Maimonidész: A tévelygők útmutatója: Isten tulajdonságainak rejtélye

Jehudá Hálévi rabbi: Kuzári: A kazár király értekezései – Isten nevei és a neki tulajdonított jelzők

Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:

More növochim: A tévelygők útmutatója

Isten tulajdonságainak rejtélye

rész 51. fejezet

Van a lényben sok oly dolog, nyilvánvalók s közismeretesek, melyek részben eredeti ismeretek és az érzékek tárgyai, részint pedig azokhoz közel állók, úgy hogy az ember, még ha úgy is hagyatnék, mint amilyen, nem szorulna bizonyítékra ezekre nézve. Ilyenek péld. a mozgás léte, a hatalom (tehetés) léte az emberben, a levés s az enyészés nyilvánvalósága s az érzékek által észlelhető tárgyak természete, mint a tűz melege, a víz hidegsége s több ilyféle tárgyak. Hanem miután akár tévedésből, akár szándékból idegenszerű nézetek keletkeztek, s a létező természete elleni ellenkezésben ama nézeteket követték, tagadták az érzékit, s elhitetni akarták oly valaminek a létét, mi nem létezik: a tudomány emberei szükségesnek látták ama nyilvánvaló dolgokat (mint létezőket constatálni, az azoknak (létezőknek) tartott dolgok létének semmis voltát pedig kitüntetni. Így találjuk, hogy Aristoteles állítja a mozgást, mert azt tagadták s bizonyítékokat hoz fel a fel nem osztható rész létezése ellen, mert akadtak olyanok, kik állították, hogy az létezik.

E kategoriába való a lényeges tulajdonítmányoknak Istentől leendő eltávolítása, mert hát az egy eredeti (első) ismeret, hogy a tulajdonitmány más valami, mint a jelzett tárgy lényege s hogy az valami, mi a lényeghez hozzájárult, következésképen ez járulék. S ha ama tulajdonítmány) a jelzett tárgynak lényege volna: akkor a tulajdonítmány ismétlés volna a mondatban, mintha péld. azt mondaná valaki: az ember- ember, vagy pedig a név magyarázata, mintha péld. valaki azt mondaná: „az ember eszes élő lény” mert az eszes élő lény – az ember lényege és valója, s nem létezik egy harmadik fogalom az „élő”-n és „eszes”-en kívül, melyek az embert teszik, ki jelezve van az „élet” és az „ész” által, hanem e tulajdonítmány pusztán a név magyarázatát, semmi egyebet, jelenti, mintha azt mondaná valaki: „azon tárgy, melynek neve ember ugyanaz, mely össze van téve „élet”-ből és „ész”-ből.”

Világos tehát, hogy a tulajdonítmány szükségképp a kettő közül egy, vagy t. i. a jelzett tárgy lényege, s akkor a név magyarázata, mely esetben mi ezt Isten tekintetében, ezen szempontból ugyan nem, de másból igen is elutasíthatjuk, amint erről szó lesz vagy pedig a tulajdonítmány más valami mint a jelzett tárgy, de oly valami, mi hozzá járult, miből az fog következni, hogy a tulajdonítmány járulék azon lényegre nézve, Azonban a járulék nevezetének Isten tulajdonítmányaiból való kizárásával még nem záratik ki annak fogalma. Mert mind az, mi hozzájárul a lényeghez, azt érinti, de valóját nem egészíti ki. Ez a járulék jelentése?

Ehhez járul még az is, hogy önként következik, miszerint itt többféle örök tárgyaknak van helye, mihelyt többfélék a tulajdonítmányok, s hogy egységről csak egy egyszerű lényegben való hit feltétele mellett lehet szó, melyben sem összetételnek sem a tárgyak sokaságának nincs helye, hanem ellenkezőleg, a tárgy egy s mely oldalról tekintsed is, s minő nézőpontból ítéljed is meg, mindig egynek találod, mely semmi szín alatt és semmiféle esetben nem oszlik kétféle tárgyra (fogalomra, eszmére) s melyben nem foglaltatik többféleség, sem az elmén kívül, sem az elmén belül, amint erre nézve majd jön a bizonyíték e munkában.

Különben akadtak már a gondolkodás emberei közül egynémelyek, kik azt állították, hogy Isten tulajdonítmányai nem lényege s nem is oly valami, mi lényegéből folyik, hanem az, mit mások állítottak. „A kategóriák, azaz az általános fogalmak – sem nem létezők, sem nem nemlétezők” vagy mint mások kifejezik magukat: „az egyszerű állag (parány) nincs e térben s mégis elfoglal egy (bizonyos) körülhatárolt helyzetet vagy: „az embernek nincs cselekvése, hanem igen is van neki részessége”. Az ily dolgokat ki lehet mondani csak, s azok a szavakban léteznek ugyan, de nem az elmékben s annál kevésbé van nekik létük az elmén kívül. Hanem hát, mint tudod, s tudják azt mindazok, kik magukat nem ámítják, szó-szaporítás által megőriztetnek, mint ama mondások, melyeket szerzőjük szó-szaporítással, s csalfa képletek segélyével megőrizni s azokat lármacsapással, ráfogások s más efféle dialecticából és álbölcseletből összetákolt számos érvelési módokkal, mint igazságokat előtüntetni törekszik. Hanem mikor aztán kimondotta azoknak szerzője, s ily eszközökkel megerősítette (támogatta) azokat, hogy bensejében elhigyje nem talál egyebet, mint zavart és rövideszűséget, mert hiszen ő oda törekedett, hogy létet adjon oly valaminek, mi nem létezik; s hogy közvetítőt teremtsen két ellentétes tárgy között, melyekre nézve közvetítő egyáltalában nem létezhetik, avagy lehet e közvetítő a létező s nem létező közt, vagy lehel e közvetítő két tárgy azonossága és nem – azonossága között? Az ilyenre aztán rászorultak, mert amint mondottuk, azon képleteket megőrizték s a létező testekről mindig az a képzet dívott, hogy azok egyike az állagoknak melyek mindegyikének szükségképen tulajdonítmányai vannak, s hogy nem létezett soha testi állag, mely létében elvontan tulajdonítmányokkal nem bírt volna. E képzet következtében azt vélték aztán, hogy Isten össze van téve sokféle (részekre oszlott) tárgyból, ugyanis: lényegéből s oly tárgyakból, melyek lényegéhez hozzájöttek. Egynémelyek, követvén e képzetet, tulajdonítmányokkal bíró testnek gondolták, mások, felülemelkedvén ez alacsony (felfogás) fokon a testet eltávolították (Istentől), a tulajdonítmányokat pedig meghagyták. S minderre az vezetett, hogy a kinyilatkoztatás könyvei elbeszéléseinek szószerinti értelmét hajhászták, amint ezt az e tárgyról szóló fejezetekben magyarázni fogom.

rész 52. fejezet

Öt szabály a jelzőkkel kapcsolatban

Minden igenleges jelzővel ellátott névnél, melyről az állíttatik, hogy olyan vagy amolyan, az a jelző okvetlenül a következő öt osztály egyikébe való.

Az első osztály az, amidőn valamely tárgynak saját definitiója szolgál jelzőjéül; így például, midőn az ember, mint ilyen, a „gondolkodó élő” jelzővel jeleztetik. Az ilyen jelző a tárgy mivoltára és valójára utal, és mi már értekeztünk róla, hogy az a tárgy magyarázata, s semmi egyéb. S az e nembeli jelző távol tartandó Istentől – mindenkinek nézete szerint, – mert Istennek nincsenek őt megelőzött okai, melyek netalán létét okozták volna, s melyek által definiálandó volna. S ez okból általánosan el van ismerve valamennyi gondolkodó által, kik szabatosan fejezik ki magukat, hogy Isten nem definiálható.

