Chászid filozófia
A kóser étkezés kabbalisztikus jelentése
A lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi írása
1. fejezet
A tisztaság ismérvei vagy meghatározó tényezői
A hasított pata és a kérődzés
Mózes harmadik könyvében[1] a Tóra részletesen kifejti, melyek a tiszta állatok, amelyeket megehetünk, és melyek a tisztátalanok, amelyeknek tilos a fogyasztása. A Tóra két ismérvet említ, amelyek alapján a tiszta állat felismerhető: kérődzik, és hasított a patája[2].
A rabbinikus kommentárokban[3] felvetődik a kérdés, hogy vajon e két ismérv határozza-e meg a tisztaság, illetve a tisztátalanság státuszát. Másképpen fogalmazva, vajon az teszi-e tisztává az állatot, hogy kérődzik és hasított a patája, és ezek hiánya oka-e tisztátalanságának? Ugyanis tekinthetnénk ezeket az ismérveket csupán külsődleges jellegzetességeknek is, amelyek alapján egy tiszta állat felismerhető; azaz lehet, hogy egy állat egészen más miatt tiszta, de annak érdekében, hogy mi felismerhessük, mint tiszta állatot, az Örökkévaló ezekkel a jellegzetességekkel ruházta fel, megkönnyítve számunkra tiszta állatként történő azonosítását.
Gyakorlati különbség áll fenn e két alternatíva között:
Tórai törvény rendeli el, hogy „az, ami tisztából ered, maga is tiszta”[4] még ha nem is rendelkezik a tisztaság azonosító jegyeivel. Például, amikor egy tiszta állatnak olyan utóda születik, amelyiknek nem hasított a patája, ez az utód, abból eredően, hogy tiszta állat ivadékaként született, maga is tiszta, függetlenül attól, hogy nem rendelkezik a tisztaság ismérveivel.
Már most, ha ezen ismérvek pusztán a beazonosítás célját szolgáló ismérvek lennének (a második alternatíva szerint), akkor ez a rendelkezés már pusztán logikai szempontból is indokolt lenne: mivel ez az állat egy tiszta állat ivadéka, nincs szükség további ismérvekre. Ha azonban maguk az ismérvek határozzák meg a tisztaságot, akkor, a logika alapján, a nem hasított patájú utódot tisztátalannak kellene tekinteni. Az azonban, hogy a törvény szerint az ilyen állat mégis tisztának ítéltetik, mutatja, hogy ez olyan bibliai rendelkezés, amely a mi értelmünk fölött áll.
Szabad-e vele játszani?
Másfelől viszont annak a kérdésnek, hogy a tisztaság ténye logikai érvelés, vagy bibliai rendelkezés alapján döntendő-e el, jogi következményei is vannak:
Tilos játszani az eleségként szolgáló tiszta állatokkal[5], mivel ez az étel megszégyenítése lenne. Ez azonban csupán azokra a táplálékul szolgáló állatokra vonatkozik, amelyek egy tiszta faj egyedei. Ha azonban a faj tisztátalan, de bibliai rendelkezés tisztának nyilvánítja, akkor ennek egyedeire nem vonatkozik a fentebbi tiltás.
Ez a különbség a következő bibliai vers szövegösszefüggésében bizonyítható[6]: „…és a Leviatán (cethal), amelyet azért formáltál, hogy játszadozzál vele.” A Jeruzsálemi Talmud[7] megkérdezi, hogyan játszadozhat valaki egy tiszta állattal, és ezt a választ adja: a Leviatán tisztátalan állatfajból származik, ám egy speciális rendelkezés tisztának nyilvánította. Ebből következik, hogy ha tisztaságát kizárólag egy bibliai rendelkezésnek köszönheti, akkor lehet játszani vele.
Így tehát egy olyan állat estében, mely tiszta fajból származik, de valamilyen oknál fogva mégsem születik kérődzőnek vagy hasított patájúnak: ha azt mondjuk, hogy a kóserság jelei egyben a kóserságot meghatározó elemek is, akkor ez az állat nem kéne, hogy kóser legyen, és az, hogy mégis kósernek számít, bibliai rendelkezésnek köszönhető. Ilyen estben tehát szabad vele játszani.
