„Érleli gyümölcsét a fügefa és a virágzó szőlők illatoznak. Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Galambom a sziklahasadékban, a lejtő (lépcső) rejtekében! Mutasd meg arcodat, hallasd a hangodat, mert kellemes a hangod és bájos az arcod! Fogjátok meg a rókákat, a kölyökrókákat, a szőlőpusztítókat, virágzó szőlőink pusztítóit! Szerelmem az enyém és én az övé vagyok. Övé, ki a liliomok között legeltet. Ha hűs szél támad és megnyúlnak az árnyak, jöjj vissza szerelmesem, a hegyszakadékon át, gazellához, vagy fiatal szarvashoz hasonlóan!” (Énekek Éneke 2,13-17)
Az Énekekben gyakran előforduló, állatvilágból vett hasonlatok között előkelő helyet foglal el a galamb. Ebben nincs semmi különös, mert a galambok mindig is megjelenítették a szerelmeseket. Bölcseink allegorikusan értelmezték az itt szereplő galambokat, azaz Izrael Közösségével azonosították őket, melyeket a ragadozó madarak (és nem csak a madarak) üldöznek és prédának tekintenek.
A rókák – akik „pusztítják a szőlőt” – említése, a psát szerint, azt jelenti, hogy a kedves kénytelen elutasítani szerelmének hívó szavát, mert őriznie kell a szőlőt az elszaporodott rókakölyköktől, és mindenkit kér arra, hogy fogják meg a rókákat, akik – Ámosz Cháchám szerint – tulajdonképpen sakálok (canis aureus).
Ovadja Szfornó szerint a rókák itt szintén parabolaként jelennek meg, akik alatt olyan embereket kell érteni, akik felöltik a Talmud-tudós ruháját, de szemforgatók, és hiányzik belőlük Isten szelleme.
A Midrás is allegorikusan értelmezi a rókákat.
„Amikor a fáraó elrendelte, hogy a zsidó gyerekeket a Nílusba kell dobni, a héber nők elbujtatták őket. Amikor az egyiptomiak kutattak utánuk, ezt oly módon tették, hogy karjukra egy-egy egyiptomi csecsemőt vettek, s mikor beléptek a házba, megcsípték őket, akik természetesen sírni kezdtek, mire az elbújtatott zsidó gyerekek is rázendítettek. Eszerint a »kis rókák« a csalétekként szolgáló egyiptomi csecsemők.” (Midrás)
De honnan tudták, hogy egy zsidó házban gyerek született?
„Mit tettek az egyiptomiak? Kislányokat küldtek a közfürdőkbe, hogy meglessék, melyik nő terhes, így alkalmas időben lecsaphattak az újszülöttre és elpusztíthatták. Hogy hány héber gyereket dobtak a Nílusba? Az egyik Midrás-bölcs szerint tízezret, más (rabbi Lévi) szerint hatszázezret…”
Egy másik Midrás a „rókákat” a négy nemzetnek – Babilónia, Perzsia, Hellasz és Róma – tartja, amelyek leigázták Izraelt. A szőlőskert pedig Izrael, hiszen a próféta is a „Seregek Ura szőlejének” nevezi Izraelt. (Jesáj , 5,7)
A Targumban (Jonatán ben Uziél) a róka a gonosz Amalékot személyesíti meg, aki – mielőtt nyíltan megtámadta volna Izraelt – az őket beborító felhő leple alatt, Dán törzséből való zsidókat ragadott el, s ölte meg őket.
Ibn Ezra a rókák alatt az aranyborjú imádóit érti, azokat, akiket rábeszéltek erre a gyalázatos cselekedetre.
„Szerelmem az enyém, és én az övé …”
Önmagában véve a szöveg szerelmi vallomás. A Dáát Mikrá hűségnyilatkozatnak tartja, ami a szerelmesek közti egyenlőséget hangsúlyozza. A Midrás (Rási) a kölcsönösséget emeli ki, miszerint Isten mindent tőlem kért (áldozatok, Peszach, elsőszülöttek, Szentély) így én is mindent tőle követelek, s nem egy más „Istentől”.
„Annak ellenére, ami történt, Isten nem undorodott meg tőlem és nem hagyott el, és én sem hagytam el őt, idegen bálványok kedvéért.” (Nöciv)
Chidusé Rim, a guri rebbe a kölcsönösséget, ami minden szerelem és szeretet alapja, magasabb szférákba emeli: „Amennyire én bízom Istenben – ugyanolyan mértékben tesz ő is a kedvemre.”
A berdicsevi Lévi Jichák, a zsidóság nagy védőügyvédje ugyanezt a gondolatot egy zsoltárversből vezeti le: „Az Örökkévaló, a te árnyékod (őrződ) jobb kéz felől.” (Zsoltárok 121,5) Miként az árnyék követi az embert, úgy kíséri az isteni gondviselés az ember tetteit.
A „liliomok között legeltet”
Isten a nyáját – Izraelt – a liliomok között legelteti, vagyis egy „jó és szép legelőn” (Rási). Érthetetlen, hol van a gálutban ez a „jó és szép legelő”, lehet, hogy az exegéta a messiási időkre, vagy a gálut előtti időkre gondolt, amikor a zsidók még – Dávid és Salamon korában – nyugalomban, „ki-ki szőlőtőkéje és fügefája alatt” élt.
Rásin kívül szinte majdnem mindenki a liliomok alatt minden nemzedék cadikjait, igaz embereit érti. Vagy: „Mózes, Áron és a hetven öreg – ezek a liliomok, mivel tetteik igen jó szagúak.” (Möcudát Dávid)
„Ha hűs szél támad és megnyúlnak az árnyak …”
Nehéz, és nehezen fordítható szöveg. A régi IMIT-fordítás, szinte szó szerint fordítja: „Míg hűvösödik a nap és futnak az árnyékok, légy hasonlóvá, barátom, a szarvashoz.”
