Bevezetés
Ezt a művet a Chábád-Lubavics irányzat megalapítója, a Tánjá szerzője, rabbi Snéur Zálmán (1745–1812) – a chászid elnevezésben: az Álter Rebbe – írta, körülbelül 250 évvel a rabbi Joszéf Káró által írt „nagy Sulchán Áruch” után. Könyvének, a Sulchán Áruch Hárávnak különlegessége, a nagy Sulchán Áruchban szereplő összes vélemények és kommentárok tiszta összefoglalása, jól érthető fogalmazása. Könyvének két részét, az itt megjelent Az étkezés előtti kézmosás törvényeit és Az étkezés előtti áldások rendjét, később újból feldolgozta és a mindennapi használat céljából az általa szerkesztett imakönyvhöz (Szidur Háráv) csatolta.
Kézmosás bővízzel
1. §. A Talmudban[1] ezt olvassuk: „Aki félvállról veszi a kézmosás – a kenyér-áldás előtti kézmosás rítusát, az szegénységre jut.” Rási magyarázata szerint a „félvállról vétel” alatt azt kell érteni, amikor valaki nem meg mossa de nem dörzsöli egymáshoz alaposan a két kezét, hanem csupán egy kevés, épp csak egy röviit (86 ml) vízzel. A Talmud így folytatja: Ráv Chiszdá azt mondta: „Én bőséggel öntöm a vizet a kezemre, és bőséggel szüretelem érte a jót.”
Következésképpen, amikor kezet mosunk, azt ne egy röviit vízzel, hanem bő vízzel tegyük, hogy a víz egészen a csuklónkig, tehát a kezünk és a karunk kapcsolódási pontjáig érjen, hogy így a kezünk teljes felületét lemossuk. Aprólékos figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a víz valóban a kezek, s azon belül az ujjak és ujjközök teljes felületét érje. Az ujjakat enyhén legyezőszerűen és valamelyest megemelve kell tartani, hogy a víz minden felületet elérjen, az ujjhegyeket is beleértve. Ha a víz egyetlen öntéssel nem terül szét a kéz teljes felületén, a dolog nem orvosolható azzal, ha csupán a szárazon maradt részeket öntjük le újra. A kézmosást ugyanis nem lehet részletekben elvégezni. Ehelyett még egyszer le kell öntenünk a teljes kézfelületet, mintha újból csinálnánk az egészet.
Kétszer is leönteni
2. §. Aki a háláchával kapcsolatos összes véleményt kielégítően szeretné teljesíteni a kézmosás micváját, jól teszi, ha minden alkalommal mindkét kezét kétszer önti le, még ha már az első alkalommal is legalább egy röviit[2] vizet öntött rájuk. (Ez figyelembe veszi a Rávád és a Rásbá Jeruzsálemi Talmudon alapuló véleményét is, amely egyezik Rabbi Joszé a Jádájim traktátus második fejezetének elején ismertetett véleményével, de nem egyezik Rabbi Méir véleményével.) A második öntés vizének el kell érnie a kéz csuklóig számított felületének minden kis zugát, éppen úgy, ahogyan az első öntésnél. Ennek az az oka, hogy az első öntésből származó víz a kézen tisztátalanná vált a magával a kézzel való érintkezés miatt, és a második öntés valójában megtisztítja az első öntés vizét.
Ezért szükséges kétszer egymás után leönteni mindkét kezet, nem érintve az öntések között az edényt a még az első öntéstől nedves kézzel, nehogy a másik kéz véletlenül megérintse az edényen azt a nedvességet, amely az első kézen lévő tisztátalan víztől származik. Mert hiába is akarná ezt követően az ember kétszer leönteni a második kezét, az erre a kezére öntött víz nem tisztítja meg azokat a tisztátalan vízfoltokat, amelyeket az első kéz tett tisztátalanná.
A tisztátlan érintése esetén
3. §. Még azután is, hogy az első kezünket kétszer leöntöttük, vigyáznunk kell, nehogy megérintsük a másik még eddig mosatlan kezünkkel. Ha véletlenül mégis megérintettük, először egy törülközővel alaposan le kell törölnünk róla a vizet, amely tisztátalanná lett a mosatlan kéz érintésétől, majd a háláchá előírásainak megfelelően újból kétszer le kell öntenünk a tisztátalanná vált kezet. Ugyanez érvényes, ha, miután csupán egyszer megmostuk a kezünket, megérintettük azt mosatlan kezünkkel, vagy ha valaki más, aki még nem mosott kezet, megérintette ezt a kezünket, amely nedves az első leöntéstől. Ugyanezt az eljárást kell követni akkor is, ha, miután megmostuk és megszárítottuk a kezünket, megérintettük valaki másnak a kezét, aki azt még csak egyszer öntötte le és még mindig nedves ettől az első öntéstől; vagy ha megérintettük az edényen lévő nedvességet, amely egy olyan ember kezéről származik, aki a kezét még csak egyszer öntötte le. Ez a víz mindkét esetben tisztátalan víz és alaposan le kell azt törölni a kézről, amelyen aztán egy érvényes kézmosást kell elvégezni, kétszeri leöntéssel és a háláchá összes követelményeinek betartásával.
Ez abban az esetben is érvényes, ha az érintkezés egy étkezés kellős közepén történt; a másik kezet azonban nem szükséges megmosni, hiszen az nem érintkezett a másik ember kezétől tisztátalan „első vízzel”, és ugyanez a szabály akkor is, ha az ember egy étkezés közepén az egyik kezével megérint egy tisztátalan helyet, akkor ugyanis csupán ezt a kezét kell még egyszer megmosnia.
A kezek összedörzsölése és az áldásmondás
4. §. A Bölcsek még azt is előírták , hogy miután az ember kétszer leöntötte az egyik kezét és kétszer a másikat, a két kezét alaposan dörzsölje egymáshoz, afféle extra tisztulás gyanánt. És mivel az összedörzsölés a kézmosás micva része, ezért a „ki meghagyta, hogy kezet mossunk” áldást az összedörzsölést megelőzően kell elmondani, hogy az áldást ily módon úgy tekinthessük, hogy azt a micva megtétele előtt mondtuk el, ahogyan az az összes micvákra elmondott áldásokkal szokás. Való igaz, hogy ennél a micvánál az áldást nem teljességgel a micva végrehajtását, azaz a kezek vízzel való leöntését megelőzően mondjuk el, ám ez azért van így, mert a Bölcsek nem akartak úgy rendelkezni, hogy az áldást teljességgel a kézmosást megelőzően kelljen elmondani, amikor az ember keze rendszerint tisztátalan. Ha valaki nem mondta volna el az áldást kezeinek összedörzsölése előtt, akkor mondja el utána, kezének megszárítása előtt. Ha valaki még ekkor is elfeledkezett volna róla, akkor mondja el a kéztörlést követően.