Ha azonban ezek a jelek a kóserság ismérvei csupán és nem meghatározó elemei, akkor az ilyen állat továbbra is kóser minden külön bibliai rendelkezés nélkül, és így tilos a vele való játék.
A tisztaság ismérvei a meghatározóak
Számos bizonyíték van arra, hogy a tisztaság külsődleges ismérvei egyben a tisztaságot meghatározó tényezők is. Ami azt illeti, maga a bibliai szöveg is ezt látszik igazolni, amikor azt állítja, hogy egy bizonyos állat tiltott „mert kérődző ugyan, de patája nem hasadt, tisztátalan az nektek.”[8]
2. fejezet
Az emberben lakozó tiszta vagy tisztátlan állat
Meg kell, hogy értsük mi az összefüggés a „kérődzés és hasított pata” valamint a tisztaság között? Ezt a kérdést még akkor is meg kellene válaszolni, ha azon a véleményen lennénk, hogy ezek az ismérvek csupán a tiszta állatok beazonosításának célját szolgálják. Végtére is a világon minden az Isteni Gondviselés jóvoltából létezik, az Isteni Gondviselés tehát értelemszerűen minden apró részletet felügyel, s ez fokozottan igaz a Tórában és a micvákban megfogalmazottakra. A tény, hogy kifejezetten ezek a jellegzetességek a tisztaság ismérvei, bizonyíték arra, hogy ama jellegzetességek lényegükből fakadóan rokoníthatóak a tisztasággal legalábbis mint a tisztaság következményei (elősegítendő a beazonosítást), ha nem, is mint okai (amelyek definiálják, meghatározzák a tisztaságot), ahogyan azt az első alternatívában megfogalmaztuk.
A kóser étkezés és az állati tulajdonságok
Az étrendi törvények egyik indoka[9]: minden, amit az ember megeszik, vérré és hússá alakul át, és a személy szerves részévé válik. A Tóra éppen ezért megtiltotta a tisztátalan ételek fogyasztását, megakadályozandó, hogy az ember magába építse a tiltott ételek rossz tulajdonságait.
Ez az elv vonatkozik a tisztaság és tisztátalanság ismérveinek koncepciójára is. Ha létezik tilalom az olyan állatok fogyasztására, amelyek nem kérődznek és nincs hasított patájuk (meggátolandó ezen állatok sajátos vonásainak beépülését), akkor ebből az következik, hogy az ember akkor viselkedik helyesen, ha magáévá teszi a hasított pata és a kérődzés képzetét.
A tiszta és a tisztátlan állati ösztön-lélek
A Tóra minden egyes aspektusa tanítja és útbaigazítja az embert. Épp ezért, ha egy állatnál vannak olyan ismérvek, amelyek segítségével legalábbis megállapítható annak tisztasága, ez arra tanít minket, hogy a kérődzés és a hasított-patájúság jellegzetességei azt a célt is szolgálják, hogy saját személyiségünkben felismerjük, életvitelünk tiszta vagy, Isten ments, az ellenkező voltát. A Tóra ezekre a jellegzetességekre vagy ismérvekre egy állat tisztaságának megállapítása vonatkozásában utal. Következésképpen ezen ismérvek spirituális megfelelője az ember szívében lakozó „állat”, azaz az „állati ösztön lélek”. Ezzel kapcsolatban valóban meg kell állapítanunk, hogy tiszta-e az „állat” vagy sem.
Mindkét fajta állatcsoportot, a tisztát és a tisztátalant is megemlíti a Tóra. Ez azt jelenti, hogy létezhet olyan személy is, aki követi a Tórát, s mégis egy „tisztátalan állat” leledzik benne. Nachmanidész is ebben az értelemben jegyzi meg, hogy lehet valaki „romlott és ugyanakkor tóra-követő” (azaz a viselkedése látszólag összhangban van a Tóra irányelveivel, a valóságban azonban megszegi a „szentek legyetek”[10] alapvető előírását).[11] Ahhoz tehát, hogy föl lehessen ismerni a „tiszta állatot”, a Tóra két ismérvet ad meg: a) hasított pata és b) kérődzés.