A második osztály az, melyben a tárgy definitiójának egy részével van jelezve, péld. mikor az ember, mint „élő” vagy „gondolkodó” jeleztetik. S ez a bennfoglalás fogalma. Mert, ha azt mondjuk: minden ember (elmés) gondolkozó, ennek értelme az, hogy mindenkiben, kiben emberség van, találtatik egyszersmind elme is. S a tulajdonítmányok e neme távol tartandó Istentől, minden ember nézete szerint. Mert ha a miség egy részével bírna, akkor az ő mivolta összetett valami volna. S a jelzők e nemének Istenre való alkalmazhatása épp oly téveszme, mint az előtte valóé.

A harmadik osztály az, midőn valamely tárgy jelzőül bír valamit, mi valóján és lényegén kívül vall, úgy hogy ez nem képezi egy részét annak, mi által lényege megalkottatik, s kiegészül, következésképen az csak egyik tulajdonságát teszi. Hanem hát a tulajdonság, mint felsőbb nem a járulékok egyike. Ha már most Isten az e nembeli tulajdonítmányok egyikével bírna, akkor ő (magasztaltassék!) az ily járulékok alanya volna; s ez elég arra nézve, hogy távolságot jelezzen valójától és lényegétől, már t. i. azon állítás: hogy Ő minőséggel bír. Csodálatos, hogy a tulajdonítmányok szószólói távol tartják Istentől az összehasonlítást és a minőséget; mert amidőn azt mondják, hogy minőséggel nem jelezhető, ez annyit mond, hogy minőséggel nem bír, mégis minden tulajdonítmány mellyel egy lényeg illettetik, még pedig igenlő és lényeges értelemben, vagy a lényeget állapítja meg, – s ez esetben ez maga (a lényeg) – vagy pedig ama lényeg egyik tulajdonsága.

A minőség nemei – amint tudod – négyfélék, tulajdonítmány dolgában példával szolgálok nemei mindenikéből, melyekből ki fog tűnni a lehetetlenség, hogy az e nembeli tulajdonítmányok Istent illethetnék.

Az első példa midőn az embert elmebeli vagy erkölcsi tehetségei – vagy hajlamaival, melyekkel mint lélekkel bíró lény fel van ruházva, jelzik; mint péld. mikor azt mondják: ez vagy amaz ács vagy bűntől óvakodó vagy beteg; s nincs különbség az ács vagy bölcs vagy orvos nevezet közt valamennyien lelki hajlamra mutatnak, épp úgy nincs különbség a bűntől óvakodó és könyörületes nevezet közt, levén minden mesterség tudomány – s az edzett erkölcsi tulajdonság lelki hajlam. Mindez tudva levő dolog mindenkinél, aki csak némileg is foglalkozott a logika művészetével.

A második példa, midőn valamely tárgyat a benne rejlő természeti erővel vagy gyöngeséggel jelzik; péld. mikor azt mondják: a lágy vagy a kemény. Nincs különbség (a közt) akár azt mondják: a lágy és kemény, akár azt mondják erős és gyönge, mind ez természeti arravalóságot, (ügyességet) jelent.

Harmadik példa midőn az embert szenvedőleges tulajdonsággal vagy szenvedély által jelzik, péld. mikor azt mondják: ez vagy amaz haragos vagy indulatos, vagy félénk, vagy lágyszívű, anélkül különben, hogy ez állandó erkölcsi tulajdonságot jelentene. E nemhez tartozik valamely tárgynak a szín, íz, szag, meleg, hideg, szárazság és nedvesség általi jelzése.

Negyedik példa midőn valamely tárgyat avval jelzik, ami annak a mennyiség, mint olyannak, szempontjából sajátos (tulajdonsága), péld. mikor azt mondja valaki: a hosszú, a rövid, a görbe, az egyenes s ehhez hasonló.

S ha tekintettel vagy mind ezen s hasonló tulajdonítmányokra: illetleneknek találod azokat Istenre nézve; mert mennyiséggel nem bír, hogy érintethetnék oly tulajdonság által, mely a mennyiséggel, amennyiben az mennyiség, jár s hatásoknak sincs kitéve, hogy a meghatottság tulajdonságával bírna; továbbá nincsenek neki arra valóságai (hajlamai), hogy tehetséggel vagy ehhez hasonlóval bírna. Épp oly kevéssé van Istennek lelke, hogy hajlammal bírna, vagy képességei volnának, mint a szerénység, a szemérem s ehhez hasonló, vagy ami a lélekkel bíró lény, mint ilyennek, sajátsága, mint az egészség, a betegség. Ebből tehát világos, hogy mind az, ami a minőség felső kategóriájába esik, nem találkozik Istenben.

Íme a tulajdonítmányok e három osztályára nézve – t. i. mi a miségre, vagy a miség egy részére vagy egy oly tulajdonságra mutat, mely a miségben foglaltatik – kitűnt, hogy lehetetlen azokat Istenre alkalmazni, mert mindannyian összetételre utalnak, mint azt bizonyítékok segélyével magyarázni fogjuk.

