2. 📖 XIV. –A zsidó és a nem zsidó világ találkozása mentén

Chászid filozófia – A valódi vezetés kulcsa

Chászid filozófia

a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel
Schneerson rabbi írásai alapján

A kormányzat

A valódi vezetés kulcsa

És keressétek azon város békéjét… és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz; mert az ő békéjében lesz számotokra is béke.

– Jeremiás 29:7.

A kormányzat szerepe a közösség és az egyén javának
és érdekének kiegyensúlyozása. Ez csak úgy lehetséges,
ha a társadalmat az egyetlen Örökkévaló alatt, az
erkölcs és az igazság, a törvény és a rend kormányozza.

– A Rebbe

* * *

A Rebbe 1978-ban felszólította a világ kormányait, hogy biztosítsák „az olyan oktatás feltételeit, amely nagyobb súlyt helyez az alapvető emberi jogokra, valamint a törvény és az erkölcs követelményeire.” Az Egyesült Államok Kongresszusa végül is a Rebbe születésnapját az „oktatás napjává” nyilvánította, s ettől kezdve a Rebbe sorra kapta az elismerő leveleket Carter, Reagan, Bush majd Clinton elnöktől. George Bush 1990-ben így írt a Rebbének: „Népünk erkölcsi hagyományait – s voltaképp az egész nyugati civilizáció fejlődését – mélyen áthatják a Bibliában foglalt törvények és tanítások. A Teremtő képére és hasonlatosságára teremtett ember méltóságát és értékét megerősítő bibliai szemlélet ihlette azokat az elveket, amelyeken az Egyesült Államok alapul.”

 

A kormányzat szerepe

Az évszázadok folyamán az emberiség számos kormányzási formával kísérletezett. A XX. század különösen viharos század. Két világháború, a kommunizmus uralomra jutása – majd váratlan bukása – után, immár a visszapillantás kényelmes pozíciójából, tudjuk megítélni ezeket a rendszereket, s levonni a tanulságaikat.

Az emberiséget mindegyik esetben ugyanaz az alapvető konfliktus jellemzi: az egyén jogainak és a közösség javának összeütközése. A kormányzat feladata e kettő kiegyensúlyozása, ezt azonban mindeddig egyetlen politikai rendszer sem volt képes tökéletesen biztosítani.

Az emberek természetüknél fogva más-más meggyőződést és ambíciót táplálnak magukban. Ezek a különbségek az egész társadalomban gyakran idéznek elő összeütközéseket az egyének között. E különbségek erőszakos kiegyenlítése az egyéni szabadságok korlátozása volna, következésképp elfogadhatatlan; ugyanakkor azonban elfogadhatatlan az egyén minden korlátozástól mentes szabadsága is, hiszen akkor mi tartaná vissza az egyént attól, hogy érdekeitől vezérelve kárt okozzon valaki másnak vagy a társadalomnak.

Sok esetben az államberendezkedés erre a paradoxonra az egyik vagy a másik szélsőség irányába történő elmozdulással reagál. A totalitarizmus a társadalom érdekeit az egyén érdekei fölé helyezi. Azt állítja, hogy az egyén önössége végül a nemzet szétdarabolódásához vezet, s aláaknázza a köz javát. A dolog iróniája, hogy az ilyen rendszerek – vagyis a diktatúrák – azok, amelyek egyes egyéneknek mindaddig példa nélkül álló hatalmat biztosítanak. Nem kell külön felhívnunk a figyelmet arra a mondhatatlan szenvedésre, amelyet e kormányzati forma az emberiségnek okozott.

A demokrácia épp ellenkezőleg: azt az individualizmust öleli keblére. Kinyilvánítja, hogy minden ember egyenlőnek teremttetett, s joga, hogy minden korlátozás nélkül követhesse meggyőződését. A demokrácia azt állítja, hogy jobb a törekvő, szabad ember és a túlzott önösség kockázata, mint az individualizmusnak a közjó érdekében történő elfojtása.

A demokrácia sokkal jobb kormányzati formának látszik, mint a totalitarizmus. A demokrácia azonban magában hordoz egy hátrányt is, azt hogy legfőbb hajtóereje az önérdek. A társadalom alapvető érdekeit idővel összemorzsolhatja a milliónyi egyéni érdek és szükséglet együttes súlya, végül pedig ezek az ütköző érdekek szétforgácsolhatják azt az együttes késztetést, amely a társadalmat egy közös, értelmes cél felé hajtja. Számos demokrácia birkózik nap, mint nap ezzel a hatalmas problémával, de talán egyik sem annyit, mint az Egyesült Államok, a világtörténelem legnagyobb demokráciája. Gondoljunk csak azokra az összecsapásokra, amelyek során több tucat amerikai városban az egyéni szabadságjogok kifejeződése ellentétbe került a közösség erkölcsi elveivel.

Mivel az emberek meggyőződése természetüknél fogva nagyon eltérő, vajon ki az, aki meghatározza azokat az erkölcsi és jogi elveket, amelyek minden emberre kötelező érvényűek? Melyik az a pont, ahol a kormánynak közbe kell lépnie, s meg kell akadályoznia, hogy az egyén kárt okozzon önmagának vagy másoknak? Hogyan vegyük elejét annak, hogy a kormányzati vezetők visszaéljenek a hatalmukkal?

