Hayim Halevy Donin
A lélek eledele
Kásrut: ez a héber szó foglalja össze a zsidó étkezési szokásokat. Alapalakja a „megfelelő”, „alkalmas”, „a vallási előírásokkal összhangban álló” jelentésű kóser (kásér). Minden élelem, amely megfelel a zsidó szabályoknak, fogyasztásra alkalmas, vagyis kóser. A „kóser módra” kifejezés megtévesztő, félrevezető. A „kóser” nem egy nemzeti konyha ételeinek speciális elkészítési módjára vagy speciális ízeire vonatkozik, hanem pontosan körülhatárolt jelentéssel bíró rituális kifejezés. A vallás előírásai határozzák meg, hogy mire alkalmazhatjuk ezt a szót. Akár kóser az élelmiszer, akár nem, a „kóser módra” jelzés egyértelműen tudtunkra adja, hogy az így kínált zsidó ételkülönlegességek nem kóserok.
A „kóser” szó egyébként a vallási irodalomban olyan tárgyak jelzőjeként is szerepel, amelyek a háláchá előírásainak megfelelően vannak elkészítve. Az olyan kifejezésekben, mint „kóser Tóra”, „kóser tfilin”, „kóser mezuzá”, „kóser tálit”, azt jelenti, hogy ezek a tárgyak előírásosan készültek, megfelelnek a zsidó törvények szabályainak, rituális használatra alkalmasak. Az az ember, aki minden tekintetben a vallás tanításai szerint él, kóser ember (ádám kásér). A szó köznyelvi jelentései „helyes”, „megfelelő” igen közel állnak a héber eredetiéhez. Leginkább mégis az étkezéssel kapcsolatban használják a „kóser” kifejezést, és mi is ebben az értelemben élünk vele. Ugyanígy a tréfá szóval jelölünk mindent, ami nem kóser (noha a zsidó törvények szerint ez a szó kifejezetten a beteg vagy fertőzött állatokra, illetve tetemükre vonatkozik).
A zsidó étkezési törvények nemcsak a test étrendjét szabályozzák, hanem a lelkéét is: nemcsak a test, hanem a lélek épülését is szolgálják.
A hithű zsidó, aki betartja a kásrut előírásait, nem azért teszi ezt, mert aprólékosan feltárta minden részletkérdés minden összetevőjét; nem azért, mert ez örömöt okoz neki; nem azért, mert úgy véli, hogy használ az egészségének; nem azért, mert a Biblia határozottan és közérthetően utasítja erre hanem azért, mert isteni parancsolatoknak tekinti azokat, ő pedig köteles saját akaratát alárendelni az isteni akaratnak: engedelmeskedik, mert erre kötelezi a hit.
Bölcseink szavaival: „Helytelen azt mondanod:  Nem kívánom megenni a disznóhúst  (mert nem szeretem). Így helyes: Szeretném ezt és ezt tenni, de Mennyei Atyám másként rendelkezett.” Habár „az Isten sok felfoghatatlan törvényéből eredő haszon gyakorlásukban, nem pedig az okok megértésében van”, a zsidók mégis fáradhatatlanul kutatják a Tóra titkait, és megpróbálják feltárni Isten törvényeinek okait. A hívő ember biztos abban, hogy az isteni rendelkezéseknek megvannak a maguk okai, még ha őelőle rejtve maradtak is.
Mielőtt tovább vizsgálnánk ezt a kérdést, vegyük szemügyre azt a közkeletű tévhitet, miszerint a kásrut törvényei mindössze valamiféle ősi egészségügyi szabályok. Valószínűleg ebből a hitből ered a fordításokban a „tiszta” és „tisztátalan” kifejezések használata, amelyekkel az ehető, illetve a nem ehető élőlényeket illetik. Aki a Tórát fordításban olvassa, a „tiszta” és „tisztátalan” alatt fizikai tisztaságot, illetve tisztátalanságot érthet, és gondolkodás nélkül a higiénia témakörébe sorolja ezeket a fogalmakat. Tény, hogy a sertéshez, ehhez az általánosan fogyasztott háziállathoz amelytől a zsidók különösen undorodnak általában a sárban hentergést, a trichinózis (féregfertőzés) terjesztését társítják, s ez is hozzájárul a tévhit szívósságához. A sertés iránti különleges undor azonban történelmi okokra vezethető vissza: ez volt ugyanis az a nem kóser állat, amelynek elfogyasztására az elnyomók többnyire rá akarták kényszeríteni a zsidókat, akik számára ez a hit megtagadását jelentette. Történelmünk számos alakja szenvedett mártírhalált emiatt. Nem lehet pusztán higiéniai magyarázatot adni a teve, a ló vagy a vadnyúl fogyasztásának tilalmára, hiszen ezeket a világ különböző részeiben ehetőeknek tartják, és semmivel sem piszkosabb állatok, mint a marha vagy a kecske. Sőt, a Tóra megengedi a baromfifélék (csirke stb.) fogyasztását, holott ezek sem sokat adnak a tisztaságra.
