Ráv Szöádjá Gáon: Hittételek és elvek könyve: Az isteni parancsok és a szabad akarat

Jehudá Hálévi rabbi: Kuzári: A kazár király értekezései – A determináció és a szabadakarat paradoxonja

Ráv Szöádjá Gáon:

Emunot vödéot: Hittételek és elvek könyve

Az isteni parancsok és a szabaakarat

értékezés 3. fejezet

Miután az [isteni] igazságosság jellegéről a fenti kérdéseket kifejtettem, azt mondom: Mi példázhatná jobban a Teremtő igazságosságát és az ember iránti gondosságát, mint az, hogy megadta neki a képességet és a lehetőséget arra, hogy megcselekedje azt, amit [Isten] neki parancsolt, és hogy tartózkodjon [mind]attól, amit számára megtiltott. Ezt [pedig] mind az értelem, mind a szent könyvek igazolják. Ami az értelmet illeti, a Bölcs senkit sem terhel olyan dolog [elvégzésével], ami nincs módjában, vagy amire képtelen. A szent könyvekben pedig [ilyen állítások találhatók]:[1] „Én népem, mit vétettem ellened, mivel bántottalak? Felelj nekem!”, vagy:[2] „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul”, ezenkívül:[3] „Hallgassatok rám, szigetek! újuljon meg a nemzetek ereje!”, valamint:[4] „…és kora reggel végrehajtják, mert van hozzá hatalmuk!”.

Azt is felismertem, hogy a [cselekvésre való] képességnek meg kell előznie a cselekvést úgy, hogy az embernek olyan helyzetben kell lennie, hogy a cselekvés elvégzésének és el nem végzésének [a lehetősége] egyensúlyba kerüljön. Hiszen amennyiben a [cselekvésre való] képesség egyidejű lenne a cselekvéssel, akkor mindkettő a másik oka lenne, vagy egyik sem lenne a másik oka. [Ez pedig lehetetlen, hisz a képesség a cselekvés oka, és nem fordítva.] Amenynyiben viszont a [cselekvésre való] képesség a cselekvés után következne, úgy az ember képes lenne „visszacsinálni” azt, amit már megcselekedett, ez pedig lehetetlen, s ami előtte állt [ti. hogy egyidejűek], az is lehetetlen. Szükségszerű tehát, hogy az ember [cselekvésre való] képessége cselekvését megelőzze, hogy ezáltal olyan helyzetbe kerüljön, hogy Urának, az Istennek a parancsolatait teljesíthesse.

Azt is [szükségesnek] látom kijelenteni, hogy amint cselekvésnek minősül az, ha az ember megtesz valamit, éppúgy az is [cselekvésnek minősül], ha valaminek az elvégzésétől tartózkodik, hiszen a cselekvés el nem végzése annyit tesz, mintha az ellenkezőjét cselekedné. S ez nem hasonlítható a Teremtő [esetéhez], dicsőíttessék és magasztaltassék, mikor nem teremt dolgokat, hiszen már kifejtettük, hogy ez utóbbi nem minősül cselekvésnek. [156] Hiszen mikor a Teremtő tartózkodik attól, hogy testeket és egyéb ehhez hasonló dolgokat teremtsen, annak nincs ellentéte. Ami viszont az embert illeti, az ő cselekvései a járulékos tulajdonságokra terjednek ki, s ha tartózkodik valami elvégzésétől, azt csak azért teszi, mert [helyette] a vele ellentétes cselekedetet választja. [így] ha nem szeret, akkor gyűlöl, és ha nem elégedett, akkor elégedetlen, s a kettő között [köztes] állapotot nem találsz. A szent könyvek erre vonatkozóan azt mondják:[5] „őrizzétek meg, amiket elrendeltem, és semmit ne kövessetek el azok közül az utálatos szokások közül, amelyeket előttetek elkövettek”, valamint:[6] „nem követtek el álnokságot, hanem az ő útjain jártak”.