A kezek sorrendje
5. §. A Kabbala szerint az embernek fel kell emelnie a kezét, miközben az áldást mondja, de közben azért ne mondja el a „Felemelem kezeimet…”[3] verset. Mert abszolút semmi megszakítás nem szabad hogy legyen a kézmosás és az áldás elmondása [ál nötilát jádájim] között, és a lehető legközelebb kell hogy kerüljenek egymáshoz.
Először a jobb kezet kell leönteni, és utána a balt: azonban a Kabbala szerint a vízzel teli edényt először a jobb kézbe kell venni, és azután kell átadni a balba, és a bal kézzel kell először leönteni a jobb kezet, majd a jobb kézzel a balt.
A kezek tisztasága
6. §. A kézmosás előtt az embernek meg kell vizsgálnia a kezét hogy meggyőződjön róla, nincs rajta semmi, ami elválasztóként (chácicá) a kéz és a víz közé kerülhetne. Ha piszok van a köröm alatt az ujjhegyen túl, azt ki kell onnan tisztítani, mert az chácicát képez Másrészt viszont a köröm alá került tészta, még a köröm és a bőr között is, chácicát képez. Ha bármilyen piszok van a kézen, akkor azt [a kézről a piszkot] előbb vízzel alaposan le kell dörgölni. Ezt követően nagy gonddal le kell törölni a kézről a vizet a kézmosás előtt, tekintve, hogy ez tisztátalan víz, következésképpen a kézmosás vizét is tisztátalanná tenné.
Ugyanígy, amikor valaki kijön az illemhelyről és egy kevés vízzel kezet mos, hogy elmondja a „ki ésszerűen alkotva…”[4] áldást, majd el akarja végezni a kenyérre való kézmosást, előtte először alaposan meg kell szárítania a kezét. Mindamellett a háláchá alapvető kritériumai nem kötelezik arra, hogy először megmossa a kezét és elmondja a „ki ésszerűen alkotva…” áldást mielőtt kezet mos mond az étkezés előtt, mivel a „ki ésszerűen alkotva…” áldást elmondhatja a kézmosás és a „ki meghagyta, hogy kezet mossunk” áldás elmondása után is. Ez nem számít megszakításnak a kézmosás és a kenyérre elmondott áldással megkezdett étkezés között. Arra mindazonáltal fontos odafigyelni, hogy az ember ne beszéljen, még egészen keveset sem a kézmosás és az étkezés között, és ilyenkor még tanulni sem helyénvaló.
A kézmosásra alkalmas víz
7. §. Arra is oda kell figyelni, hogy a víz alkalmas legyen a kézmosáshoz: azaz, hogy a küllemében ne következzék be semmiféle változás és munkát se végezzenek vele [a kézmosás előtt]. Amennyiben a víz külleme megváltozott, nem alkalmas a kézmosáshoz. A víz alkalmatlan a kézmosásra, akár a víz helye ezt[ez itt értelmetlen], akár valami, ami beleömlött, például bor vagy sör; vagy, hasonlóan, ha a küllemet füst vagy valami más változtatta meg.
Attól azonban, ha a víz zavarossá válásáért kosz vagy sár felelős, a víz még megfelelő lehet; bár, ha a zavarosság olyan fokot ér el, hogy abból egy kutya már nem inna, akkor alkalmatlan. Ugyanez érvényes arra az esetre is, ha egy kutya azért nem tudna inni belőle, mert túlságosan bűzös, keserű vagy sós. Ezért nem alkalmas a tengervíz a kézmosáshoz…
10. §. A következőkben példákat sorolunk fel, a vízzel végzett, így azt kézmosásra alkalmatlanná tevő munkákra. Ha leöblítenek a vízben egy öblítésre szoruló eszközt, vagy ha zöldséget mosnak le benne és a zöldségnek valóban szüksége van erre az öblítésre, vagy ha a zöldséget azért áztatják a vízben, hogy ne fonnyadjon meg, vagy edényeket áztatnak benne, amelyek elrepedtek a nyári hőségben, és az áztatástól azt várják, hogy az edények összehúzódjanak és a repedések így bezáródjanak. Általában is igaz, hogy a víz alkalmatlan lesz a kézmosásra, amikor valamit szándékosan áztatunk benne tehát nem arról van szó, hogy a tárgy egyszerűen magától esett a vízbe. Hasonlóan az előbbiekhez, ha valaki forró vízzel vagy borral teli edényt állított a vízbe, hogy a víz lehűtse annak tartalmát, vízzel végzett munkának nevezik, s ez is alkalmatlanná teszi a vizet a kézmosásra. Mondanunk sem kell, hogy az a víz is alkalmatlan, amelyet arra használtak, hogy megállapítsák egy edény űrtartalmát.
Ha valaki kijön az illemhelyről, vagy megérint egy tisztátalan helyet a testén majd egy edény vízben leöblíti a kezét , hogy megtisztítsa azt, alkalmatlanná teszi azt a vizet a kézmosásra. Sőt, ilyen esetben kézmosási célra még akkor is alkalmatlanná válik az edényben lévő víz, ha valaki csupán a kisujját merítette is bele. ebbe a vízbe , .. Ha azonban a két kezével kimert egy kevés vizet, majd összedörzsölte a kezeit, hogy a kimert vízzel ily módon megtisztítsa azokat, az edényben maradt vízzel nem történt munkavégzés és ezért az alkalmas a kézmosásra. Egy kis mennyiségű, a kézmosásra alkalmatlan víz, amely „alkalmas” vízbe ömlött, semmisnek minősül, amennyiben az alkalmas víz mennyisége a nagyobb.
11. §. Ahol egy házi-, vagy –vadállat, illetve szárnyas beleivott egy edény vízbe, a maradék víz nem minősül olyannak, mint amivel bármi munkát végeztek volna és ezért alkalmas a kézmosásra. Egyes szaktekintélyek azonban azt a vizet, amelyből, kutya, vagy disznó, vagy bármely más állat ivott, alkalmatlannak tartják a kézmosásra. A felsorolt állatok, vagy bármely másik, amelyik utálatos az ember számára, oly mértékig undorító, hogy az ember húzódozik attól, hogy igyon a maradék vízből. Ezt azzal indokolják, hogy ez a víz olyan mintha szennyvízzé vált volna. Helyes figyelembe venni a véleményüket.
