Szécsényi András könyve több szempontból is érdekes volt számomra. A cím, Csereláger a Bergen Belsen-i haláltábornak arra a körzetére utal, ahova magyar zsidóknak egy speciális csoportját zárták. Ők voltak azok, akiknek az életét pénzért és más vagyontárgyakért cserébe megkímélték a németek az Eichmannal kötött megállapodás értelmében. Míg a tárgyalások zajlottak, addig ezeket a zsidókat Bergen Belsennek egy elkülönített részébe zárták.
Két csoportban érkeztek a Cserelágerbe a zsidók: az első csoport a híres Kasztner-vonattal valóban kijutott Svájcba. Később ide került az eredetileg Strasshofba deportált zsidók egy csoportja is, az ő sorsukról azonban nem sikerült megegyezni, így ők itt maradtak „félretéve”, és a háború végén itt szabadultak fel. Mindkét csoporthoz van kötődésem: édesapám két öccse, az akkor ötéves Ámrám és a négyéves Zálmán a Kasztner-vonaton menekült meg. A második csoporthoz, bár közvetlen családtagjaim nem voltak köztük, mégis kapcsolódom, hiszen édesanyám, a szülei és testvérei, az egész makói Rubinstein család az ausztriai Strasshofba volt deportálva (lásd Holokauszt és Háláchá 9. fejezet). Őket azonban később Theresiensdatba vitték és ott érte őket a felszabadulás. Komoly különbség volt a két hely között: míg Bergen Belsenben ezt a csoportot elkülönítve tartották, relatíve jobb körülmények között és nem dolgoztatták őket, addig Theresienstadtban ugyanolyan bánásmódban részesültek, mint a többi fogoly és munkára is kényszerítették őket.
A túlélők szempontja
Szécsényi 2025 szeptemberében megjelent könyvének különlegessége, hogy nem a németek által hátrahagyott dokumentumokat dolgozza fel, amik nagyon fontos történelmi tényeket tárnak ugyan elénk, ám csak a száraz adatokat ismerjük meg belőle, hanem a túlélők naplóiból, a háború utáni leírásaiból és visszaemlékezéseiből idéz. Ez nem csak érdekesebbé, hanem emberközelibbé is teszi a történelem megismerését.
A vallási lektor hiánya
Holokauszt irodalmat olvasva engem mindig az foglalkoztat leginkább, hogy voltak olyan zsidók, akik még a pokoli körülmények között is ragaszkodtak a hitükhöz és a vallásgyakorlásukhoz. Ez mutatja, hogy milyen kimeríthetetlen erő van az ember lelkében, hogy még ilyen körülmények között is képes ragaszkodni a valláshoz. Igaz, ebben a könyvben nem esik sok szó a vallásgyakorlásról, de néhány helyen mégis meg van említve.
Ilyenkor sajnálom, hogy szakértő vallási lektor hiányában pontatlan, sőt akár értelmetlen dolgok kerülnek a szövegbe. Így például szerepel (162. oldal): „A Kasztner-csoport[ban]… másik szélsőséget a szatmári ultraortodoxok képezték. Teitelbaum Joel [1887–1979] szatmári rebbe vezetése alatt ez a néhány tucat főből álló csoport meglehetősen zárt és elkülönített életet élt a többiektől”. A szövegből kiderül, hogy minden vallásos zsidót ide sorolt a szerző, holott hibás a magyar ortodox zsidókat együttesen „szatmári ultraortodoxnak” nevezni. A magyar ortodox zsidók egy része nem is volt haszid, de akik haszidok voltak, azoknak is csak egy nagyon kis része volt a szatmári rebbe híve. Ezenkívül több túlélőtől hallottam – és mintha a szövegben utalna is rá Szécsényi a 104. oldalon – hogy a szatmári rebbe ez idő alatt, ideértve a Bergen Belsen-i fogságot is, nagyon magába fordult, kicsit össze volt törve és nem ő vezette igazán a vallásos életet. Sokkal nagyobb szerepet játszott a vallásos zsidók vezetésében a nála idősebb és híresebb Steif Jonatán rabbi (1877–1958), a Pesti Ortodox rabbinátus vezető tagja, vagy Strasser Slomó (1862–1952) debreceni ortodox rabbi és mások. A jelenlévő rabbik között említenem még Schlesinger Jiszráél Dávidot (1868–1961), aki Krausz szerint Szolnokon volt rabbi (lásd lejjebb, 2. füzet 293. oldal). Valójában ekkor már Pesten volt a Linát hácedek imaház rabbija (lásd Ém hábánim szeméchá 211. oldal). A felesége az üknagymamám testvére volt, és a fent említett két nagybátyám velük kerültek a Kasztner-vonatra. Rajtuk kívül ott volt még Herskovics Dávid Élijáhu (1890–1984), a Vasvári Pál utcai rabbi is.