Szeretném még elmagyarázni azt is, hogy az ember csak úgy cselekszik valamit, ha szabad választási lehetőséggel rendelkezik. Hisz lehetetlen az, hogy olyan [ember] cselekedjen, akinek nincs szabad döntési lehetősége, vagy aki ezt nem gyakorolja. [Mindezt azért mondtam el,] mert azt látjuk, hogy a törvény nem ró ki büntetést arra, aki valamilyen megvetendő dolgot gondatlanságból követett el. S nem azért [nem bünteti], mert [az elkövető] nem rendelkezik szabad választási lehetőséggel, hanem azért, mert nem ismerte [a tiltás] okát és indokát. A véletlen emberölés [esetében például][7] a szabad választási lehetőséggel rendelkező [elkövető] szándéka a favágás2, csupán az óvatosságról feledkezett meg. A szombatszegőnek pedig[8] a fagyűjtés volt a szándéka, csak éppen megfeledkezett arról, hogy azt szombati napon tette.

értékezés 4. fejezet

A szabadakarat teljessége

Ezek után azt mondom: a Teremtő, magasztaltassék fensége, semmilyen módon nem avatkozik bele az emberek cselekedeteibe, sem az [iránta való] engedelmességre, sem az engedetlenségre nem kényszeríti őket. Ezt én mind az érzékek [által szerzett tapasztalatok] útján, mind értelmi [következtetés] útján, mind a szent könyvekből, mind pedig a hagyományból bizonyítani tudom.

Ami az érzékek [által szerzett tapasztalatot] illeti, úgy találtam, hogy az ember azt érzi önmagával kapcsolatban, hogy képes a beszédre és képes a hallgatásra, képes arra, hogy valamit megfogjon, képes rá, hogy elengedje, s nincs tudomása semmilyen más erőről, amely akaratát korlátozná. Csak annyi a dolga, hogy értelmét követve cselekedjen, s ha így jár el, akkor okos, ha pedig nem, akkor ostoba.

Ami az értelmi bizonyítékot illeti, a korábbiakban már érvekkel igazoltuk azon állítás hamis voltát, [157] hogy egyetlen cselekedet két cselekvőhöz lenne köthető. S ha valaki úgy véli, hogy a Teremtő, dicsőíttessék és magasztaltassék, bármire is kényszeríti szolgáját, az egyazon cselekedetet máris mindkettőjükhöz hozzákapcsolta. Ezenkívül amennyiben [Isten a szolgáit] bármire is kényszerítené, úgy mind parancsa, mind tiltása értelmét vesztené, s az is lehetetlen lenne, hogy [olyan tettért, amelyre kényszerítette szolgáját,] büntetést szabjon ki rá. Ezenkívül ha az emberek [isteni] kényszer hatására cselekednének, hívőnek és hitetlennek egyaránt jutalom járna, hisz mindkettő azt cselekedte, amire késztették. Olyan ez, mintha egy bölcs ember két munkást fogadna fel, az egyiket azért, hogy építsen, a másikat pedig azért, hogy romboljon, s mindkettőjüknek bért kellene fizetnie. Másrészt, ha az ember cselekedeteiben kényszer alatt állna, akkor [minden bűn] megbocsáttatna, hiszen magától értetődik, hogy az ember nem képes Ura erejét legyőzni, s ha [Isten] előtt egy hitetlen azt hozná fel mentségéül, hogy képtelen benne hinni, akkor bizonyára igazat mondana, s mentsége elfogadható lenne.

Ami a Szentírás bizonyítékait illeti, már említettük a „Válaszd hát az életet” [előírását],[9] a bűnösökről pedig azt mondja:[10] „Ha ilyen ajándék van a kezetekben, szívesen fogadja-e tőletek?”, s a Teremtő nyíltan felmenti magát minden, a bűnük miatt érzett felelősség alól, amikor így szól:[11] „Jaj a pártütő fiaknak – így szól az Úr, akik tervet szőnek, de nélkülem, szerződést kötnek, de akaratom ellenére, vétket vétekre halmozva!”, illetve:[12] „Nem küldtem ezeket a prófétákat, mégis úgy igyekeztek: nem szóltam hozzájuk, mégis prófétáltak”. A hazugok tettével kapcsolatban pedig azt mondja a Teremtő:[13] „Nem küldtem ezeket a prófétákat, mégis úgy igyekeztek; nem szóltam hozzájuk, mégis prófétáltak”. A régiektől ránk maradt hagyományban ezt találjuk:[14] „Minden az egek kezében van, kivéve az egek félelme”, hiszen:[15] „Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az Úr? Csak azt, hogy Istenedet,az Urat féljed, járj mindenben az ő útjain és szeresd őt”…