A kézmosó edény
12. §. Az edénynek, amelyet a kézmosáshoz használnak, elég nagynak kell lenni egy röviit mennyiség befogadására. Az edénynek teljesen épnek kell lennie, azon sem egyetlen lyuknak, sem az edény falának teljes vastagságában futó egyetlen repedésnek sem szabad lennie. Az edény akkor sem megfelelő, ha az a lyuk szintje alatt egy röviitet vagy akár többet is képes befogadni. Ugyanis mivel az edény a lyuktól fölfelé nem felel meg az „edény” háláchikus kategóriájának, ezért a víz, ami a lyuk fölött az edény szájából a kezünkre csorog, nem egy „edény”-ből folyik.
Azok a kancsók, amelyek oldalába, közel a szájukhoz a gyártásuk kezdeti fázisában a kézműves szándékosan fúr egy lyukat, a lyuktól fölfelé nem esnek bele az edény háláchikus kategóriájába és ezért nem alkalmasak arra, hogy a szájukból valaki kézmosás céljából vizet öntsön a kezére.
Ugyanez áll azokra a kancsókra is, amelyekből egy csőr nyúlik ki az edény pereme fölé, és az ember ezen az emelkedő csőrön keresztül önti ki belőlük a vizet: ezen a csőrön keresztül nem, csakis az edény pereméről lehet kézmosás céljából leönteni a kezet. Ugyanis mivel az edény pereme fölötti csőr nem tárol folyadékot, és nem is azzal a céllal készült, hogy folyadékot tároljon, hanem csupán azzal, hogy önteni lehessen rajta keresztül, ezért az edény, a csőr szintjében nem esik bele az „edény” háláchikus kategóriájába.
Ugyanez a helyzet akkor is, ha magának az edénynek a pereme nem egyenletes és egyenes körös-körül, hanem hullámosság van benne, egyik része magasabb, másik része alacsonyabb: nem lehet önteni a peremnek a magasabban oldaláról, ugyanis ezen a szinten az edény nem tárol folyadékot. Úgyszintén, ha a tetején repedések futnak az edény falának teljes szélességében, akkor azt sem lehet kézmosásra használni: mindezt abban az esetben, ha tényleges hossza van a repedéseknek; ha azonban aprócska hibákról van csupán szó, nincs miért aggódni.
13. §. Ha egy faedényen egy lyuk vagy repedés rongyokkal vagy sárral és hasonlókkal van jól betömve, olyannyira, hogy az edényből egyetlen csepp víz sem folyik el, az edény még e kitűnő tömítés dacára sem lesz alkalmas a kézmosásra. Van egy olyan vélemény, amely szerint még a szurok vagy az ehhez hasonlók sem segítenek, ha faedényről van szó, ezek csupán egy agyagedény lyukának tömítésére alkalmasak. Mindenkinek a véleménye megegyezik azt illetően, hogy egy üvegedénynél semmiféle tömítés nem használ, még a szurok, az ón vagy az ólom és az ehhez hasonlók sem…
14. §. Minden edényfedő, akkor is ha akár gyűjtőedényként is képes funkcionálni, még akkor is, ha egy röviit vagy még több folyadékot képes magába fogadni, alkalmatlan a kézmosásra. Mivel egy fedő nem gyűjtőedénynek készült, ezért nem is neveztetik „edény”-nek a kézmosással összefüggésben, még ha az emberek szoktak is esetenként némi folyadékot önteni bele. Ugyanígy a nemezkalap (amit [jiddisül] „kápilos”-nak neveznek) – még ha kellően vastag is ahhoz, hogy ne eressze át a vizet – sem használható edényként a kézmosásra, mivel nem gyűjtőedénynek készült; és dacára annak a ténynek, hogy az utazók esetenként szoktak inni belőle, azt még utazáskor sem szabad edényként kézmosás céljára használni.
Kézmosás emberi erőből
15. §. Amikor kézmosást végzünk egy edényből, fontos, hogy a víz az ember kezére az ő közvetlen cselekvése által ömöljön, legyen az magának a kézmosást végző személynek, vagy akár valaki másnak a közvetlen cselekvése. Még amikor az a másik, vizet öntő személy egy gyerek, akkor is teljesül a közvetlen emberi cselekvés feltétele, feltéve, hogy a gyerek már elmúlt hatéves, azaz már fejlettebb értelemmel rendelkezik. Ha azonban a víz „magától” folyik, akkor alkalmatlan a kézmosásra.
Ez a helyzet egy vízzel teli, dugasszal ellátott hordóval, amelyből valaki kihúzta a dugaszt, és a kezét odatartotta a lyukból kifolyó víz alá. Csupán az indító cselekvéséből származó víz, azaz a kezdő folyás számít közvetlen emberi cselekvésből származó víznek, mivel az, a dugaszt eltávolító bármilyen személy közvetlen cselekvése folytán ömlött ki a hordóból. Ezt az első kilövellést követő vízsugár azonban már nem számít közvetlen emberi cselekvésből származónak; ez ugyanis már inkább magától folyik, és ezért alkalmatlan a kézmosásra.
Ezért, még ha valaki odatartotta is a kezét a kezdő ömléshez, ügyeljen rá, hogy ezt a kezdő vízkilövellést követően helyezze vissza a dugót a lyukba, majd húzza ki onnan újra, hogy egy újabb kezdő kilövellés elvégezze a második kézleöntést.
Mindez akkor elfogadott módja a kézmosásnak, ha a kezdő vízsugár önmagában is kellően nagy mennyiségű ahhoz, hogy azonnal beborítsa mindkét kéz teljes felületét egyszerre, egészen a csuklókig. Ha azonban a vízsugár ehhez nem elég nagy mennyiségű, akkor a dugót kétszer kell kihúzni az egyik, majd kétszer a másik kéz fölött.
Ám ha a sugár olyan vékony, hogy a kezdő közvetlen cselekvés következtében kilövellő víz önmagában nem képes még egy kezet sem egészen a csuklóig, körös-körül beborítani, akkor nem szabad kézmosásra használni. Ez arra az esetre vonatkozik például, amikor valakinek van egy falra erősített tartálya, amelyen alul van egy kis csap és azon egy kis forgatható gomb, amivel ki lehet nyitni és el lehet zárni. Mivel a csapból kiömlő vízsugár gyenge és vékony, kézmosásra nem alkalmas.
16. §. Egyes szaktekintélyek azon a szigorú véleményen vannak, hogy csak rituálisan tiszta zsidó öntheti le az ember kezét kézmosás céljából. Helyes figyelembe venni a véleményüket.
