A Nászó hetiszakasz – amely nemcsak Mózes negyedik könyve, hanem az egész Tóra leghosszabb hetiszakasza – több témát is érint. Ezek mindegyike kapcsolódik ugyan a Szentélyhez, ám nem kizárólag az áldozatokról és a szentélyszolgálat egyéb elemeiről szól. A hetiszakasz megemlít különféle tisztasági törvényeket, majd rátér három nagy témakörre:
- szotá – házasságtörő asszony
- názir – fogadalmat tevő személy
- birkát kohánim – a papi áldás
A szakasz végén ismét áldozatokról olvashatunk, ezeket a pusztai sátorszentély felszentelésekor hozták a törzsek vezetői. Az alábbiakban röviden bemutatjuk a fenti három témakör mindegyikét és további olvasnivalót is ajánlunk azoknak, akiknek az érdeklődését felkeltette az összefoglaló.
Szotá
Ha egy férfi arra gyanakodott, hogy felesége megcsalta őt és más férfival hált, akkor elmentek a Szentélybe, ahol a meggyanúsított asszonynak vízből és a Szentély porából, valamint valamilyen keserű anyagból készített vizet kellett meginnia. A vízbe azt a tintát is beleolvasztották, mellyel az eskü szövegét leírták. Az asszonynak nem volt kötelező alávetnie magát a próbának, egyszerűen el is válhatott. Ha vétkes volt, szörnyű halált halt ő is és az is, akivel vétkezett, ha azonban ártatlan, akkor nagyszerű utódai születtek. A víz csak akkor hatott, ha a férj tökéletesen hűséges volt és soha, egyetlen alkalommal sem csalta meg a feleségét.
A házasságtörő nő, a szotá témáját közvetlenül a názir témaköre követi. A bölcsek azt mondják, hogy a názir és a szotá két ellentétes pólust testesít meg, a názir Istennek szenteli magát, míg a házasságtörő asszony vétkezik. A názir nem vágja a haját, a szóta egyik szabálya pedig, hogy „lemeztelenítik” a házasságtöréssel vádolt nő fejét, vagyis felfedik a haját. A bölcsek innen vezetik le azt a parancsolatot, hogy a férjezett asszonynak el kell takarnia a haját. A szotá haja a bűnét, míg a názir hosszúra nőtt haja a szentségét és elkötelezettségét jelképezi.
A férjezett asszonyok hajának eltakarásáról és a különféle fejfedőkről itt, a szerény, visszafogott öltözködés szabályairól pedig itt lehet többet olvasni.
Názir
A názirok fogadalmat tesznek Istennek és e fogadalom nyomán számos szabály vonatkozik rájuk: többek között nem vághatják le a hajukat és nem fogyaszthatnak bort, illetve szőlőt semmilyen formában (még a gyümölcs héját, magját és borecetet sem), továbbá nem kerülhetnek érintkezésbe (egy fedél alá) holttesttel. A názirok általában saját maguk teszik a fogadalmat, illetve – kiskorúságuk esetén – az apjuk teheti meg ezt helyettük. A názirok többnyire meghatározott időre, általában egy hónapra tettek fogadalmat. A fogadalom idejének lejártával a Tórában leírt áldozatot kellett bemutatniuk és levágták a hajukat. Ezzel ért véget a názir státuszuk.
Volt olyan názir is, mint például Smuel próféta, aki egész életére tett fogadalmat. Számukra megengedett volt, hogy évente egyszer levágják a hajukat, ha az már túlságosan nehéz volt. Ekkor áldozatot is bemutattak, és visszavonhatták az egész életre fogadott názirságot. A harmadik kategóriába, a fogantatástól kedve názirnak szánt emberek csoportjába esik Simson. Ő soha nem vághatta le a haját és vissza sem vonhatta a fogadalmat, viszont megengedett volt a számára, hogy holttesttel érintkezve tisztátalanná váljon.
Smuél prófétáról többek között itt és itt írtunk.
Simson názirságának különös történetéről ebben az írásunkban lehet olvasni, sírjáról szóló beszámolónk pedig itt tekinthető meg.
Birkát kohánim
A papi áldás, amelyet Áron főpap leszármazottjai, a kohénok mondanak el a zsinagógában különféle alkalmakkor, illetve az édesapák ezzel áldják meg gyermekeiket minden péntek és ünnep este, más hagyományok szerint (a Chábádban) csak jom kipur előtt, valamint az esküvőt közvetlenül megelőzően.
Izraelben minden reggel elhangzik, a diaszpórában – mivel ott egyszerű hétköznapokon és szombatokon nem lehet a szentségnek és az örömnek olyan fokára emelkedni, mint Izrael földjén – csak ünnepnapokon mondják el.
A szertartást nesziát kápájimnak, vagyis a kézfej felemelésének is nevezik, mivel a kohénok felemelt kézzel, jellegzetes kéztartással mondják el a szöveget (ez a kéztartást látható a kohénoknak állított sírköveken). A papi áldást jiddis eredetű szóval düchenolásnak nevezik. A kifejezés abból ered, hogy a Szentély idejében a papok egy héber szóval duchánnak nevezett emelvényen mondták el nap mint nap ezt a szöveget.
Az Örökkévaló lehetőséget adott Áron főpap férfiági leszármazottjainak, hogy a közösség felé továbbítsák az isteni áldást, így ez a zsinagógai imarend egyik legfelemelőbb pontja, mivel az egész közösség „isteni ölelésben” részesül általa. A kohénok – akikre a mai napig néhány különleges törvény vonatkozik, például nem érintkezhetnek holttesttel vagy nem házasodhatnak elvált vagy betért nővel – lehúzzák a cipőjüket, kezet mosnak és a közösség felé fordulva, kezüket a hagyományos formában a közösség felé emelve mondják el az előimádkozó után szavanként az áldást. Az áldás három részből áll, és a közösség minden egyes rész után ámennel felel. A szöveg magyarul így hangzik:
Áldjon meg téged az Örökkévaló és őrizzen meg téged; világíttassa az Örökkévaló neked az ő színét és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd az Örökkévaló az ő színét és adjon neked békét.
Fotó: