A közelmúltban a zsidó férfiak fejfedőit mutattuk be, most pedig arról olvashatnak, hogy a férjezett asszonyok miként rejtik el a hajukat. Ahogyan a férfiak esetében, úgy a nőknél is számtalan szokás terjedt el a világ különböző tájain.

Vallásos közösségekben általános elvárás, hogy az asszonyok befedjék a hajukat házasságkötésük után.

Az első forrás ezzel kapcsolatban a Tórában található, Mózes negyedik könyvének ötödik fejezetében. Ott arról rendelkezik az Örökkévaló, hogy miként vizsgálják ki egy házasságtöréssel meggyanúsított nő ügyét. Az eljárás része volt, hogy „meztelenítsék meg az asszony fejét”, azaz fedjék fel a haját. Ebből következik az, hogy alapesetben az asszonyok befedett hajjal jártak. A Talmud (Ketuvot 72/a) is a férjezett nőkkel szemben támasztott elvárások közé sorolja a haj elrejtését a külvilág elől, éppen erre a tórai előírásra hivatkozva. Vita csupán arról van a bölcsek között, hogy a mózesi törvények teszik kötelezővé a haj elrejtését vagy a zsidó nép körében meghonosodott és törvényerőre emelkedett szokásról van-e szó. A Talmud úgy határoz, hogy egy kis méretű, jelzés értékű fejfedőt hordani bibliai parancsolat, ám a zsidó szokás úgy kívánja meg, hogy teljesen eltakarják a hajat.

A fej befedése nemcsak jelzés azonban, hogy az illető hölgy már férjnél van. A Talmud egy másik helyen (Bráchot 24/a) arról beszél, hogy

a női haj látványa erotikus töltetet hordoz magában és egyfajta meztelenségnek számít.

Ráv Séset egy bibilai verset idéz ennek alátámasztására (Énekek éneke 4:1): ” Íme, szép vagy te, kedvesem … hajad mint a kecskék

Jarin Dominguez on Unsplash

nyája, melyek leereszkednek Gileád hegyéről”. A haj eltakarásának szokása a Bává Kámá traktátus (90/a) egyik határozatából is kiviláglik, melyben egy nőnek 400 zuzt (pénznem) ítélnek meg, amennyiben egy férfi nyilvános helyen rántja le róla a fejfedőjét. A Jomá traktátusban (47/a) egy Kimchit nevű asszonyról olvashatunk, akinek mind a hét fia a főpapságig vitte. Amikor megkérdezték tőle, hogy mivel érdemelte ki ezt a nagy kegyet, így felelt: “Még a házam falai sem látták a hajfonataimat soha”. Ráadásul nem volt egyedül ezzel a szokással, mert a bölcsek azt mondták erre: “Sokan tesznek így és mégsem érdemlik ki ezt”.

A Zohár, a zsidó misztika alapműve szigorúan fogalmaz és egyetlen hajszálat sem enged felfedni az asszonyok számára, mert az amellett, hogy nem szemérmes, még szerencsétlenséget is hoz a házra, illetve az utódokra.

A haj befedésének kötelezettsége ezzel együtt összefüggött a többségi társadalom szokásaival is. A muszlim közegben élő Rámbám (Maimonidész) vagy a Sulchán Áruchot szerkesztő Joszef Káro rabbi úgy rendelkezik (Even Háezer 21:2), hogy mind a hajadon, mind a férjezett nők kötelesek nyilvános helyen eltakart hajjal járni. Az európai, askenáz közösségekben azonban a hajadonok – ahogy a nyelv is utal erre – hajadonfőtt járnak. Szigorúan ortodox közösségekben annyi megkötést tesznek, hogy a még férjezetlen lányok hajukat csak copfban összefogva viselhetik, kiengedve nem.

A kabalisztikus tanításokra nagy hangsúlyt fektető közösségekben, mint például a haszidoknál a Zohár véleményére hivatkozva nem engedik, hogy akár csak egy hajszál is kilátszódjék az asszonyok fejfedője alól. Egyes – elsősorban magyarországi gyökerű – haszid közösségekben ezért leborotválják az asszonyok haját és így tényleg semmi sem látszódik ki a kendő alól. Számos döntéshozó élesen ellenzi ezt a megoldást. Más közösségekben elfogadott, hogy néhány ujjnyi magasságban látható legyen a haj.

Eddig a kötelezettség háláchikus (vallásjogi) háttere. A haj befedésének mikéntje már sokkal inkább szokás kérdése, így a különböző közösségekben eltérő hagyományok honosodtak meg. Ahogyan a kipák és kalapok, úgy a női fejfedők is sokat elárulnak az illető vallási vagy akár politikai hovatartozásáról.

A legősibb megoldás a kendő viselése, melyet héberül mitpáchátnak, jiddisül tichelnek neveznek. Kendőt hordanak a szfárádi asszonyok, ez a szokás számos haszid udvarban és a vallásos-cionista közösség konzervatívabb családjaiban. Ennek egyik változata a jiddisül spicelnek nevezett, zsákhoz hasonlóan kialakított fejfedő, mely a keleti közösségekben is elterjedt, illetve a haszidok közül sokan ezt viselik otthon. Létezik még a turbánnak nevezett, elöl kicsúcsosodó, sokszor élénk színben pompázó fejfedő, melyet például a szatmári asszonyok kedvelnek. Modernebb közösségekben elterjedt a kalapok használata is.

Amalia-Maria from Pexels

Néhány száz évvel ezelőtt vált népszerűvé a paróka viselése, melyet héberül peának, jiddisül sejtlnek neveznek. A parókáról igen eltérő véleményeket fogalmaztak meg a rabbik. Szfárádi zsidóknál és számos haszid közösségben tiltott, mert – jó minőségű darabnál – olybá tűnhet, mintha viselője fedetlen fejjel járna. Bizonyos haszid csoportoknál (pl. Belz) emiatt csak akkor engedélyezik, ha a parókára egy kis kalapot vagy kendőt helyeznek, így jelezve, hogy az illető férjnél van. A lubavicsi haszidoknál pedig éppen a parókát tartják a legtökéletesebb eszköznek a haj eltakarásához.

A Lubavicsi Rebbe minden nőt parókaviselésre biztatott.

Sok rabbi, aki elfogadja a paróka használatát, kiköti, hogy csak a visszafogottan kialakított paróka lehet elfogadható, a feltűnő, bodorított vagy nagyon hosszú parókák viselését élesen ellenzi. A valóságban azonban azt látjuk, hogy ezt sokan nem fogadják meg.

Egyes liberális modern-ortodox rabbik úgy ítélték meg, hogy napjainkban, amikor a nyugati világban általánossá vált, hogy a házas nők nem takarják el a hajukat, már nem számít szemérmetlenségnek a haj felfedése, így a vallásos zsidó nők sem kötelesek erre. Ők csak annyit követelnek meg, hogy zsinagógában vagy vallási szertartások alatt fedjék el a hajukat. Ez a szokás az amerikai modern-ortodox közösségekben terjedt el, illetve Izraelben, a vallásos-cionista mozgalom vallásilag megengedőbb rétegében gyakori, bár egy szimbolikus szalagot gyakran a homlokuk fölé kötnek.

Az öltözködésről egy általános cikkünket itt találja.

Címlapkép: Element5 Digital on Unsplash