Tisztátlan helyek
17. §. Nagyon ügyelni kell arra, hogy egy étkezés során ne érintse meg az ember a lábszárát vagy a combját vagy semmilyen olyan helyet, amely rendszerint ruhával fedett, mert az ilyen helyeken verejték és piszok van. Ugyanígy nem szabad megvakarni az embernek a fejét sem, mert azon is verejtékcseppek találhatók. De az orrváladékot és a fülzsírt és semmilyen más szennyes dolgot sem szabad megérinteni.
Ha valaki mégis megérinti az előbbi szennyes dolgok valamelyikét, háláchá összes vonatkozó rendelkezéseinek megfelelően újra, egészen a csuklójáig meg kell mosnia a bepiszkolódott kezét. Ami az áldást illeti, némi véleménykülönbség van azt illetően, hogy vajon újra el kell-e mondani a „ki meghagyta nekünk a kézmosás” áldást vagy sem. E bizonytalanság miatt az áldást úgy ajánlott elmondani, hogy Isten nevét nem ejtjük ki.
Mikor szükséges a kézmosás?
18. §. Tilos akár a legkisebb mennyiségű kenyeret is megenni kézmosás nélkül, ha az adott helyzetben a kenyérre el kell mondani a kenyérre mondandó áldást. Ha azonban a kenyér másodlagos [táfel] valamihez képest – például ha valaki alkoholt ivott és utána eszik egy falatkenyeret, hogy az alkohol ne ártson meg neki, akkor, ahogyan a kenyér másodlagos az italhoz képest az előtte elmondandó áldást illetően, ugyanígy másodlagos az italhoz képest abban a tekintetben is, hogy nem szükséges előtte a kézmosás[5] sem.
Ha azonban valaki evett kenyeret mielőtt ivott volna, hogy ne igyon éhgyomorra, nehogy megártson neki az ital, akkor el kell mondania a kenyérre mondandó áldást és kezet is kell mosnia a háláchá követelményeinek megfelelően. Ebben az esetben azonban nem kell elmondania a „ki meghagyta, hogy kezet mossunk” áldást.
Annak, aki kezet mos egy teljes étkezés előtt, de nem eszik egy tojásnyi [köbéjcá][6] kenyeret, nem kell elmondania a „ki meghagyta, hogy kezet mossunk” áldást, noha elmondja a kenyérre mondandó áldást és az étkezés utáni áldást.
Ami pedig az időtartamot illeti, amely alatt az elfogyasztott kenyér mennyisége kiegészíthető erre a köbéjcá (tojásnyi) mennyiségre, szükséges, hogy a két különálló, olajbogyónyi fogyasztás, amelyek együtt egy tojásnyit tesznek ki, ködéj áchilát prász (kb. 6 perc) alatt történjen meg. Különösen a szombati harmadik étkezésnél kell ügyelni arra, hogy az előírt mennyiségeket ezen időtartamokon belül fogyasszuk el, mert ilyenkor rendszerint hajlamosak vagyunk kevesebb kenyeret fogyasztani.
19. §. A Bölcsek a kézmosást csupán arra a kenyérre vezették be, amelyre kenyérre mondandó áldást és étkezés utáni asztali áldást mondunk. Azonban azoknál a tésztafajtáknál, „kenyereknél”, amelyekre „aki mindenféle ételt teremtett” kell mondani és nem kenyérre mondandó áldást és étkezés utáni asztali áldást – hacsak valaki nem egy étkezést alapoz rájuk[7] –, nem szükséges a kézmosás, kivéve, ha valaki csakugyan egy teljes étkezést alapoz rájuk.
A mártogatott ételek
20. §. Mindenféle étel, amelyet folyadékba mártunk – akár az étkezés pillanatában, akár eszik [ez itt nem értelmes], vagy már korábban mártottuk be és nedvesítettük meg, de még nem száradt ki, mint például a pácolt[8] vagy párolt és főzött gyümölcsök vagy zöldségek vagy a főtt hús –egészen a csuklókig követeli meg a kézmosást, annak minden háláchikus kívánalmával együtt, bár a „ki meghagyta, hogy kezet mossunk” áldást nem kell rá elmondani.
Hat olyan folyadék van, amelyekbe ha ételt mártunk, kezet kell mosnunk. Ezek a bor, a méhek által készített[9] méz, olívaolaj[10], tej, víz és harmat. A borecet ebből a szempontból olyan, mint a bor, ugyanígy a mézborból készített ecet is ebbe a kategóriába tartozó „folyadék”. Ide tartoznak még az ezekből a folyadékokból készített párlatok, mint például a különféle pálinkák. Ha valamelyiket e hat folyadék közül gyümölcslével keverik össze, a kapott elegy státuszát aszerint határozzuk meg, melyik összetevő van nagyobb mennyiségben jelen az elegyben.
E folyadékok közül bármelyik, amelyik olyan mértékig megdermedt, hogy már nem kellően nedves az többé már nem számít bele a „folyadék” háláchikus kategóriájába. Egy folyadék nem kellően nedves, ha az ember ráhelyezi a kezét, majd ugyanezt a kezét valamilyen másik tárgyra teszi és az a tárgy nem lesz nedves. Amennyiben a folyadék újra cseppfolyóssá válik, visszatér a „folyadék” háláchikus kategóriájába. Ezokból bizonyosfajta vajban sült tészták megkövetelik a kézmosást, ha úgy készültek, hogy először megolvasztották a vajat, majd a különböző tésztadarabok közé öntötték, és így együtt sütötték meg a tésztát. Ha azonban, akkor rakják a vajat a tésztára, amikor a vaj még szilárd és az a tésztán olvad fel, a vaj nem számít „folyadék”-nak – hiszen amint felenged beolvad a tésztába – és ezért nem is szükséges a kézmosás.
Egyes szaktekintélyek úgy tartják, hogy a méz mindig folyadéknak számít, még ha olyan fokig megdermed is, hogy már nem kellően nedves, ahhoz, hogy ha valaki ráhelyezné a kezét, akkor ez a keze kellő mennyiségű nedvességet venne fel, hogy egy másik tárgyra helyezve megnedvesítse azt. Ezért aztán az embernek nem szabad, még teljesen megdermedt mézet sem kézmosás nélkül ennie, hacsak nem kanállal vagy késsel.
A méz
21. §. A befőtt, amelyben a tartósító anyag a méz, minden vélemény szerint megköveteli a kézmosást – hacsak az ember nem kanállal vagy késsel eszi a befőttet. Ennek az az oka, hogy a méz először önmagától feloldódik mielőtt összekeveredik azzal, amit konzervál.