Irodalmi források használata
A vallási élet leírásánál szerepel (163. oldal): „Az ultraortodoxok ráadásul a reggeli létszámellenőrzésen való jelenlétet is munkának tekintették, de mivel ott kénytelenek voltak megjelenni, ez folyamatos lelkiismereti válságot okozott számukra”. Törtem a fejemet, hogy milyen munkának tekinthették ezt, de nem vagyok képes rájönni. Sajnálatosan nincs ehhez konkrét forrás megjelölve, így nem tudjuk, honnan vette a szerző ezt az információt.
További adalékként az imádkozásról is ír Szécsényi: „Az előimádkozók ősi szokást szegtek meg azzal, hogy nem felolvasták az imakönyvet, hiszen nem volt imakönyv. Az Örökkévalót márpedig sérti ez a cselekedet, és a bensőséges kapcsolat gátja is egyszersmind, ha valamely imádkozó fejből mondja az előimádkozás szövegét. De sokan azzal magyarázták meg a törvénysértést, hogy kényszer alatt tették” (163–164. oldal). Valószínűleg itt is valamilyen félreértésről van szó, hiszen a háláchá nem írja elő, hogy csak könyvből kell olvasni az imát. Sőt a Sulchán áruch (OC 49:1.) írja, hogy ismert imákat szabad mondani fejből, és nincs különbség az egyszerű imádkozó és az előimádkozó között ebben a tekintetben. Természetesen jobb, ha könyvből mondja az ember, mert úgy jobban tud koncentrálni (lásd SÁ uo. 96:2.; a lubavicsi rebbe: Igrot kodes 4. kötet 432. oldal), de nincs erre szigorú előírás. Így semmiféle lelkiismeretfurdalásuk nem lehetett emiatt, hacsak nem arról van szó, hogy nem tudták fejből pontosan a ritkán elmondott imákat, ezért hiányosan recitálták és azzal érveltek, hogy jobb hiányosan mondani, mint nem mondani.
Ebben az esetben van megjelölt forrás, ez pedig Benedek István Gábor Bergeni keringő című könyve (85–86. oldal). A BIG néven ismert író jó barátom volt, aki sokat segített a munkánkban a kezdeti időkben, a ’90-es években. Nálunk, a Vasvári Pál utcai zsinagógában talált vissza a zsidóságához is. Többször kért meg arra, hogy ellenőrizzem és korrigáljam az írásainak a vallási vonatkozását. Csakhogy BIG szépirodalmat írt, nem történelmi dokumentumot, ahogy erre fel is hívta a figyelmemet, amikor egyszer rákérdeztem A komlósi Tóra című könyvének az egyik történetére. A mai napig emlékszem a nagy mosolyára, amivel felelt nekem: „Báruch rabbi, értsd meg, hogy én író vagyok!”. Ebből tudom, hogy szövegeit nem lehet történelmi dokumentumként kezelni és nagyon óvatosnak kellett volna lennie a történésznek, amikor BIG könyvéből idéz.
Ennek fényében kicsit megkérdőjelezhető a 165. oldalon szereplő történet is, amiben tényként idézi BIG-től, hogy „1945. március 15-én Kossuth-nótákat énekeltek a barakkjukban” a magyar zsidók. Érdemes lenne keresni további forrást, ami ezt alátámasztja, ha valóban megtörtént az eset.
A zsidóság erősödése
Örömmel fedeztem fel az ünnepekről szóló részt a 163. oldalon: „…az ünnepeket mindenki – a nem vallásosok is – megtartották, mivel ez a zsidó hagyomány elengedhetetlen tartozéka volt, egyszersmind a deportálás előtti életükhöz is kötődést adott…”. Ez mindenképpen egy nagyon érdekes adalék, főleg Bognár György naplórészletével kiegészítve (164. oldal): „A pészach ünneplése a barakkban. Rabbi beszélt és énekeltek. Mindenki sírt. Maceszt sütöttek a kóseroknak. […] még soha annyira zsidónak nem éreztem magam, mint most”. Megható számomra, hogy voltak, akik ezek között a rettenetes körülmények között kerültek közelebb a zsidóságukhoz.
Hébernyelvű visszaemlékezések
Ahogy más szerzőknél, úgy Szécsényi egyébként alapos és jól megírt munkájánál is hiányoltam, hogy nyelvtudás híján nem volt hozzáférése a hébernyelvű memoárokhoz és visszaemlékezésekhez, amikkel gazdagabbá tehette volna a művét.
