Jekutiel Jehuda Halberstam, a cánz-klausenburgi (kolozsvári) rebbe a dinasztiaalapító Chájim Halberstam rabbi, az első cánzi rebbe leszármazottja volt, aki a dél-lengyelországi Újszandecen (Nowy Sącz) alapított udvart. Kiemelkedő tudású bölcs és csodálatos ember volt, és bár rengeteg tragédia érte élete során, azokból mindig felállt és rendkívüli lelkierővel továbblépett. A holokauszt során elveszítette a feleségét, 11 gyermekét és szinte az egész közösségét, túlélt jó néhány koncentrációs tábort és halálmenetet. Szinte felbecsülhetetlenül erős hite és céltudatossága, mérhetetlen elkötelezettsége és szent eltökéltsége segítségével a holokauszt után újjáépítette a közösségét.

Közvetlenül a felszabadulás után jesivát és lányiskolát szervezett a túlélő gyermekek számára. 1957-ben alapította meg a tengerparti Netánjában a Kiriját Cánz nevű városnegyedet, ahol a számos oktatási intézmény mellett felépítette a Laniado Kórházat is. Közösségének másik része az amerikai New Jersey-ben él. A jelenlegi rebbe, Cvi Elimelech Halberstam rabbi 1994-ben vette át apjától a közösség irányítását, ő a hagyományos zsidó oktatás egyik fő szószólójának számít Izraelben.

Jekutiel Jehuda Halberstam rabbi filozófiájának egyik alapvető eleme az öröm volt. Hitte és tanította, hogy az embernek minden körülmények között örülnie kell, mivel a valódi öröm abból származik, hogy az ember tudja, minden – az is, amit jónak és az is, amit rossznak érzékel – Istentől ered.

Ebből a mély meggyőződésből merített erőt és bátorságot akkor is, amikor nem sokkal a felszabadulás előtt maceszt sütött néhány társával a lágerben. A kockázatos körülmények között becsempészett búzából 20 kis maceszt tudtak titokban készíteni pészahra.

A főszereplők: Jáákov Friedman, Mose Goldstein és Jekutiél Halberstam rabbi, a klausenburgi rebbe. Az időpont: hetekkel a felszabadulás előtt. A helyszín pedig: az auschwitzi haláltábor. A maceszsütésre az adott lehetőséget, hogy a szövetségesek lebombázták a mühldorfi vasúti komplexumot, és a németek a közeli táborokba zárt rabok közül küldtek ki egy csapatot a helyreállítási munkálatokat megelőző takarítás megkezdésére. Jáákov Friedman így mesélte a történetet:

„A pészahot megelőző napokban már közel jártunk a háború végéhez. Az amerikai légierő fáradhatatlan repülőgépei töltötték meg a német eget, majd ezt a mühldorfi vasúti komplexumot romba döntő bombák sípoló jajveszékelése követte. A közeli kényszermunkatáborok, ahol a lehető legborzalmasabb körülmények közt tengődtünk, megmenekültek a pusztítástól. Mi, rabok, ünnepeltük a szövetségesek pusztító erejét, a német őreink rettegése nőttön-nőtt. A vasút elengedhetetlenül szükséges volt a háborúhoz, és kiadták a parancsot a kár azonnali helyrehozására. A németek úgy döntöttek, hogy egy 12 fős rabcsapatot küldenek ki, hogy megkezdjék a takarítást.

Jelentkeztem a munkára. Tudtam, hogy kimerítő lesz, de azt reméltem, hogy talán találok némi élelmet a romok között. Megérkeztünk a szörnyű pusztítás helyszínére. Vagonok feküdtek az oldalukon, tátongó lyukaikból füst szivárgott. A sínpárok darabjai összecsavarodott kupacokban hevertek szanaszét…”

Friedman a még álló vagonok közé szökött, és hatalmas ámulatára, magyarországi gabonaszállítmányt fedezett fel az egyikben.

„Tudtam, hogy nincs sok időm, és ki kell találnom, hogy hogyan vihetem be a lehető legtöbb búzát anélkül, hogy az őrök észrevennék. Arra, hogy a zsákokat a főkapun cipeljem be, nem is gondolhattam, a búzát azonnal elkobozták volna, engem pedig gondolkodás nélkül lelőttek volna. Tovább kutattam, és két nadrágra bukkantam. Felvettem őket, és egy darab spárgával felkötöttem az aljukat a bokámnál. A két nadrág közé egy kevés búzát öntöttem, majd amikor már annyi búzám volt, amennyit vinni merészeltem, elindultam hosszú utamon a tábor felé. A bombázásokat követően a németek rettegtek, és a légitámadások utáni első néhány napon lazább volt a rabok ellenőrzése a kapuknál. Így egész nagy mennyiségű búzát sikerült a táborba csempésznem.”

Ettől fogva egy belzi haszid, név szerint Szender Direnfeld rejtegette a búzát a németek szeme elől. Valahonnan szereztek egy régi kis kézimalmot, annak segítségével az éj leple alatt megőrölték a búzát, és egy vászondarabon átszitálva elválasztották a lisztet az ocsútól. A következő lépés a sütés volt, amihez tűz kellett, a tűzhöz pedig tüzelő. Amikor az ezt követő napokban a mezőn dolgoztatták a rabokat, Friedman megkért mindenkit, hogy egy botot vigyen vissza a táborba. A németek kérdőre vonták őt emiatt, ám elfogadták a magyarázatát, hogy az emberek bottal szeretnének járni, nincs abban semmi rossz…

Két összetevőből áll, mégis a világ legbonyolultabb étele

Vajon süthetünk otthoni körülmények között olyan maceszt, amely megfelel pészah kósersági törvényeinek?

A pészahot megelőző éjjel nekiláttak a sütésnek. Egy ember őrködött a barakk bejáratánál. Egy fémtálka alatt tüzet gyújtottak, és megkezdődött a sütés „a nácik orra előtt” – mondta Friedman. Ez alkalommal azonban nemcsak a kovászosodás miatti aggodalom miatt igyekezett Friedman, Goldstein és a klausenburgi rebbe a gyúrással és a sütéssel, hanem azért is, mert bármikor rajtakaphatták őket az őrök. Végül 20 kis maceszt készítettek el.

„Pészah estéjén, a munkából visszatérve kis csoportunk leült a széderhez. Körülöttünk, fa priccseken a kegyetlen munkában kimerült, alvó testek hevertek. Nekünk, ünneplőknek semmivé olvadtak a holokauszt és a mindennapi lágerbeli élet nehézségei, ahogy átéltük az Egyiptomból való megváltást. Nem tudtunk sokáig ott ülni, mindannyian ettünk egy olajbogyónyi méretű maceszt, a könnyeink íze összekeveredett a szánkban a macesz morzsáival. Nem tudtunk kényelmesen üldögélni és felolvasni a hágádát, de azokban a pillanatokban mindannyian imádkoztunk – sokkal nagyobb átéléssel, mint azelőtt, vagy azóta. A szavak még mindig a fülemben csengenek: A következő évben Jeruzsálemben.”

Címlapkép: Karsten Winegeart on Unsplash