4. ZSTSZ

Az itt következő máámár-t, amely kiegészítette az előbbi máámár 1. fejezetét, Menáchem Mendel Schneerson, a hetedik lubavicsi rebbe,adta elő 5711 (1951), Svát hó 10-én, apósa a Joszéf Jichák Schneerson rabbi járcájtjának (halálozási évfordulójának) tiszteletére.

Az ég segedelmével.

Svát hó 10. 5711

1. fejezet

Apósom, az áldott emlékezetű Rebbe, a következőt írja a máámár-ban, amelyet elhunytának napjára, 5710, Svát 10-ére tett közzé:

„Bejöttem kertembe, húgom, menyasszonyom!”[1]

[Bölcseink magyarázata szerint az egész Énekek éneke, nem más mint egy metafora, amely Isten és az Ő „kedvese”, a zsidó nép folyamatos kapcsolatáról szól. A fentebbi sor például a Szentély megépítésének idejére utal, amikor a Sechiná bejött az Ő „kertjébe” mert ekkor történt, hogy az Isteni Dicsfény, amely egy ideig távol volt, újra megnyilatkozott ebben a világban.]

A Midrás Rábá[2] a „kertembe” jelentésű kifejezésről megjegyzi, hogy a használt szó nem simán lögán „a kertbe”, hanem lögáni „az Én kertembe” és ez tulajdonképpen burkoltan az ezzel a szóval rokon lögánuni „nászi szobám”-ra céloz. A fenti idézet tehát valójában az Isteni Dicsfényről szól a következőképpen: „Bejöttem az Én nászi szobámba, vagyis abba a helyiségbe, ahol az Én lényegem legelőször megnyilatkozott.”

Próbáljuk meg megérteni, hogy a Midrás miért használja ezt a kifejezést: „A Sechiná lényege”. A Sechiná mint az Istenség szintjének terminusa jelentésének tárgyalásakor az Álter Rebbe kifejti, hogy az Isteni Jelenlét azért neveztetik így „mert benne lakozik az összes világban,… akár a szentírási fordulatban: hogy bennük lakjam[3], mivel a Sechiná a határtalan Éin Szof-fény legelső revelációja.”[4]

Az Álter Rebbe[5] megállapításából, hogy „a határtalan Éin Szof-fény legelső revelációját” Sechiná-nak hívják megértjük, hogy a Sechiná messze felülmúlja még a Négy Világ legmagasabbikát, az Ácilut Világát is, és hogy a Sechiná megtalálható még abban az Isteni fényben is, amely megelőzi a cimcum-ot [az Isteni reveláció kezdeti, önként vállalt összehúzódását], mert reveláció legelőször a cimcum-ot megelőző határtalan Éin Szof-fényben történik.

Ahogyan a Miteler Rebbe[6] írja: „A Káv és Chut lumineszcenciáját [vagyis az Isteni megvilágításnak azt a keskeny csíkját, amely a cimcum-ot követően felfénylett] az Éin Szof-fény lényegével összefüggésben Sechiná-nak nevezik.”[7] Mivel a Sechiná kifejezés jelentése a kontextus spirituális szintjének megfelelően változik.

Az Ácilut-hoz képest például a Málchut szféra az amit Sechiná-nak hívnak. De még a terminus ilyetén használatával kapcsolatban is azt jegyzi meg a Cemách Cedek[8], hogy az csak abban az esetben érvényes, amikor a Málchut a Briá Világa Átik szintjévé válik azaz, amikor annak forrásaként szolgál. Ámde amikor a Málchut még az Ácilut-ban van, akkor még egy velük (vagyis az Ácilut Szefirá-ival), és a Sechiná kifejezés nem alkalmazható rá.[9]

Mindazonáltal ez nem mond ellent annak a korábbi megállapításnak, hogy még az olyan magas szint is, mint a káv, amely spirituálisan messze felette áll az Ácilut-nak, Sechiná-ként határoztatik meg, mivel habár igaz, hogy a Sechiná kifejezés, ahogyan azt Bölcseink használták, az Ácilut Málchut-szintjére utal. És még akkor is csupán abban az esetben, ha az a Briá Világának Átik szintjévé válik. Ám forrásában, azaz abban az állapotban, amelyben az Éin Szof-fényhez viszonyítottan létezik, még a káv is Sechiná-nak neveztetik.

A Rebbe Máhárás[10] azt írja, hogy az egyik oka annak, hogy a káv-ot az Éin Szof-fény kontextusában Sechiná-nak hívják az, hogy a káv alászáll, hogy belehatoljon a világokba és a zsidó lelkekbe. Ezért nevezik Sechiná-nak már alászállásának kezdetleges fázisában is.[11]

A Rebbe Rásáb[12] kifejti, hogy egy még magasabb szinten a Sechiná első forrása megelőzi a cimcum-ot, ugyanis a cimcum-ot megelőző Isteni fény revelációját Sechiná-nak hívják[13].

Általánosságban véve három olyan szintje van az Isteni Fénynek, amely megelőzi a cimcum-ot: (a) az Isteni fény lényege (ecem háor), illetve (b) és (c) a szétáradásán (hitpástut háor) belüli két alkategória. Ezek közül az első a fény megnyilatkozása, olyan mértékben, ahogyan az Magának Istennek megnyilatkozik, lévén, hogy ez a reveláció a forrása a szovev kol álmin fényének [a fénynek, amely meghaladja (szó szerint: „körülöleli”) a világokat]; a második az a Neki megnyilatkozó fény, amely viszonyban van a világokkal, lévén, hogy ez a reveláció a forrása a mémále kol álmin fényének [a fénynek, amely benne rejlik a világokban]. Ezt az utóbbi illuminációt hívják Sechiná-nak.

