlás” szó helyett az „elenyészni” igét használja, ami valójában kifejezőbb. Az eredeti héber szó enyészetet, felhagyást is kifejez. A Midrás – Rásit idézve – az eredeti héber szógyököt (svt) sábátnak, szombatnak is olvassa, amiből azt a következtetést vonja le, hogy a zsidók – a száműzetésben – elkezdték betartani a szombatot, az ünnepeket, sőt, még az ún. hetedik (smíta) év szokását is. A befogadó népek ezért kinevették a zsidókat, hogy hazájukban mindezekre nem fordítottak gondot, a száműzetésben pedig ragaszkodnak vallási törvényeikhez. Ez is bizonyíték a Tóra vonatkozó megállapítására, miszerint, ha a zsidók hazájukban betartják a Tóra törvényeit, az elismerést vált ki a népek körében. (5Mózes 4,6)
„Nagyot vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát. Volt tisztelői mind lenézik, mert látták gyalázatát. Ő maga is sóhajtott és visszakozott.” (Uo. 8)
Mi számít nagy (sok) véteknek? A Mesech Hochmá szerint az, hogy a zsidók beleszoktak a vétkezésbe, már észre sem vették, mikor követtek el bűnt. „Ha az ember kétszer elköveti ugyanazt a vétket, már úgy tűnik, mintha el sem követte volna…” – mondja a Talmud. (Moéd Kátán 27b)
Az eredeti szöveg szó szerinti fordításban: „vétkezve vétkezett” kifejezést használja, amit általában igen nagy vétkekre szoktak alkalmazni. Mose Feinstein rabbi (zcl), amerikai háláchá-tudós szerint a vétek két fokozatú: egyrészt van maga a cselekedet, másrészt azok a gondolatok, ill. a vele járó élvezet, ami a vétek elkövetésekor jelentkezik. Bármelyik esetről is van szó, mindegyik maga után vonja a büntetést.
„…mert látták gyalázatát”
„Gyalázatát”, szó szerint: „meztelenségét” (IMIT). A próféták gyakran használják ezt a kifejezést a bálványimádás jellemzésére. Ebben az esetben Jeruzsálemről van szó, melyet egy olyan nőhöz hasonlít, akit – miután elvesztette makulátlanságát – egykori tisztelői és hódolói lenéznek és megvetnek.
Rés Lákis a Talmudban (Jomá 54b) beszámol egy – szájhagyományon alapuló – történetről. Amikor az ellenség behatolt a Szentélybe, ott megláttak két kerubot – egyikőjük nő-, másikuk hímnemű volt – amint összefonódva álltak a frigyládán. Ekkor a megszállók a frigyládát a kerubokkal, körülhordozták Jeruzsálemben, miközben fennhangon hirdették: „Lám, lám, ezek a zsidók „szent emberek”, kiknek áldása áldás és átka átok, micsoda dolgokat művelnek”. „Lenézik, mert látták gyalázatát” – mondja erre az Írás.
„Ruhája szegélye tisztátalan, nem gondolt a jövőre. Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója. Nézd, Istenem, milyen nyomorult vagyok, milyen felfuvalkodott az ellenség! Kinyújtotta kezét az ellenség Cion minden drága kincsére. Látta, amint bementek a Szentélybe azok a népek, akikről parancsoltad (hogy) nem mehetnek be a gyülekezetedbe!” (Siralmak 1,9-10)
A tisztátalan ruha, a Siralmakban, gyakran előforduló jelkép. A Júdeát legyőző ellenség lelkileg is megalázta a zsidókat, s ez az, ami miatt a nép igazán szenvedett és gyászolt. Jeremiás hangot ad a megpróbáltat sok okozta fájdalomnak, de nem hallgatja el az ezt kiváltó okokat sem, azt, hogy a nép „nem gondolt a jövőre”, midőn megszegte az isteni Szövetséget.
A Midrás részletesen kifejti, mit nem tartottak be. Ennek kapcsán – többek között – az is kiderül, hogy Júdea utolsó királya, Cidkijáhu idején, a Szentélyben szolgáló kohaniták és főpapok még körül sem voltak metélve. Ennek okát nem lehet tudni, de – a Tórá Tmimá szerint – ennek az lett a következménye, hogy a kortárs gazdag emberek is követték ezt a példát.
„Kinyújtotta kezét az ellenség Cion minden drága kincsére”.