3. fejezet
„Hasított pata”, a szent és a profán között
Az állatoknál is alapvető különbség van a fej és a láb között abban, hogy egy állatnak is a lába van közel a talajhoz, a földhöz. Az emberrel való párhuzam szempontjából levonható következtetés: Az embernek csupán a „lábai”, azaz csupán az ászijá cselekvés, a dolgok tevése képességei szabad, hogy törődjenek ahol szükséges a materiális, avagy földi valósággal, az „evilági dolgokkal”[12], magasabb rendű képességei a „fej” azonban nem.
(A ötödik lubavicsi rebbe, rabbi Sálom Dovber Schneerson idejében élt egy chászid, egy jó eszű és sokféle tehetséggel megáldott ember, aki roppantmód belebonyolódott egy sárcipő-ügyletbe. A rebbe akkor így szólt hozzá: „Én már láttam lábat sárcipőben; de egy fejet sárcipőben…?”)
Mindazonáltal, még a láb esetében is kell, hogy legyen egy pata a láb és a talaj, a föld között, egy közbeékelés a lábak és az anyagiasság között.
A közbeékelést és elrejtést szimbolizáló patának azonban még hasítottnak, kettéosztottnak is kell lennie. Ez azt jelenti, hogy még a földi dolgokban is helye kell, hogy legyen az isteni világosságnak, hogy az embernek észlelnie kell bennük az isteni szikrát.
Ezért állítja hát a Tánjá[13], hogy „az embernek még evilági dolgokban sem szabad elkülönítenie magát Istentől”, azaz a patának ebből adódóan teljesen hasítottnak kell lennie, a tetejétől a legaljáig.[14] Mert csak ekkor lehetséges az, hogy az ember még az evilági dolgokban is felfedezze az isteni szikrát, és a Tóra által előírt utat kövesse, csak ekkor lehet az állat tiszta. Vagyis csak ekkor lehet az emberben lakozó állat a fizikai valóság, amelyre a test miatt van szükség tiszta állat.
A lekötözött és a szabad szikrák
Rabbi Snéur Zálmán a Tánjában[15] részletesen kifejti, hogy az ászur (tilos; tiltott) kifejezésnek van egy olyan jelentése is, hogy „leláncolt; meg-, vagy összekötözött”. Ennek a jelentésnek megfelelően a Tóra által tiltott (ászur) elemek a tisztátalan klipához[16] (rossz) vannak kötözve: az ezeket a tárgyakat éltető isteni szikrák „be vannak börtönözve”, és azokat az ember ki nem szabadíthatja. Ezért van eltiltva az ember attól, hogy részesüljön belőlük, mert még a legmagasztosabb szándékok sem nemesíthetik meg az ilyen dolgokat. Ezzel szemben a mutár (engedélyezett) kifejezés azt jelenti: „feloldott; szabad”. Itt az az implikáció, hogy a Tóra által engedélyezett (mutár) elemek nincsenek lekötözve a klipához: az ezeket a tárgyakat éltető szentség-szikrák kiszabadíthatóak, és amikor az ilyen tárgyakat jó célra használják, azok megnemesednek és átitatódnak szentséggel.
A chászid filozófia magyarázata szerint a kétféle állati pata ezt a két aspektust szimbolizálja. A nem-hasított pata zárt: azt mondhatni, a szentség-szikra bele van zárva, és nem lehet onnan kiszabadítani. A nem-hasított, zárt pata kötve van a színtiszta fizikalitáshoz, a tisztán állati vágyakhoz és célokhoz. Éppen ezért az ilyen patájú állat ászur tilos. A hasított pata ellenben olyan elemekre utal, amelyek körül „fényesség”, „megvilágítottság” észlelhető: ezek kapcsolatban vannak mind a jóval, mind a rosszal, s ily módon nemesíthetők is. A hasadt pata középen ketté van hasítva, ketté van osztva, s így a szentségnek lehetősége van beléhatolni, nem állja útját a szentségnek, hanem engedi, hogy sugározzon, hogy fénybe borítsa még a hozzá kapcsolódó földi dolgokat is. A hasadt pata éppen ezért az olyan állat ismérve, amely mutár megengedett.[17]
Ezzel kapcsolatban írja a Kehilát Jáákov[18], hogy a bhémá (állat) szó tulajdonképpen mozaikszó arra, hogy: „bászár hájored min hásámájim Mennyből alászálló hús”[19]; mert ha az ember valóban a fentieknek megfelelően cselekszik, akkor bizonyosan tiszta lesz az ő „állata”.