Noha ez a fény megelőzi a cimcum-ot, és így nem szolgálhat a világok teremtésének forrásaként mindenekelőtt ezért volt szükség a cimcumra, és, mi több, ez az első cimcum nem az Isteni fény puszta csökkenése, leapadása, hanem a visszahúzódás konkrét aktusa volt, az illuminációnak ezt az utóbbi szintjét mégis Sechiná-nak nevezzük.

Most már nyilván érthető számunkra, miért pont úgy fogalmaz a Midrás, hogy: „Kezdetben a Sechiná lényege jelen volt ebben a miAlant fekvő világunkban.” Azt adja tudtunkra ez a mondat, hogy a Sechiná evilági revelációja nem a Málchut szintje, azaz nem az Ácilut viszonylatában értelmezett Sechiná, de nem is a káv szintje, azaz nem az Éin Szof-fény viszonylatában értelmezett Sechiná; sokkal inkább arról van szó, hogy az, ami speciálisan ebben a miAlant fekvő világunkban volt jelen, az a Sechiná esszenciális és legmagasabb fokozata.

Hogy miért kell a Midrás-nak a Sechiná lényegére esszenciális szintjére utalnia, annak oka a következő: Mivel a magát a világokba beburkoló [Isteni] illumináció[14] rendezetten és fokozatosan ereszkedik alá, ezért minél magasabban helyezkedik el egy világ, annál erősebb a megvilágítottsága; és minél alacsonyabban van a helye a világok fokozatosan fentről lefelé haladó láncolatában, annál alacsonyabb fokozatú a megvilágítottsága is. Ez általában is igaz a fokozatosan egyre mélyebben található szintek megvilágítottságára. [Következésképpen, ami a Sechiná, azaz a világokba rejtőzött illumináció alsóbb szintjeit illeti, a fénynek ez a megnyilvánulása nagyobb fokú a felsőbb világokban, mint a mi alsó, fizikai világunkban.] Jóllehet, igaz, hogy a „Tudás Fájánál” történt bűnbeesést megelőzően a mi világunkban is látható volt a fény, mindazonáltal a magasabb világokban akkor is nagyobb fokú volt e fény intenzitása. Bölcseink szavaival: „Ő nyújtotta ki a jobb kezét, és teremtette meg a mennyeket; Ő nyújtotta ki a bal kezét, és teremtette meg a Földet.”[15] Szükségképpen ki kell, hogy jelentsük, hogy a fentebbi kijelentés, hogy „Kezdetben a Sechiná lényege jelen volt ebben a miAlant fekvő világunkban.” arra az Isteni illuminációra vonatkozik, amely meghaladja az összes világot; ezt értjük a Sechiná lényegén.

2. fejezet

Nyilvánvaló, hogy amikor a fentebb említett Midrás azt mondja, hogy „a Sechiná lényege jelen volt ebben az Alant fekvő világban”, akkor ez erre a fizikai világra utal; s csakugyan, a Midrás azzal folytatja, hogy a „Tudás Fájánál” elkövetett bűn miatt a Sechiná eltávozott a földről a mennybe, és Isten azáltal, hogy Tórát adott nekünk a Szináj hegyén, „visszatért az Ő kertjébe – az Ő nászi szobájába.”

Amiképpen maga a „Tudás Fájánál” elkövetett bűn tette lehetővé általában a bűnt, mivel siettette és előidézte Káin, Enos, majd az őket követők bűneit, ugyanígy tekintettel a bűn kihatására, ami tulajdonképpen az Isteni Jelenlét száműzése a „Tudás Fájánál” elkövetett bűn volt felelős a Sechiná eltávozásának leglényegesebb stádiumáért a kifejezetten ebből a fizikai világból való felszállásáért. Mert ahogyan „a Sechiná lényege jelen volt ebben az Alant fekvő világban”, azaz ebben a fizikai világban, ugyanúgy távozásának leglényegesebb stádiuma kifejezetten az ebből a világból a mennybe való felemelkedése volt és ezt a „Tudás Fájánál” elkövetett bűn idézte elő.

Ez arra is magyarázatot ad, hogy az áldott emlékezetű Rebbe miért nem veszi be a „Tudás Fájánál” elkövetett bűnt a többi bűnök közé amelyek a Sechiná további eltávolodását okozták, hanem miért említi azt külön . Ugyanis míg Káin és Enos valamint a későbbiek bűnei a Sechiná egyik mennyből a másikba, majd a további mennyekbe való távolodását idézték elő, addig a „Tudás Fájánál” elkövetett bűn a földről az első mennybe való távozásáért volt felelős. Függetlenül attól, hogy az Isteni távolodásának ez a szakasza érint minket leginkább ebben a világban, ez a szakasz objektíve is a legjelentősebb.

