Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:
Maimonidész a középkor egyik legkiemelkedőbb gondolkodója volt (1138–1204). Különleges személyiségével, három teljesen eltérő területen ért el történelmi eredményeket, egy személyben volt orvos, filozófus és jogász. A zsidó és nem-zsidó világban egyaránt mind a három téren világhírűvé vált. Főbb művei, a Misné Torá, A Misnához írt kommentár és a filozófiai témákkal foglalkozó Tévelygők útmutatója a mai napig meghatározó könyvei a rabbinikus irodalomnak. A filozófiai terén a More Növochim – A tévelygők útmutatója szinte minden létező klasszikus filozófiai kérdést érint. A magyar kiadás Klein Mór fordításában 1878–1890-ben jelent meg Pápán. Ebből a műből adunk itt közre, egy a kósersággal foglalkozó fejezetet.
A tiltott eledelek parancsolatai
3. rész 48. fejezet
A disznó a faggyú és a dögök
A szabályok, amelyeket a tizenharmadik csoport magában foglal, azok, amelyeket a tiltott ételek, a rituális vágás, illetve a fogadalmak és a názirság szabályairól szóló értekezésben felsoroltunk. Ebben az értekezésben, valamint Az Atyák tanításainak traktátusához fűzött magyarázatunkban elég kimerítően és bőbeszédűen tárgyaltuk eme csoport hasznos voltát. Itt hozzátoldunk még egy magyarázatot, fölemlítvén a részletes szabályokat, melyeket ott felsoroltunk.
Azt mondom én tehát, hogy mindazon ételek, amelyektől a Tóra minket eltiltott, ocsmány táplálékból állnak. S mindabból, ami nekünk tiltva van, egy sincs, amelynek ártalmasságához kétség férne. Kivéve a disznót és a faggyút. De valójában itt sincs kétség, hiszen a disznó sokkal több nedűvel bír, mint mennyire szükség van és felette sok benne az olyan fölösleg mely tápláléknak nem ajánlatos. Nagyrészt pedig utálatosnak tartja a szentírás, kiváló tisztátlansága, valamint amiatt is, hogy eledele [azaz a disznóé] utálatos tárgyakból áll. Már pedig tudod, mily szigorúan veszi a Tóra a tisztátlanság látványát még a mezőn és a táborban is[1], annál inkább a város területén. Ha már most meg volna engedve a disznó élvezete: az utcák és a házak még tisztátlanabbak volnának az árnyékszékeknél, amint azt jelenleg láthatni a Frankok[2] országában. Egyébiránt ismered a bölcsek mondását: „A disznó szája hasonló a járó-kelő ganajhoz”[3].
Szintúgy, a belek faggyúja erős táplálékú és ártalmas az emésztésnél, továbbá hideg és sűrű vért csinál, amiért is inkább elégetésre való, mint megevésre. Ugyancsak, a vér és a dög nehezen emészthetők, mint táplálék pedig rosszak. Tudvalevő dolog továbbá, hogy a halálosan beteg állat pedig, kezdete a dögnek[4].
A húsos tejes és további tilalmak
Tudnivaló, hogy a következő jelek, mint a kérődzés és a patának hasadtsága a baromnál és az uszonyok és pikkelyek[5] a halaknál, hogyha megvannak, nem okai annak, hogy valami megengedett legyen, vagy, hogyha hiányzanak, akkor valami tiltott legyen. Hanem azok csak oly jelek, amelyek által a nemesebb nem a rossztól megkülönböztethető. Ami pedig a csípő inát illeti, annak oka meg van írva[6]. Az élő állat testrészére vonatkozólag, ennek az az oka, hogy kegyetlenségre szoktat. Aztán mert a pogányok királyai akkoriban így cselekedtek és bálványimádásuk alkalmával is így jártak el, kivágtak például a baromból egy bizonyos testrészt, és azt megették. A mi pedig a „húsos-tejes” tilalmát illeti, amellett hogy ez kétségkívül nehéz étel, és telivérséget okoz, szerintem nem kizárt az sem, hogy a bálványimádás is némileg közbenjátszik ennek a tilalmánál. Lehet ugyanis, hogy ettek belőle valamely bálványszolgálati ténykedés közben, vagy ünnepeik valamelyikén. Ami pedig engem megerősít ebben az elvemben, az az, hogy a Tóra az első két ízben ott említi a „húsos-tejes” tilalmát, ahol az ünnepre vonatkozólag meghagyja: „Háromszor egy évben…”[7] Mintha azt akarná mondani: Ünnepetek idején, midőn bevonultok „az Örökkévaló Istenetek házába” ne főzzétek, amit ott főztek ugyanolyan módon, amint ők, azaz a bálványimádók tesznek. Erős a meggyőződésem, hogy ez az oka eme tilalomnak[8]. Habár nem találtam ezt megírva a Szábiusok[9] könyvei egyikében sem.