Az egyetlen kormány, amely képes egyensúlyt teremteni az egyén és a társadalom szükségletei között, egy olyan igazságos kormány, amely az Örökkévalóban való hitre épül. Minden kormányzati forma – legyen az totalitarista vagy demokratikus – alapvető hiányossága, hogy emberi törvényekre épül. Az a kormányzat, amely kizárólag emberi ítélethozatalon alapul, szükségképp egyének, vagy csoportok előítéletének, szubjektivitásának és önkényességének tárgya. Az Örökkévaló azonban, aki minden embert egyenlőnek teremtett, az abszolút erkölcs és igazság rendszerét is az ember kezébe adta.

Az igazságosságra vágyó társadalomnak ilyen etikai értékekre kell alapozódnia. A civilizáció alapja azokon az alapvető elveken nyugszik, amelyeket „Noé hét törvényeként” szoktunk emlegetni:1

  1. Hit az Örökkévalóban
  2. Az Örökkévaló tisztelete
  3. Az emberi élet tisztelete
  4. A családi élet tisztelete
  5. Mások jogainak és javainak tisztelete
  6. Jogrendszer kialakítása
  7. Az állatkínzás tilalma

A kormányzat e sziklatalapzata nélkül a társadalom vagy zsarnoksággá formálódik, amelyben az egyént megalkuvásokra kényszerítik, s lehetőség szerint kihasználják, vagy anarchia lesz úrrá rajta, amelyben ki-ki a törvénynek fittyet hányva, a saját szükségleteinek kielégítésére törekszik.

Miként lehetséges hát megteremteni az egyensúlyt az egyén szabadsága és a társadalom java között? Úgy, hogy túltekintünk önösségünkön, s felismerjük, hogy mindannyian ugyannak a családnak és közösségnek a tagjai vagyunk; úgy, hogy felismerjük: mindanynyian egyazon isteni törvények alá rendeltettünk, s mindannyiunkra ugyanaz az emberi életküldetés ruháztatott: hogy a világot értelmes és istenes módon civilizáljuk.

 

Egyén vagy társadalom?

Mind gyakrabban tapasztaljuk, hogy az egyén szabadságjoga és a társadalom java összeütközésbe kerül. Például: megengedhető-e valakinek, hogy segítséget nyújtson másnak ahhoz, hogy az eldobja magától az életet, vagy: kell-e a kormányzatnak felhívnia a közösség figyelmét egy szabadon bocsátott rab hollétére.

Ezek bonyolult kérdések, s egyedi elbírálást kívánnak. Az egyén jogait minden körülmények között tiszteletben kell tartanunk, mivel a társadalom szentsége minden egyes ember életének szentségére alapozódik; egyetlen ember jogainak megkurtítása következésképp az egész társadalom ellen intézett támadás. Másfelől ugyanakkor előfordulhat, hogy egyetlen ember érdekei az egész társadalom számára veszélyt jelentenek.

Az ilyen konfliktusok feloldásának kulcsa az isteni erkölcsi elveken nyugvó, objektív szemlélet. A lényeg annak felismerése, hogy az egyén nem a társadalom ellensége, s hogy a társadalom sem ellensége az egyénnek. Vegyük például az emberi testet, ezt a „miniatűr világot”.2 Minden egyes szervnek megvan a maga sajátos tevékenysége. Mi történne, ha valamelyik emberi szerv egyik pillanatról a másikra felhagyna saját tevékenységével? Előbb-utóbb nyilván katasztrofális hatása lenne ennek mind az illető szervre, mind a szervezet egészére, mivel a test egyetlen feladata az, hogy az egyéni feladatokat végző, egymástól elkülönült szervek tevékenységét összehangolja.

Ugyanez érvényes a társadalomban élő egyénre. A szabadság az egészséges, életerős társadalom létfontosságú feltétele, amely arra ösztönzi az egyéneket, hogy olyan tevékenységeket folytassanak, amelyek végső soron az egész társadalom javára válnak.

A civilizált nemzetnek az erkölcs és az etika időtlen és abszolút alapjain kell állnia. Ugyanakkor az illető nemzet fennmaradása az állandó fejlődéstől és növekedéstől függ. Ahogyan az egyénnek egyensúlyt kell teremtenie saját szükségletei és a közjó között, ugyanúgy minden nemzetnek egyensúlyt kell teremtenie saját és a többi nemzet szükségletei között.

Mivel ma már minden ország ugyanabban a „világfaluban” él, mindegyiknek tiszteletben kell tartania a másikat, s akár egyetlen nemzet elhanyagolása is végső soron az összes többit érinti. Minden nemzetnek segíteni kell, és minden nemzetnek készen kell állnia a segítségnyújtásra. Felelőtlen magatartás úgy tenni, mintha nem vennénk észre, hogy egy nemzet szükséget szenved.