Az áldott emlékezetű Rebbe azzal folytatja értekezését hogy a Midrás konklúzióját idézi:

„Azt követően született hét cádik, akiknek istenszolgálata újra visszahúzta az Isteni Jelenlétet ebbe az alant fekvő világba. Ábrahámnak köszönhetően a Sechiná lejjebb ereszkedett a hetedik mennyből a hatodikba, Izsáknak köszönhetően a Sechiná lejjebb ereszkedett a hatodik mennyből az ötödikbe, és így tovább egészen addig, míg Mózes, e cádik-ok közül a hetedik (és „nagy becsben tarttatik minden hetedik”), le nem vonta újra a Sechiná revelációját ide, ebbe az alant fekvő világba.”

A legfőbb lépést a Sechiná lehúzásában ily módon Mózes tette meg, mert ő volt az, aki visszajuttatta a Sechiná-t ebbe a világba. Amiképpen a Sechiná visszahúzódásában és fölszállásában a legfőbb stádium az e világból való, a „Tudás Fájánál” elkövetett bűn miatti eltávozása volt, ugyanúgy aláereszkedésének és visszatértének legfontosabb szakasza az volt, amikor újra megjelent ebben a világban. Függetlenül attól, hogy az Isteni Fény leereszkedésének ez a stádiuma érint minket a leginkább ebben a világban, ez a stádium objektíve is a legjelentősebb. És kifejezetten Mózes volt az, aki a Sechiná-t visszahozta a világba, mivel ahogyan azt zárójelben már a máámár-ban is megemlítettük „nagy becsben tarttatik minden hetedik”.

3. fejezet

A tény, hogy Bölcseink megfogalmazása úgy szól: „nagy becsben tarttatik minden hetedik”, nem pedig úgy, hogy „mindenki, aki nagy becsben tarttatik, hetedik”, azt mutatja, hogy a hetedik elsődleges tulajdonsága éppen hetedikségében rejlik. Más szóval nem választása, vágya vagy spirituális szolgálata szülte megbecsültségét, csupán csak az, hogy ő a hetedik ez pedig olyasmi, amibe beleszületett. A tény ennek ellenére tény marad: „nagy becsben tarttatik minden hetedik”. Ez okból jutott éppen Mózesnek a megtiszteltetés, hogy rajta keresztül kapja meg a Tórát a zsidó nép.

Az áldott emlékezetű Rebbe egy alkalommal (nem sokkal azt követően, hogy Amerikába érkezett) kifejtette[16] , hogy amikor egy sorozat hetedik tagját, mint a legmegbecsültebbet említjük, még akkor is szembetűnő a hozzá képest első különleges mivolta. Mert a „hetedik” lényege éppen abban rejlik, hogy „az elsőhöz képest a hetedik.” A Rebbe ezt követően taglalta azokat a tulajdonságokat, amelyekre az első ősatyánk Ábrahám tett szert spirituális szolgálata révén, amelyet áhítatos önfeláldozással, meszirut nefes-sel teljesített.

Nem lévén elégedett a föntiekkel, a Rebbe hozzátette (noha ez látszólag nem tartozik szorosan központi mondanivalójához), hogy Ábrahám nem aktívan törekedett az önfeláldozásra. Ebből a szempontból szolgálata nem olyan volt, mint Rabbi Akiváé, aki aktívan kereste az önfeláldozás lehetőségét, gyakorta mondogatván: „Mikor adatik nekem alkalom [a meszirut nefes-re], hogy végre megvalósíthassam?” Ábrahám meszirut nefes-e ezzel szemben együtt járt tényleges szolgálatával. Tudta, hogy istenszolgálatának fő célja az, amit a Tóra ír: „És szólította ott Ábrám az Örökkévaló nevét.”[17] Bölcseink azt mondják: „Ne úgy olvasd, hogy vájikrá szólította, hanem így: vájákré másokat buzdított, hogy szólítsák”[18] Azaz bátorította, hogy mások is, akár csak ő, szólítsák Isten Nevét. És ha e szolgálat során meszirut nefes-re volt szükség, ő azzal is szolgálhatott.

Ábrahám istenszolgálata és möszirut nefes-e valóban olyan becses volt, hogy már Mózes is előre részesült abban a kiváltságban, hogy Isten általa adja a Tórát a zsidó népnek, mert ő volt a szeretett hetedik az elsőhöz képest a hetedik. Az ő kettejük közötti kapcsolatra alkalmazzák a Bölcsek a verset: „Isten így szólt Mózeshez (Ábrahámra utalva): Az előkelők helyére ne állj!”[19]

Való igaz, hogy egy sor hetedik tagja nagy szeretetnek örvend, és hogy e státuszát nem választotta és nem is istenszolgálatával érdemelte ki, hanem az, mint afféle „késztermék”, születésével hullott az ölébe. Mindazonáltal nincsenek olyan velünk született korlátok, amelyeket okolva azt mondhatnánk, hogy ez a státusz számunkra elérhetetlen, ez csak a kiválasztott kevesek privilégiuma. Éppen ellenkezőleg, amint a Tánná dvé Élijáhu (9-ik és 25-ik fejezet) világít meg és a Chászid filozófia is idéz, nevezetesen, hogy minden zsidó, akár még a szolga és a szolganő is ihletet nyerhet az Isteni Szellemtől. Hasonlóan, minden egyes zsidó köteles feltenni önmagának a kérdést: „Mikor érnek majd fel az én cselekedeteim ősatyáim, Ábrahám, Izsák és Jákob cselekedeteivel?”