Ez a szabály akkor érvényes, ha a méz érzékelhetően jelen van és észrevehető a befőttön. Ha azonban a tartósított élelem teljesen feloldódott és tökéletesen eggyé vált (összeöntés, keverés, vagy sütés révén) a mézzel, akkor az elegy fő alkotóját vesszük alapul. Ha a tartósított élelem a nagyobb mennyiségű alkotó, a méz elveszti „folyadék”-ként meghatározott háláchikus státuszát, és „élelem”-ként definiálódik, annak ellenére, hogy az elegyben a méz kellően nedves.
Van egy olyan vélemény, hogy ha valaki a méhviasz mézből történő kiemelése közben gondolatban ezt a mézet kizárólagosan étel – tehát nem folyadék – formában való elfogyasztásra jelölte ki, a méz étellé válik, és egyáltalán nem lép be a „folyadék” háláchikus kategóriájába. Vagyis ha valakinek az volt a szándéka, hogy csak főtt ételbe keveri bele vagy befőttkészítéshez használja föl a mézet, tehát nem szándékozik belőle italt készíteni, sem meginni, amikor még a méz híg és áttetsző, akkor a gondolatbeli kijelölés miatt a méz ételnek minősül. Ez még akkor is igaz, ha méz az adott pillanatban híg és áttetsző is. Mindenesetre erre a véleményre nyugodtan lehet támaszkodni egy [mézes] befőttnél – szemben azzal az esettel, amikor a méz magában van jelen – tehát nem szükséges kézmosás, ott ahol, a mézet már a kezdetekben, étel formában való elfogyasztásra szánták.
A kanál és a kés engedménye
22. §. A kanállal vagy késsel való evés csak olyan esetekben ment fel a kézmosás kötelezettsége alól, ha befőttet vagy hasonlókat eszünk, amelyeket az ember gyakorta szokott kanállal vagy késsel enni. Egy olyan étel esetében azonban, amelyet az egyik fentebb említett folyadékba mártottak és általában sosem szoktak kanállal vagy késsel fogyasztani, ezeket a kanál vagy kés használata nem menti fel a kézmosás alól. Mindazonáltal szélsőséges esetekben, amikor víz nem áll rendelkezésre, például utazás közben, elfogadható az a könnyítés, hogy az ezen folyadékok egyikébe mártott ételt az ember mindkét kezét ruhába bugyolálva fogyassza el. Ám kenyeret, akár kanállal vagy késsel, akár kézre tekert ruhával, egyetlen vélemény szerint sem megengedett így fogyasztani. Vannak egyes szaktekintélyek, akik elnézőbbek az utazóval, ha az négy mil (kb. 4 km[11]) távolságban sem fog vízre lelni és engedélyezik neki, hogy mindkét kezét ruhába csavarva kenyeret egyen – mások azonban nem értenek egyet ezzel. A gyakorlatban áldott az, aki szigorúbb véleményt követi.
A ljadi-i rabbi Snéur Zálmán: Szidur Háráv
Széder Birkát Hánehenin:
Az étkezés előtti áldások rendje
Az étkezés előtti áldások rendje
Bevezetés
A Széder birkát hánehenin első fejezete azzal kezdődik, hogy ismerteti az ételre és italra mondandó áldások rabbinikus kötelezettségének alapját. Ezeknek a áldásoknak két csoportja van – a elő- és az utóáldások –, ezek alkotják e fejezet két fő részének tárgyát. E részek külön-külön sorra veszik az egyes megelőző és utóáldásokat és a közöttük fennálló viszonyrendszert azt illetően, hogy mely áldás mely másik áldás elmondása alól adhat „felmentést”, ha az eredetileg kijelölt áldás helyett mondjuk el. Azt is kifejtjük, milyen feltételek mellett ad felmentést egy áldás utólag, elmondása után (bödiávád), egy másik elmondása alól; és mikor kell eleve (lechátchilá) egy bizonyos áldás helyett egy másikat elmondani. A fejezet a mentesítés egy kivételes példájával zárul: azzal, ahogyan a bor, a rá mondott áldásokkal felmentést ad a másféle italokra mondandó áldások alól.
1. fejezet
1. §. A Tóra egyik tevőleges parancsolata, hogy minden tápláló étel után áldást kell mondani, amint írva van[12]: „Enni fogsz, míg jóllaksz, aztán áldd meg az Örökkévaló Istenedet…”. A Bölcsek, mindazonáltal, bevezették a mindenfajta evést és ivást megelőző áldások elmondását is; és aki a megfelelő áldás elmondása nélkül leli örömét bármi evilági dologban, az mintha egy az Égnek szentelt dologból húzna hasznot, amint írva van[13]: „Az Örökkévalóé a föld és ami betölti…”.
Az előáldások
2. §. Minden ételre és italra egy általános, sokmindent magában foglaló, számos fajtára kiterjedő áldást kell mondani: föld gyümölcsére mondandó áldást mondunk minden közvetlenül a földből kinövő terményre; fa gyümölcsére mondandó áldást minden fán termő gyümölcsre; és a „kinek szavára minden termett” áldást minden egyéb ételre és italra. Csupán a borra és a kenyérre nem terjednek ki az általános áldások, mert a Bölcsek kiemelték a bort a fán növő gyümölcsök kategóriájából, bevezetvén rá a „ki szőlő gyümölcsét teremtette” áldást; a kenyeret pedig elkülönítették a földből növő termények kategóriájának többi elemétől, megalkotván a fogyasztása előtt mondandó „ki kenyeret ad a földből” áldást.
3. §. Azok a gabonaszármazékok, amelyekből nem kenyeret készítettek –, ilyenek a lisztből készített főtt ételek vagy a kásák – bár nem illetjük őket a „kenyér” névvel, mégis vannak olyan fontosak, hogy „tápláló étel”-nek [mázon] nevezzük őket, és ezért a „ki mindeféle ételt teremtett” áldást kell elmondani fogyasztásuk előtt.
Ha a „ki mindenféle ételt teremtett” áldást mondta el valaki kenyérre, eleget tett kötelességének; bár vannak szaktekintélyek, akik ezzel nem értenek egyet. Egy áldással kapcsolatos bizonytalanság esetén elnézőek vagyunk [vagyis ez esetben például nem kell elmondani egy további kenyérre mondandó áldást], ahogyan azt (a 2. fejezetben) majd részletesen is kifejtjük.
Mikor lehet és mikor kell egy áldással egy másikat kiváltani?