A héber nyelv a „tiszta” és „tisztátalan” állatok megjelölésére a táhor és támé kifejezéseket használja. Ezek a szavak azonban nem fizikai tisztaságot vagy tisztátalanságot jelentenek: inkább szellemi, illetve erkölcsi állapot leírására szolgálnak. A támé szót például csak az ember lelkét és jellemét beszennyező erkölcsi és vallási hiányosságokkal különösen a vérfertőzéssel vagy a bálványimádással kapcsolatban használják, és így jellemzik a rituális tisztálkodás szabályait megszegőket is. Gyakran „megszentségtelenítésnek” is fordítják ezt a szót. A támé élőlényeket nemcsak étkezési, hanem áldozati célra is tilos használni. A „tiszta” és a „tisztátalan” szavak tehát szellemi-rituális értelemben „erkölcsös”, illetve „erkölcsileg szennyes” jelentéssel bírnak. A „tiszta kéz”, „mocskos száj” vagy „piszkos fantázia” kifejezések bizonyítják, hogy a „tiszta” és „tisztátalan” a mai nyelvben is használatos ebben az erkölcsi-szellemi értelemben. A táhor és támé héber szavak amelyeket a kásrut szabályaiban következetesen használnak csakis ezt a jelentést hordozzák.
A kóserság szabályozásának bizonyos szakaszaiban szó esik fertőzésről és sérült szervekről amelyek miatt az állat tréfának tekintendő, s ennek nyilvánvalóan higiéniai, illetve egészségügyi okai is vannak. A zsidók azonban sohasem kutatták, hogy az étkezési törvények használnak-e az egészségnek hiszen az Örökkévaló parancsolatai csakis hasznosak lehetnek az ember számára, mind fizikai, mind szellemi értelemben, tehát a higiéniai vagy egészségügyi szempontot nem tekintették a kásrut elsődleges céljának. Tegyük még hozzá, hogy sem az ehető élőlények körének meghatározása, sem a rituális vágás követelményei, sem a vér kifolyatása, sem a húsos és tejes ételek elkülönítése, sem a többi előírás nem támasztja alá az „ősi egészségügyi szabály” elméletét.
Az egyetlen nyom, amelyen eljuthatunk ezeknek a szabályoknak a magyarázatához, magában a Biblia szövegében található: majdnem mindenütt, ahol a Tóra az étkezési törvényeket említi, utalást találunk a szentségre is. Mózes harmadik könyve 11. fejezetében például, amely felsorolja az ehető és nem ehető négylábúakat és szárnyasokat, összefoglalásul ez áll[1]: „Mert Én, az Örökkévaló vagyok a ti Istenetek, mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok! Legyetek szentek legyetek, mert Én szent vagyok!” Másutt ezt olvassuk[2]: „…te az Örökkévalónak, a te Istenednek szent népe vagy! Ne főzz gödölyét anyja tejében!” „Legyetek szentek előttem! A mezőn széttépett állat húsát ne egyétek meg…”[3]. Az utóbbi előírás egyenesen olyan szakaszban fordul elő, amely a méltányossággal és igazságszolgáltatással foglalkozik, és ezeknek célja szintén a nép felmagasztosítása.
A szentség gondolatát támasztják alá a Tórának azok a törvényei is, amelyek a fertőzöttségtől (a szent dolgok beszennyeződésétől) való tartózkodást írják elő. Ugyanis nemcsak a tiltott élőlény lehet támé: maga Izrael is folyvást intést kap, hogy ne szennyezze be magát vele, ne váljék maga is támévá általa[4].