A tulajdonítmányok negyedik osztálya: midőn a tárgy egy másikhoz való viszonya által jeleztetik, így péld. midőn viszonyba hozatik egy bizonyos időhöz, helyhez, vagy egy másik egyedhez, péld. mikor Zeid jelzőjéül felhozatik, hogy ő egy valakinek az atyja vagy társa, vagy hogy egy bizonyos helyen lakik, vagy hogy bizonyos időben volt. S a tulajdonítmányok ezek neme nem von maga után okvetlenül többséget, se nem változást a jelzett (tárgy) lényegében, mert ezen Zeid, kire célzás történik egyszersmind Amr társa, Becr atyja, Khalid ura, (egy második) Zeid barátja s az ilyen ház lakója, ugyanaz, ki amaz esztendőben született. A viszony eme nemei sem nem lényege, sem nem –mint a tulajdonságok – valami a lényegben. Első látszatra tehát úgy tetszik mintha helyes volna, ha Isten a tulajdonítmányok ezen nemével jeleztetnék, azonban mélyebbre haló bírálat és kutatás nyomán kitűnik, ennek lehetetlensége. Hiszen, hogy nem létezik viszony Isten és idő s hely közölt, az világos, mert az idő járulék, mely összefügg a mozgással, ha tekintettel volna ennél az előbb és utóbb fogalmára, úgy hogy ez megszámlálható, amint ez az e tárgyról szóló külön helyeken meg lett fejtve. Már pedig a mozgás a testek sajátságai közé tartozik; a teremtő pedig nem test, következésképen nincs viszony közte és az idő között, valamint nincs közte és a tér közt. Hanem helyén van a kutatás és búvárkodás, ha vajon van-e ő közte s az általa teremtett állományok valamelyike közt bármily valódi viszony, mellyel jelezhető volna. Azonban, hogy nem lehet viszony Ő közte s teremtményei bármelyike közt első tekintetre világos, mert két egymással viszonyban álló tárgy sajátságai közé tartozik az egyenlő kölcsönösség, Isten pedig okvetlen szükséges léttel bír míg az, ami körüle van, csak lehetségből való léttel bír, amint azt magyarázni fogjuk – minél fogva nem létezik viszony. Hanem, hogy mégis létezhetik közöttük némi viszony, ezt lehetségesnek vélték; de nem úgy van, mert lehetetlen viszonyt képzelni az elme és szín közt, habár nézetünk szerint – mindkettőt egy lét foglal egybe. Hogy képzelhetni tehát viszonyt két tárgy között, melyeknek egyike sem bír egyáltalában semmit közösen avval, mi kívüle van? Mert a lét – szerintünk – csak teljesen átvitt értelemben alkalmaztatik Istenre és a kívüle levőre, minél fogva valójában nincsen semmi nemű viszony Ő közte s teremtményei valamelyike közt, mert hát viszony mindig csak két oly tárgy közt található, melyek okvetlen egy közel faj alá tartoznak, azonban ha csupán egy nem alá tartoznak, nincs viszony köztük, s azért nem mondatik, hogy „ez a veres erősebb, mint ama zöld, vagy gyöngébb emennél, vagy egyenlő vele,” dacára annak, hogy egy nem, – t. i. a szín alá tartoznak mindketten. Hogy pedig, ha két tárgy két felsőbb nem (kategória) alá tartozik, ezek között egyáltalában semmiféle viszony nincs: ez világos még a legkezdetlegesebb észjárás mellett is, még ha egy nemre emelkednek fel is. Így péld. nincs viszony száz rőf s a bors melegsége (heve) közt, mert az egyik a mennyiség, a másik a minőség kategóriája alá tartozik, s nincs viszony, a bölcsesség és az édesség, vagy a szerénység és keserűség közt jóllehet, hogy mind ezek a minőség felsőbb neme alá tartoznak. Hogyan lehetne tehát viszony Isten és teremtményeinek egyike közt azon összehasonlíthatatlan nagy különbség mellett, mely létük valójára nézve létezik! S ha köztük viszony volna, szükségképp következnék ebből, hogy (Isten) a viszony járulékával bírna, s jóllehet hogy ez nem az Ő lényegében való járulék, de mégis csak némileg járulék. Íme tehát valóban nincs menekvés azon esetre, hogy Istent tulajdonítmányokkal jelzik, s legyen az bár viszony is, csak hogy ezek a tulajdonítmányok közt még a legalkalmasabbak, melyeket Istennek tulajdonítandó jelzők gyanánt elfogadni lehet, mert nem von maga után sokaságot a teremtőre nézve, valamint nem von maga után változást Isten lényegére nézve a vele viszonyba hozott tárgyak változása következtében.

Az igenlő tulajdonítmányok ötödik osztálya az, ahol a tárgy cselekvése által jeleztetik. Cselekvése alatt nem a művészeti képességet, mely benne található, értem, amint péld. mondják, ács kovács, mert ez a minőség kategóriájába való, mint azt már említettük. Hanem cselekvése alatt azon cselekvést értem, melyet valaki végbe visz, amint péld. mondják: Zeid az, aki ez ajtót faragta, vagy e kőfalat építette, vagy e szövetet szőtte. S a tulajdonítmányok ezen neme távol áll annak lényegétől, melynek tulajdoníttatnak. S ezért megengedhető, hogy Isten velük jeleztessék, azon megszorítással, hogy ezen különféle cselekvések okvetlen nem kell, hogy különféle a cselekvő lényegében rejlő tárgyak által vitessenek végbe mint azt fejtegetni fogjuk, hanem Isten különféle cselekvései mindnyájan lényege által mennek végbe, nem pedig oly valaminek segélyével, mely a lényeghez hozzájött, amint azt magyaráztuk.

Az e fejezetben mondottakat összefoglalva – Isten egy, tekintve minden oldalról, nincs benne többféleség, sem valami, mi lényegéhez hozzájött volna, s a különféle értelmű számos tulajdonítmányok, melyek a könyvekben előfordulnak, s Istenre utalnak, cselekvései különféleségének, de nem a lényegében rejlő többféleség szempontjából alkalmaztatnak. Egy része azoknak tökéletességére utalnak, már t. i. arra a mit mi, tökéletességnek tartunk, amint ezt magyaráztuk. Hogy pedig lehetséges-e, hogy az egy és egyszerű állomány (lényeg), mely nem tartalmaz többséget, különféle cselekvéseket végbe vigyen? Ez majd példák nyomán ki fog derülni.

rész 53. fejezet

Lényegi részei Istennek a neki tulajdonított tulajdonságok?

Ami a tulajdonítmanyok híveit arra indította, hogy azt higgyék, miszerint a Teremtő tulajdonítmányokkal bír, közel áll ahhoz, ami a testiség híveit rábírta, hogy ebben higgyenek. Ez pedig nem egyéb, minthogy a testiség hivét nem vezette erre mélyre ható elmélkedés, hanem a szentírási helyek szószerinti értelmét követte.

Ugyanez áll a tulajdonítmányokról is. Midőn úgy találták, hogy a próféták könyvei s a Tóra könyvei Istent tulajdonítmányokkal jelzik, azokat szó szerint vették, s azt hitték, hogy Ő tulajdonítmanyokkal bír. S evvel mintha túlemelték volna Őt a testiségen, de nem emelték túl a testiség körülményein, már t. i. a járulékokon, mik alatt a lelki hajlamok értendők, melyek mindannyian milyenségek. S minden tulajdonítmányra nézve, melyről azt hiszi a tulajdonítmányok híve, hogy az lényeges Istenre nézve, úgy fogod találni, hogy az tulajdonságot jelent, habár azt világosan ki nem fejezik is (az írók), hasonlóan alkalmazták azt, mint ama tulajdonítmányokat, melyekkel minden élő lélekkel bíró testet szoktak jelezni. S mind erre lett mondva: „a Tóra emberi nyelven szól”.

Mindezeknek (a tulajdonítmányoknak) az a célja, hogy a tökéletességgel jeleztessék (Isten) még pedig nem azon tárggyal, mely tökéletességet jelez a teremtmények köztük lélekkel bíró lényeknél. Sokan közülük különféle cselekvéseiből származó tulajdonítmányok, azonban a cselekvések különfélesége mellett nem változnak a cselekvőben rejlő tárgyak (eszmék). Példával szolgálok neked erre nézve azon tárgyak köréből, melyek köztünk találhatók, hogy t. i. a cselekvő egy, s mégis különféle cselekvések származnak belőle, még pedig azon esetben is, ha amaz nem bírta akarattal s annál inkább, ha akarattal cselekszik. Így péld.; a tűz bizonyos tárgyakat olvaszt, másokat ismét megmereszt, főz, eléget, megfehérít, megfeketít, s ha valaki tulajdonítmányképpen mondaná a tűzről, hogy az fehérítő, főző, égető, megmeresztő, olvasztó, igazat mondana. Hanem hát, aki a tűz természetét nem ismerné, azt gondolná, hogy ez hát különféle tárgyat tartalmaz, valamit, amivel feketít, egy más valamit, amivel fehérít egy harmadik valamit, amivel főz, egy negyediket, mellyel éget, egy hatodik valamit, amivel mereszt. Pedig mind ezen cselekvések egymással ellentétesek, s az egyiknek a cselekvése sem oly természetű, mint a másiké. Ellenben az, aki a tűz természetét ismeri, tudja, hogy egy cselekvő minőség az, mely mind e cselekvéseket létre hozza, t. i. a melegség. S ha ez áll arról, ami természetéből cselekszik: mennyivel inkább áll ez arról, aki akarattal cselekszik, s mennyivel inkább Istenre való tekintettel, aki sokkal magasztosabb, sem hogy Őt jelezni lehetne. S mert Ő róla nekünk oly felfogásunk van, hogy különféle tárgyakkal (eszmékkel) viszonyban áll – mert szerintünk a tudás fogalma más valami, mint a hatalom fogalma, valamint a hatalomé más, mint az akaraté – hogyan következtethetjük mi ebből, hogy ő benne van valami, amivel tud, s más valami, amivel akar, s ismét más valami, amivel tehet? Mert hát ez az értelme a tulajdonítmányoknak, melyeket említenek. Egynémelyek világosan kimondják ezt, s előszámlálják a tárgyakat, melyek a tárgyakhoz hozzájöttek, mások ezt ugyan világosan ki nem mondják, de kitűnik a hitükből, habár nem is fejezik, ki magukat világos szavakkal mondván p. o. lényege által tehet, lényege által tud, lényege által akar, lényege által él.