4. §. Ha valaki a „ki a föld gyümölcsét teremtette” áldást valamely fán növő gyümölcsre mondta el, teljesítette kötelességét, ám ha valamely földből közvetlenül növő terményre a „ki a fa gyümölcsét teremtette” áldást mondta, akkor nem. Ha valaki bármire – akár kenyérre vagy borra – a „kinek szavára minden termett” áldást mondta el, teljesítette kötelességét. Következésképpen bármiféle termésre, amellyel kapcsolatban valakinek kétségei támadnak, hogy vajon fán nő vagy közvetlenül a földből, a „ki a föld gyümölcsét teremtette” áldást kell elmondani. Ha valaki egyáltalán nem tudja, miféle étel az, amit fogyasztani kíván, a „kinek szavára minden termett” áldást kell elmondania rá, s ugyanígy akkor is, amikor a szaktekintélyek közötti véleményeltérés miatt bizonytalanságban van egy adott ételre mondandó áldással kapcsolatos háláchikus rendelkezést illetően.
5. §. Ez arra az esetre vonatkozik, ahol kétség merül fel a háláchá tanulmányozását vagy az eseményt [azaz amikor valaki már elmondott egy áldást] követően. Mindenekelőtt azonban tilos az embernek a „kinek szavára minden termett” áldással eleget tenni a kötelességének, minden egyes dologra az arra kiszabott áldást kell elmondania. Ha tanulatlan az illető, föl kell keresnie egy tanult személyt, és az majd kiokítja őt a áldásokra vonatkozó háláchákkal kapcsolatban.
A feltételek, amelyek mellett a felmentés megtörténik
6. §. Ha valaki előtt ott van a föld egy termése és valamely fának egy termése és először elmondott egy áldást a föld termésére, akkor szükséges elmondania egy újabb áldást a fa termésére is. Ugyanis a fa termésére mondandó áldás kötelezettsége alól nem mentesült a „ki a föld gyümölcsét teremtette” áldással, hacsak ezt az áldást nem [kifejezetten] arra mondta el, nem pedig a föld termésére. Ez arra az esetre vonatkozik, amikor a áldást [„ki a föld gyümölcsét teremtette”] nem azzal a kifejezett szándékkal mondták el, hogy kiváltsák vele a fa termésére mondandó áldást; ám ha az illetőnek szándékában állt ezzel a áldással egyben a fa termésére mondandó áldást is kiváltani, akkor eleget tett kötelességének a fa termését illetően is – még abban az esetben is, ha a fa termése még nem volt előtte, amikor az áldást mondta, hanem csupán azt követően hozták elébe.
Vannak szaktekintélyek, akik vitatkoznak ezzel. Azt mondják, hogy még ha szándékában állt is az illetőnek a „ki a föld gyümölcsét teremtette” áldással egyúttal az előtte lévő fa termésre is teljesíteni az áldásmondási kötelezettséget, akkor sem teljesítette azt és külön el kell mondania a „ki a fa gyümölcsét teremtette” áldást is. Ennek a véleménynek a fényében a Bölcsek úgy rendelkeztek, hogy csupán akkor teljesítette valaki a „ki a föld gyümölcsét teremtette” áldás elmondásával a fa termésére való áldás elmondásának kötelezettségét, amennyiben az áldás elmondása már megtörtént és egy újabb, kifejezetten a fa termésére előírt áldás elmondásával már nem lehet helyrehozni a dolgot. Azaz, az újabb áldás elmondása a „ki a föld gyümölcsét teremtette” áldást hiába elmondott áldássá tenné. Ha azonban nem tenné hiába elmondott áldássá mint ebben az esetben sem, ahol a áldást ténylegesen a föld termésére mondtuk el, akkor ez tulajdonképpen olyan, mintha még az esemény előtt lenne, és ezért el kell mondania a áldást, amelyet a Bölcsek kifejezetten a fa termésére vezettek be. Ezért aztán úgy szól a praktikus rendelkezés, hogy vigyázni kell, nehogy az ember a „ki a föld gyümölcsét teremtette”-val akarja kiváltani a fa termésére mondandó áldást, hogy aztán mindenki egybehangzó véleményének megfelelően kénytelen legyen külön elmondani a „ki a fa gyümölcsét teremtette” áldást is.
7. §. Minden étel- és italfélét követően a „ki az emberek sokaságát teremtetted” utóáldást kell elmondani, a következők kivételével: kenyér, amely után asztali áldást kell mondani; a hét fajta, amelyről Izrael földje híres, nevezetesen: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó és datolya, amelyek után egy [az asztali áldás első három áldásának rövid összefoglalója] mééjn sálos áldást kell mondani; és ugyanígy a bor után is, hiszen az szőlőből készül. A tönköly egyfajta búza, a zab és a rozs pedig egyfajta árpa. Ezeket [– búza, tönköly, árpa, zab és rozs –] általánosságban, minden további specifikáció nélkül „gabona”-ként azonosítjuk.
8. §. A „ki mindeféle ételt teremtett” áldást és a befejező mééjn sálos áldást csak akkor mondják gabonára, ha olyan formában eszik, ahogyan azt a gabonát rendesen enni szokás: például lisztből készült főtt ételként; vagy magukat a gabonaszemeket kettő, három vagy több darabba hasítva és vízben vagy más folyadékban megfőzve, azaz „kása”-ként [dájszá]. De akkor is [ezeket a áldásokat kell mondani], ha a gabonaszemeket, nem hasítják darabokra, hanem csupán hántolják, és úgy főzik meg, például árpadarának (már ahol ez így van szokásban).
Más vélemények szerint [a „ki mindeféle ételt teremtett”-ot csak akkor kell mondani], ha a gabonaszemek hosszadalmas főzés során összelapultak és egymáshoz ragadtak; ám ha a szemek egészben maradtak, azaz nem jött le a héjuk és nem ragadtak egymáshoz, akkor csak a föld gyümölcsére mondandó áldást, majd pedig a „ki az emberek sokaságát teremtette”-ét kell elmondani rá, nem pedig a mééjn sálos áldást, mivel Izrael földje nem híres erről a fajta ételről.
Vannak olyan vélemények is, amelyek bizonytalanságot fogalmaznak meg azt illetően, hogy vajon az ily módon elkészített gabona fogyasztása utáni áldás a „ki az emberek sokaságát teremtette” vagy a mééjn sálos kell-e, hogy legyen. E bizonytalanság eredményeképpen arra az álláspontra jutnak, hogy inkább ne együnk ilyen módon elkészített gabonát akkora mennyiségben, hogy utána utóáldást kelljen mondani hanem inkább egy rendes étkezés keretén belül fogyasszuk az ilyen ételeket, mert akkor a utóáldást amúgy is kiváltja az asztali áldás.