Ugyanakkor áltatni sem szabad magunkat: tudnunk kell, hogy „nem szabad az előkelők helyére állnunk” és hogy a sor hetedik tagjának érdeme az elsőtől számított hetedikségében rejlik. Vagyis, hogy ő képes végrehajtani az istenszolgálatot, és beteljesíteni az első küldetését, ami úgy szól: „Ne úgy olvasd, hogy szólította, hanem így: másokat buzdított, hogy szólítsák.”

Ezért áll hát olyan nagy becsben a hetedik: ő az, aki levonja a Sechinát jobban mondva a Sechiná lényegét s mi több, ide, ebbe az Alant fekvő világba vonja le azt.

Ez az, ami tőlünk, a hetedik nemzedék minden egyes tagjától külön-külön megkívántatik és „nagy becsben tarttatik minden hetedik”: Noha a tény, hogy a hetedik nemzedék tagjai vagyunk, nem saját választásunk eredménye és nem is szolgálatunkkal érdemeltük ki, s mi tagadás, bizonyos helyzetekben még akaratunk ellenére is van, de mindezek ellenére „nagy becsben tarttatik minden hetedik”. Mi már szinte halljuk a Messiás közeledő lépteit, valóban, ennek az időszaknak a vége felé járunk, és a mi spirituális feladatunk az, hogy befejezzük a Sechiná mi több, a Sechiná lényegének lehúzását ebbe a miAlant fekvő világunkba.

4. fejezet

Miután kifejtette, hogy a Sechiná lényege eredetileg jelen volt ebben az Alant fekvő világban, és, hogy ezenkívül Mózes (a hetedik) volt az, aki később konkrétan ebbe a világba lehúzta azt, az áldott emlékezetű Rebbe így folytatja:

„Az isteni legelőször a Szentélyben nyilvánult meg, amint írva is van: „És készítsenek számomra szentélyt, hogy közöttük lakozzam!”[20] Lényeges, hogy a bibliai vers utolsó héber szava a várakozással ellentétben nem benne hanem bennük mivel a Tóra ezzel arra utal, hogy Isten minden egyes emberben ott lakozik.

Ez a koncepció mélyebb bepillantást enged nekünk a következő bibliai versbe: „Az igazak öröklik a földet, és ott laknak mindörökké.”[21] Amely felidézi az „Örök a Jelenléte magasztos és szent a Neve”[22] ima idézetet. A mi versünk ekképpen így is érthető: „Az igazak öröklik a földet”, amely utalás az Édenkertre,[23] mert ők [az igazak] idézik elő azt, hogy az Ő „Örök Jelenléte” és „magasztos szent Neve” ebben az alant fekvő fizikai világban lakozzon és nyilvánuljon meg.” (A Rebbe ebben a máámár-ban nem magyarázza el az „Ő, Aki mindörökké lakozik” kitételt; ezt a Likuté Torá fejti ki a Zohár tanítása alapján.)

Az Előző Rebbe értekezése ekképp folytatódik: „Ezt szem előtt tartva nevezetesen az Isteni Dicsfénynek a Szentélyben való megnyilatkozását jobban megérthetjük a „Bejöttem kertembe” bibliai vers ilyen interpretációját: „Bejöttem az Én nászi szobámba”; azaz a Sechiná itt elsődleges lakhelyének eredeti helyszínére az alantas világról beszél.” Annak a magyarázata, hogy a Sechiná lényege miért éppen ebben a világban volt jelen a következő: A világok megteremtésének és fokozatos aláereszkedésének alapvető oka az, hogy „Isten lakhelyet akart magának az alant fekvő világokban.”

Az Álter Rebbe a következőképpen magyarázza ezt[24]: „A világok folyamatos, láncszerű aláereszkedésének végcélja nem a magasabb világokban keresendő, hiszen számukra ez az Isten Orcáinak fényességétől való eltávolodást jelenti.” A végcél nem lehet egy Istentől való eltávolodás.

Mint az köztudott, a teremtés egyes-egyedül Isten Lényegének hatóerejéből fakad, amint az az Igeret HáKódes-ben, az Ihu VeChájóhi kezdetű levélben is áll: Ami Isten önnön Lényét és Lényegét illeti, az Ő létezése önnönmagából ered, nincs ok, amely megelőzné Őt és egyedül Neki van hatalma és képessége ahhoz, hogy az abszolút semmiből és nemlétből teremtsen meg valamit.

Ekképp tehát a teremtés nem egy Isteni revelációból, hanem az Isteni Esszenciából ered. Ezért lehetetlenség azt állítani, hogy a teremtés végső soron a magasabb világok érdekében történt, hiszen még a legmagasabb közülük, az Ácilut Világa is csupán annak a megnyilatkozása, ami előzőleg rejtve volt. A teremtés tehát egy az Isteni Orcák fényességétől lefelé irányuló eltávolodást jelent, mivel amikor az Ácilut ragyogó emanációi még a forrásukon belüli elrejtettség állapotában voltak, egy jóval magasabban elterülő sík volt az otthonuk.

Ráadásul, mivel ezek csupán a reveláció fokozatai azaz Isten Lényegének fényei, sehogy sem mondhatjuk azt, hogy a Lényeg az ilyen revelációkért létezik. Éppen ezért kell azt mondjuk, hogy a végcél ez a fizikai világ, amelyben – amint azt a Miteler Rebbe kifejti az eheti tórai szakasszal[25] (Párását Besálách) kapcsolatban miközben összehasonlítja a magasabb világokat ezzel a mi világunkkal érződik, hogy léte önmagából ered.