Például hozom fel neked a gondolkodó tehetséget, mely az emberben található, tehetség, mely egy s melyben nem létezik többféleség, s mely által (az ember) tudományokat és művészeteket elsajátíthat. Ugyancsak evvel varr, farag, sző, épít, elsajátítja a mértant, s kormányozza az államot. S mindezen különféle cselekvések okvetlenül folynak egy egyszerű tehetségből, mely nem foglal magában többféleséget. S azon különféle cselekvések nagy számmal vannak, elannyira, hogy alig van vége számuknak, értem a művészetek számát, melyeket a gondolkodó tehetség előhoz. Tehát meg nem férhetlen Istenre való tekintettel, hogy ezen (neki tulajdonított) különféle cselekvések egy egyszerű lényegből folyjanak, melyben nincs többféleség, és semminemű járulék. Minélfogva minden tulajdonítmány, mely Isten könyveiben találtatik, cselekvésének tulajdonítmánya, nem pedig lényegéé, vagy pedig tökélyt jelez, de korántsem azt, hogy neki különféle dolgokból összetett lényege volna, mert hát avval, hogy meg nem engedik az „összetétel” szót, még nem semmisítették meg a tulajdonítmányokkal bíró lényegről ilyennemű fogalmat.

Azonban itt helye van a kétkedésnek, mely erre rávezetett s ez az, amit fejtegetni akarok. Azok, t. i. akik a tulajdonítmányok hívei, nem hisznek azokban (csupán) a cselekvések többsége miatt, hanem azt mondják: „Igaz, egy lényeg végbevihet többféle cselekvéseket, azonban a neki (Istennek) lényeges tulajdonítmányok nem cselekvéseiből valók, mert hát nem képzelhető, hogy Isten önmagát teremtette. Így aztán különbséget tesznek ama tulajdonítmányokra nézve, melyeket lényegeseknek neveznek, értem t. i. azoknak számát, tartván magukat az írás valamelyik helyéhez. Hanem közölni akarom (egyedül) azokat, mire nézve mindnyájan megegyeznek, tartván ezeket az ész követelményének, minélfogva (erre nézve) nem tartják magukat a próféta szavához. S ez négyféle tulajdonítmány, t. i. élettel bíró, hatalommal bíró, tudással bíró és akarattal bíró. Ezek – úgy mondják – egymástól különbözők, s oly tökélyek, melyek közül egy sem hiányozhatik Istennek, s melyeket lehetetlen cselekvései közé számítani. Ez nézetük veleje.

Amint tudod, Istennél a tudás ugyanazt jelenti, mint az élet. Mert minden, lény, mely önmagáról felfogással bír, élettel és értelmiséggel (tudással) bír – egy s ugyanazon értelemben véve – [jól megjegyezvén, hogy a tudás alatt az önmagáról való felfogást (öntudatot) értjük]. A felfogó lény kétségkívül maga a felfogott lény, mert hát – nézetünk szerint – nincs összetéve két tárgyból, olyanból mely felfog, s olyanból, mely felfogással nem bír, – mint péld: az ember, ki össze van téve lélekből, mely felfogással bír s testből, mely felfogással nem bír. Ha már most tudással bíró alatt azt értjük, ki önmagáról felfogással bír: következésképpen tudás és élet (Istennél) egy s ugyanaz. Hanem hát azok nem voltak erre tekintettel, de igen is tekintettel voltak felfogására (Istennek).

Hasonlóképen a hatalom és az akarat közül kétségkívül egyik sem létezik Istenben lényegéhez való viszonyban – mert hát Ő nem gyakorolja hatalmát önmagán s nem tulajdonítható neki akarat, mely önmagára visszahat, hiszen ez oly valami, mit senki sem képzelhet. Hanem e tulajdonítmányokat az Isten és teremtményei közti különféle viszonyokra való tekintettel alkalmazták, azaz „hatalommal bír” teremteni azt, amit teremtett; „akarattal bír” létre hozni azt, ami létezik, úgy amint azt előhozta; „tudással bír”arról, amit létesített. Világos tehát, hogy ezen tulajdonítmányok is nem lényegére való tekintettel, hanem tekintettel a teremtményekre alkalmaztatnak (Istenre). Ez okból mondjuk mi, az igazi egység hívei: „valamint nem állítjuk, hogy lényegében van valami, mi hozzá járult, mellyel az eget teremtette, s más valami mivel az elméket teremtette, s egy harmadik valami mivel az értelmiségeket teremtette: úgy nem állítjuk azt, sem, hogy benne volna valami, mi hozzájárult, mellyel „tehet,” s egy más valami, mellyel „akar”, s egy harmadik valami, mellyel teremtményeiről „tud”, hanem az ő lényege egy és egyszerű s nem létezik semmi sem, mi, bármily szín alatt hozzájárult volna. S ezen lényeg teremtett mindent, amit teremtett, s tud – egyáltalában semmiféle járulék segélyével. S ezen különféle tulajdonítmányokra nézve nincs különféleség, akár legyenek azok a cselekvésekből, akár pedig az Ő (Isten) közte s az általa végbevittek között hozott fennálló viszonyokból folyók, amint ezt a viszony helyes fogalmáról megmagyaráztuk, kimutatván, hogy ama nézet tévedésen alapszik.

Ez az, amit a próféták könyveiben említett tulajdonítmányok dolgában hinni kell, vagy pedig egynémelyekről azt kell hinnünk, hogy azok oly tulajdonítmányok, melyek – a nálunk azoknak tartott tökéletességeinkkel való összehasonlítás szerint – tökéletességre utalnak, amint azt magyarázni fogjuk.