„Míg a nap szele kél és szöknek az árnyak, térj vissza, szerelmem, szarvashoz hasonlón…” (Pfeiffer – Papp ford. Szentírás a család és iskola részére, Dr. Frenkel kiadás, 1920 körül).
A szó szerinti (psát) magyarázat prózai: amíg nincs nagyon meleg, azaz nem fúj még a déli szél (hámszin), s tűnik el az árnyék (a déli órákban) – tűnj el te is a hegyekben (ahonnan jöttél), tedd a dolgod és legeltesd a nyájad. Ezt – a Dáát Mikrá szerint – a szerető lány mondja kedvesének. Ennek szellemében a mondatot így kell(ene) fordítani: „amíg a nap már melegen süt és eltűnnek az árnyékok”.
A volozsini Náftáli Zvi Berlin rabbi (Náciv) kommentárjában azt fejtegeti, hogy a „nap” a megváltás napja, amikor eltűnnek az árnyékok (ez esetben a nehézségek, amik árnyékot vetnek Isten és Izrael viszonyára), s már nem lesz akadálya annak, hogy az isteni dicsfény (sechina) teljes melegével ragyogja be a zsidó népet.
A vilnai gáon az aranyborjúval és az érte járó büntetéssel hozza összefüggésbe az utóbbi verssorokat. Ennek tükrében az „árnyékok” az a bizonyos „dicsfelhő”, ami a zsidókat – Egyiptomból való kijövetelükkor – követte, és ami eltűnt, amikor elkövették az aranyborjú vétkét.
A „hegyszakadék” (háré báter) a Dáát Mikrá szerint azonos a már másutt említett Bitáronnal (2Sámuel 2,29), mely a gileádi hegyekből a Jordán völgyébe leereszkedő lejtő neve.
A Midrás – egy merész fordulattal – a „báter”-t Bétárra változtatja (mindkét szó a btr tőből ered). „Mondá rabbi Brechja: ha semmi más nincs a népek rovásán, csak az, amit Bétárban csináltak – akkor is megbüntetem őket és megváltom Izraelt.” (Itt a rómaiak, miután leverték a Bar-Kochba lázadást, vérfürdőt rendeztek, melynek során 400 ezer ember pusztult el.)
Itt kell megemlíteni, hogy Málbim (Meir Leibus Weisser, exegéta, egykori bukaresti főrabbi) az Énekek értelmezésében külön utat követ. Szerinte az Énekek öt – öt különálló, de összefüggő – részből áll. Fő mondanivalójában arról szól, hogy egy fiatal zsidó lány megtetszett Salamon királynak, aki őt háremébe vitte, ahol „Jeruzsálem lányai” őrizték lépteit. A lány azonban, szerelmes egy pásztorfiúba, aki után vágyakozik. Négyszer meg is szökik a királyi palotából, de mindig elfogják és visszaviszik. De mégsem tudják visszatartani, ötödszörre is megszökik, s ez alkalommal már sikerül is neki. Ebben az értelmezésben az Énekeket Salamon írta – személyes élmény alapján. Ennek megfelelően a párbeszédek is valószerűbbek, s nem tűnnek összefüggéstelen, különálló mondatoknak.
A drus vonalát sem követi Málbim. Az ő értelmezésében Salamon teste és lelke közötti kapcsolat olyan, mint a szerető és kedvese közötti viszony. Itt is öt énekről beszél, itt is négyszer hagyta el a lélek Salamon testét – még életében –, azaz négy alkalommal került prófétikus révületbe, mígnem ötödik alkalommal, de ekkor már halálakor, hagyta el lelke porhüvelyét, hogy egyesüljön Istenével. Mivel a zsidó felfogás szerint a lélek isteni eredetű, az Istenség parányi része.
„Nyoszolyámon éjjelente kerestem őt, szívem szerelmét, kerestem, de nem találtam. Fölkelek hát, és bejárom a várost, az utcákat és tereket, megkeresem én szívem szerelmét – kerestem, de nem találtam. Rám találtak az őrök, akik a várost járják. Nem láttátok – kérdeztem –, akit szívből szeretek?!
Alig mentem tovább tőlük, máris megtaláltam szívem szerelmét. Megragadtam, nem is engedem el, míg be nem vezetem anyám házába, szülém szobájába…” (Énekek Éneke 3,1-4)
Ha van is összefüggés az előbbiekkel, az igencsak laza: az ara elküldte kedvesét, hogy legeltessen, majd – álmában – keresi. (Dáát Mikrá, a psát alapján, Ibn Ezra nyomán)
„… amikor leszállt az éj, mentem az ágyamhoz és ott kerestem szerelmemet, mert hittem és reméltem, hogy ott lesz, hogy kérésemre visszajött és ott fekszik ágyamon – de nem találtam, mivel nem jött vissza.” (Möcudát Dávid, reb Dávid Altschuler szerint)
Málbim sem álomról beszél: „Sokkal később, az ara, bezárva Salamon szobáiban, eszébe jutott kedvese és szerelme éjjelente, nyoszolyáján. És kikelt ágyából és kereste a városban, amíg csak elhagyta a várost (Jeruzsálemet) és kiment a pusztaságba, ahol egyesült vele, mígcsak „Jeruzsálem lányai” (az őrök) nem vették üldözőbe…”
A jelenet vége (megtaláltam … bevezetem anyám házába) a Dáát Mikrá szerint arra utal, hogy őt is az anyává válás vágya fűti. A későbbiekből kiderül, hogy álmát elmeséli barátnőinek, akik kigúnyolják őt, „mivel aki nem érzi a szerelmese utáni epekedést, az nem tudja megérteni az abban szenvedőt”. (Dáát Mikrá)
Sajnos, a nyelvi finomságokat nem lehet a fordításban áttenni. Azt azért meg kell jegyezni, hogy az ara nem a „kedves” (dod) kifejezést használja, hanem álmában a „szívem szerelmét”.