A jobb és a bal kéz
A hasadt kettéosztott patának van egy további jellegzetessége is.[20] A pata azért van kettéosztva, hogy figyelmeztessen: e földön jártunknak, azaz evilági foglalatosságainknak magukban kell foglalniuk a következő két elvet: „a jobb kéz közel húz, a bal kéz pedig eltaszít.”[21]
Vannak olyanok, akik kizárólag a „jobb kéz közel húz” elvét alkalmazzák, mindenfajta korlátozás nélkül. Úgy érvelnek, hogy annak érdekében, hogy nemzedékünk zsidóságát közelebb hozzuk a Tórához, megéri rugalmasabbak lennünk a Tóra dolgaiban, sőt akár adaptálnunk is kell a Tórát, Isten ments, a mai trendekhez.
Meg kell hagyni, valóban cél, hogy minden zsidót közelebb hozzunk szellemi örökségéhez. Így áll a Misnában[22] is: „szeresd a teremtményeket, és hozd őket közel a Tórához.” Ez azt jelenti[23], hogy az embernek szeretnie kell, illetve közel kell hoznia még azokat is, akik puszta „teremtményekként” vannak rangsorolva, azaz nincs más értékük, mint a tény, hogy ők is Isten teremtményei.[24]
Azonban azzal érvelni, hogy ez okból az embernek meg kellene Isten ments! reformálnia a Tórát ami valójában deformálást jelent, ellentmond mindennek, amit a Tóra képvisel. Ez egészen nyilvánvalóan kiderül magából a Misnából is, mivel abban az áll, hogy „hozd őket közel a Tórához”, és nem a Tóra változtatására, azaz az ő hajlamaik szerinti megreformálására buzdít.
Még ha igaz is lenne, hogy ez a fajta viszonyulás közelebb hozná ezeket az eltávolodott embereket, a Tóra-törvény eleve kizárja a Tóra akár csak nüánsznyi megváltoztatásának lehetőségét is, legyen az magának a szentírásnak a szövege vagy egy rabbinikus előírásé, még akkor is, ha azt egy nemrégen élt irányadó mesterünk iktatta be.[25]
Az egyedül lehetséges változtatások azok, amelyekre hiteles próféta ad engedélyt; és még ilyenkor is a változtatás csupán átmeneti érvényű intézkedés lehet. Ilyen esetben a hozott intézkedés maga is a Tóra törvényének számít, nem csekélyebb érvényű, mint bármely más törvény, és mindenkinek be kell tartani azt. Ilyen eset volt Illés próféta esete is a Kármel hegyen: Illés hiteles próféta volt, utasításai pedig szükséghelyzetben meghozott, átmeneti érvényű rendelkezések voltak.[26] Az ilyen eseteket kivéve a legkisebb mértékben is tilos eltérni a Tórától, tekintet nélkül annak esetleges pozitív hatásaira.
Egyébként az az igazság, hogy senki semmit nem fog elérni a változtatásokkal, és a zsidó népet sem fogja közelebb hozni a Tórához. Éppen ellenkezőleg: a dolgok sokkal rosszabbra fordulnak majd, és az elkövetők maguk is annyira belebonyolódnak a változtatásokba, hogy végül teljesen eltávolodnak a Tórától és a zsidóságtól.
Apósomnak, a rebbé-nek van egy jól ismert példázata: Amikor valaki elveszett a rengetegben, és egyszerre vérengző fenevadak között találta magát, egészen nyilvánvaló, hogy otthonából nem egyenesen az erdő sűrűjébe lépett. Legelőször a mindenség Urának királyi útját követte. Aztán egy alkalommal csupán egy hajszálnyit letért erről a királyi útról, majd ezt követően még egy hajszálnyit, hogy azután mindig egy újabb és újabb hajszálnyival térjen el az előző útirányokhoz képest. Végül pedig egyszeriben egy sűrű erdő közepében találta magát, vérengző fenevadaktól körülvéve.
4. fejezet
A kérődzés
A hasadt pata, mint ismérv önmagában még nem elég. Szükséges még a kérődzés ismérve is.
Az embernek nagyon gondosan „el kell rágódnia” minden olyan világi tevékenységen, amelybe bele kíván fogni. Tisztáznia és döntenie kell, ha kell, ismételten is, vajon érdemes-e nekilátnia a dolognak, és ha igen, akkor hogyan. Csupán ekkor válik a tervezett tevékenység „tiszta állattá”.