A szentség hangsúlyozására mint a kásrut szabályainak okára és céljára érdemes kicsit több figyelmet fordítani, mert elválaszthatatlan része a zsidóságról alkotott teljes képnek, és számtalan elágazása van.
A különbségtétel „az állat között, amelyet szabad enni és az állat között, amelyet nem szabad enni”[5] része annak a magasabb követelménynek, hogy Izrael tanuljon meg „különbséget tenni tisztátalan és tiszta között” nemcsak az étkezésben, hanem az élet összes területén: a szexuális, erkölcsi etikai, szellemi életben is. A kásrut szabályai beletartoznak azoknak a szándékoknak, céloknak és követelményeknek a rendszerébe, amelyek a zsidóság teljes képét meghatározzák. A kásrut önmagában való vizsgálata torz és téves eredményre vezethet.
A zsidóság számára a szentség nem aszketikus, önmegartóztató életet jelent. A szentség nem követeli meg a lélek örömeitől való elfordulást, sem a test ösztöneinek elfojtását, de elítéli a gyönyörhajhászást. Falánkság és iszákosság jellemzi a konok, engedetlen, fegyelmezhetetlen fiút[6]. Ezek a tulajdonságok szentségtörőknek számítottak. Az önfegyelem hiánya és a szükségletek kielégítésére való törekvés függetlenül attól, hogy azok megalapozottak, helyénvalók vagy törvényesek-e lelki erőtlenségre és erkölcsi gyengeségre vall. A szentség a szenvedélyek fölötti uralkodást jelentette és jelenti, vagyis azt, hogy magunk irányítjuk szenvedélyeinket, nem pedig ők bennünket.
Aki hozzászokott, hogy ellenálljon a tiltott élelmiszerek csábításának, az le tudja gyűrni a tiltott szexuális kapcsolatok iránti vágyat is, és képes etikus magatartást tanúsítani olyan helyzetekben, amelyekben a tilalom megszegése anyagi vagy egyéb előnyökkel kecsegtet. Ez a vallási fegyelem nem feltétlenül érvényesül más területeken, de mindenképpen megalapozza a képességet, amellyel ösztöneinken és vágyainkon uralkodni tudunk.
A Biblia szentségre motiváló szemléletét tükrözi az is, hogy az alapvető szükségletek kielégítését az evés, az ivás, a nemi élet ösztöneiét, amelyek az embert éppúgy jellemzik, mint bármely állatot a judaizmus magasabb, emberhez méltó szinten igyekszik megvalósíttatni. A kásrut jól megvilágítja, hogy a judaizmus még a legvilágibb dolgokat, a leggyakorlatiasabb tevékenységeket is vallásos tartalommal tölti meg. Még a konyhai tevékenységre, erre a nem különösebben magasztos munkára is olyan aprólékos figyelmet fordít, hogy az éhség csillapítását, ezt a merőben testi dolgot szellemi magasságokba emeli azáltal, hogy a mindenütt jelen lévő Isten és az Ő mindenkori szolgálatának kötelezettségére emlékeztet.
A terített asztalt a hagyományos zsidó gondolkodás a templomi oltár képzetéhez társítja. „A Templom idejében engesztelő áldozatok árán kapott feloldozást az ember, most asztala hoz bűnbocsánatot” magyarázza a Talmud egyik bölcse[7]. (Ez az rokonítás a magyarázata annak, hogy a zsidók sohasem ülnek asztalra, s annak is, hogy az első falat kenyeret megsózzák, ahogyan az ősi időkben az áldozattal tették; ezért veszik le a késeket az asztalról az asztali ima elmondása előtt, hiszen a harc és erőszak jelképeit, kést és kardot tilos volt az oltárra, a béke szimbólumára helyezni; sőt ez az egyik indoka az étkezés előtti rituális mosdásnak is, ami nem csupán a tisztaságot szolgálja, hanem az áldozatot bemutató papok előírásos megtisztulását is szimbolizálja.) Az étkezés alatt csak magas szintű, az asztal szentségéhez illő társalgást szabad folytatni. „Ha hárman étkeznek az asztalnál, és nem beszélgetnek a Tóra igéiről, olyan ez, mintha bálvány áldozatából lakmároztak volna… De ha étkeznek hárman egy asztalnál, és a Tóra igéivel foglalkoznak, ez olyan, mintha az Isten asztalánál étkeztek volna…”[8]. A birkát hámázon, az étkezés utáni áldásmondás valamelyest ennek a követelménynek is eleget tesz. De az étkezés előtti és utáni imádság valójában azt hangsúlyozza, hogy az asztal egyértelműen az oltár jelképe, maga a táplálkozás pedig az Istennek való áldozás.