rész 54. fejezet

Isten lényege és külső tulajdonságai

Tudd meg, hogy a bölcsek legelőkelőbbike, Mózes tanítónk (béke vele!) két kérést intézett (Istenhez) s a két kérésre egy választ nyert. Az első kérésben arra kérte Istent, hogy ismertesse vele lényegét és valóját, s a másik kérés – s ez az amit elébb intézett hozzá abban állott, hogy tudassa vele tulajdonítmányait. Isten e két megkeresésre avval válaszolt, hogy kilátásba helyezte; miszerint tudatni fogja vele minden tulajdonítmányait, s ezek cselekvései. Egyszersmind tudatá vele, hogy az Ő lényege fel nem fogható a maga valójában, hanem figyelmeztette az elmélkedés egy nézőpontjára, ahol felfoghatja annak netovábbját, mit az embernek felfogni lehetséges. S amit felfogott, azt nem fogta fel ember soha, sem előtte, sem utána. Ami már most a tulajdonítmányai ismeretére vonatkozó kérését illeti, az ama szavakban foglaltatik:[1] „Ismertesd velem utaidat, hogy megismerjelek”. Jól vigyázz, mily csodálatost rejt magában ama mondat: „Ismertesd velem utaidat, hogy megismerjelek,” arra utalnak, hogy Isten megismerhető tulajdonítmányai által, mert ha megismeri az utakat, megismeri Őt (is). Továbbá azon szavak:[2] „hogy kegyet találjak szemeidben” arra utalnak, hogy aki megismeri Istent, kegyet talál szemében, nem pedig az, aki csak böjtöl, vagy imádkozik. S ugyancsak az, aki Őt megismeri, részesül kegyében s közel áll hozzá, s aki Őt nem ismeri, az evvel magára vonja Isten haragját, s távol áll tőle. S az ismeret és tudatlanság arányának megfelel a kegy és harag, a közelség és távolság. Hanem evvel már e fejezet határain túl mentünk, azért térjünk vissza a tárgyhoz.

Miután a tulajdonítmányok ismeretéért fohászkodott (Mózes) s bocsánatért esdekelvén a nemzet érdekében, e bocsánatra nézve meg is lett hallgatva, aztán fohászkodott Isten lényegének felfogásáért, mondván ugyan:[3] „Láttasd velem vénségedet”, meghallgattatott az első kérésre nézve, mely abban állott, hogy:[4] „Ugyan ismertesd velem utaidat”, s az lett neki mondva:[5] „Én elhagyom vonulni arcod előtt minden jóságomat. Azonban a másik kérelemre nézve azt nyerte válaszul:[6] „Nem vagy képes arcomat látni”. A szavakkal „minden jóságomat” pedig arra utalt, hogy láttatni fog vele valamennyi létezőt, mikről az mondatott:[7] „És látta vala Isten mindazt mit tett, s íme az igen jó volt”. Avval, hogy „láttatta vele” azt akarom mondani, hogy természetüket s egymással való összefüggésüket fel fogja fogni, s megtudja, mi módon viseli (Isten) gondját azoknak egyetemlegesen s különlegesen. S e tárgyra utalás van téve e szavakban:[8] „Egész házamban ő meghitt”, mi annyit mond, mint: hogy Ő egész világom létére nézve állandó igaz ismerettel bír, mivel hogy azon nézetek, melyek nem igazak, nem bírnak állandósággal. Ennélfogva azon cselekvések felfogása képezi Isten tulajdonítmányait, melyek által megismertetik. A bizonyíték arra nézve pedig, hogy Isten cselekvései voltak azok, melyeket az ő megismerésével neki kilátásba helyezett – az, hogy amit tudatott vele, csupán cselekvések tulajdonítmányai voltak, ilyenek „könyörületes, kegyelmes, béketűrő”[9] sat. Világos ebből, hogy az utak, melyeknek ismeretéért fohászkodott (Mózes) s melyeket vele (Isten) tudatott, azok azon cselekvések, melyek tőle erednek. A bölcsek ezeket midot-nak nevezik, s tizenhárom midot-ról szólanak, S e név – kifejtés módjukban – erkölcsi tulajdonságokra alkalmaztatik, péld: „Négyféle tulajdonságokra akadunk az iskola látogatóknál”; „Négyféle tulajdonságokra akadunk az alamizsna osztogatóknál”, s több efféle. Itt (Istennél) nem arról van a szó, hogy Ő tulajdonságuk birtokosa, hanem arról, hogy Ő oly cselekvéseket visz végbe, melyek hasonlók azokhoz, melyek minálunk erkölcsi tulajdonságok, azaz lelki hajlamok folyományai, s nem oly értelemben, mintha Isten lelki hajlamokkal bírna. Azonban elegendő volt e tizenhárom „midot felemlítése, jóllehet, hogy Ő (Mózes) egész jóságát, azaz cselekvéseit felfogja, mivel e cselekvések Istenből erednek (Istennek), hogy az embereket létesítsék és vezessék. S ez vala kérelmének célja, mert a mondat vége:[10] „hadd ismerjelek meg, hogy kegyet találjak szemeidben, s vedd tekintetbe, hogy e nagy nemzet a te néped!”, azaz, hogy oly cselekvésekkel kell azt vezetnem, melyeknél a te cselekvésed módját követnem kell (vezetésükben).

Világos tehát, hogy „utak” és „tulajdonságok” (Istenre vonatkozólag) azonosak, valamint, hogy azok (alatt) a cselekvések (értendők), melyek Istentől erednek – a világban. És valahányszor a cselekvései közül valamelyik felfogás tárgyává lesz: Isten oly tulajdonítmánnyal lesz jelezve, melyből ezen cselekvés kifoly s oly névvel illettetik, mely azon cselekvésből származik. Így p., midőn gyöngéd gondviselése, mely az állatok méhgyümölcsének létesítése alkalmával nyilvánul a felfogás tárgya, aztán hogyan létesít ő benne és abban, mely őt születése után neveli oly erőket, melyek őt a haláltól s tönkre jutástól megmentik, kártól megóvják, s nélkülözhetetlen működéseiknél hasznára vannak s több ily cselekvéseket (végbevisznek), melyek minálunk csak a meghatottság s a részvét felgerjedése következtében, melyet könyörületességnek neveznek, végbe mennek.

Isten könyörületesnek (ráchum) mondatik, amint mondva van:[11] „Miként az atya megkönyörül gyermekein”; „S megszánlak benneteket, miként megszánja valaki fiát”,[12] nem oly értelemben, mintha Isten meg volna hatva, vagy részvét által fölgerjedve, hanem miként azon cselekvés, mely az atya részéről a gyermek irányában nyilvánul, a szánalom könyörületesség és teljes meghatottság következménye: úgy nyilvánul, az az Ő részéről is jámborai irányában, de nem úgy, mintha meghatottságnak és változásnak volna alávetve. S valamint, mikor valakinek, kinek hozzánk nincsenek igényei, adunk, valamit: ezt kegyelemnek nevezzük, mint[13] „kedveskedjetek nekünk velök”, mivel „megkegyelmezett Isten”[14]; s „mert megkegyelmezett Isten”[15], s több helyütt: Isten ismert Ő létesít, s vezet olyant, minek létesítésére neki Ő hozzá igényei nincsenek – kegyelmesnek neveztetik. Hasonlóképpen akadunk cselekvései között, melyek az embereken nyilvánulnak, nagy csapásokra, melyek az egyedek egy részét vesztére érik, vagy egy általános bajra, mely családokat és egész vidékeket elpusztít, elragadván fiút és unokát s nem hagyván hátra sem vetésre való helyet, sem magzatot, mint péld.: áradások, földrengések, pusztító zivatarok, s egyik népnek a másik ellen való vonulása oly czélból, hogy azt karddal tönkre tegye, s hogy emlékét kiírtsa s több efféle cselekmények, melyeket egyikünk sem visz végbe a másik ellenében, hacsak nem nagy harag és kiváló irígység vagy a vérbosszú utáni vágy következtében. S az ilyen cselekvések szerint neveztetik[16] „hevesnek, bosszúsnak, haragosnak s bosszútáplálónak” amivel azt akarják mondani, hogy mind ama cselekvések melyek – mint nálunk – lelki hajlamból folynak, t. i. a hevesség, (vérbosszú utáni vágy) a visszatorlás és harag: Istentől jönnek a megbüntetendők bűnössége szerint, nem pedig meghatottság következtében – (magasan áll ő minden hiány felett!). Szintúgy mind azon cselekvések, melyek hasonlók azokhoz, mik meghatottság és lelki hajlamok következtében emberfiaktól erednek: Istentől származnak ugyan, de egyáltalában nem lényegéhez hozzájött valaminek következtében.