A zsidó filozófia elgondolása szerint az emberiség és a zsidó nép célja ezen a földön az úgynevezett birur, a fizikai világ nemesítése. A kabbala szerint minden fizikai dologban isteni szikrák vannak elrejtve, és az ember feladata ezeket az általa végrehajtott nemes célú cselekedetekkel felemelni. Chászid terminológiában ez a birurim folyamata, ez a megtisztítás és megnemesítés/fölemelés koncepcióját jelenti: a teremtett valóság megtisztítása, és a végső célhoz, az isteni szándékhoz való fölemelése. Birur azt jelenti, hogy kirostálni, kiszűrni a szent szikrákat (az „isteni szikrákat”) a kelipot-ból (a gonosz, avagy a profán tartományából). Ezek a szikrák bele vannak ágyazódva a kelipot-ba, hogy létezhessenek, és betölthessék a teremtésre irányuló isteni szándékban kijelölt szerepüket. Amikor az ember a tórai elrendelés szerint viszonyul a teremtett valósághoz (aktívan, azaz úgy, hogy csinál valamit; vagy passzívan, azaz úgy, hogy tartózkodik bizonyos dolgok megtételétől), akkor ő és az a valóság megnemesedik, átitatódik szentséggel. Azokban az esetekben, amikor az ember nem az elrendelt módon viszonyul a teremtett dolgokhoz, s különösen akkor, amikor rossz célra vagy a Tóra utasításaival ellenkező módon használja azokat, e tárgyakkal egyetemben lealacsonyodik, és elmerül a tisztátalanságban.
A Kabbala a birur kétlépcsős folyamatáról beszél: a birur Bán-ról és a birur Má-ról. A Má és a Bán Isten neveit jelölő kifejezések. A legfelsőbb istennév: Hávájá négy betűből áll, amelyeket magánhangzókkal kiegészítve, egymástól eltérő módon lehet leírni. Az egyik lehetséges variáció: א”ה ו”או א”ה ד”וי. Ezeknek a betűknek a számértéke (gimátriá-ja) 45, héberül ה”מ, és ezt hívják úgy, hogy a Má Név. Egy másik variáció: ה”ה ו”ו ה”ה ד”וי. Ezeknek a betűknek az összege 52, héberül ן”ב, és ezt hívják úgy, hogy a Bán Név. Mint minden Név, ez a kettő is speciális, a teremtett világot befolyásoló isteni megnyilvánulásokat, kisugárzásokat, vagy kiáradásokat jelöl. A Má Isten őseredeti Transzcendenciájára, a Bán pedig Isten őseredeti Immanenciájára utal.
Hogy miképpen befolyásolják ezek a nevek a teremtést, az jól látható ezeknek a kifejezéseknek egy másik aspektusában: a Má mint önálló szó, azt jelenti: „mi?”, mint abban, hogy: „Mik vagyunk mi?”[27] (Rási: „miféle fontossággal bírunk?”). Ez tehát totális önmegtagadásra utal, amely egészen addig a pontig megy el, ahol az ember egyszerre ráeszmél, valódi létezéssel egyedül Isten bír. A „Má” gimátriá-ja (számértéke) 45 ugyanaz, mint az אדם-é (ádám)[28] az emberre utaló legfennköltebb kifejezésé[29].
A „Bán” gimátriá-ja (52) ugyanaz, mint a בהמה-é (behémá, állat; barom)[30], mert ez egy alacsonyabb szintű, a teremtett valóságra utaló manifesztáció, nem úgy, mint a Má, amely fölötte áll a teremtésnek (Isteni Transzcendencia).
A birur folyamata, a teremtett létezők megtisztítása és megnemesítése, a Bán Névben benne foglalt isteni tudaton keresztül történik. A szentség szikráit ez a Név szabadítja ki. Ezért mondják azt[31], hogy a behémá kifejezés (amelynek gemátriája mint azt már említettük 52, azaz Bán) tulajdonképpen mozaikszó arra, hogy biruré hánicucin min hákelipot (a szikráknak a kelipot-ból való kiszabadítása, majd megnemesítése, felemelése). Ez a birur első szintje: a jónak a rossztól való elválasztása, a kelipát nogá és az állati lélek megtisztítása. Ez szimbolizálja az isteni szupremácia felismerését és tudatosítását, avagy a bitul hájest az ego, az önhittség, vagy önérdek-érvényesítés megtagadását emberben és anyagban egyaránt. Ez azonban még mindig nem a legmagasabb szint.