A zsidó gondolkodás szerint az asztal felmagasztosul a mellette elmondott áldások és imák által, s magának az embernek is az Örökkévalóval szembeni kötelezettségét, a neki való hűséges szolgálatot kell teljesítenie a táplálkozással. Ahogyan tilos bizonyos állatokat az oltárra helyezni, ugyanúgy tilos ezeket az asztalra tenni, vagyis enni őket. A kásrut törvényei világítják meg, hogyan értelmezi a judaizmus a „Minden utadon gondolj rá!” tanítását[9].
 Mindez azonban nem elegendő magyarázat arra, hogy bizonyos dolgok miért esnek tiltás alá, míg mások nem. Puszta szeszélyből döntött volna úgy Isten, hogy ezt engedélyezi, azt meg tiltja? A Tóra-tudósok megpróbálták feltárni ezeknek az eltérő szabályozásoknak a jelentőségét. Némelyikük a gyakorlati, egészségügyi indokot találta meghatározónak, mások viszont kizárólag magasabb erkölcsi indokokban látták a szabályozások eltérésének okát, azt hangsúlyozva, hogy a különbségtevés által valósul meg a felmagasztosulás. Az utóbbiak úgy értelmezik a vér fogyasztásának, a húsos és tejes ételek vegyítésének tilalmát, hogy ezek a vérontástól való irtózásra és az élet tiszteletben tartására nevelnek. Mi mással lenne magyarázható például, hogy nem szabad ugyanazon a napon levágni az állatot és kölykét[10]? Hasonlóképpen az erkölcsi értékek emlékezetbe vésését szolgálná „a csúszó-mászó lények” fogyasztásának tilalma is.
Dr. Samuel Belkin The Philosophy of Purpose (A cél filozófiája) című tanulmányában megállapítja, hogy „a célok vallásfilozófiai megközelítése azt tanítja, hogy bizonyos élelmiszerek fogyasztása nem elsősorban egészségügyi vagy higiéniai okokból tilos (bár ilyen szempontból való tanulmányozásuk sem haszontalan), hanem magasabb erkölcsi indokok alapján”.
„A tisztátalan ételek kalodába zárják a lelket, nem engedik erkölcsi és szellemi magaslatokra jutni” kommentálja Szforno a Tóra tanítását[11].
A kásrutot bíráló szemlélet azzal érvel, hogy „nem az számít, ami bemegy a szájon, hanem az, ami kijön rajta”. Nos, erre csak azt mondhatjuk: ami „kijön”, annak minőségét elsősorban az határozza meg, hogy mi „ment be”. Egy nép tagjainak étkezési szokásai, az ételek, amelyeket fogyasztanak vagy még inkább, amelyeknek fogyasztásától tartózkodnak, hosszú távon nagymértékben befolyásolják az illető nép jellemét, értékeit, erkölcsi-etikai érzékét.
A zsidó bírálók, különösen a reformirányzat hívei, akik az egyéb halachikus előírásokkal együtt a kásrutot is elutasítják, azzal az indokkal vetik el a hagyományokat, hogy azok falként emelkednek köztünk és más népek, illetve más vallások között, mert megnehezítik a társadalmi érintkezést. Ha a kásrutot egyéb céljaitól eltekintve csak ebből a szempontból vizsgáljuk, akkor is arra a nyilvánvaló eredményre jutunk, hogy ez a Mindenható szándéka szerint van: a nem zsidó társadalmi környezetbe való beilleszkedés lehetősége – akárcsak a vegyes házasságoké és az asszimilációé ütközik ezáltal áthághatatlan akadályba.
Az elkülönülés és a kásrut közötti kapcsolatot fogalmazza meg az alábbi szakasz is[12]: „Én, az Örökkévaló, vagyok a ti Istenetek, aki elkülönítettelek a népektől. Tegyetek azért különbséget a tiszta és a tisztátalan állatok között, a tisztátalan és tiszta madarak között…”.