Az állat vágása és kínzásának tilalma
A barom levágására vonatkozó szabály szükséges, mert az ember természetes eledele – ezt egy orvos sem vonja kétségbe – a földből kelő növényekből s az állatok húsából áll. A legjobb hús pedig az, amelynek élvezete nekünk meg van engedve. S miután a jó étel szükséges, szükséges az állatot leölni. De hitünk törvényei tekintettel vannak a leölendő állatra is; tilos azt rossz vágási módszerrel, keresztüldöféssel, vagy egy testrészének kivágásával kínozni, amint azt már kifejtettük.
Ugyancsak tilos az anyaállatot és kölykét egyazon napon levágni[10], hogy őrizkedjünk és óvakodjunk a kölyköt az anya szeme láttára levágni, mert az állat fájdalma ily esetben felette nagy. Nincs különbség e tekintetben az ember s a többi élőlények fájdalma közt, mert az anya szeretete és gyöngédsége fia iránt nem folyománya az észnek, hanem hatása annak a képzelőtehetségnek, mely az élőlények legtöbbjében éppúgy, mint az emberben megvan. Ez a törvény különösen vonatkozik az ökörre és juhra, mivel azok élvezete a háziállatok közül számunkra megengedett, s mert azokat szokás eledelül használni, aztán azoknál beazonosítható az anya a kölykével. Ugyanaz az ok áll fenn ama szabály esetében, amely az anyamadárnak a fészekből való tovaröpítésére vonatkozik. Mert a tojások, amelyeken az anya ül, és a pihék, amelyek anyjukra rászorultak, nagyrészt nem enni valók, s midőn az anya tovaröpíttetik s elszáll, nem érez fájdalmat, midőn a fiakat elveszik, s mivel körülményes a fiókákat zsákmányolni, így a legtöbb esetben ez azt fogja okozni, hogy ott hagyják, mert mit belőlük el is lehet venni, közönségesen nem ennivaló. S ha ezen lelki fájdalom miatt kímélettel volt a hittörvény a barom és szárnyas állat iránt, annál inkább az emberrel szemben.
Ne hozd fel ellenvetésül a Bölcsek ama mondását[11]: „Aki fohászában azt mondja: A madárfészekre is kiterjed könyörülességed, azt elhallgattatják (ebből pedig hát a fenti értelmezés ellentéte tűnik ki, mégpedig, hogy nem a könyörületesség ennek a parancsolatnak az oka). Azért nem jó ellenvetés ez, mert ez egyike a két nézetnek, melyeket említettem, azé, aki úgy vélekedik, hogy a Tórának más indítóoka nincs, mint csupán Isten akarata. Mi viszont a másik nézetet követjük, mégpedig azt, hogy igenis a hittörvény szabályainak vannak indítóokai.
