Ki a bénoni? A Tánjá új mércéje az emberről

A női szakasz tanulásán tovább mélyült a Tánjá első fejezetének egyik alapvető kérdése: ha nem egyszerűen a „jó” és a „rossz” emberekről beszélünk, akkor ki is valójában a közepes, a bénoni? Az előadásból kiderült, hogy az Álter Rebbe egészen új fogalmakkal tanítja meg, mit jelent cádiknak, rásának vagy éppen közepesnek lenni – és ez a felosztás sokkal szigorúbb, sokkal mélyebb, mint ahogy elsőre gondolnánk.

A tanulás ott vette fel a fonalat, ahol az előző alkalom abbamaradt: a lélek születés előtti esküjénél. Az embernek arra kell törekednie, hogy cádik legyen, miközben önmagát mégsem láthatja elégedetten késznek és befejezettnek. Csakhogy ez továbbra is komoly kérdéseket vet fel. Ha valaki rossznak látja magát, abból könnyen szomorúság lesz. Ha pedig nem szomorodik el ettől, az meg azt jelezheti, hogy nem veszi igazán komolyan a saját lelkiállapotát. Az Álter Rebbe ezért tovább bontja a kérdést, és újabb forrásokat hoz, hogy lassan kirajzolódjon, miről is beszél valójában a Tánjá.

Nem kétféle ember van, hanem öt szint

A Talmud és a Zohár nyomán öt kategóriával találkozunk: cádik, akinek jó; cádik, akinek rossz; rásá, akinek jó; rásá, akinek rossz; és a bénoni. Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy ez egyszerűen az ember életkörülményeire utal – van, akinek jól megy a sora, másnak nehezebben. A haszid magyarázat azonban világossá teszi: itt nem az élet külső sikeréről van szó, hanem a lélek belső állapotáról.

A „cádik, akinek jó” az az ember, akiben már csak jó van, a rossznak még nyoma sem maradt. A „cádik, akinek rossz” ezzel szemben olyan jámbor ember, akiben a rossz már teljesen alá van vetve a jónak, de valami halvány maradványa még létezik. Ugyanez fordítva igaz a rásá két fokozatára is: van olyan, akiben a rossz teljesen uralkodik, és van olyan, akiben még maradt valami jó, csak nem jut szerephez.

Ez már önmagában jelzi: a Tánjá nyelvén a lelki szintek nem egyszerű erkölcsi címkék, hanem finoman kidolgozott belső valóságok.

Rábá mondata, amely mindent felforgat

Az előadás egyik legerősebb pontja az a talmudi jelenet volt, amelyben Rábá – a korszak egyik legnagyobb bölcse – azt mondja magáról: ő bénoni. Ez szinte meghökkentő. Hiszen Rábáról tudjuk, hogy kivételes szinten szolgálta az Örökkévalót, és gyakorlatilag megszakítás nélkül tanult Tórát.

Éppen ezért mond neki Ábájé szinte tiltakozva: ha te közepes vagy, akkor mindenki más rásá. Vagyis itt biztosan nem lehet arról szó, hogy a „közepes” ember egyszerűen félig jó, félig rossz. Egy ekkora bölcs nem tévedhetett saját magával kapcsolatban ilyen alapvetően, tehát újra csak oda jutunk: a megszokott fogalmaink nem működnek.

Az Álter Rebbe ebből vezeti le, hogy a bénoni nem olyan ember, akinél fele-fele arányban vannak a micvák és a bűnök. Sőt, még csak nem is olyan valaki, aki olykor megbotlik, máskor helyesen cselekszik. A bénoni már az a rendkívül magas szintű ember, aki nem követ el bűnt, még olyan mulasztást sem, mint a bitul Torá, amikor valaki elszalasztja a Tóra-tanulásra alkalmas időt.

Bárcsak közepes lennék

Ez a gondolat adta meg az előadás egyik legerősebb lelki hangsúlyát is. A Tánjá mércéje szerint már a „közepes” ember is szinte felfoghatatlanul magas szinten áll. Nem csoda, hogy amikor a haszid világ nagy alakjai először találkoztak a Tánjá tanításával, egészen másként kezdtek gondolkodni önmagukról.

Az egyik történetben három tizenkét éves fiú titokban szeretett volna Tánját tanulni. Amikor tanítójuk, Reb Nisszan Nemenov elmagyarázta nekik, milyen súlyos dolog akár a Tóra-tanulásra alkalmas idő elmulasztása is, maga is könnyekre fakadt. A gyerekek pedig vele együtt sírtak. Nem félelemből, hanem attól a felismeréstől megrendülve, hogy a zsidó ember belső világa mennyire mély, és milyen magas mércével találkoznak.

Hasonlóan megrázó volt Reb Hillel Parics története is. Mielőtt a Tánját megismerte volna, azt hitte magáról és társairól, hogy cádikok. Amikor azonban elkezdte tanulni ezt a művet, ráébredt: még a bénoni szintjét sem érték el. Innen született a mondása: „Cádik biztos nem vagyok, bárcsak bénoni lennék.”

A Tánjá nem leértékel, hanem pontosít

Az előadás egyik legfontosabb üzenete talán éppen ez volt: a Tánjá nem azért használ ilyen szigorú fogalmakat, hogy elbátortalanítsa az embert, hanem hogy pontosabb képet adjon a lelki munkáról. A „cádik”, a „rásá” és a „bénoni” itt nem hétköznapi jelzők, hanem egy egész belső térkép állomásai.

Ez a térkép elsőre talán szokatlan, de éppen ettől felszabadító is. Mert ha más a definíció, mint amit eddig gondoltunk, akkor másként kezdjük mérni a saját életünket, küzdelmeinket és céljainkat is. A Tánjá első fejezete még mindig főként kérdéseket tesz fel – de ezek a kérdések már most új ajtókat nyitnak.

A női szakasz végén felolvasott rebbei levél ezúttal a bát micvához kapcsolódott, és arra emlékeztetett, hogy a zsidó élet állomásait minden korban újra kellett értelmezni és formába önteni. Talán ez is összecseng a Tánjá tanításával: a lényeg nem pusztán a címke vagy a forma, hanem az, hogy egyre tisztábban lássuk, kik vagyunk, és mivé kell válnunk.

Az EMIH rabbijai és közösségi vezetői élő adásban izgalmas témákkal várják a Virtuális Bét Midrás hallgatóit a zsido.com Facebook oldalán. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

www.facebook.com/Zsidocom/