Szükséges pedig az állam kormányzójára nézve – hogyha próféta – hogy utánozza Istent ezen tulajdonítmányo értelmében, s hogy tőle ilyen cselekvések mérték s érdem szerint, nem pedig szenvedélyesség következtében kifolyjanak, ne engedjen a haragnak szabad menetet, s ne hagyja a szenvedélyességet erőt venni önmagán, mert minden szenvedélyesség rossz. De igenis óvakodjék azoktól, amennyire embertől kitelik. S legyen olykor némelyek iránt könyörületes és kegyes, nemcsak részvét és szánalom tekintetéből, hanem amint az helyén van; mások iránt ismét legyen bosszút tápláló, bosszúálló és haragos, bűnösségük szerint nem csupán haragból, elannyira, hogy egy ember elégetését megparancsolja, anélkül hogy haragudnék rá, vagy irányában ellenséges indulattal vagy gyűlölettel viseltetnék; sőt ellenkezőleg ő csak azt nézi, mily mértékben bűnös az, s csak azt veszi tekintetbe, mily nagy haszon háromolhat a nagy tömegre az ilyen cselekedetből. Hiszen látjuk, hogy a Tóra azon helyén, ahol a két nemzetiség kiirtása meg van hagyva, és az mondva:[17] „Ne hagyj életben egy lelket sem” mellette mindjárt ott van: „hogy ne tanítsanak benneteket utálatosságaik szerint cselekedni, miket isteneik tiszteletére véghez visznek, hogy ne vétkezzenek az örökkévaló Istenetek ellen”. Evvel azt mondja az írás: „Ne gondold, hogy ez kegyetlenség vagy bosszúvágy, hanem ez oly cselekedet, melyet az emberi ész követel, hogy útból tétessék el mindaz, ami az igazság útjáról eltéríthet, s hogy eltávolíttassanak mindazon akadályok, melyek gátolhatnak a tökéletesség elérésében, mely nem egyéb mint – Isten felfogása.” Mind amellett szükséges, hogy a könyörületesség, szánalom, kímélet és kegyelem cselekedetei sokkal gyakoriabbak legyenek, mint a bűntetés cselekvényei. Mert azon tizenhárom midot („tulajdonság”) valalnennyien a „könyörületesség tulajdonságai” egynek kivételével, s ez:[18] „bünteti az apák bűneit a gyermekeken”; mert midőn az mondatik[19] „vönáké lo jönáké”, ez annyit jelent, hogy „nem írt ki gyökerestől” oly értelemben véve, mint[20] „s letiporva a földön fog heverni”. Tudd meg egyébiránt, hogy e szavak: „bünteti az apák vétkeit a gyermekeken” csupán a bálványimádás bűnére s nem más vétekre vonatkoznak. Bizonyíték erre nézve, hogy „a tíz parancsolatban” az mondatik:[21] „harmadíziglen, negyedíziglen gyűlölőimre tekintettel”. „Gyűlölőnek” pedig (Istenre vonatkozással) csak a bálványimádó neveztetik:[22] „Mert Isten előtt utálatos, mit gyűlöl”. Egyébiránt beéri az írás a negyedik nemzedékkel, mert az ember legfeljebb a negyedik nemzedéket láthatja utódaiból. S midön a bálványimádásba süllyedt város lakosságát kiölik, kiölik a vén bálványimádót gyermekestől, unokáival, s dédunokájával együtt, mely utóbbi a negyedik nemzedék ivadéka. Mintha csak arra akart volna utalni az írás, hogy (Isten) parancsai közé, melyek kétségkívül cselekedeteihez tartoznak, számítandó az is, hogy a bálványimádó ivadékai, habár még kiskorúak is, apáik és dédapáikkal vegyest megölessenek. S ezen parancsolatra ismételten akadunk a szentírásban, így mikor meghagyatott az elkárhozott városra nézve:[23] „Tönkre juttasd azt, s mindazt mi benne van”; mind ez onnan van, hogy még nyoma is eltöröltessék annak, mi nagy kárt okozhat – amint ezt magyaráztuk. Hanem már evvel e fejezet határán túlmentünk. De magyaráznunk sem kellett, miért szorítkozott (Isten) cselekvései felemlítése alkalmával, éppen a mondottakra. Tudniillik azért, mivel szükség van rájok az államok kormányzásánál, s az emberekre nézve a legmagasabb erkölcsi fok: hasonlítani – e tekintetben – Istenhez, amennyire tőle kitelik, azaz, hogy hasonlókká tegyük cselekvéseinket az Ő cselekvéseihez, amint erről értekeztek (a bölcsek): a „Szentek legyetek”-féle szentírási szavak értelmezése alkalmával, mondván: „Miként Ő kegyelmes, úgy te is légy kegyelmes, miként Ő könyörületes úgy légy te is könyörületes”.

Mind evvel csak azt céloztuk, (hogy kitüntessük) hogy az Istennek tulajdonított – cselekvéseinek a tulajdonítmányai, s hogy Isten nem bír tulajdonságokkal.

rész 55. fejezet

Isten tökéletessége

Már több helyütt mondottuk e könyvben, hogy mindazt, miből testiségre következtethetni, Istentől távol tartandó, valaminthogy a meghatottság is távol tartandó tőle, miután mindennemű meghatottság változással jár s az, ami ama meghatottságot okozza, kétségkívül a meghatottságtól ment. Ha már most Isten a meghatottság bármely nemének alája volna vetve: akkor ezt más valami kívüle létező okozná, s Ő benne változást idézne elő. – Ugyanazért Ő tőle távol tartandó minden fogyaték, nehogy bár milyen tökély is hiányozzék neki egyszer, másszor meg annak birtokában legyen, mert ha az megengedtetik: akkor Ő a lehetőségben tökéletes, lévén minden lehetőség a hiánnyal összekötve, s mindaz, mi a lehetőségből a valóságba megy át, lehetségtelen egy valóságban létező nélkül, mely azt előidézi. Mind ebből önként következik, hogy valamennyi tökélyei a valóságban léteznek, s hogy nem bír, semmi szín alatt, valamivel a lehetőségben. Okvetlen szükséges továbbá, hogy a létezők bármelyikéhez való hasonlatosság is távol tartassék Ő tőle. Ez különben olyasvalami, mit mindenki tud, s a próféták könyveiben a hasonlatosság távol tartására nézve már világosan nyilatkoztak is, mondván:[24] „Mihez hasonlíthatnátok engem, hogy ahhoz hasonlítsak?”, továbbá:[25] „Mihez hasonlítjátok Istent?”; továbbá:[26] „Nincs hozzád hasonló”. S ily kifejezés több is van. Egyszóval, mindazt, mi a négyféle közül bármelyikhez vezethetne, t. i. hogy vagy testiséghez, vagy meghatottsághoz, vagy pedig hiányhoz (mint p. hogy valami nem bírhat valamivel a valóságban, amit későbben a valóságban igen is bír) vagy végre teremtményeinek valamelyikével való összehasonlítására vezethetne: a felhozott bizonyíték alapján okvetlenül távol kell tartani Istentől.