(Ez ki van fejtve egy sor, az idei Ros HáSánára írt máámár-ban, a teremtett lények és az Isteni fény közötti különbség kapcsán. A fény önmagában bizonyíték arra, hogy van egy fényforrás; amikor fényt látunk, akkor annak már a létezése utal arra és tanúskodik arról, hogy van valahol egy fényforrás ahonnan a fény sugárzik. Ezzel ellentétben a fizikai, teremtett lények nem csupán nem árulkodnak Teremtőjükről, de még kifejezetten leplezik is forrásukat, eredetüket; mi több, úgy érzik, hogy létezésük önmagukból ered, (és csupán a józan ész figyelmeztet arra, hogy ez semmiképp sem lehetséges).

Noha a fizikai teremtménynek az az érzése, hogy [saját] létezése önmagából ered, csupán egy hamis impresszió, mégis, már maga a tény, hogy [egy teremtmény] képes azt képzelni, hogy [létezése] önmagából ered, Isten Lényegében való gyökerezettségéből következik Ő pedig az Ő Lényegéből ered.

Így hát érthető, hogy a teremtés nem a magasabb világok érdekében történt, hiszen azok rendeltetése a reveláció, hanem ennek az Alant fekvő világnak az érdekében amely önmagát nem puszta revelációnak (giluj), hanem önálló entitásnak (ácmi) képzeli, melynek léte önmagából ered. Az ember evilági spirituális szolgálata révén, azáltal, hogy Isten akaratának aláveti és szentté alakítja a saját és a világ fizikai mivoltát, Isten Lényege megnyilatkozik ebben a világban. E célból teremtetett a többi világ is, és ebből ereszkednek azok fokozatosan alá.

5. fejezet

Azon vélemény alapján amelyet a Cemách Cedek is idéz[26] amely azt mondja ki, hogy még az Ácilut edényei (kélim) is csupán egy korábban rejtve lévő dolog revelációjának egy szintjét képviselik, magától értetődik, hogy ezek semmiképp sem lehetnek a végső cél megtestesítői, hiszen ezek az aláereszkedés állapotában lévő puszta revelációk. De még az ott idézett második véleménnyel kapcsolatban is mely szerint az edények ex nihilo teremtettek számos forrás kifejti, hogy azok nem igazán ex nihilo teremtmények; hanem csupán az őket bevilágító fényhez képest tekinthetők ex nihilo teremtményeknek.

Az Ácilut edényei csupán az Ácilut fényeihez képest tekinthetők ex nihilo teremtményeknek, mert az edények forrása valójában a Resimá a korlátozás Isteni képessége, amely az elrejtettség állapotában van. Az edények ezért egy olyan állapotban léteznek, amelyben forrásuk el van rejtve előlük. Ily módon a megvilágításhoz képest úgy hatnak, mintha ex nihilo teremtettek volna. Mindazonáltal forrásukhoz, a Resimá-hoz képest valóban egy korábban rejtve lévő dolog revelációi.

Így tehát érthető, hogy a végső Isteni cél nem a magasabb világokban, hanem az ember spirituális szolgálatában keresendő, amellyel aláveti és szentséggé emeli a világot.

Mivel jelenleg a micvák végrehajtása az Ácilut-on belüli illuminációt növeli, tehát abból jelenleg nem ennek a mi világunknak van haszna, hogyan mondhatjuk, hogy az ember istenszolgálatának alapvető célja kifejezetten erre a világra irányul most is? A Rebbe Máhárás megválaszolja ezt a kérdést, azzal hogy kifejti[27], hogy ezek az illuminációk mintegy el vannak raktározva az Ácilut-ban; azaz nem nyilvánulnak meg ott, mert nem annak a világnak vannak szánva, hanem ennek az Alant fekvő világnak, ahol majd a Messiás eljövetelekor fognak megnyilvánulni.

A Rebbe Rásáb ebben az összefüggésben magyarázza[28] a fentebbi [Tánjá-ból vett] idézetet, azaz, hogy miért nem lehet vitatni azt, hogy „A világok folyamatos, láncszerű aláereszkedésének végcélja nem a magasabb világokban keresendő, hiszen számukra ez az Isten Orcáinak fényességétől való eltávolodást jelenti.” Az ő magyarázata így hangzik: A magasabb világokat a reveláció jellemzi, amely aláereszkedést implikál. Isten Esszenciája viszont teljes mértékben elkülönül mindenféle revelációtól.

Az alapvető célpont tehát ez az alantas, fizikai világ, mert Isten örömét leli abban, „ha a gonosz erői leigáztatnak, s a sötétség fénnyé alakul.” Amiképpen az a máámár-ban áll: az ember szolgálatának teljes mértékben az a célja, hogy a gonosz erőinek ostobaságát a szentség ostobaságává változtassa. Ez idézi elő azt az Isteni megelégedettséget, amely a következő kijelentésben fejeződik ki: „Örömömet lelem abban, hogy szóltam, s akaratom teljesült.”[29]

Az ilyen szolgálat eredményeképpen Isten lakhelyet kap ebben a lenti világban. És mivel egy ember egész lényege és lénye az otthonában lakozik, ezért spirituális feladatunk ezt az Alant fekvő világot Isten lakhelyévé átalakítanunk: Ha ezt teljesítjük, nem csupán az Istenség manifesztációit, de Isten határtalan Lényegét vonjuk le magunkhoz a földre. És ez a világok megteremtésének és azok lefelé tartó mozgásának végcélja.