Mindenekelőtt helyes, ha tartjuk magunkat ehhez a legutóbbi véleményhez; ha azonban mégis megtörtént, hogy valaki ilyen módon elkészített gabonát fogyasztott egy főétkezés keretén kívül, a „ki az emberek sokaságát teremtetted” utóáldást kell elmondania.
9. §. Az öt fajta gabona egyikéből készített lisztre, amelyet megfőztek és vízzel vagy valamilyen egyéb folyadékkal összekevertek, s ily módon egy lágy és híg elegyet kaptak, amellyel csupán szomjat lehet oltani – éhség csillapítására nem alkalmas –, a „kinek szavára minden termett” áldást kell elmondani. Ha azonban az elegy valamelyest sűrűbb, vagyis meg lehet enni és az éhséget is csillapítja, ám ahhoz mégsem elég sűrű, hogy rágni lehessen, akkor a „ki mindeféle ételt teremtett” áldást kell elmondani rá, utána pedig a mééjn sálos áldást.
10. §. A köles [dochén] olyan, akár a többi hüvelyes [kitniot], és a „kinek szavára minden termett” áldást kell mondani a lisztjéből készült kenyérre és főtt ételre egyaránt.
A rizsre azonban amelyet addig főztek, míg teljesen összeállt vagy megőröltek és kenyeret sütöttek belőle, a „ki mindeféle ételt teremtett” áldást kell mondani, jóllehet utóáldása a „ki az emberek sokaságát teremtette”.
Egyes vélemények szerint, még ha nem állt is össze teljesen a rizs a főzés során, akkor is a „ki mindeféle ételt teremtett” áldást kell rá mondani. Mivel nem tudjuk, melyik véleményt kövessük, helyénvaló, ha a „kinek szavára minden termett” áldást mondjuk, ha a rizsszemek egyenként egészben vannak, és ha valaki föld gyümölcsére mondandó áldást mondott rá, teljesítette kötelességét, hiszen a rizsszemek különálló egészek voltak.
11. §. Megszokott az orez-t rizsnek a dochén-t pedig kölesnek fordítani. Egyes szaktekintélyek szerint azonban az orez jelenti a kölest, és a dochén a rizst. Ezért aztán egy Istenfélő ember sem rizst, sem pedig kölest nem fog enni (főve), akár egészben, akár összefőve, csakis valamely főétkezés keretén belül; ám ha mégis, akkor mindkettőre „kinek szavára minden termet”-et mond.
12. §. A hét különleges termésfajtára mondott mééjn sálos áldást Izraelen kívül így fejezzük be: „az országért és a gyümölcsért”, Izraelen belül pedig így: „az országért és annak gyümölcseiért”. Még az Izraelből exportált terményekre mondott áldást is így fejezzük be: „az országért és annak gyümölcseiért”.
13. §. Ha valaki a hét különleges termésfajta valamelyikéből fogyasztott, majd valamilyen gabonából készült ételt evett, ezt követően pedig bort ivott, ezeket mind egyetlen utóáldásba kell csoportosítania úgy, hogy első helyen mondja az „élelemért”-et, majd a „szőlő gyümölcséért”-et, majd ezeket követően a „gyümölcsért”-et. Vagyis ezt mondja: „…a megélhetésért és az eledelért, a szőlőért és gyümölcséért, a gyümölcsfáért és gyümölcséért …”, és így fejezi be: „…Áldunk is téged, a megélhetésért és az eledelért, a szőlőért és a gyümölcsért. Áldott vagy te, Örökkévaló az országért és az eledelért, a szőlőért és a gyümölcsért.”
Az egyes utóáldások
14. §. Ha valaki a hét különleges termésfajta valamelyikéből és almát vagy ehhez hasonlót is fogyasztott, az almára nem szükséges elmondania a „ki az emberek sokaságát teremtette” áldást, hiszen az almára kiterjed az ál háéc vöál pri háéc áldás. Ha azonban valaki almát evett és bort is ivott, el kell mondania a „ki az emberek sokaságát teremtette” áldást az almára, még ha ál há’árec v’ál hápérot-tal fejezte is be a borra szánt áldást.
Másrészt viszont, ha valaki szőlőt vagy mazsolát evett és bort ivott, majd elmondta az ál hágefen vöál pri hágefen áldást, akkor ezzel fel van mentve az ál háéc áldás elmondása alól, hiszen ezek maguk is a szőlőtő gyümölcsei [pri hágefen].
15. §. Ez arra az esetre vonatkozik, ha valakinek szándékában állt kiváltani a szőlőt és a mazsolát a borra mondandó utóáldással. Ha azonban valaki úgy mondta el ezt a utóáldást, hogy nem állt kifejezetten szándékában kiváltani a szőlő és a mazsola áldását, akkor a pri hágáfen áldás nem is mentesíti az azokra rendesen mondandó pri háéc áldás elmondása alól. Ezért hát eleve ne akarjuk kiváltani a rájuk mondandó áldást az ál hágefen áldásval, hanem inkább explicit módon vonjuk őket bele a borra mondandó utóáldásba, ahogyan azt korábban [a 13. háláchában] már kifejtettük.
16. §. Ugyanígy a megelőző áldás elmondásakor se akarjuk a borra mondott áldással kiváltani a szőlőre vagy mazsolára mondandó áldást, hanem mondjuk el azt külön. Ha valaki mégis a bor áldásának elmondása közben a szőlőre vagy mazsolára is gondolt, vagy elkövette azt a hibát, hogy véletlenül a „ki szőlő gyümölcsét teremtette” áldást mondta rájuk, akkor eleget tett a kötelességének.
17. §. Az asztali áldás nem mentesít a mééjn sálos áldás elmondása alól. Ennek megfelelően, ha valaki egy főétkezés előtt evett a hét fajta valamelyikéből, de pusztán csak az élvezet kedvéért és nem azért, hogy étvágyat csináljon magának az étkezéshez (mert abban az esetben az asztali áldás által felmentést nyer a rájuk mondandó utóáldás elmondása alól, ahogyan az a 4. fejezetben részletesen is kifejtjük), és elfelejtette elmondani a rájuk vonatkozó utóáldást, s ez csupán a asztali áldást követően jutott eszébe, akkor most [a asztali áldást követően] kell elmondania az ál háéc áldást. Azt mondanunk sem kell, hogy a nem a hét fajtába tartozó terményeket valamint az összes többi olyan ételt és italt, amelynek utóáldása a „ki az emberek sokaságát teremtette”, nem váltja ki az asztali áldás.