A fenti magyarázat után a következő kérdéseket szeretném felvetni: Valaki talán azt mondja: Amennyiben a helyzet úgy áll, amint fentebb kifejtettük, tehát [Isten] nem akarja azt, hogy az engedetlen ellenszegüljön, akkor hogyan lehetséges az, hogy az Ő világában olyan dolog létezzen, melyet nem helyesel, vagy amely nem tetszik neki? A válasz erre egyszerű: Számunkra az tűnik elvetendőnek, hogy a Bölcs létezni hagyja világában azt, amit nem akar, vagy ami nem nyeri el a tetszését. Ez [így] azonban csak az emberre igaz, hisz az ember csak akkor gyűlöl bármit is, ha az neki árt, a mi Urunk viszont ezeket az engedetleneket nem lényegéből fakadóan gyűlöli, hisz lehetetlen, hogy [Istenhez] bármiféle járulékos tulajdonság csatlakozhasson, [tehát] csak a ránk való tekintettel gyűlöli őket, hiszen [az engedetlenek] nekünk ártanak. Mivel ha vétkezünk ellene, s nem ismerjük el, ami [Istennek] jár, akkor ostobának bizonyulunk. Ám amennyiben egymásnak ártunk, akkor önmagunkat és vagyonunkat tesszük tönkre. Miután e kérdést így kifejtettük, nem tűnik [számunkra] többé elvetendőnek, hogy [Isten] világában léteznek olyan dolgok, amelyeket mi gyűlöletesnek találunk, illetve amelyekről [Isten] kinyilvánította, hogy miattunk, a velünk való együttérzése miatt gyűlöletesnek tartja őket. S ezt világosan ki is nyilvánítja a Szentírásban:[16] „Vajon nekem okoznak bosszúságot – így szól az Úr nem saját maguknak?”.

S valaki azt is mondhatja: Amennyiben [a Teremtő] tudja, mi fog történni, mielőtt az megtörténne, akkor azt is tudja előre, hogy az ember engedetlen lesz vele szemben. Így tehát az embernek engedetlennek kell lennie vele szemben, hogy beteljesedjék az, amit [Isten] előre tudott. Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban még az előzőnél is egyszerűbb, hiszen annak, aki a fenti állítást tette, nincs a kezében bizonyíték arra nézve, hogy a szóban forgó esemény megtörténését az okozta volna, hogy a Teremtő előzőleg tudott róla. Ez a kijelentés tehát alaptalan és önkényes, s hamis voltát az is alá támasztja, hogy amennyiben egy dolog létrejöttének oka az lenne, hogy Isten már előzőleg tud róla, [159] akkor valamennyi dolog teremtetlen és öröktől fogva létező lenne, hisz [Istennek] öröktől fogva tudomása van róla. Mi mindössze arról vagyunk meggyőződve, hogy [Isten] valóságos létezésük szerint ismeri a dolgokat, s ha bármi történik is velük, annak megtörténését Ő előre tudja, s az ember, bármilyen cselekedet mellett is dönt, Ő előre tudja, hogy azt fogja cselekedni.

Ám valaki azt is kérdezhetné: Ha Isten [előre] tudja, hogy az ember beszélni fog, vajon lehetséges-e [ennek ellenére] csöndben maradnia? Erre egyszerűen azt válaszoljuk, hogy amennyiben az ember úgy döntene, hogy ahelyett, hogy beszélne, hallgatni fog, akkor alapvetően azt tételeznénk fel, hogy Isten már előre tudta, hogy az ember hallgatni fog, s lehetetlen lett volna azt feltételeznünk, hogy Isten úgy tudta, hogy az ember beszélni fog, hiszen ő előre tudja az ember cselekedetének [valóságos], minden tervezés, sürgetés és halasztás utáni végeredményét. Pontosan ezt a végeredményt tudja, amint a Szentírás mondja:[17] „Az Úr tudja az ember gondolatait”, valamint:[18] „…ismertem szándékát, amelyet már most készít”.