6. fejezet

A máámár konklúziójában a Rebbe kifejti, hogy a Szentély volt az a legfőbb hely, ahol a Sechiná Lényege megnyilvánult ebben a világban. Továbbá kifejti, hogy ez volt az oka annak, amiért a Szentély Sátrat akácfából készítették mivel a sitim („akác”) rokona a stutnak („bolondság”). Mivel az ember célja az, hogy a profanitás bolondságát és az állati lélek szenvedélyeit, azaz a józan ész alá süllyedt ostobaságot a szentség bolondságává változtassa át, vagyis egy olyan őrültséggé, amely a szentség racionalitását is felülmúlja. Mint azt Bölcseink mondták az ilyen viselkedés egy bizonyos példáját illetően: „A tiszteletre méltó bölcsnek jó szolgálatot tett a bolondsága” – mert ez az önmegtagadó istenszolgálatnak egy olyan foka volt, amely még a szent értelmet is felülmúlta

Bármit is követelt meg tőlünk az áldott emlékezetű Rebbe és bármelyik Rebbe, azt saját magától is megkövetelte. Ahogy ehhez hasonlóan szól a Bölcsek magyarázata ahhoz a bibliai vershez, hogy: „Kijelentette igéjét Jákobnak, rendelkezését és törvényeit Izraelnek.”[30] A Bölcsek ezt így kommentálják: „Amit Ő tesz, azt követeli meg a zsidó néptől is.”[31] És azt, aminek megtételét a zsidóknak előírja, Ő Maga is megcselekszi. Ugyanez az elv érvényesül a mi tanítóink, a Rebbé-k viselkedésében is: amit megköveteltek chászidjaiktól és követőiktől, azt maguk is teljesítették.

Azért fedték fel előttünk, hogy ők maguk is megcselekszik ezeket a dolgokat, hogy megkönnyítsék számunkra teljesítésüket. Ezért aztán mindegyik Rebbé-ről számos, a zsidó felebaráti szeretet példázó történet ismert.

Az Álter Rebbe, például, egyszer félbeszakította imáját, hogy fát vágjon, levest főzzön, és megetesse azt egy asszonnyal, aki épp akkor szülte meg gyermekét mert nem volt a közelben senki, aki mindezeket a Rebbe helyett elvégezte volna.

Hasonlóképpen, egy alkalommal a Miteler Rebbének egy fiatalember olyasmikről panaszkodott, amikről a fiatalemberek szoktak panaszkodni. A Miteler Rebbe felfedte előtte alkarját, és azt mondta neki: „Nézd csak meg, milyen csupa csont és bőr a karom… És mindez a ti ifjonti bűneitek miatt.” A Miteler Rebbe rendkívüli spirituális nagyságát, különösen a történetben említett fiatalemberhez hasonlókhoz mért spirituális nagyságát, nem szükséges ecsetelnünk. Mindazonáltal olyan nagy volt a hozzájuk való lelki kötődése, hogy elégtelen spirituális állapotuk kikezdte testi egészségét – olyan mértékig, hogy a bőre összeaszott és ráfeszült a csontjaira.

A Cemách Cedek egy alkalommal még az ima előtt mindent megtett, hogy pénzt kölcsönözhessen egy egyszerű, tanulatlan embernek, akinek erre igen nagy szüksége volt.

Van egy közismert történet[32] arról, hogy a Rebbe Máhárás egyszer csupán azért utazott el egy gyógyfürdőből Párizsba, hogy ott találkozzon egy fiatalemberrel, akinek ezt mondta: „Fiatalember, a tiltott bor elbutítja az elmét és a szívet; legyen mostantól hithű zsidó!” A fiatalember hazament, és nem volt nyugta, amíg föl nem kereste újra a Rebbe Máhárást és meg nem tért. Végül egy istenfélő és vallásos család feje vált belőle.

Ismert tény, hogy az idő rendkívüli módon becses volt a Rebbe Máhárás számára, olyannyira, hogy máámár-jai is igen rövidek voltak. Volt úgy, hogy már reggel nyolcra végzett az imádkozással. Mindezek ellenére egy alkalommal hajlandó volt elutazni egy messzi városba és ott hosszasan elidőzni, egyetlen fiatalember miatt.

Amikor a Rebbe Rásáb Rebbe lett, nekikészülődött, hogy elutazzon Moszkvába egy új antiszemita rendelet miatt, amelyet érvényteleníttetni akart. Bátyja, a Rázá így szólt hozzá: „Az idő nagyon becses számodra, és nem beszélsz jól oroszul. (A Rázá maga számos nyelven beszélt.) Ráadásul szert kell, hogy tegyél a szükséges ismeretségekre is. Majd elutazom én, hogy elintézzem ezt az ügyet, és követem az utasításaidat.” A Rebbe Rásáb ebbe mégsem egyezett bele: maga utazott el, és sikerrel is járt.

Hasonlóan sok történet kering arról, hogy az áldott emlékezetű Rebbe mennyire nem kímélte magát, hogy másoknak, akár egyes egyéneknek, anyagi és lelki támogatást nyújtson. Ilyenkor önzetlen módon félretolta saját testi, sőt lelki szükségleteit is, jóllehet az illető, akivel jótékonyságot gyakorolt, nemcsak, hogy nem volt vele „egyenlő a Tórában és a micvákban”[33], de semmi másban sem volt hozzá mérhető.