Miután megtörtént a birur Bán, még ott van a birur Má magasabb szintje, ahol nem csupán a bitul hájes, az istenivel szembeni önfeladás van jelen, hanem valódi és abszolút én-megsemmisítés, az „Istenen kívül semmi más nem létezik” felismerésének értelmében. Ez a legmagasabb szintű szublimáció.[32]
Ez a „kérődzés” misztikus koncepciója: nem megelégedni egyszeri „elemekre bontás”-sal, tisztázással és megtisztítással, hanem megismételni mindezt a még tökéletesebb eredmények érdekében.
5. fejezet
A hagyomány ereje
Ebben a szövegösszefüggésben van még egy, a szárnyasok tisztaságának ismérveiből levonható következtetés.
A szárnyasok esetében nem hagyatkozhatunk kizárólag a külsődleges ismérvekre, szükségünk van a hagyományra is, amely szentesíti annak a madárfajnak a tisztaságát.[33] Felmerül hát a kérdés: miért van szükség ilyen hagyományra? Az ismérvek szemügyre vétele látszólag elég kellene, hogy legyen az állat kategorizálásához. A szárnyasok esete mindazonáltal megtanít minket arra, hogy az ember nem hagyatkozhat kizárólagosan saját értelmére. Előfordulhat, hogy az ember tanulmányozza és követi a Sulchán Áruchot, sőt, amelyet saját értelme „még a törvény szigorú követelményeit is meghaladónak” ítél, s, Isten ments, mégsem ért az egészből semmit, és a gyakorlatban messze távol van a valóságtól. Kell, hogy legyen egy hagyomány! Az a szó, hogy meszorá hagyomány, rokon azzal a szóval, hogy meszirá, azaz odaadás és egymáshoz kötöttség hitkásrut. Kell, hogy legyen az emberben hitkásrut egy tanítóhoz, egy rebbéhez, egy „mestervadász”-hoz, azaz egy rabbihoz, aki már jó ideje azzal van elfoglalva, hogy zsidó lelkeket ment, aki „meghitt viszonyban van velük, és mindenkit külön-külön ismer”, és aki ily módon megmentheti őket a rossz hajlam csábításaitól.
Hasonlóan ahhoz, ahogy a tiszta madarak felismerésének hagyományáról a Talmud[34] azt írja: „A tiszta madarak fogyasztása terén a hagyományra támaszkodunk. Egy vadásznak hiszünk, amikor azt mondja: „Az én mesterem egy mestervadász hagyományozta rám az ismeretet, hogy ez a madár tiszta”… feltéve, ha az illető vadász valóban ismeri a madarakat és azok fajtáit (azaz osztályozását).”
Egy jártas vadász képes megkülönböztetni egymástól az ehető és a fogyasztásra nem alkalmas madarakat. Nagy tapasztalatából adódóan tudja, hogyan kell csapdába csalni és legyőzni a különböző állatokat. Ugyanez vonatkozik a spirituális szintekre is, azaz a jécer hárára. A jó „vadász”, a tapasztalt szellemi vezető, a Rebbe képes felismerni az állati lelkek különböző „fajait” és azok furfangjait, csalafintaságait.

 

Chászid filozófia
a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel
Schneerson rabbi írásai alapján
Enni és Imádkozni
Történt pedig amikor Rivka, a negyedik lubavicsi rebbe felesége, még fiatal asszony volt, egyszer megbetegedett és ágynak esett. Az orvos meghagyta, hogy reggelente rögtön ébredés után egyen valamit. Mivel nem akart ima előtt bármit is magához venni, nagyon korán felkelt, elmondta imáit, s azután evett. Így elkerülte azt, hogy ima előtt egyen, de ez azonban aligha siettette gyógyulását, és nem is aludta ki magát.