Ámosz Cháchám megjegyzi, hogy a bibliai időkben sötétedéskor a városok elnéptelenedtek, s ezért lehet, hogy az ara a kihalt városban kószált.
Az álomban megjelenített kóborlás allegóriája egyrészt a zsidóknak a pusztában való – negyvenévnyi – vándorlását, másrészt a gálutban eltöltött korszakokat szimbolizálja.
Az „éjszaka” a gálut sötét korszaka, az isteni távollét állapota, az „utcákon és tereken kószálás”a bolygó zsidó életére utal.
Az „őrök” a gálut országainak uralkodói, és Izrael akkor is keresi Istenét, amikor a legnagyobb elnyomás alatt él.
Rási szerint az „őrök” Mózes és Áron; a „mit mondott?” pedig arra utal, vajon megbocsátotta-e Isten az aranyborjú vétkét. (Szifté Cháchámim)
Mások szerint, amikor az aranyborjú vétke bekövetkezett, az isteni jelenlét távozott el tőlük. Majd azt keresték, miként térhetnének vissza Istenükhöz, s ekkor jöttek az „őrök”, a világ népei, akik arról győzködték Izraelt, hogy hiábavaló minden fáradozásuk, Isten elhagyta őket és nem is tér vissza hozzájuk, így inkább élvezzék a jelen világot.
Erre válaszolja azt Izrael Közössége, hogy: „Láttátok szívem szerelmét?” Hát mi helyettesítheti az Örökkévalót? Hogy hagyhatnám el Őt azért, hogy nálatok asszimilálódjak? Jobban teszem, ha megkeresem a Hozzá, a zsidósághoz visszavezető utat, mintha asszimilálódnék. (Lekách Tov)
A „megtaláltam” alatt Jósua korát értik (Rási), amikor elfoglalták 31 kánaánita király országát.
A „szülői ház” pedig nem más, mint Siló, ahol az első állandó Szentélyt épült.
„Mi (Ki) jön ott a puszta felől, mint valami füstoszlop? Mirha és tömjén illata veszi körül, az illatszerárus sokféle pora. Íme Salamon hintója (ágya) az, hatvan vitéz van körülötte, Izrael vitézei közül! Mind kardforgatók, gyakorlott harcosok, mindegyiknek kard van az oldalán, nem rettegnek éjszaka sem. Gyaloghintót csináltatott magának Salamon király Libanon fáiból. Oszlopait ezüstből csináltatta, támláját aranyból, ülését bíborból, belsejét szeretettel hímezték Jeruzsálem lányai. Jertek Cion lányai és nézzétek Salamon királyt a koronával, amellyel megkoronázta anyja nászának napján, szíve örömének napján!” (Énekek Éneke 3,6-11)
A Dáát Mikrá szerint a kérdezők Jeruzsálem lányai, akik látják a kedvest, amint visszatér a legelőről; dicsérik szépségét, sudár termetét és finom illatát.
Málbim értelmezésében a pásztorok szólalnak itt meg, akik azon csodálkoznak, miként sikerült az arának megszöknie a városból, és hogy lehet az, hogy nem tartóztatták fel Salamon háremőrei, akik gyakorlott harcosok? Érdekes megfigyelni, hogy – Málbim szövegértelmezésében – a mondat vége válasz a mondat elején feltett kérdésre. Salamon harcosai azért nem tartóztatták fel a lányt, mert az éjszaka olyan félelemmel töltötte el őket, hogy még kardjukat sem tudták a hüvelyéből kihúzni.
Az itt említett tömjén, ami az arab félszigetről, Sába királyságából származott (Jeremiás 6,20) Ámosz Cháchám lábjegyzete szerint valószínűleg azért szerepel, mert a költőt megihlette Sába királynő látogatása (részletes leírását lásd: 1Királyok 10,10), és az Írás részletezi (Uo.) mindazt a rengeteg illatszert, temérdek aranyat és drágakövet, amit a vendég magával hozott.
Salamon gyaloghintója (ápirjon) és ágya (mitátó) együtt van megemlítve, bár ezt a szót is gyakran fordítják gyaloghintónak (egyébként a mit szónak sok jelentése van, többek között koporsót is jelent). Ez esetben azonban ágyat jelent, hiszen azt őrzi a hatvan kardforgató.
Van, aki a gyaloghintó alatt baldachint – chupát – ért, mivel a továbbiakban Salamon „esküvőjéről” lesz szó, hacsak képletesen is.
„Cion lányai” azonosak „Jeruzsálem lányai”-val, csak itt konkrétabban; a költő felhatalmazva érzi magát „meghívni” őket, hogy lássák a király fenséges szépségét.