S e tárgyak azok közé tartoznak, melyek által a természetudomány haszna Isten ismereténél kitünik. Mert mindaz, ki ama tudományokban járatlan, nem tudja, mily fogyaték rejlik a (kívülről jövő) hatásokban, valamint nem tudja, hogy mit értenek az alatt, hogy valami a lehetőségben, vagy a valóságban létezik, sem azt, hogy mindavval, mi a lehetőségben van, együtt jár a hiány; továbbá, hogy az, mi lehetőségben van, hiányosahb annál, mi a lehetőségből átmenő félben van a valóságba, valamínt az, ami mozog, hiányos ahhoz viszonyítva, mi végett a mozgás megtörténik, hogy az a valóságot elérje. S ha tudja is e tárgyakat, de nem ismeri azok bizonyítékait: nem tudja a részleteket, melyek amaz általános előzetekből okvetlen következnek; következésképpen nem bír bizonyítékkal Isten létére vonatkozólag, valamint annak szükségére nézve sem, hogy ily nemű tárgyakat (tulajdonítmányokat) tőle távol kell tartani.

Ez előzetes értekezés után egy új fejezethez hozzá fogok, melyben magyarázni fogom azok nézetének hamis voltát, kik azt hiszik, hogy Istennek lényeges tulajdonítmányai vannak. De ezt csak az fogja érteni, ki előzetesen tett szert ismeretekre a logikában és a lét természetében.

rész 56. fejezet

Isten hasonlítása

Tudni való, hogy a hasonlatosság – két tárgy között létező viszony. S a két tárgynál, mely között viszony nem képzelhető, hasonlatosság sem gondolható, valamint, hogy ha nincs köztük hasonlatosság, viszony sem létezik közöttük. Így péld.: nem mondjuk azt, hogy „ez a hang hasonló ama színhez,” sem azt, hogy „ez a hang hasonló amaz édességhez.” Ez magától értetődik. És valamint nincs viszonynak helye köztünk és Isten közt, már t. i. Ő közte s más kívüle létező közt: következésképpen épp úgy nincs helye itt a hasonlatosságnak. Megjegyzendő, hogy valahányszor két tárgy egy nemhez tartozik, értem, hogy mindkettőjüknek a misége egy, csakhogy nagyságra és kicsinységre, erősségre vagy gyöngeségre s ehhez hasonlóra nézve egymástól eltérnek: okvetlenül hasonlítanak egymáshoz, habár a változás egy bizonyos nemében különböznek egymástól. Péld. egy mustármag s a csillagok sphaerája hasonlók egymáshoz a háromféle kiterjedésre nézve; jóllehet hogy az egyik rendkívül nagy, a másik rendkívül kicsiny, a kiterjedés fogalma mindkettőjüknél egy. Hasonlóképpen a viasz, mely a napban olvad, és a tűz eleme hansonlók a melegségre nézve; jóllehet, hogy a melegség az egyiknél rendkívül erős a másiknál rendkivűl gyönge, e tulajdonság nyilvánulásának a tárgya (fogalma) mindkettőnél egy. Illő volna tehát, hogy az, ki azt hiszi, hogy vannak lényeges tulajdonítmányok, melyek által a teremtő (magasztaltassék Ő!) jelezhető, mint p. hogy létezik, él tehet (hatalommal bír), bölcs, akar: – (ezek alatt) azt értse, hogy e tulajdonítmányok nem tulajdoníttatnak Ő neki és nekünk egy értelemben, s hogy az Ő tulajdonítmányai s a mieink közti különbség (egyedül) a „nagyobb” ban a „tökélyesebb”-ben az „állandóbb”-ban és „tartósabb”-ban áll, úgy hogy az ő léte állandóbb a mieinknél, s az Ő élete hosszabb tartamú a mienknél, s az Ő akarata nagyobb tartalmú a mieinknél, s kétféle tárgyat egy definíció foglal össze – amint ezt azok (tényleg) gondolják. A dolog korántsem így áll. Mert hát a „felsőbb fok” ról csak azon két tárgynál lehet szó, melyről közösen lehet állítani valamit, s ha az így van: akkor okvetlen hasonlatosságnak is van helye a (két tárgy között). Azok nézete szerint pedig, kik azt vélik, hogy Ő lényeges tulajdonítmányokkal bír, okvetlenül áll az, hogy valamint az Ő lényege nem hasonlít más lényegekhez, úgy az Ő lényeges tulajdonítmányai [amint azok vélekednek (hogy olyanokkal bír)] nem hasonlítanak egyéb tulajdonítmányokhoz, s nem foglalja azokat egybe egy definició. Hanem ők nem úgy cselekesznek, hanem azt gondolják, hogy igen is egyben foglalja őket egy definíció, habár nincs is köztük hasonlatosság.

Világos tehát az előtt, ki a hasonlatosság fogalmát helyesen értelmezi, hogy Isten – (dicsőíttessék Ő!) s más kívüle levőre a „létező” szó csupán, mint társas (közös) név alkalmaztatik. Hasonlóképpen a tudás, a hatalom, az akarat, az élet, Istennek épp, mint mindennek, mi hatalommal, tudással, akarattal bír, csupán mint társas (köz)nevek tulajdoníttattak, úgy hogy nincs semmi hasonlatosság közöttük az értelemre nézve. De ne gondold, hogy ezek kettős értelemben alkalmaztatnak, mert azon nevek, melyek kettős értelemben alkalmaztatnak, azok, melyekkel két tárgy illettetik, mik között egy (bizonyos) értelemben hasonlatosság létezik). S ez értelem náluk járulék, de nem teszi egynek sem a lényegét. E tárgyak azonban, melyek Istenre viszonyittatnak, a gondolkodók egyike szerint sem, járulékok, míg azon tulajdonítmányok, melyekkel mi bírunk, valamennyien járulékok a dialecticusok vélekedése szerint. Én nem tudom, honnan venné magát a hasonlatosság, hogy egy fogalomkör (definíció) magába zárhatná s közös megnevezéssel jelezni lehetne azokat– mint Ők gondolják. Ez megcáfolhatatlan bizonyíték arra nézve, hogy azon tulajdonítmányok, melyek Istenre alkalmaztatnak, s azok között, melyek bennünk felismertetnek, egyáltalában nincs semminemű közösség az értélemre nézve, s hogy a közösség csakis a névben, s semmi egyébben nem áll. S miután ez így van, nem való, hogy oly tárgyakban (eszmékben) higyj, melyek (netalán) a lényeghez hozzájárultak, azon tulajdonítmányok módjára, melyek a mi lényegünkhöz hozzájárultak azért, mert a névre nézve közösséggel bírnak.