Apósa a Cemách Cedek ekkor így szólt hozzá: „Egy zsidónak egészségesnek és erősnek kell lennie. A micvákról úgy tartják, hogy „általuk él az ember”. Ez azt jelenti, hogy a micvákba életet kell lehelnünk, elevenné kell tennünk őket. Ahhoz, hogy a micvákba életet leheljünk, erősnek és örömtelinek kell lennünk.” S ezzel a Cemách Cedek kimondta döntését: „Egyél. Jobb ha az ima kedvéért eszünk, mint ha azért imádkozunk, hogy utána ehessünk.”
*   *   *
Kétféle emberi tevékenységet különböztethetünk meg:
(a) Istennel kapcsolatos cselekedetek: ilyen például a Tóra-tanulás, az ima, és a micvák betartása; és (b) az emberrel kapcsolatos cselekedetek: azok a tevékenységek, melyek valóban fontosak és szükségesek.
A cselekvéseknek ezt a két fajtáját jelképezi az „ima” és az „evés”. Az ima, azt jelenti, hogy Istenhez fordulunk, hogy ragaszkodunk Hozzá, hogy tudjuk, ki előtt állunk: „A Királyok Királya, a Szent, áldott legyen.” Az evés, a cselekvés másik fajtája azt jelenti: az ember bizonyos szükségletek kielégítése után sóvárog, és amint megszerzi ezeket azaz „eszik”, éhsége csillapodik.
Az imának és evésnek is több módozata különböztethető meg.
Könnyen előfordulhat a tudathasadásos állapot: a ima és az étkezés teljességgel elkülönül egymástól. Amikor a Tórát tanulmányozzuk, betartjuk a micvákat és imádkozunk, az ember teljességgel eltávolodik a valós világtól, oly mértékben, hogy azt hihetnénk, egy szenttel van dolgunk.
Később azonban, amikor világi dolgokkal foglalkozunk üzleti ügyeinkkel, vagy akár csak étkezünk a szentségnek, a spiritualitásnak és az erkölcsi tisztaságnak szinte nyoma vész.
Egy másik lehetséges embertípus az, aki számára az „ima” és az „evés” összefüggnek egymással. Fellapozza a Sulchán Áruchot és követi annak rendelkezéseit minden dolgában. Ugyanakkor mégis csak az evés kedvéért imádkozik.
Tudja, hogy léte Istentől függ. Ahhoz, hogy Isten gondoskodjon szükségleteiről, a Tóra szavait kell követnie: „Ha megtartod parancsolataimat… küldök esőt a megfelelő évszakban.” Így betartja az isteni parancsolatokat, hogy afféle befizetési bizonylatot mutathasson fel Istennek s hogy cserébe imáiért Isten gondoskodjék szükségleteiről.
A Talmudban azt olvashatjuk, hogy tanulmányoznunk kell a Tórát és be kell tartanunk a parancsolatokat akkor is, ha nem önmagáért tesszük ezt; a Talmud ezt azzal indokolja, hogy ha így teszünk, előbb-utóbb elérjük azt hogy önmagáért, vagyis meggyőződésből (lismá), is tanulmányozzuk majd a Tórát s betartjuk a micvákat.
A leghelyesebben azonban akkor cselekszünk, ha az imát nem különítjük el az evéstől, s nem az evés kedvéért imádkozunk hanem épp fordítva, az ima kedvéért eszünk.
Nyilvánvaló, hogy létezik önmagáért való „ima”. Tudván, hogy az Örökkévaló akarata szerint való, hogy tanulmányozzuk a Tórát, s betartjuk a micvákat, nem cselekedhetünk akarata ellenére. Így nem a majdani jutalom reményében kell imádkoznunk, hanem azért, mert számunkra ez isteni rendelés.
Ám az effajta megközelítés olykor kevésnek bizonyulhat. Az „evést” is az ima kedvéért kell tennünk. Így minden cselekedetünknek szent célt kell szolgálnia, ahogy írva van: „Ismerd meg Őt minden cselekedetedben.”
Az ember célja nem az, hogy meggazdagodjon. Az embert azért teremtették, hogy nyugalomban tanulmányozza a Tórát, hogy széleskörűen betartsa a micvákat és hogy jó szívvel adakozzon.
Ezt jelenti az imádkozás kedvéért való „evés”. Minden emberi cselekedetet és szükségletet (melyet evésnek nevezünk) alá kell rendelni az imának (amely a Tóra és a micvák minden aspektusának vezérlő elve), azért, hogy megvalósítsuk azt, hogy „általuk éljünk”, vagyis a Tórát és a micvákat élettel telítsük.