Vajh miért az anyja „koronázta násza napján”? Lehet, hogy az volt szokásban, hogy az esküvői ékességet (ami nem feltétlenül jelentett koronát, hiszen minden vőlegény viselt ilyet) a vőlegény anyja, az örömanya tette a fejére? (Dáát Mikrá)
„De szép vagy, kedvesem, de szép vagy! Szemeid galambok fátylad mögött. Hajad olyan, mint a kecskenyáj, amely Gileád hegyéről ereszkedik alá. Két fogsorod, mint a megnyírt juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel; mindegyiknek van párja és nincs köztük meddő. Ajkaid, mint a karmazsinfonál, és beszéded bájos; halántékod, mint a gránátalmagerezd, a fátyolod mögött. Nyakad oly karcsú, amilyennek Dávid tornya épült. Ezer pajzs függ rajta, mind vitézek pajzsai. Melleid, mint két őzike, mint gazellapár, mely liliomok között legel. Ha hűs szél támad és megnyúlnak az árnyak, elmegyek a mirha-hegyre és tömjén-halomra…” (Énekek Éneke 4,1-6)
Első ízben érzékelhető igazán, hogy a hasonlatok önmagukban véve is szinte allegorikusak. Ez különösen érzékelhető a Rási által interpretált Midrásokban. Ilyen például a „fogaid”, mellyel kapcsolatban azt mondja: „ezek Izrael hős katonái, akik foggal-körömmel harcolnak az ellenség ellen”, vagy a „karmazsinpiros ajak”, ami itt tényleg ajkat jelent, s nem piros fonalat. (Ehhez a hasonlathoz tudni kell, hogy egy bizonyos jerikói prostituáltat, Ráchávot, aki Jósua kémeit elbújtatta és azok védettséget ígértek neki, arra köteleztek, hogy piros fonalat tegyen ki az ablakába, mint ismertetőjelet, hogy neki és családjának bántódása ne essék Jerikó elfoglalása során.)
Van, ahol Rási átszerkeszti, rövidíti és átveszi a Midrást.
„Halántékod” (héberül: ráká) hasonlít a héber „rék ” (üres) szóhoz. Erre a hasonló hangzásra épül a Talmudban (Bráchot 59) Rés Lákis mondása: „még az üresek (az üresfejű, léha emberek) közötted is teli vannak micvákkal, mint a gránátalma”. Értsd: nem szabad és nem is lehet lemondani egy zsidóról sem, hiszen még aki olyan üresnek tűnik is, hogy teljesen reménytelen foglalkozni vele – az is tele van micvákkal, mint a gránátalma, ami telis-tele van magokkal (egy másik talmudi mondás szerint 613 mag van benne, pontosan annyi, mint a parancsolatok száma).
A Cror Hámór (Halom Mirrha) nevű exegetikus könyv (szerzője, a lengyelországi Lisszában élt Jákov Lorberbaum rabbi, aki Akiba Eiger és Chátám Szófer rabbikkal együtt küzdött a „korszerű” zsidótlan áramlatok ellen) megmagyarázza, miként kell érteni azt, hogy az „üresek” tele vannak micvákkal? „A fátyol mögött vannak”, vagyis megmaradtak a zsidóságban. Eltávolodtak, de nem tértek ki, nem hagyták el a zsidó vallást, tehát hajlanak arra, hogy kövessék a Tóra utasításait, betartsák a parancsolatokat – annak ellenére, hogy egyelőre üresek.
A Midrás rabbi Jonatán szamárhajcsárát hozza fel példának, aki egy szamaritánust hitvitájuk során legyőzött, s ami olyannyira meglepte Jonatánt, hogy rá vonatkoztatta az említett vers talmudi interpretációját.
Egy másik Midrás azokat a „tartalékos” bölcseket dicséri, akik a Szinhedrion ún. póttagjai voltak, s közülük hívtak be valakit, ha egy hely megüresedett. Ezek a póttagok a Szinhedrion előtti három sorban ültek, s a Midrás rájuk vonatkoztatta, hogy még a legkisebb („legüresebb”) is tele volt Tórával, mint a gránátalma…(Szánhedrin 39 és Midrás Sir Hásirim)
„Mindened szép, kedvesem, semmi hibád nincsen. Jöjj hozzám a Libanonról, menyasszonyom, jöjj hozzám, a Libanonról! Nézz le az Ámáná csúcsáról, a Sznir és Hermon csúcsáról, az oroszlánok tanyáiról, párducok helyeiről! Megdobogtattad szívem, húgocskám, arám, megdobogtattad, szemed egy pillantásával (szó szerint: egyik szemeddel), nyakdíszed egy láncocskájával. Mily szép a te szerelmed, húgocskám, arám! Mennyivel jobb szerelmed a bornál, olajod illatosabb minden illatszernél. Színméz csepeg ajkadról, arám, méz és tej van a nyelved alatt, s ruháid illata, mint a Libanon illata!” (Énekek Éneke 4,7-11)
Itt neveztetik első ízben a kedves lány – menyasszonynak. Málbim szerint azért, mert csak most történt meg a hivatalos eljegyzés. Ezt a Dáát Mikrá is megerősíti.
Itt történik először említés – Jeruzsálem után – valós földrajzi nevekről, mint a Libanonban található Hermon hegység (a Tórában Sznír néven szerepel) és az Ámáná (a Hermon hegység egyik orma, s innen ered az azonos nevű folyó is). Itt szerepel az ókori Izrael további – a róka és szarvas után – két (vad)állata, az oroszlán és a párduc.
„Megdobogtattad a szívem” (libávtini), olyan héber kifejezés, melyet a szív szóból (lév), különleges módon képeztek. Régi IMIT-fordítás a „felbátorítottál” igével kapcsolja össze, ami a lángolás (lábát és) szóból ered, és a szerelem lángolása értendő alatta, de végső soron minden kommentátor megegyezik abban, hogy itt „szívrablás”-ról van szó.
Rási: „Magadhoz vonzottad a szívem.”
Ibn Ezra: „Elvetted a szívemet… jer velem, mert nem tudlak elhagyni, hiszen nem maradt szívem!”
Möcudát Dávid: „Magadhoz vonzottad szívemet (mint Rási) – majd elmondja, mivel – azzal, hogy az egyik szemeddel rám tekintettél, mivel egy kedves tekintet igen nagyon vonzza a szívet.”
