Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:
More növochim: A tévelygők útmutatója
Képmás és alak
- rész 1. fejezet
Régi időktől óta akadtak emberek kik azt vélték, hogy celem (képmás) a héberben a dolog alakjára vagy kinézésére mutat, s ez oda vitte őket, hogy az írás szavait: „teremtsünk embert képmásunkban alakunk szerint” teljes érzékiségben értelmezték, gondolván, hogy az Isten emberi képben, már t. i. alakjára és kinézésére nézve képzelhető, ami szükségképp teljes érzéki felfogást eredményezett nekik. Ezek aztán azt hitték, és úgy vélekedtek, hogy ha e hiedelemtől eltérnének, meghazudtolnák az írást, s hogy Istent nem létezővé tennék, mihelyt (azt gondolják, hogy) nem test, arccal, kézzel, mint nekik van, ugyanazon alak és kinézés szerint, csakhogy nézetük szerint nagyobb mérvben és nagyobb fényben, hozzátéve még azt is, hogy az Ö anyaga nem vér és húsból való. Ez képezi nézetük szerint isten voltára nézve a magasztosság netovábbját. Ami bizonyíték szükséges ez érzékiesség eltávolítására, és az igazi egységnek, mely csak úgy igazolható, ha az érzékiség eltávolíttatik, ennek helyébe lépte céljából: mindazt ezen könyv 1. részének 46. fejezetéből megfogod tudni. E fejezetben csupán a Celem és Dömut fogalmaiknak értelmezésére szorítkozom. Erre nézve tehát azt mondom, hogy a köznép előtt is ismeretes külforma, azaz valamely dolog alakja és kinézése a héber nyelvben az egyedül neki sajátos (különleges) megnevezéssel illettetik, ilyen például a „szép alakú, külsejű (toár), a szép kinézésű,” továbbá milyen a külseje? olyan, mint a királyfiak külseje (toár); hasonlóképpen alkalmaztatik ez (t. i. a toár) a művészeti formára is, mint „formát ad neki a veres rajzónnal, és körülhatárolja, (alakot ad neki), azt a körvonalzóval.” Istenre pedig (távol legyen tőlünk erre csak gondolni is) e név korántsem alkalmazható.
Ellenben a celem szó a természeti alakra, azaz olyas valamire alkalmaztatik, mi által valamely tárgy lényegessé, azaz azzá lesz, ami – továbbá azt, ami valóját képezi, amennyiben t. i. általa lesz csak ez a létező, és ha ezt az emberre viszonyítjuk, általa lehetséges csak az emberi felfogás. – És tekintettel ezen észbeli felfogásra mondatik róla: „isten képmására teremtette őt”. Ez okból mondatik: „Valójukat (cálmom) megveted”, mert a megvetés a lelket, mint a nem-nek sajátos formáját, nem pedig a tagok minőségét és alakját érinti. Ugyanazon okból viselik a bálványképek a nevet (celámim), mert azoknál nem a külső alak és kinézés, hanem az, mit alattuk gondoltak, vétetett célba; így például midőn a „daganatok képei” kifejezés használtatik, nem a daganatok külalakjára, hanem azok ártalmas voltának eltávolítására vétetett ügy. De miután lehetetlen, hogy a daganatok képei, vagy a képek általában véve, a külalakra és kinézésre ne vonatkoztathassanak is egyszersmint, következik ebből, hogy a Celem (képmás) név közös használatú vagy kétértelmű név, mely úgy a nemi formára, mint a művészeti külalakra, valamint mind affélére, mely a természeti testek minőségére és kinézésére vonatkozással van, alkalmazható. Ennél fogva a „teremtsünk embert képmásunk szerint” féle mondatban a nemi formára, mely azonos az észbeli felfogással, de nem a külformára és kinézésre vettetett ügy. Így hát megmagyaráztuk a képmás (Celem) és kinézés vagy külalak (toár) közti különbséget, valamint a (képmás) Celem szó értelmét is.
A dömut (hasonlóság) név a dámá (hasonlítani) igétől származott szó, s ez is a lényegben való hasonlóságra utal; így például: „hasonlítok a puszta pelikányához”, amivel nem ennek szárnyai vagy tollaira tétetik utalás, hanem a dalnok és a pelikán szomorúsága közti hasonlóságra; úgyszintén” az isten kertjében levő fák közül egy sem volt hozzá hasonló (dámu) szépségre nézve”,[1] „dühök hasonló a kígyó dühéhez”, „Hasonlósága van az oroszlánnal” mind ez a lényegben való hasonlóságra, nem pedig a külalakra és kinézésre alkalmaztatik; ugyanily értelemben veendő, „a trónus hasonlósága„ amennyiben ez a magasztosságra és fenségre, nem pedig a négyszögletes alakra, a vastagságra, és lábai hosszúságára vonatkozik, amint azt közönségesen hiszik. Ugyanez szól „az állatok hasonlóságára” nézve is. És miután az ember oly sajátságos valamivel lett kitüntetve mely (csakkis ő benne létezik), a hold alatti lények egyikénél sem található, értem az észbeli felfogást, melyért sem érzék, sem kéz, sem kar nem vétetik igénybe: ez okból hasonlíttatik ez egybe az isteni felfogással), mely szintén nem használ eszközt. Habár e hasonlóság nem is igazi, de mert első látszatra valószinűnek tetszik. S erre való t. i. az emhernek sajátos isteni elmére való tekintettel mondja az írás róla, hogy, „isten képmására és hozzá, való hasonlóságban” teremtetett, de nem mintha Isten test, vagy mintha neki külalakja volna.
[1] Jechezkél 31:8.