A bukás legnehezebben elviselhető része az volt, hogy – mint arról már fentebb szó esett – a babilóniai ellenségnek a szomszéd népek is segítettek, különösen a rombolásban és a rablásban. A Midrás tudni véli, hogy amikor eljött a szabad rablás ideje, és mindenki leginkább az arany, ezüst és a drágakő után kutatott, de a moabiták és az ammoniták főleg a tóratekercseket akarták megszerezni, mondván „ez az, amiben írva van: Ne jöjjön ammonita és moabita Isten közösségébe. Ez égettessék el!” (Jevámot 16a)
„Az egész nép nyög és sóhajt, kenyér után kutatnak, élelemért odaadják értékeiket, hogy lelkük éljen. Nézd, Istenem, és lásd, mennyire lenéznek engem!” (Uo. 1,11)
A Midrás beszámol arról is, miként használták ki az éhezők nyomorúságos helyzetét. A megszállók élelmet csak aranyért és hasonló értékekért adtak, később már nem is emberi fogyasztásra alkalmas dolgokat, hanem szalmát, zablisztet adtak csak, amit kínjukban kifőztek maguknak, s ennek levét itták (Échá rábá és Jálkut).
„Nézd Istenem, mennyire lenéznek!”
Az Írás a „zolél ” kifejezést használja, ami falánkot jelent. A Midrás-irodalom is ilyen értelemben alkalmazza, amikor a zsidók helyzetét ecseteli ebben a korszakban, lévén igencsak lenézett, megvetett, alantas helyzetben leledztek, amit egy megrázó történettel illusztrál:
„Mondá rabbi Pinchász: Megtörtént eset Askelonban, melynek hősei két pogány prostituált. Egy alkalommal a két nő összeveszett valamin és egyikük, a veszekedés hevében, azt mondta a másiknak: menj a fenébe, te, úgy nézel ki, mint egy zsidó rüfke!…
Később kibékültek, a megsértett közölte társnőjével, hogy mindent megbocsát neki, csak azt nem, hogy azt mondta rá, hogy úgy néz ki, mint egy zsidó…”
A Dáát Mikrá megjegyzi, hogy mostantól fogva, a gyászolót megszemélyesítő Jeruzsálem, egyes szám első személyben szólal meg, ami a mondandót még megrázóbbá teszi.
„(Ne nektek legyen mondva, de) ti, országutak járói, nézzetek ide és lássátok, van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam, melyet nekem okozott (Isten) és amellyel megbúsított az Örökkévaló, izzó haragja napján?” (Uo. 1,12)
„Ne nektek legyen mondva” – ez egy olyan héber mondás, amit nagy szerencsétlenség esetén szoktak megjegyezni, és azt fejezi ki, hogy ne érje baj azokat, akiknek ezt mondják. Rává ezt akként magyarázza (Szánhedrin 104b), hogy a próféta még ebben a helyzetben sem átkozza a népeket, „az országutak járóit”, akik nem tehetnek a zsidók tragédiájáról, csak arra kéri őket, ne fordítsák el szenvedésükről tekintetüket…
Egyébként a fentebb idézett Írásvers: „Van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam?” található a budapesti Holocaust-emlékművön is.
Nem kell azt gondolni, hogy „Jeruzsálem” panaszkodik és Istent hibáztatja a történtek miatt, ahogy az esetleg kihallik a szöveghű értelmezésből. (psát) A Midrás, és minden további szövegmagyarázó arra utal, hogy ez nem más, mint az ítélet elfogadása, tudomásulvétele annak, hogy minden bűn magában hordja büntetését.
Mose Alsech szerint a szövegből az is kiderül, hogy a zsidó közösség azon siránkozik, hogy más népek nem értik meg a zsidók igazi tragédiáját. Ez abból fakad, hogy bár más népeket is száműztek már országukból, de azok „ehetnek a száműzők ételéből és ihatnak italából”, de a zsidók, a maguk sajátos szokásai – a kóser konyha törvényei – miatt, ezt nem tehetik meg. (Midrás Échá)
„A magasból tüzet bocsátott csontjaimba és eltiport engem; hálót feszített ki lábaim elé és hanyatt vágott engem; elhagyott tett, beteggé, naphosszat. Számon tartotta vétkeimet; összefonódtak kezében és nyakamra csavarodtak, megrendítették erőmet. Olyanok kezébe adott az Örökkévaló, akiknek nem tudok ellenállni. Eltiporta hőseimet mind mellőlem az Isten; kitűzte a napot, melyen összetörte ifjaimat; eltaposta az Örökkévaló Júdea szűz lányát!” (Siralmak 1,13-15)
A szörnyű szenvedések felsorolásával Jeremiás szándéka, feltehetően az volt, hogy elrettentésül szolgáljon a bűnök elkövetése ellen, és belátásra bírja a népet, hogy ráébredjenek, szenvedéseiket saját maguk okozzák.