Nyilvánvaló, hogy a kásrut elvetése együtt jár a vegyes házasságok és az asszimiláció elterjedésével. A kóser háztartásra való berendezkedés szinte lehetetlen például az olyan fiatalok számára, akik hosszabb-rövidebb időre elhagyják otthonukat, s ezalatt olyan zsidókkal kerülnek közelebbi kapcsolatba, akik nem tartják szükségesnek ezt. Vagyis ha nem a zsidóság normatívái határozzák meg a mindennapi életet, automatikusan kialakulnak az asszimilációnak kedvező feltételek.
A kásrut szigorú megtartása valójában nem akadályozza meg a más népekkel és vallásokkal való jó viszony fenntartását, Izrael viszont talán éppen ezáltal képes megőrizni saját arculatát. Egy kis népnek, amely fenn akar maradni, s amely állandó küzdelmet folytat a beolvadás és az asszimiláció ellen, ebben a harcban segítségére lehet minden előírás és szabály, amely akadályt állít a megsemmisüléshez vezető útba.
A kásrut olyan, mint egy ház alapja. Az alap önmagában még nem ház. Nem lehet lakni benne. De az alapozás nélküli vagy gyenge alapokon álló ház a legkisebb érintésre összeomolhat. A kásrut önmagában nem a zsidó otthon, nem is a zsidó élet, még csak nem is a felmagasztosulás, amely pedig elsődleges célja. De épületet emelni kásrut nélkül: annyi, mint gyenge épületet emelni. A szombat, az ünnepek, a családi élet házunk falai, teteje, bútorzata stb. együttese ingatag lesz, összedőléssel fenyeget, ha nem építjük szilárd alapra.
A gyerekek vallásos nevelése és szellemi fejlődése sem lehet eredményes kásrut nélkül. A nem kóser szülőnek, aki hazavárja gyermekét a zsidó iskolából, ahol az megtanult bráchát, áldást mondani az ételre eszébe sem jut, hogy a gyermek azért az ételért ad hálát Istennek, amelynek fogyasztását Ő maga tiltotta meg. Ha ez a következetlenség, ez a paradoxon nem zavarja a szülőt, a gyermek hamarosan maga fogja észrevenni az ellentmondást, és többnyire nem a tiltott ételekről fog lemondani, hanem az áldásmondással hagy fel. A vallásos szellemű nevelés, amelyről a szülők kezdettől gondoskodni akartak, értelmét veszti.
A szintén sok zsidó családban szokásos kettős nevelés sem alkalmas a kásrut útján elérhető célok megközelítésére. A „kóser háztartás” sajnos ma már nem azonos a „kóser otthonnal”. Otthon zsidóként, házon kívül pedig nemzsidóként módon étkezni nevetséges: így viselkednek azok a zsidók, akik igencsak megnézik, mi kerül otthon a tányérjukra, de hogy mi kerül a gyomrukba, azt nem annyira. Nem csoda, ha gyermekei azt hiszik, hogy az élet egyéb területein is más követelményeknek kell megfelelniük odahaza, mint házon kívül. Nem szándékozom az ilyesmit képmutatásnak bélyegezni: fogjuk fel úgy, hogy legalább valamit megpróbálnak betartani hiszen a kevés is több, mint semmi, de az ilyenfajta „kettős könyvelés”, a csak otthoni kóserság, nem vezet el a kásrut céljához.
Összefoglalásul: a kásrut magában és magától nem magasztosít fel, de elválaszthatatlan eleme annak a rendszernek, amely a teljes zsidó életet alkotja, s amelyben a szombat és az ünnepek, az etikai és erkölcsi normák, a szexualitás elvei és gyakorlata mellett a kásrut megtartása is nélkülözhetetlen szerepet játszik.


[1] 3Mózes 11:44.
[2] 5Mózes 14:21.
[3] 2Mózes 22:30.
[4] 3Mózes 11:43–44.
[5] Uo. 11:47.
[6] 5Mózes 21:18–21.
[7] Chágigá 27a.
[8] Ávot 2:4.
[9] Példabeszédek 3:6.
[10] 3Mózes 22:28.
[11] Uo. 11:22.
[12] Uo. 20:24‑25.