Jonatán ben Uziél: „A szívemen viselem szeretetedet, húgom, Izrael Közössége, akit egy szemérmes menyasszonyhoz hasonlítanak…”
Mi úgy fordítottuk, hogy „szemed egy pillantásával”, de lehet úgy is érteni, hogy „egyikével a te szemednek”. (IMIT)
Dáát Mikrá: „Elég látnom egyik szemed és a szívem máris a tiéd”, viszont megemlíti azt a variációt is, hogy „szemed egy pillantásáról” van szó.
„Zárt kert az én húgom, menyasszonyom. Elzárt kút, lepecsételt forrás. Öntözötted, gránátalmakert, édes gyümölcsökkel, ciprusok nárdusokkal. Nárdus és sáfrány, illatos nád és fahéj, sok tömjén; mirha és aloé sok drága balzsammal. Kerti kút, élő víz forrása, mely a Libanonról csörgedezik. Serkenj észak(i szél); jöjj elő dél(i szél), lehelj kertemre, áradjon illata! Jöjjön el kertjébe szerelmesem és egye annak édes gyümölcsét!” (Énekek Éneke 4,12-16)
Itt és a továbbiakban a szerelmes pásztor egy zárt, jól őrzött forráshoz hasonlítja kedvesét, melyhez illetéktelenek nem közelíthetnek. S mivel a forrás, kút, szoros kapcsolatban áll a virágzó gyümölcsössel – a következő versben a dicséret már a kertet és annak gyümölcseit illeti.
Az „öntözötteid” (söláchájich), az IMIT „díszkert”nek fordítja, nehezen értelmezhető kifejezés, mivel a „sölácháin” egyaránt jelent öntözőberendezést, csatornarendszert és olyan földet, ami csak intenzív öntözéssel ad gyümölcsöt.
Ámosz Cháchám (lábjegyzetében) az édenkerti folyókra utal, miszerint nincs kizárva, hogy az Énekek szerzője a pásztorpár bűntelen, tiszta szerelmét Ádám és Éva – vétkük elkövetése előtti – szerelméhez hasonlítja.
A felsorolt illatos növények ma is ismertek.
A sáfrány (kárkom) egy, a Szentélyben, füstölőszerként használt, 11 növény közül; az illatos nád (káne) és a fahéj (kinamon) a szent olaj összeállításához használt növények. Az illatos nád, egyébként, nem Izrael földjén termett. Jeremiás szerint „messze földről jön”. (Jeremiás 6,20) A Dáát Mikrá – szakértők véleménye alapján – az Indiában termő cymbopogon martini-vel azonosítja (de megjegyzi, hogy egyik fajtája a Kineret partján és Libanonban is előfordul). Az aloé (ohálot), amit a Biblia több helyütt a mirhával együtt említ, az Indiában termő aquilária agollochummal azonos. Ibn Ezra nyomán a Dáát Mikrá szerint: „Úgy tűnik, hogy erre gondolt Bileám, amikor az Isten ültette aloékról beszélt.” (4Mózes 24,6) Bölcseink a Királyok könyvében említett koralfákkal azonosítják. (Jeruzsálemi Talmud, Ktubot a 7. fejezet végén)
Az illatos növények felsorolása után a kedves visszatér a különböző eredetű források és kutak felsorolásához. A Libanon hegységből csörgedező patakok vize igen jó minőségű (Jeremiás, 18,14 stb.), amit itt a szerző az élővizű forrásokhoz hasonlít.
„Serkenj észak(i szél), jöjj el dél(i szél). Lehelj kertemre, áradjon illata.” (Uo.) Ez az ara válasza kedvesének: ha olyan jó az illat, jöjjön az északi és déli szél és árassza kertem illatát, áradjon illata.
Az áradjon (szó szerint: folyjon) illata az IMIT-fordításban:„folyjanak fűszerei”.
Vajh miért „folyjon”? A Dáát Mikrá megjegyzi, hogy az említett illatszerek többsége az említett fák gyantáiból származik. Mivel a fából akkor folyik gyanta, amikor annak kérge megsérül, vagy megsebzik – úgy tűnik tehát, hogy a szerelmes lány azért kéri a szeleket, hogy jöjjenek, „leheljenek a kertre”, azaz sebezzék meg a fákat, hogy folyjon a gyanta, áradjon az illat.
Ezek után a menyasszony a kedvesét hívja kertjébe. S míg az előzőekben „kertemről” beszél, itt már „kertjébe” hívja kedvesét – vagyis a kert most már a kedvesé.
Itt fejeződik be a harmadik ének (Málbim szerinti felosztás).
„Eljöttem kertembe, húgom, menyasszonyom, szedem mirhámat és balzsamomat, ettem lépesmézemet, színmézemet, iszom boromat és tejemet. Egyetek, igyatok barátaim és részegedjetek (a szerelemtől). Aludtam, de ébren volt a szívem. Hallga, szerelmesem kopogtat: nyiss ajtót, húgom, galambom, kedvesem, gyönyörűségem! Mert fejemet belepte a harmat, fürtjeimet az éjszaka cseppjei.” (Énekek Éneke 5,1-2)
„Eljöttem kertembe” – válaszolja a kedves és részletezi, mi mindent csinált abban a bizonyos kertben, ami immár az övé: mirhát és balzsamot szedett, evett, ivott, majd – mivel itt tulajdonképpen egy esküvő leírásának vagyunk tanúi – felhívja a résztvevőket, egyenek-igyanak, és ne féljenek lerészegedni.