 

A kormányzat a polgárokért

Az egyén és a közösség közötti egyensúly megteremtésének kulcsa következésképp az oktatás. Annak a kormányzatnak, amely valóban polgárai jólétének érdekében munkálkodik – testi, érzelmi s mindenekfölött lelki jólétük érdekében –, az oktatást első számú feladatának kell tekintenie, amely nélkül az összes többi tevékenysége megkérdőjelezhető. A kormányzatnak és vezetőinek nem csupán arra kell megtanítania a polgárokat, hogyan keressenek ésszerű megoldást bonyolult problémákra, de arra is meg kell tanítania őket, hogyan éljenek. Fel kell világosítania őket, hogy az emberi magatartásnak azokhoz az isteni törvényekhez kell igazodnia, amelyeket az Örökkévaló adott nekünk. Ez az egyetlen biztosíték arra, hogy az emberi jogok a közösség javának károsítása nélkül megmaradhassanak.

Azt, hogy az emberek tartsák magukat egy erkölcsi rendhez, csak egyfajta módon lehet biztosítani: azzal, hogy állandó értékrendet plántálunk beléjük. Ha egyszerűen megbüntetjük azt, aki bűnt követett el, ezzel nem orvosoljuk a baj okát, hanem csak tüneti kezelést végzünk. Nyilvánvaló, hogy ha egy gyermek, úgy nő fel, hogy az Örökkévalót sem nem féli, sem nem tiszteli, az nem fog sem félni, sem tisztelni semmilyen tekintélyt: szülőt, tanítót, vagy akár a törvényt. Meg kell tanulnunk elfogadni annak az isteni erkölcsi törvénynek a fogalmát, amelynek mindannyiunknak engedelmeskednünk kell. Meg kell értenünk, hogy az emberi törvények egy sokkal magasabb rendű, örök törvényben gyökereznek: a Tíz Parancsolatban.

 

A szabadság problémái

Napjainkban a történelem olyan pontjához érkeztünk, ahol az emberi jogokat többé-kevésbé az egész földgolyón elismerik – ugyanazon a földgolyón, amelyet alig néhány évszázada még kizárólag királyok és despoták uraltak.

Az ilyenfajta egyéni szabadságnak is megvan a maga problémája. Megfelelő iránymutatás nélkül saját önös vágyaink rabszolgaivá válhatunk, ami aztán viszálykodáshoz, s végső soron anarchiához vezet. A feladat tehát az, hogy munkára fogjuk ezt a szabadságot, s jó és helyes célok irányába fordítsuk.

A világ összes országának fel kell ismernie, hogy példa nélkül álló időket élünk. Hála a technikának, a világ egységesebb, mint eddig bármikor. Ennek ellenére, mivel a világ letért az isteni törvények útjáról, amely idáig eljuttatott minket, rettenetes konfliktusoknak vagyunk tanúi és részesei. Az országok vezetőinek arra kell ösztönözniük választóikat, hogy tartsák tiszteletben az Örökkévaló isteni törvényeit, ami képessé teszi őket arra, hogy egyéni szabadságukat arra használják fel, hogy segítsék, az egyes emberek, közösségek és országok közötti valódi egység megteremtését. Minden közösség, város, állam és ország vezetőinek fel kell szólítania a polgárokat, hogy éljenek Noé Hét Törvényének egyetemleges erkölcsi szabályzata szerint. E törvények arra tanítanak minket, hogy osszuk meg másokkal anyagi javainkat, időnket és lelkünket. Felelős és erényes magatartással, önzetlenségük és őszinteségük bizonyításával, s mindenekfölött azzal, hogy elfogadják, hogy az Örökkévaló életünk megfellebbezhetetlen bírája, vezetőink olyan példát mutathatnak, amely elősegíti az emberek közti megértést, s az egymással való törődést.

Legfőbb ideje, hogy az egyes nemzetek „ekét kovácsoljanak a kardokból, s lándzsáikból kapát.”3 Minden ország kormányának mindent meg kell tennie, hogy végre békét hozzanak az egész világra.

* * *

1975-ben, apósa halálának huszonötödik évfordulója alkalmából a Rebbe felidézte, mennyire hálás volt az elhunyt az Egyesült Államok kormányának, amely két alkalommal is megmentette az életét: először 1927-ben, mikor a kegyetlen orosz rezsim, amely eltökélte, hogy véget vet vallási tevékenységének, halálra ítélte; másodszor pedig 1940-ben, mikor a Holokauszttól menekült meg.

– Bízunk benne – mondta a Rebbe –, hogy az az amerikai hagyomány, amely aktívan őrködik a vallásszabadság s mindazok fölött, akik faji vagy más okok miatt elnyomatást szenvednek, továbbra is lelkiismeretesen folytatódik. Azoknak az amerikaiaknak, akik közjogi méltóságra választtattak, természetesen kiváltságuknak és kötelességüknek kell tekinteniük, hogy kinyilvánítsák: mi az, amiért Amerikai és az amerikaiak kiállnak. Bizonyos, hogy az ilyesmi nem mindig és nem mindenhol népszerű cselekedet, de az erény gyakorlásához és a kötelesség teljesítéséhez mindig sok bátorság kell.

  • Küldés emailben

Fejezetek