Reménytelen feladatnak bizonyult. Az emberi természet nem viseli el, hogy rádöbbentsék, sorsát maga idézte elő. Aki erre kísérletet tesz, Jeremiás sorsára juthat, akit erőszakkal Egyiptomba hurcoltak, ahol a zsidók kövezték halálra – és egyiptomiak temették el… A próféta erre nem gondolt, ő csak mondta a magáét.
A Midrás általában megragad minden alkalmat arra, hogy az Írásverseket összefüggésbe hozza bizonyos eseményekkel. De legfőképp arra törekszik, hogy még a súlyos mondanivalójú verseknek is adjon némi optimista kicsengést, ami vigasztalást jelenthet a sötétségben.
Példa erre a fenti versben a „magasból lebocsátott tűz”, ami elpusztította Jeruzsálemet, benne a Szentélyt. Szó szerint: tüzet küldött (Isten), vagyis nem személyesen, hanem egy küldönc által tette ebben az esetben, szemben Szodomával, ahol, maga zúdított kénköves esőt a városra. (1Mózes 19,24)
Bibliai fogalmak szerint súlyosabb az a büntetés, amit Isten közvetlenül maga mér a bűnösre, mint az, amit más által tesz. (Tórá Tmimá). Rává, Jochanánra hivatkozva azt mondja, hogy Jeruzsálemnek volt egy előnye Szodomával szemben, az, hogy a kilátástalan helyzet ellenére az emberek könyörületesebbek voltak, míg a szodomaiak eredendően kegyetlenek.
Az Írás egyértelmű tanúsága szerint (2Királyok 25,8) az első Szentélyt Nebukodnecár testőrparancsnoka, Nebuzradán gyújtotta fel. A hagyományos felfogás Isten küldöttét véli felfedezni személyében, aki „Isten ostoraként” kivitelezte a zsidóknak járó büntetést. A Midrás (Échá rábá) úgy véli, hogy az égi fővádló maga kérte, az égből a tüzet, nehogy az ellenség azzal kérkedhessen, ő pusztította el a szent várost.
Amikor az ellenség behatolt a Szentélybe, talpra ugrott az égi fővádló, és azt mondta az Örökkévaló színe előtt: Világ Ura! Lehetséges, hogy ez a gonosz (Nebukodnecár) majd eldicsekszik és azt mondja, hogy én döntöttem romba Isten házát és égettem fel Templomát? Ha bevégeztetett, hogy ennek így kell történnie, jöjjön le a tűz az égből és égesse fel a Szentélyt! S legott „a magasból tüzet bocsátott…”
Ugyanerre a gondolatra rabbi Jósua, Jezsaja próféta egyik versében is talál utalást: „Fogd a kézimalmot, őrölj lisztet…!” – mondja a próféta Babilon lányának. „Az egész világ búzát őröl, itt meg azt mondja Babilon lányának, hogy őröljön lisztet?! Mond Jeruzsálem Babilon lányának: ha nem magasságból hadakoznak ellenem, nem tudtál volna legyőzni… de mivel az égből tüzeltek rám, halott oroszlánt öltél meg, felégetett várost gyújtottál fel, őrölt lisztet daráltál!…”
„Számon tartotta vétkeimet”
Az a szó, hogy „niszkád” egyedülálló az egész Bibliában. Ibn Ezra szerint azt jelenti, „nincs apja és anyja”, Rási szerint „megjelölt”, vagyis megjelölte vétkeimet. A Midrás ezt is a jó oldaláról közelíti meg, miszerint a szóban igyekezetet lát (a héber skd szógyökből kiindulva), majd azt mondja, hogy Isten úgy igyekezett a bajt a zsidókra hozni, hogy az minél kevesebb életveszéllyel járjon. „Mond az Örökkévaló: Ha Tévét évszakában (télen) száműzöm őket, akkor megfagynak és meghalnak. Ezért inkább Támuz évszakában (nyáron) küldöm őket száműzetésbe, és akkor, még ha az utcán és a piactereken hálnak is, nem történik semmi bajuk… Ha a pusztaságon keresztül száműzöm őket, még éhen is halhatnak, ezért Ármánián (Örményország?) keresztül száműzöm őket, városokon és falvakon át, ahol találnak enni és innivalót.” (Midrás Échá)
Egy másik Midrás (Uo.) a zsidók szavait olvassa ki a versből:
„Mondá Izrael gyülekezete: hittem és reméltem, hogy megbocsát nekem, de nem így történt, hanem vétkeim, mint a folyondár, nyakam köré csavarodtak… és kettesével (duplán) hozta rám az ellenséget: Bábel és a kaszdeusok, Média és Perzsia, a görögök és Macedónia, az edomiták (Róma) és az izmaeliták (az arabok). Az egyik súlyosabb, a másik enyhébb. Bábel nehéz, keserű gólesz, Média enyhébb, a szír-görögök rosszabbak, Edom enyhébb(?), a kaszdeusok súlyos, nehéz gólesz, a perzsák enyhébbek, Macedónia (Nagy Sándor) nehéz, az izmaeliták enyhébbek… mindezt elviseltem és nem tagadom meg Istenemet, kinek jármát viselem és naponta kétszer megszentelem a nevét azáltal, hogy elmondom a Smá Jiszróelt…” (Midrás Échá)
A Tórá Tmimá értelmezésében az „enyhébb” gálut is egyfajta próbatétel, mert ha ott nem üldözik a zsidókat, nagyobb az esély az asszimilálódásra. Erre vonatkozik a Midrás megjegyzése, hogy az enyhébb góleszben sem tagadtam meg Istenemet…
„Akinek nem tudok ellenállni” (Uo.)
Időnként, egyes Talmud-bölcsek a Siralmak egy-egy versét eredeti szövegkörnyezetükből kiemelve, mondanivalójának más értelmezést adnak. Ukvá bár Hijjá (Jevámot 63b) ezt a verset egy rossz egy házsártos asszonyra vetíti ki, akinek birtokában van egy magas összegről szóló házasságlevél, ezért nehéz tőle megszabadulni.
A pinszki Epstein rabbi (Tórá Tmimá) úgy véli, hogy a rossz asz-
szony és a gálut között összefüggés van, azaz a száműzetés okozta nehéz helyzet nem teszi lehetővé a válást.
Erecben, ellentétben Babilóniával, a fenti verset olyan emberre értelmezték, akinek nincs földje, nem terem neki semmi, mindent a piacról kénytelen beszerezni és amiatt aggódik, hogy egyszer nem lesz elég pénze, minden szükségeset megvenni a családjának… (Uo.)
„Eltaposta az Örökkévaló Júdea szűz lányát”
„Miként a szőlőt tapossák a présben, hogy bort nyerjenek, úgy taposta el az ellenség a nőket és folyatta el vérüket” (Rási)
A Talmud vérfagyasztó történetet idéz ezzel kapcsolatban:
„Látta Nebuzradán Záchárjá vérét, amint forrott és nem akart lecsillapodni. (Záchárjá ben Jehojádá főpap és próféta, Joás király idején, 252 évvel az itteni események előtt élt) Betemették és befedték temérdek homokkal, de csak pezsgett és nem nyugodott…” (Kohelet rábá 3,16)
„Megkérdezte (az ott lévő kohanitáktól) mi ez? Azt felelték neki, hogy ez a levágott áldozati állatok vére… Hozatott egy állatot és levágatta, de a vér nem hasonlított… Azt mondta nekik: Ha nem mondjátok meg az igazat, hogy mi ez (hogy a vér nem nyugszik, nem ivódik be és nem alvad meg, hanem forr) akkor vasfésűkkel téplek szét benneteket. Megmondták neki: Volt köztünk egy próféta, aki morált prédikált nekünk és megöltük őt (megköveztük) a Szentélyben és azóta, sok-sok éve, a vére nem nyugszik… Mondá nekik Nebuzradán: Majd én megkövetem őt! Hozatott Izrael bölcseiből, a Szánhedrin tagjaiból, és leölte őket ott, ahol Zechárjá vére forrt, de a vér csak nem nyugodott. Hozatott gyerekeket, majd fiatal papokat és leölette őket ugyanott – minden eredmény nélkül. Amikor ezt látta Nebuzradán, egészen közel ment a pezsgő vérhez és azt mondta: Zechárjá, Zechárjá! a legjobbjaidat elveszejtettem. Mit akarsz még? Hogy mindannyiukat megöljem? Erre a vér abbahagyta a pezsgést és megnyugodott.” (Szánhedrin 96b; Gitin 57b és a párhuzamos midrási források)
A későbbiekben a Siralmakban is találhatunk utalást Zechárjá meggyilkolására és annak tragikus következményeire. (2,20)