(Itt is kitűnik a fejezetek felosztásának abszurditása: a következő fejezet a szöveg értelme szerint a második versnél kezdődik: „aludtam, de ébren volt szívem…”)
A (héberül) „bószem” szó által nos értelmezésben illatszert jelent, de egyúttal egy – Bölcseink által – különlegesnek nevezett áfárszömon nevű növényt is. Az itt olvasható szövegben balzsamként van fordítva, de az IMIT fűszernek fordítja. Arabul „basam”, egyes talmudi forrásokban „balsamon”-ként is előfordul. A Dáát Mikrá egy commiphora opobalsamun nevű növénnyel azonosítja, ami Dél-Arábiából került az ókori Izraelbe, ahol is Jerikó és Ejn Gedi környékén terjedt el. Egyébként Ejn Gediben, ásatások során feltártak egy olyan présházat, ahol balzsamot állítottak elő. A Dáát Mikrá jegyzi meg azt is, hogy erre a balzsamra vonatkozik a Bibliában olvasható szöveg: „soha nem hoztak annyi balzsamot, mint amennyit Sába királynője ajándékozott (Salamon királynak)”. (1Királyok 10,10). Josephus Flaviustól származik az a mondás, hogy „a balzsam, ami manapság országunkban terem, az említett nő ajándék nak köszönhető”. (J. F. A zsidók története, 8, 6, 6)
A negyedik fejezet összefoglalása: a vőlegény engeszteli, kérleli és dicséri a menyasszonyt, ecseteli jó tulajdonságait – magyarán hízeleg neki. Ennek hallatára az ara hajlik a jó szóra:„Jöjjön kedvesem kertjébe.” Ezt a verssort a Midrás is allegorikus értelemben magyarázza. „Ez a békeáldozat törvénye.” (3Mózes 7,11) Mond erre rabbi Jochánán: a Tóra itt illemre oktat, miszerint a vőlegény addig nem áll a baldachin alá, amíg a menyasszony erre engedélyt nem ad neki, amint az írva van: „jöjjön kedvesem kertjébe és egye édes gyümölcseit!” (Vájikrá rábá 9; lásd még N. K. Zsidó Etika és Morál, Bp. 1998)
„Levetettem ingemet, hogyan ölteném fel? Megmostam lábaimat, hogyan piszkolnám be? Szerelmem bedugta kezét a résen és szívem felindult iránta. Fölkeltem, hogy ajtót nyissak szerelmemnek és kezemről mirha csepegett, ujjaimról folyt a kilincsre. Ajtót nyitottam szerelmesemnek, de szerelmesem már megfordult, elment. Lelkem megindult beszédétől, kerestem őt, de nem találtam, kiáltottam, de nem válaszolt. Rám találtak az őrök, akik járják a várost. Megvertek, megsebeztek, letépték rólam kendőmet a várfalak őrei. Megesketlek benneteket, Jeruzsálem lányai, ha rátaláltok szerelmemre, mondjátok meg neki, hogy a szerelem betege vagyok én!
Mivel különb szerelmed a másokénál, oh, asszonyok szépe? Mivel különb szerelmesed a másokénál, hogy így esketsz bennünket?!” (Énekek Éneke 5,3-9)
A szerelmes pásztorlány (álmában) „hallja”, hogy kedvese kopogtat az ajtón, szépeket mond neki, és kérleli, nyisson ajtót, mivel úton lévén, a feje nedves lett a harmattól. Ez gyenge kifogásnak hangzik, de ne felejtsük el, hogy mindez a lányka álmában történik, és az álom nem mindig logikus. Így az is elmegy, hogy az ara azért nem nyit ajtót, mivel már levetkőzött, és „hogyan ölthetné fel” levetett ingét (miért is ne?), és hogyan piszkolhatná be megmosott lábát?
Mikor aztán már odáig jut, hogy felkel ajtót nyitni, a kedves már sarkon fordult, és elment. Ő meg – álmában – megy, mint a holdkóros, kószál az utcákon, míg csak a város őrei rátalálnak, és jól elagyabugyálják. Ha emlékszünk még, hogyan írja le a kislány hasonló álmát a harmadik fejezet elején – arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ara most rosszat álmodott: akkor az őrök, kérdésére, csupán vállukat vonogatták, nem válaszoltak; míg most gyanút fogtak – talán valami rosszban sántikál ez a lány (Ámosz Cháchám) – és jól ellátták a baját; álmában még a kendőjét is elveszik – csak az álomfejtők tudják, mit jelentsen ez…
Miután a szerelmes lány felébred, elmeséli álmát „Jeruzsálem lányainak”, majd – szinte az álom folytatásaként – üzen szerelmesének. A lányok kötözködnek vele, amiért megeskette őket, s azért, hogy miben más az ő szerelme másokénál, miből gondolja, hogy az ő kedvese más? Má nistáná? Miben különbözik?
Málbim nem álomként értelmezi a szöveget. Szerinte arról szól a történet, hogy a pásztorfiú már hosszú ideje nem adott magáról hírt, majd egyszer csak éjnek idején váratlanul megjelent, de a lány nem engedte be. Később megbánta, hogy így cselekedett, de addigra a kedves már eltűnt. Így kénytelen volt a lány barátnőit titkába beavatni, hogy segítségükkel rátaláljon szerelmére.
Az allegorikus magyarázat másról szól.
Az „alvást” az első Szentély idejére helyezi, „amikor nyugodtan és békében éltem és jódolgomban elfelejtettem Istent szolgálni” (Rási). „A szívem ébren van” (Midrás) – ami maga az Örökkévaló, aki a próféták útján figyelmezteti Izraelt, ne hagyják el a helyes utat.
Ibn Ezra akként értelmezi a „szerelmesem kopogtat” kifejezést, miszerint ez kérlelést jelent, azaz Isten szinte könyörög a zsidóknak, térjenek meg, hogy ne kelljen őket megbüntetnie. „Mint egy koldus, aki alamizsnát kér” – mondja reb Ámi a Midrásban.
„Jonáti, támáti” (galambom, gyönyörűségem).