Hadd említsem például Krausz Sálomnak (1917–2010), Szatmárudvari (Erdély) rabbijának a visszaemlékezéseit. Krausz (aki a híres bodrogkeresztúri csodarabbi vejének, az edelényi rabbinak volt a veje), szintén a Kasztner-vonaton menekült meg. Visszaemlékezéseit először 1979-ben jelentette meg Bergen Belsen című, 28 oldalas füzetben, amit később 1981-ben Menuchát Sálom című, a Tórához írt magyarázatait tartalmazó műve mellékleteként újra publikát. (Ebben a melléklet oldalait folytólagosan számozták, az alább megjelölt oldalszámok ennek a kiadásra vonatkoznak.) Aztán 1996-ban egy újabb 22 oldalos füzet jelenetett meg a fia szerkesztésében, a Menuchát Sálom harmadik kötetének végén. Ezekből érdemes egy pár érdekes dolgot idézni.
Így pl. tőle tudjuk, hogy a Cserelágerben több Tóra is volt: „Három kóser tóránk volt a táborban, amit Budapestről és Debrecenből hoztak” (1. füzet 372. oldal). Az egyik Tórát dr. Weisz Pál (1908–1998) debreceni státusz quo rabbi vitte magával, egy másikat pedig „az idős Salamon rabbi” (2. füzet 293. oldal). Egy másik helyen (1. füzet 372–373. oldal) ír arról, hogy vita támadt Strasser rabbi és a szatmári rebbe között arról, hogy mikor volt a szombat kimenetele.
Arról is ír (uo. 367. oldal), hogy milyen érdekes volt a szatmári rebbével a szimchát torai tánc, amin még nem vallásosok is részt vettek. Írt arról, hogy Jehosuá Mendel Ehrenberg rabbi (1905–1976) szukkát épített, amit a szatmári rebbe nem fogadott el kósernak, de egyszer mégis bement (uo. 376. oldal). Arról is ír, hogyan sikerült a kóserságra figyelni (1. füzet 376. oldal, 2. füzet 291. és 293. oldal).
Krausz rabbi visszaemlékezéseiből kiderül az is, hogy Strasser Slomó rabbi folyamatosan tanított a D barakkban, Steif Jonatán pedig a C barakkban tette ugyanazt (uo. 289–290. oldal). Ezenkívül minden nap volt csoportos talmud tanulás és más tanulások is (uo. 293. és 298. oldal). Tehát nagyon sok apró részletet megtudható Krausz rabbi visszaemlékezéseiből a Csereláger mindennapjainak vallási vonatkozásáról.
Az águnák helyzete
Visszatérve Szécsényi könyvéhez. A 251. oldalon említi, hogy a háború után sokan házasodtak. „A táborok sokszínű kavalkádjában ki-ki megtalálhatta a vallásának, vallási irányzatának megfelelő rabbit a házasságkötéshez. A rabbik, papok, lelkészek és más egyházi személyek jelenléte azért is fontos volt, mert az esetleges korábbi házastársi kötelékek felbontását ők hagyhatták jóvá.” Nem teljesen világos nekem, hogy más vallásra áttért zsidókról van-e szó itt, vagy pl. a nem-zsidó politikai foglyokról, de a „korábbi [zsidó] házastársi kötelékek felbontásának” nagy rabbinikus irodalma van, kár, hogy nincs bővebb említés erről a könyvben. Holott a felszabadítás után, a Bergen Belsen brit felügyelet alatt álló részén működő Meisels Cvi Hirs rabbi (1902–1974), már ott a helyszínen, 1946-ban megjelentetett nyomtatásban Tákánát águnot című művét, ami egy háláchikus fejtegetést arról, hogy hogyan lehetett halottnak nyilvánítani az a sok mártírt, anélkül, hogy lenne tanú, aki látta a halálukat. Ezen kívül nagy levelezést folytatott túlélő rabbikkal és más szakértőkkel az águnák helyzetéről, tehát azokról a nőkről, akiknek eltűnt a férje, de nem voltak bizonyíthatóan özvegyek, amit meg is jelentett Binján Cvi című responsum könyvében (2. kötet, New York 1956).
A kibővítés lehetősége
Mindenképpen élmény volt olvasni a könyvet, nagyon szép és érdekes munka. Még nagyobb öröm lett volna, ha a vallásos oldalt is jobban kifejti a szerző. Esetleg érdemes lenne újabb forrásokkal ebben az irányban is kibővíteni a művet.
Oberlander Báruch
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.