7. fejezet

A bolondság rossz szellemének alávetése és a szentség bolondságává való transzmutálása révén a teremtés célkitűzése teljesül: Isten lakhelyet kap ebben az alsó világban. S csakugyan, a materialitás alávetése és transzmutálása révén Istennek készített evilági hajlék amelybe lépve a Teremtő azt mondja: „Bejöttem kertembe” különb, mint az, amelyik a bűnbeesést megelőzően létezett. Miképpen amikor valaki lerombol egy épületet, hogy a helyébe egy újat építsen, az új épületnek nyilvánvalóan különbnek kell lenni a réginél, ugyanúgy vagyunk kénytelenek azt mondani, hogy a materialitás alávetése és transzmutálása különb hajlékot emel annál, ami a „Tudás Fájánál” történt bűnbeesést megelőzően létezett. És ennek értelmében állítja azt is a máámár, hogy „Amikor a gonosz erők leigáztatnak, Isten dicsősége azonmód föltámad és szerteárad az összes világban” ez utalás arra az illuminációra, amely egyenlő mértékben van jelen az összes világban.

Noha igaz, hogy a fénynek egy olyan kifejezése szerepel a máámár-ban, amely „körülöleli” az összes világot (szovév kol álmin), ez semmiképp sem lehet arra való célzás, hogy ennek a világok közé levont illuminációnak a szintje a világokkal egy kategóriába sorolandó, mert csupán körülöleli azokat. A máámár sokkal inkább arra céloz, hogy ennek a világok közé levont illuminációnak a szintje teljes mértékben meghaladja a világok kategóriáját. Ezért kapcsolódik a reveláció eme kifejezéséhez az isztálék, szó szerint „fölemelkedik / föltámad” ige.

Ez megmagyarázza azt is, miért illetik a cádik-ok elhunytát ugyanezzel a kifejezéssel, a hisztálkut szóval, ez ugyanis egy szerfelett ragyogó fény revelációját sugalmazza, egy olyan fényét, amelyet egy cádik elhunyta idéz elő.

Az Igeret HáKodes-ben két levél is szerepel[34], amely az elmúlásnak a hisztálkut kifejezéssel leírt fajtáját tárgyalja. A második levél az elmúlás e fajtáját a Vörös Tehén vétekáldozatával (amelyet a három táboron kívül mutattak be) való kapcsolatának szempontjából vizsgálja. Azok az áldozatok, amelyeket a Szentély területén belül mutatnak be, nem képesek megtisztítani és fölemelni a három teljesen alantas kelipá-t. Ezt csupán egy olyan áldozattal lehet végrehajtani, amelyet kívül mutatnak be egy olyannal, mint amilyen Vörös Tehén volt, amelyet kint áldoztak fel. A cádikok elhunyta ehhez hasonlatos.

Jelenleg híján vagyunk a Vörös Tehén biztosította megtisztulás lehetőségének, mert bűneink miatt száműzettünk földünkről. De a cádikok elhunytának igenis szemtanúi vagyunk. A cádikok elhunytával kapcsolatban két rabbinikus megjegyzést találunk: „A cádikok elhunyta felér a mi Urunk Házának leégésével”[35]; és: „A cádik-ok elhunyta keserűbb még a Szentély pusztulásánál is.”[36] A föntiek révén következik be az a rendkívüli mértékű Isteni reveláció, amelyet az isztálék ige érzékeltet.

A hisztálkut szóval kapcsolatban az összes Rebbe az Álter Rebbe, a Miteler Rebbe, a Cemách Cedek, a Rebbe Máhárás, a Rebbe Rásáb és az áldott emlékezetű Rebbe azt a magyarázatot adta, hogy az nem (Isten ments!) a magasságokba való fölemelkedést jelenti vagyis, hogy a személy, aki nisztálék, eltávozott körünkből, sokkal inkább azt, hogy az illető még mindig itt lent körünkben található, csakhogy egy az érzékelést meghaladóan emelkedett állapotban.

Tehát ez követeltetik meg tőlünk, az Álter Rebbétől számított hetedik nemzedéktől „nagy becsben tarttatik minden hetedik”: Noha nem érdemeltük ki és nem is fáradoztunk érte, mégis: „Nagy becsben tarttatik minden hetedik”. A hetedik nemzedék spirituális feladata az, hogy levonja a Sechiná-t ide, a mi világunkba: hogy az állati lélek ostobaságát amelytől, mint azt minden ember pontosan tudja, senki sem mentes valamint annak szenvedélyeit ha nem rosszabbat a szentség ostobaságává változtatja.

8. fejezet

Ez tehát az értelme a „cádikok halálá”-nak[37]: Noha a szentség már eddig is számottevő mértékben volt elleplezve és álcázva, valamint számos kérdés és megmagyarázhatatlan történés állt elő, ennyi még mindig nem volt elég; ahhoz, hogy Isten dicsőségének hihetetlen mértékű revelációja szétáradjon az összes világban, kellett még a cádikok elmúlása valami, ami nem csupán annyira keserű, mint a Bét HáMikdás pusztulása, de annál még sokkal keserűbb. És mindennek végcélja az, hogy „Isten dicsősége azonmód föltámadjon és szerteáradjon.”