fejezet

Olyan emberekkel is találkoztam, akik e témával kapcsolatosan azt kérdezték: Hol van abban a bölcsesség, ha [Isten] az erényes számára szab ki parancsolatokat és tiltásokat, akiről [már előre] tudja, hogy nem távolodik el az ő engedelmességétől? Én erre négy [lehetséges] választ tudok adni: [először: azért szabott ki parancsolatokat,] hogy tudassa vele, mit vár el tőle. [Másodszor:] azért, hogy megjutalmazhassa, hiszen amennyiben úgy engedelmeskedik [Istennek], hogy azt [előzőleg] nem parancsolta meg neki, akkor ezért nem jár számára jutalom. [Harmadszor :] amennyiben lehetséges lenne az, hogy [Isten] olyan tettéért részesítse jutalomban, amit nem parancsolt meg neki, akkor az is lehetséges lenne, hogy olyan tettéért részesítse büntetésben, amit nem tiltott meg neki, ez pedig igazságtalanság lenne. [Negyedszer:] [Isten] küldötte által megerősíti azt a parancsolatot, amelyet az ember értelme is diktál, az-az hogy legyen figyelmes, óvatos és elővigyázatos [a parancsolatok teljesítésében], amint a Szentírás mondja:[19] „Ha viszont figyelmezteted az igazat, hogy ne vétkezzék többé az igaz, és ő nem vétkezik, akkor életben marad, mert engedett a figyelmeztetésnek…”.

Az a kérdés is felmerülhet: Milyen bölcsesség rejlik abban, hogy [160] [Isten] küldötteket irányított a hitetlenekhez, akikről [eleve] tudta, hogy nem fognak hinni, s [a kinyilatkoztatást] tréfának tartják? Én erre hat [különböző] választ tudok felsorolni: [Először:] ha [Isten] nem küldött volna kinyilatkoztatást a hitetlenekhez, s nem írta volna elő számukra a hitet, akkor ez mentségül szolgálhatott volna számukra, hisz azt mondhatnák: Ha jött volna hozzánk [isteni] küldött, akkor hittünk volna benne. [Másodszor:] ha az, amiről [Istennek] már tudomása volt [ti., hogy nem fognak a küldötteknek hinni], nem vált volna tetté, akkor a jutalom és a büntetés [Isten előzetes] tudásáért járna, s nem szolgái cselekedetei alapján. [Harmadszor:] amiképpen [Isten] érzékekkel felfogható és értelemmel belátható bizonyítékait a világon a hívő és a hitetlen számára egyaránt hozzáférhetővé tette, akképpen szükségszerű, hogy a prófétaság útján terjesztett bizonyítékai is hívők és hitetlenek számára egyaránt ismertté váljanak. [Negyedszer:] amiképpen az, aki a másikat csúf dologra próbálja rávenni, rosszat tesz neki vele, s gonosztevőnek minősül, még akkor is, ha [a másik] nem hallgat rá, akképpen az is, aki a másiknak jó tanácsot ad, a javát szolgálja, s bölcsnek minősül akkor is, ha [a másik] a tanácsot nem fogadja meg. [Ötödször:] a jó tanács, ha nem fogadja meg az, akinek szól, ostobaságnak minősül, mivel nem fogadták meg, s ehhez hasonlóan a rosszra való buzdítás bölcsességnek számít, ha az, akinek szól, megfogadja. Így, az utasítás megfogadásától függően, a „jó” és a „rossz” valódi értelme eltorzul, ez pedig képtelenség. [Hatodszor:] amiképpen [Isten a hívőkkel és a hitetlenekkel szemben] az értelem, a képesség és a lehetőség [adományozása] tekintetében pártatlannak bizonyult, akképpen szükségszerű, hogy a parancsolatok és a kinyilatkoztatás tekintetében is egyenlően járjon el.

Mindezek után azt mondom, hogy csak az tekintendő semmirekellőnek, aki olyan dolgot csinál, amivel senkinek nem használ. Ami viszont Istennek a hitetlenekhez intézett kinyilatkoztatását illeti, amennyiben [a hitetlenek] úgy határoztak, hogy nem húznak belőle hasznot és nem okulnak belőle, akkor is a hívők és a többi ember tanult belőle, és megfogadta. [Ezt támasztják alá,] amint látod, azok a közlések, amelyeket az emberek jelen korunkig, s [a jövőben is] örökre továbbhagyományoznak: a vízözönről szóló elbeszélés, Szodoma népének története, a fáraóról szóló történet, s más egyebek…

6. A zsidó vallás tizenhárom hitelve