A támáti (tom) szónak több jelentése is van: jámbor, tiszta lelkű, hibátlan (de együgyű is). Itt: tökéletes, így a „gyönyörűségem” költői, de nem tökéletes fordítás.
További értelme még: hűséges, sőt, egy midrási vélemény szerint ikertestvért is jelent. A kedves tehát, aki az előbbiekben húgomnak is nevezte szerelmesét, itt ikertestvérét látja benne.
Miért nevezi a kedves az arát ikertestvérének – veti fel a szichnini rabbi Jósua rabbi Lévi nevében. Feltehetően azért, mert az ikreknél, ha az egyiknek fáj a feje, azt a másik is érzi, így az Örökkévalónak is fáj a zsidó gólesz, s ezért mondja: „vele vagyok a bajban”. (Zsoltárok 91,15)
„Levetettem ingemet, hogyan ölteném fel?”
Az allegorikus szemléletet követő kommentátorok ezt a mondatot akként értelmezik, hogy ezt a zsidók mondják az őket megtérésre buzdító prófétáknak, rabbiknak, magyarázván, hogy ők már hozzászoktak a másfajta élethez, hogyan is térhetnének vissza a Tórához?
Rási viszont, úgy véli, hogy ezek olyan házasságtörő asszony szavai, aki törvényes urát nem akarja beengedni a házukba…
Möcudát Dávid is olyan „Mózes-vallású babilóniakra” vonatkoztatja a verset, akik a babilóniai fogságban már gyökeret eresztettek, és nem akartak visszatérni őseik földjére.
A vilnai gáon szerint a ruhadarabok (ing) az ember (jó) tulajdonságait szimbolizálják. A próféták azon felszólítására, hogy térjenek vissza Istenhez, a zsidók azt válaszolják, hogy nem tehetik egyrészt azért, mert vétkeztek, másrészt pedig sok rosszat eltanultak a pogány népektől.
„Megmostam lábaimat, hogyan piszkolnám be?”
A hagyományos kommentátorok különbözőképpen magyarázzák a verset.
A vilnai gáon az asszimilált zsidókra vetíti ki az értelmét, akik azt állítják magukról, hogy ők már megízleltek más kultúrákat, hogyan is „piszkolhatnák be magukat” olyan ósdi dolgokkal, amiről a próféták beszélnek?
„Ha ezek után (hogy vétkeztem és Isten megbüntetett és száműzött az Országból) más népek azt hiszik, hogy felveszem a hitüket és „smádolom” magam – nagyon tévednek: már megmostam a lábam, lemostam magamról a pogányságot (mivel az első Szentély pusztulása után megszűnt Izraelben a bálványimádás) – így Lekách Tov.
Az Artscroll Megilla szerkesztője rámutat az asszimiláns zsidó ambivalenciájára, aki egyrészt úgy érzi, már nem képes visszatérni ősei hitéhez, mert túlságosan eltávolodott tőle, másrészt arra sem képes, hogy teljesen beolvadjon, mert jól ismeri a többi népet is, és nem hajlandó „bepiszkítani a lábát”.
Jonatán a szöveget az Isten és a zsidók közti párbeszédnek tartja, melyben Isten állítja azt, hogy „megmosta a lábát”, vagyis már letudta a zsidók vétkeit azzal, hogy elpusztította a Szentélyt.
„A szerelem betege vagyok én”
„Az idő végén, amikor a népek felkéretnek, hogy tanúskodjanak nekem, jöjjön Nebukodnecár és tanúsítsa… és jöjjenek más népek bölcsei, hogy betartottam a Tórát…” (Rási)
„Tanúsítsátok ti, népek, hogy többet szenvedtem Istenem iránti vágyakozástól, mint a tőletek kapott ütésektől.” (Möcudát Dávid)
És amikor „Jeruzsálem lányai” (allegorikus értelemben: a népek) értetlenül állnak a jelenség előtt és kérdik: „Mivel különb szerelmed a másokénál?” – „a világ népei megkérdik Izraeltől: miben különbözik a te Istened a többi istentől, hogy életeteket áldozzátok érte, hogy elégetnek és felnégyelnek benneteket érte?” (Rási)
Valóban érthetetlen, és jócskán megmagyarázhatatlan, hogyan és miért tart ki a zsidó nép a tengernyi szenvedés és üldözés közepette hiténél, és nem tűnik el a pogány világ tengerében. A magyarázatot erre a továbbiakban találjuk.
„Szerelmesem ragyogó és piros, tízezer közül is kitűnik. Feje tiszta arany, fürtjei hullámosak és hollófeketék. Szemei, mint galambok a folyó mellett; tejben fürödnek, szabályosak. Arca, mint a balzsamillatú virágágy, melyben illatos növények nőnek; ajkai liliomok, melyekről csepegő mirha folyik. Kezei aranyhengerek, topázzal borítva; dereka elefántcsont, zafírokkal kirakva. Combjai márványoszlopok, színarany talapzaton. Termete, mint a Libanon, pompás, mint a cédrusok. Ínye oly édes és mindene oly kívánatos. Ilyen a szerelmesem, ilyen a kedvesem, Jeruzsálem lányai!” (Énekek Éneke 5,10-16)
Figyelemre méltó, hogy ez esetben a nő dicséri szerelmét – igaz, az illendőség határán belül, és nem öncélúan erotikus. Ebből a szempontból nem hasonlítható össze a népek hasonló jellegű irodalmával.
A szerető „személyleírása” az ara által, nem arra irányul, hogy „Jeruzsálem lányai” netalán felismerjék őt, ha találkoznak vele, és átadják a „szerelem betege” üzenetét (Dáát Mikrá). Ez nem is lenne logikus, mivel a szubjektív leírás alapján lehetetlen azonosítani az „elefántcsont derekú” pásztort.