Ez az, ami mindnyájunktól megköveteltetik: Tudnunk kell, hogy mi a hetedik nemzedék tagjai vagyunk, s hogy egy sorban hetediknek lenni annyit jelent, hogy hetediknek lenni az elsőhöz képest. Az első viselkedését az jellemezte, hogy semmit sem követelt a maga számára, még meszirut nefes-t sem, mivel tudta, hogy az ő egész létezése azt a célt szolgálja, hogy „segítségül hívja Isten, a világ Ura Nevét.”

Ez a fajta istenszolgálat Ábrahám istenszolgálatára emlékeztet: aki eljutott olyan helyekre, ahol semmit sem tudtak Istenről, semmit sem tudtak a zsidóságról, de még az álef bét-ről sem, s míg ott tartózkodott, önmagát teljesen a háttérbe szorította, a Bölcsek tanításának szellemében: „Ne úgy olvasd, hogy szólította, hanem így: másokat buzdított, hogy szólítsák.”

Jól ismert tény, hogy amikor a „Ne úgy olvasd…”-elv segítségével értelmezünk, mind az előbbi, mind pedig az utóbbi olvasat megőrzi érvényességét. Itt ugyan a Tóra kifejezetten azt állítja, hogy „szólította”, mindazonáltal azt is tudni kell, hogy ha valaki igazán sikeresen akarja „segítségül hívni” Isten Nevét, gondja kell legyen rá, hogy erről mások ne csupán tudjanak, de ők maguk is aktívan hívják Őt segítségül. És noha embertársunk egészen mostanáig teljes tudatlanságban élt, nekünk azon kell lennünk, hogy mostantól ő is fennhangon hívja a Világ Urát, közvetlenül összekapcsolva „Isten”-t és „világ”-ot, és nem „Urát a világnak”[38] mondva. Az utóbbi szóhasználat ugyanis azt implikálná, hogy Isten egy önmagában való entitás és a világ is egy önmagában való, Istentől különálló entitás, és Isten csupán kormányozza és uralja a világot; holott az igazság az, hogy Isten és a világ teljes mértékben egyek.

9. fejezet

Noha nincs olyan ember, aki kellően vakmerő lenne, hogy azt állítsa: „Úgy fogok szolgálni, mint ősatyánk, Ábrahám”, ám arra mindnyájan képesek vagyunk, mert képesnek kell lennünk[39] hogy valamely mértékig utánozzuk őt. Ehhez erőt az első Rebbe magatartásából, majd az őt követő Rebbé-k, többek között az áldott emlékezetű Rebbe magatartásából meríthetünk. Ők kövezték ki az utat, és ruháztak fel minket a szükséges képességekkel, hogy nyomdokaikban haladhassunk. Ez már önmagában mutatja a hetedik nemzedék becses mivoltát: micsoda szellemi erő adatott nekünk illetve mutatkozott meg a kedvünkért. Az ilyen szolgálat lehúzza a Sechiná Lényegét ebbe a fizikai, anyagi világba, és az itt nagyobb mértékben fog megnyilvánulni, mint amilyen mértékben a „Tudás Fájánál” történt bűnbeesést megelőzően revelálódott. Ez összhangban van azzal, ami a Szentírásban áll a Messiásról: „magasra emelkedik, igen hatalmas lesz…”[40]: hatalmasabb, mint Ádám volt a [„Tudás Fájánál” történt] bűnbeesést megelőzően.[41]

És az én mélyen tisztelt és szeretett apósom, az áldott emlékezetű Rebbe, aki „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”[42], aki „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze”[43] amiképpen ő látott minket nyomorúságunkban, azonképpen haladéktalanul, még a mi időnkben, és késedelem nélkül, még a mi napjainkban szabadítsa meg az ő nyájának juhait úgy a lelki, mint a fizikai számkivetettségből, és emeljen föl minket egy olyan állapotba, ahol eláraszt minket a ragyogó fény.

De mivel mindez még csak a revelációk körébe tartozik:Ezen túlmenően, a Rebbe összeköt és egyesít majd minket Isten végtelen eszenciájával. Ez a világok fokozatos aláereszkedésének rejtett célja; a bűnnek és rektifikációjának rejtett célja; a cádik-ok eltávozásának rejtett értelme: hogy mindezek révén „Isten dicsősége föltámad és hatalmas erővel árad szét.”

Amikor majd felemelt kézzel megszabadít minket a számkivetettségből és a zsidók otthonai fénnyel telítődnek, „Akkor Mózes és Izrael Gyermekei dalra fakadnak… az Örökkévaló fog uralkodni örökön-örökké.”, (az ima [A tenger dalá-t záró verssor: „Az Örökkévaló lesz az uralkodó…”] szövegének megfelelően) és amint az a Tárgum Onkelosz-ban olvasható[44]: „Az Örökkévaló uralma fennáll örökkön-örökké.” A fentebb említett imát ezzel zárjuk: „Az Örökkévaló lesz az Uralkodó…, az Örökkévaló lesz az Egyetlen, és Neve az Egyetlen.” nem lesz különbség Isten és az Ő Neve között.

És mind a föntebb leírtak a cádik-ok még a Bét Hámikdás pusztulásánál is keserűbb elhunyta (hisztálkut) révén teljesedik be. Mivel mindezen dolgokat már megtapasztaltuk, most már minden csakis rajtunk – a hetedik nemzedéken – múlik. Adassék meg nekünk, hogy ebben a földi világban és a maga testi mivoltában találkozhassunk újra[45] a Rebbével – és vezessen ő minket a megváltáshoz.