A fogadalmak
Már említettük, hogy a Tóra maga hoz fel okot a vér betakarására, s arra vonatkozólag, hogy az csak a tiszta vadállatnál és tiszta szárnyasnál alkalmaztatik. S azon szabályokon kívül, melyekkel a Tóra bizonyos eledeleket nekünk megtiltott, meghagyattak nekünk a tiltott tárgyakra vonatkozó fogadalmak szabályai is.[12] Mert ha valaki azt mondja, ez a kenyér számomra tiltott, vagy ez a hús nekem tiltott valami, csakugyan meg van tiltva neki annak élvezete, mindez pedig azért van, hogy az ember hozzászokjék az elégedettséghez és, hogy féken tartsa étvágyát és ivás-vágyait. Írva vagyon: „A fogadalmak kerítést képeznek a tartózkodás körül”[13]. S mert az asszonyok könnyen engednek behatásoknak, s lelkük gyöngeségénél fogva gyorsan felindulnának, ha esküik felett szabadon rendelkezhetnének. Ebből nagy bajok és civakodások támadhatnának. Mi lenne abból, ha például egyfajta eledel a férjnek meg volna engedve, ugyanaz a nőnek pedig meg volna tiltva; valami meg volna tiltva a leánynak, az anyának pedig ugyanaz meg lenne engedve? Ezokból a fogadalmak dolga a családfőre van bízva, aki dönthet akkor, ha például a család békéje forog kockán. Hiszen láthatod, hogy az olyan nő, kinek nincs férje, vagy Atyja, vagy aki nőiesség ama korába lépett, melyben a bogeret – felnőtt névvel illetik, az nincs semmiféle családfő vezetésének alárendelve, fogadalmak dolgában és ugyanazon törvény illeti, mint bármilyen férfit.[14]
A názirság fogadalma[15] nagyon világos, ez ugyanis a bortól való tartózkodásból áll, mely sokakat az elődök és későbbiek közül elpusztított: „Mert sok embert ejtett el megsebezve; életerős volt mind, akiket meggyilkolt.”[16] „De ezek is tántorognak a bortól, támolyognak az italtól.”[17] A tartózkodás törvényéhez tartozik, amint láthatod, azon tilalom, amely mindenre kiterjed, „ami borból származik”[18]. Mégpedig elővigyázatból, hogy az ember érje be avval, amire szüksége van, mert aki attól tartózkodik „szent”-nek neveztetik, s egy rangba helyeztetik a főpappal a szentség szintjében, olyannyira, hogy még „atyja és anyja miatt sem válhat tisztátalanná”[19]. Ezt a kitüntetést annak köszönheti, hogy a bortól tartózkodik.
[1] 5Mózes 23:13.
[2] Maimonidész A tévelygők útmutatójában így nevezi a szláv népeket.
[3] Bráchot 25a.
[4] Chulin 42a.
[5] 3Mózes 11:3.; 5Mózes 16: 6.
[6] 1Mózes 32:33.
[7] Lásd 2Mózes 23:17–19., 34:23–26.
[8] Ábárbánel ezt a bálványimádó juhpásztorok szokására vezeti vissza.
[9] Másnéven mandeusok. Vallásfelekezet alsó Babilóniában (Vászit és Baszra területén) és a szomszédos perzsa Huzisztánban. Ők magukat a más vallásúakkal, kivált a muszlimokkal szemben „szubbá”-nak (keresztelők) nevezik, a Korán 5. fejezet, 69. versében és a 2. fejezet 62. versében vannak megemlítve. Az arab nyelvet használják, de régi vallási irataik egy sajátságos, szír nyelvhez legközelebb álló dialektusban vannak írva. Vallásuk a gnosztikus dualizmuson alapszik. Maimonidész másutt részletesen foglalkozik velük (A tévelygők útmutató 3:29.).
[10] 3Mózes 22:28.
[11] Bráchot 33b
[12] 4Mózes 30:3.
[13] Atyák tanításai 3:13
[14] Ez a tizenkét és fél éves kor. Lásd. 4Mózes 30:17., Nödárim 70a.
[15] 4Mózes 6:2.
[16] Példabeszédek 7:26.
[17] Jesája 28:7.
[18] 4Mózes 6:4.
[19] Uo. 6–7.