S még egy tanulságot levonhatunk abból, hogy ezt a tanítást („helyesebb, ha ima kedvéért eszünk, mintha az evés kedvéért imádkoznánk”) asszony kapta, aki történetesen anya is.
Az anya az, aki biztosítja, hogy gyermekei úgy nőnek fel, hogy az ima kedvéért egyenek, s nem úgy, hogy azért imádkozzanak, hogy ehessenek, vagyis az „imát” és az „evést” két különálló világgá válasszák szét.
Az anyának magának is ezt az életmódot kell követnie, és gyermekeibe elültetnie ezt a szemléletmódot kora gyermekkoruktól. Már bölcsőjükben tudatosítanunk kell bennük, hogy mindennek az Istenhez való kapcsolódást kell szolgálnia; enélkül még az étel is ízetlenné válik, bármennyire is könnyen hozzáférhető.
Ílymódon nevelhetünk olyan gyermekeket, aki a zsidó nép méltó fiaivá válnak.


[1] 3Mózes 11.
[2] Uo. 11:3
[3] Ragacsovi rabbi Joszéf Rozen, Cáfnát Pánéách Maimonidész munkáiról, A tiltott ételek szabályai 1. fej., részletesen lásd ott . Vö. A tévelygők útmutatója 3:48. (lásd feljebb 3. old.) Lásd még Likuté Szichot, II:375.
[4] Bchorot 5b.
[5] Lásd 464. lábj.
[6] Zsoltárok 104:26.
[7] Sábát 9:7. [idézi Jób 40:29-et: „Játszadozhatsz-e vele (a Leviatánnal ), mint a madárral”]. Vö.még Chulin 67b. és Chidusé Ágádot ott s.v. Leviatán
[8] 3Mózes 11:4-6.; és . ott 11:7., „mert hasadt patájú ugyan és kettéhasított a patája, de nem kérődzik, tisztátalan az nektek.”
[9] Náchmánidesz a 3Mózes 11:12-ről; Sulchán Áruch, Jore Déá, a 81. szakasz vége, és számos egyéb forrás.
[10] 3Mózes 19:2.
[11] Náchmánidész a 3Mózes 19:2-ről. Lásd még Tánjá, 30. fej.
[12] Likuté Szichot I:61., 181.
[13] Igeret Hákódes, IX. szak.
[14] Rási a 3Mózes 11:3-ról.
[15] 7-8. fej.; Igeret Hákódes, XXVI. szak.
[16] A Kabbala nyelvén a Klipá szó szerint héj, nem más, mint a világban fellelhető rossz elnevezése, mely valójában nem öncélú entitás, hanem csupán a jó körüli héj, az isteni eltakarója.
[17] Cemách Cedek, Or Hátorá, Vájikrá, I. köt. 45-47. old.
[18] Rabbi Jáákov Cvi Yolles, a Mélo Hároim szerzője.
[19] Kehilát Jákov, s.v. behémá.
[20] Az itt ismertetett magyarázatokon kívül lásd még Likuté Szichot, II. köt., Röé.
[21] Szotá 47a. Szánhedrin 107b.
[22] Atyák tanításai 1:12.
[23] Likuté Szichot I:99. old.; Likuté Szichot II:316. old.
[24] Tánjá, 32. fej.
[25] A Tóra alapjainak szabályai 9:1.; A lázadók szabályai, 1–3. fej.; Tévelygők útmutatója 2:39., 3:41.
[26] A Tóra alapjainak szabályai 9:3.; Széfer Hámicvot I:172.
[27] 2Mózes 16:7–8.
[28] Tikuné Zohár, Bev. 7b.; vö. Zohár 1:24a.
[29] Zohár 3:48a.
[30] Lásd Tánjá, a 46. fej. vége.
[31] Kehilát Jákov, s.v. behémá.
[32] Minderről lásd Torá Or, Vájchi, 47d. oldal; Likuté Torá, Bálák, 69a. oldal; Széfer Hálikutim-Cemách Cedek, s.v. mem, 121. oldal.
[33] Sulchán Áruch, Jore Déá 82:3.
[34] Chulin 63b.