Hanem?
Lehet, hogy rossz álma után (a szerető eltűnt, kereste a városban, az őrök megverték, letépték ruháját) az ara önmaga megnyugtatására énekli meg szeretője szépségét, és ennek utána megnyugszik. S mikor társnői felajánlják neki, hogy keressék együtt az eltűnt pásztort (a következő fejezetben), az ara válaszából az derül ki, hogy nem tart igényt a segítségre. (Ámosz Cháchám)
Még a kifejezetten racionális kommentátorok sem foglalkoznak részletesen a testi szépség leírásával. Rási főleg a szavakat és a mondatfűzést magyarázza. Ami a hasonlatokat illeti, lehetséges, hogy azok a kor ízlésvilágára jellemzőek.
Valójában, ennél a versnél, csak egyes jelzők jobb megértéséről lehet szó.
A pirospozsgás arc – ilyennek írja le a Biblia Dávidot is.
„A feje tiszta arany” – itt persze nem a hajszínről van szó, hiszen az „hollófekete” – a kommentátorok szerint arról van szó, hogy a feje fénylik, világít (Rási). „… mintha azt mondaná: nem kell a fejére aranykoronát tenni, feje anélkül is szép és fénylik.” (Möcudát Dávid)
Fehér mezőben fekete szemgolyó „mintha tejben fürdene” (Ámosz Cháchám), bár az eredeti szövegben a szerető szemeit medencében fürdőző galambokhoz hasonlítja.
Rási szép látványt nyújtó, folyómederről beszél, „ahol a fiatal fiúk szoktak csónakázni”. Tehát, a hasonlat szerint „így dicséri a dalnok a szerető szemeit: amikor a vízcsapást nézi, hasonlítanak szemei a galamb szemeihez”. Emlékezzünk, hogy ez idáig két ízben is a galamb szemeihez hasonlította a kedves arája szemeit. (Énekek Éneke 1,16; 4,1)
Az IMIT és a Családi Szentírás a „milét” szót „foglalat”-nak fordítja, bár így érthetetlen. Mi Rási értelmezésében fordítottuk, s e szerint a szabályos szép szem olyan, mint ahogy a drágakő a foglalatába pontosan illeszkedik, „nem kidülledt és nem beesett, hanem szabályos, ahogy kell”.
A „… miben különbözik a ti Istenetek a többi istentől?” kérdés allegorikus magyarázata azt igyekszik bizonyítani, hogy a zsidó nép Istenébe vetett bizalmával fejezi ki, hogy annak ítélete igazságos (Cidduk Hádin) és valójában a zsidók önmaguknak okozták a bajt azzal, hogy elhagyták a Tórát. Ha részletekre bontjuk a Kneszet Jiszráél válaszát a népeknek – a fenti versek alapján, amiket a Midrás a Tórára, a parancsolatokra és a zsidók viselkedésére applikál – aligha találjuk benne azt az egyértelmű választ, amit a gojok kötekedő kérdése megérdemelne. Lehet, hogy csak a sok részlettől nem látjuk a lényeget, amely, mint mondottuk, az isteni ítéletben való megnyugvás és feltétlen hit. Álljon itt ez a Midrás, ami – szerintünk – summázza a zsidó választ a népeknek:
„…ínye oly édes …” (Uo.)
„Amikor Izrael fiai hallották Színáj hegyén (a Tóraadás alkalmával) „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened…” (2Mózes 20,2) elröppent a lelkük (a félelemtől), vagyis, úgymond, klinikai halált haltak). Ahogy írva vagyon „Lelkem megindult beszédétől…” (Énekek Éneke 5,6) Jött a Szó az Örökkévaló elé, és azt mondta: Világ Ura! Hát halottakhoz küldtél engem?” Ekkor az Örökkévaló megédesítette nekik a Szót, és az angyalok ölelgetik és csókolgatják őket és mondják nekik: Gyermekeim vagytok, népem vagytok, kedveseim vagytok… és visszatért elröppent lelkük. Erre vonatkozik az Írás szava: „És ínye oly édes …” (Midrás Sir Hásirim rábá)
A Dáát Mikrá összefoglalja az Énekek ötödik fejezetét:
A fejezet általános mondanivalója, hogy vannak „alkalmas idők” mind a megtérésre, mind a megváltásra. Ekkor kéri fel az Örökkévaló Izraelt, hogy nyisson fel számára egy csöppnyi ajtót, s akkor ő majd akkorát nyit, mint a Szentély bejáratának kapuja. De, mivel a zsidók erre nem reagáltak, azt hívén, hogy az akkor élt életük megfelel nekik („levetettem ingemet”), mindenféle isteni csapás zúdult rájuk, s Isten elrejtette előlük orcáját („kerestem, de nem leltem…”). Ekkor már a zsidók szerettek volna megtérni, de az „alkalmas” idő elmúlt, az élet, a száműzetésben, egyre nehezebbé vált, üldöztetésük egyre fokozódott („rám találtak az őrök… megvertek, megsebeztek…”). Mégis, mindenek ellenére, a zsidók megőrizték eredeti mivoltukat, Istenüket nem cserélték fel más istenekkel, és továbbra is megszenvednek Istenükért. Ez az, amit más népek nem értenek meg, s teszik fel a kérdést: Mit tud Istenetek, amit más nem? Mit esztek rajta, hogy hagyjátok oroszlánverembe dobni magatokat (mint Dániel) Őérette? (Ákdámut) Kneszet Jiszráél próbálja a népek értésére adni az istenség lényegét; a közte és a zsidó nép közötti kölcsönösséget, véd- és dacszövetséget. Erre amazok is részt akarnak venni Isten szolgálatában. (Lásd a továbbiakban)