Ez alól kivételt képez a datolya és a bor, amelyek az asztali áldás első, házán áldásának elmondását követően mentességet élveznek, mivel ezek szintén csillapítják az éhséget. Ugyanez vonatkozik az ötfajta gabona valamelyikéből készült ételekre, amelyeket a főétkezést megelőzően fogyasztottak: ezeket is utólag kiváltja az asztali áldás. Ha azonban a asztali áldást megelőzően még észbe kapunk, akkor először még el kell mondanunk az ál hámichjá áldást; és ugyanígy az ál háéc áldást a datolyára és az ál hágefen-t a borra, amely megelőzte a főétkezést, hacsak nem étvágyunk serkentése végett ittuk, amint arról a 4. fejezetben részletesebben is szólunk.
18. §. Az ál hámichjá áldás nem mentesít a „ki az emberek sokaságát teremtette” áldás elmondása alól, például abban az estben, ha valaki kását evett és hozzá húst vagy halat, jóllehet, az utóbbiak csillapítják valamelyest az éhséget, ezek az ételek nem tartoznak a „táplálék” [michjá] kategóriába. A „ki az emberek sokaságát teremtette” áldás szintúgy nem mentesít a mééjn sálos áldás elmondása alól.
Felmentés bizonytalan esetben
19. §. Következésképpen, ha valaki egy főétkezés keretén kívül kíván valami olyasmit fogyasztani, amellyel kapcsolatban bizonytalan, hogy vajon a mé’éjn sálos vagy a „ki az emberek sokaságát teremtette” áldást kell rá elmondania, legjobban teszi, ha eszik valami olyasmit is hozzá, amelyre a „ki az emberek sokaságát teremtette” áldást kell mondani és valamit, amire pedig a mééjn sálos-t..
Például, ha bizonytalan egy bizonyos főtt ételt illetően, hogy vajon helyénvaló-e arra ál hámichjá-t mondania vagy inkább „ki az emberek sokaságát teremtette”-ét kellene-e, egyen különféle mözonot-ot és még valamit, amire bizonyosan a „ki az emberek sokaságát teremtette” áldást kell mondani, és mondja el mindkét befejező áldást, az ál hámichjá-t és a „ki az emberek sokaságát teremtette”-ét, kiváltva így a főtt étel áldását, bármi legyen is az a főtt étel.
Felmentés bor révén
20. §. Ha kétségünk támad egy gyümölccsel kapcsolatban, hogy az vajon a hét fajta valamelyike-e, együnk egy másik gyümölcsöt is, amely viszont egyértelműen a hét fajta egyike, és mondjuk el rá az ál háéc vöál pri háéc áldást. Így eleget tettünk kötelességünknek a kétséges gyümölccsel kapcsolatban, bármi lett légyen is annak utóáldása. Ilyen módon nem szükséges valami olyasmit is ennünk, amire „ki az emberek sokaságát teremtette”-ét kell mondani.
Mindazonáltal, ha valakinek nem áll rendelkezésére egy másik gyümölcs a hét fajtából, akkor nem tudja orvosolni a helyzetet, kiváltani a utóáldást, csupán azzal, hogy bort iszik és elmondja rá az ál hágefen áldást – vagy eszik egy az öt gabona valamelyikéből készített ételből és elmondja rá az ál hámichjá áldást –, majd együtt az ál háéc vöál pri háéc és az ál hágefen vagy az ál hámichjá áldást, hogy így vagy úgy, de eleget tegyen kötelességének. Következésképp az a legjobb, ha az ember ilyen gyümölcsöt csakis egy főétkezés keretén belül eszik ahol a utóáldást mindenképp kiváltja az asztali áldás.
Ha azonban mégis úgy esett, hogy már evett belőle, akkor az is megteszi, ha beleveszi a gyümölcsöt a borra vagy a gabonából készült ételre mondott utóáldásba, mert így is eleget tesz kötelezettségének.
21. §. Mivel a bor az italok királya, a rá elmondott áldás felmentést ad az összes többi fajta italra mondandó áldás alól, mind megelőző áldásuk, nevezetesen a „kinek szavára minden termett”, mind pedig utóáldásuk tekintetében.
Különösen az egyéb italok megelőző áldásai alól ad felmentést a borra mondott áldás. ha, Ha az italok [már] ott voltak előttünk vagy szándékunkban állt később inni belőlük amikor kimondtuk a „ki szőlő gyümölcsét teremtette” áldást, a bor áldásával automatikusan kiváltottuk az egyéb italokra mondandó áldást még akkor is, ha ez [az áldás kiváltása] nem is állt kifejezetten szándékunkban.
A utóáldásuk alól felmentést ad az ál hágefen áldás, még akkor is, ha el kellett mondanunk rájuk a „kinek szavára minden termett” megelőző áldást, mint például abban az esetben, ha nem voltak előttünk, amikor elmondtuk a „ki szőlő gyümölcsét teremtette” áldást és nem is volt szándékunkban később inni belőlük.
Ha kevesebb, mint egy röviit (86 ml) bort ittunk, ami után nem kell utóáldást mondani, majd megittunk a többi italból együttvéve egy röviit-nyit, akkor a „ki az emberek sokaságát teremtette” áldást kell utána elmondanunk, még abban az esetben is, ha nem kellett előttük a „kinek szavára minden termett” áldást elmondanunk.
[1] Sábát 62b.
[2] A lubavicsi chászidok mindkét kezet háromszor szokták leönteni.
[3] Zsoltárok 119:48.
[4] Ez az az áldás, amit az ember szükségét elvégezvén mond el.
[5] Mindazonáltal vigyázni kell, hogy az ember kevesebb, mint egy kbéjcá kenyeret egyen (lásd Széder Birkát Hánehenin 3:12.). A kbéjcá mértékegységét lásd a következő lábjegyzetben.
[6] Egy héja nélkül számított tojás tömege (lásd Sulchán Áruch Háráv 158:2.) 54,75 gramm, közel 2 uncia, és nagyjából megfelel 2 közájit-nyi mennyiségnek. A mértékegységeket lásd részletesen Ávráhám Chájim Náe rabbi Siur Mikvé-jének végén.
[7] Az elfogyasztott mennyiség egy étkezés alapját képezi („kvijut szöudá”). Ezt a mennyiséget illetően lásd Széder Birkát Hánehenin 2:4.
[8] Például sós vízben.
[9] Máchsirin 6:4, Sulchán Áruch Háráv 158:4.
[10] Báér Hétiv 158:8., Kcot Hásulchán 36:4.
[11] Egy mil az 2000 ámá, egy ámá pedig 48 cm. Eszerint egy mil az 960 méter.
[12] 5Mózes 8:10.
[13] Zsoltárok 24:1.