E tárgy nagy fontossággal bír az értelmesek előtt. Azért jól vigyázz erre, s tedd azt beható tanulmányozás tárgyává, hogy el légy készülve arra, mire tanítani akarlak.

rész 57. fejezet

A tulajdonítmányokról

Behatóbban, mint az előbbeniben

Tudva levö dolog, hogy a lét járulék, mely hozzájárult a létezőhöz, miért is oly valami, ami hozzá jött a létező miséghez. Ez világos dolog s úgyis kell annak lennie mindenre nézve, minek léte okkal bír, mert hát léte – a miségéhez hozzájött valami. Ellenben annál, minek nincs létoka, ez pedig Isten egyedül (dicsőitessék és magasztaltassék ő!) – mert hát ez az értelme annak, mit róla állítottunk, hogy Ő okvetlenül létezik – léte ugyanaz, mint lényege és valója, s az ő lényege ugyanaz mi léte, s ez nem oly lényeg minek járuléka az hogy létezik, úgy hogy az ő léte oly valami, mi ahhoz hozzájött – mert hát az Ő léte okvetlenül való, mely rá nézve nem új valami s nem járulék, mely hozzá járult. E szerint tehát Ő létezik, de nem a lét által, s ő él, de nem az élet által, s Ő tud, de nem a tudás által s Ő tehet, de nem a hatalom által, s Ő bölcs, de nem a bölcsesség által, hanem mindez egyre megy ki, melyben nincs többség amint ez meg fog magyaráztatni. S amit még szükséges tudni, az, hogy az egység és többség járulékok, melyek a létezőhöz hozzájönnek, amint az akár több vagy egy. Ez már meg lett fejtve a metaphysicában. És valamint a szám, nem a megszámlált dolgok lényege, épp úgy az egység nem annak a lényege, ami egy, mert mind ezek a feloszló mennyiség neméből való járulékok, melyekre nézve azon létezők, mik ily járulékok elsajátítására alkalmasak, hozzáférhetők. Ellenben a magától okvetlen szükséges, egyszerű, valódi létet, melyet semminemű összetélel nem ér illetőleg – valamint hibás voilna neki a többség járulékát tulajdonítani, azaz, hogy az egység nem olyas valami, ami az Ő lényegéhez hozzájött, hanem Ő egy, nem az egység által. S e finom megkülönböztetések, melyek csaknem hozzáférhetetlenek az elmének, a közönségesen használt szavakkal nem is fejezhetők ki, s ez egyik kiváló oka a tévedésnek, mert erre nézve minden nyelvben, kifejezés dolgában meg vagyunk szorulva, úgy hogy a(z eszmét) tárgyat nem adhatjuk elő, hacsak könnyedén nem bánunk el a kifejezéssel. Tehát midőn arra törekszülnk, hogy rá utaljunk, miszerint Isten nem több, nem mondhatunk egyebet, mint azt, hogy Ö egy, jóllehet, hogy „egy” is, „több” is különbözö mennyiséget jeleznek. Így hát felfogjuk a dolgot, s rávezetjük az észt a dolog valójára, midőn azt mondjuk: „egy, de nem az egység által.” Épp úgy mikor azt mondjuk „örök,” amivel arra akarunk utalni, hogy Ő nem keletkezett valami, s hogy az ”örök” szó csupán a könnyűség tekintetéből használtatik, amint az világosan kitűnik. Mert az „örök” szó arra alkalmaztatik, ki az idővel összeköttetésben áll mely járuléka a testnek, sajátos mozgásnak. S ez szintén a viszony osztályába való, mert oly értelemben mondják ”örök” az időre való tekintettel, mint mondják ”hosszú” vagy „rövid” a vonalra való tenkintettel.

Arra pedig, kit nem érint az idő járuléka, nem lehet alkalmazni sem az ”örök” sem a „keletkezett” szót valójában, valamint az édességre nem lehet alkalmazni sem a „görbe” sem az „egyenes”, s a hangra nem lehet alkalmazni a „sós” vagy „ízetlen” szót. S e dolgok nem képeznek titkokat arra nézve, ki gyakorlottságot szerzett e tárgyak megértésében – úgy amint azok valójában vannak – és azokat úgy, amint az elme elvontan felfogja s nem puszta általánosságban, amint erre a szaval ráutalnak – teszi bírálata tárgyává. Tehát valahányszor a szent iratokban azt találod, hogy Istent „első”-vel vagy ”utolsó”-val jelzik, ez épp úgy van, mintha „fül”-lel vagy „szem”-mel jeleznék. Avval az van mondva, hogy Istent nem éri változás, és hogy Őt illelőleg nem újul meg (keletkezik) egyáltalában semmi, továbbá hogy Ő nem esik az idő (fogalma) alá, úgy hogy – az időre nézve – hasonlóság volna Ő közte s más egyébb között, s hogy e tekintetben volna ő „első” vagy „utolsó.” Hanem mind e szavai, csupán az emberek szólásmódja szerint alkalmaztatnak. Így midőn azt mondjuk, hogy Ő „egy,” annnak az az értelme, hogy nincs Ő hozzá hasonló;, nem pedig az, hogy ”egység” hozzájárult az Ő lényegéhez.

rész 58. fejezet

Mélyebben az előbbeninél

Tudd meg, hogy az Istenre tagadó értelemben alkalmazott tulajdonítmányok – az igazi tulajdonítmányok melyekhez nem fér helytelenség a kifejezésben, s nem jeleznek hiányt Istenre való tekintettel bármily szempontból vegyük is azokat, míg az igenlő tulajdonítmányok közösséget és hiányt foglalnak magukban, amint ezt már magyaráztuk. Szükséges, hogy megmagyarázzam neked, miszerint a tagadások (privátiók) bizonyos tekintetben tulajdonítmányok, s mennyiben különböznek azok az igenlő (affirmátív) tulajdonítmányoktól. Aztán magyarázni fogom hogy nincs más mód Őt jelezni, mint tagadó állítmányokkal, semmi egyébbel. S erre nézve azt mondom: a tulajdonítmány nem jelzi kizárólagosan azt, aminek tulojdoníttatik. Olyképpen, hogy azt ne bírhassa amavval közösen más tárgy is; hanem a tulajdonítmány – arra nézve, aminek tulajdoníttatik akkor is tulajdonítmány, ha azt amavval közösen bírja más valami is, s vele nincs egybekötve kizárólagosság. Így p. ha te a lávolból látsz valakit s azt kérdezed, mi az, amit látsz? S erre azt a választ nyered: „Ez élő lény”: ez kétségkívül tulajdonítmánya ennek, a látott tárgynak s hahár nem kölönbözleti is meg azt kizárólagosan minden más tárgytól, némileg mégis megkülönbözteti azt, még pedig oly értelemben, hogy az a látott tárgy nem oly test, mely a növények vagy pedig az ásványok neméhez tartozik. Szintúgy, ha egy bizonyos házban ember van, te pedig tudod azt, hogy abban egy test rejlik csakhogy nem tudod, hogy mi az? S kérdésedre, hogy: „mi van abban a házban?” Azt feleli valakki: „nincs benne sem növény, sem ásvány,” már ez némileg kizárólagosságot eredményez, a amennyiben tudni fogod, hogy abban élő lény van, habár nem is tudod, hogy milyen élő lény. E tekintetben a nemleges (tagadó) tulajdonítmányok az igenlőkkel közösen bírnak valamit, mivelhogy leheletlen, hogy (általuk) ne jeleztessék, valamely kizárólagosság, jóllehet, hogy a kizárólagosslág nem áll egyébből, minthogy el lett távolítva az, ami tagadtatott, annak köréből, amiről azt véltük, hogy nem kell tagadni. Azonban, amiben a tagadás tulajdonítmányai az állitáséitól különböznek, ez az: hogy az állítás tulajdonítmányai, jóllehet, hogy nem jelzik kizárólagosan is a tárgyat, melynek ismerete céloztatik, de mégis annak egy részére (legalább) ráutalnak, ugyanis vagy lényegének egy részére, vagy járulékainak valamelyikére; míg a tagadás tulajdonítmáyai egyáltalában semmit sem ismertetnek velünk annak a lényegéből, melyről tudni akarnók, hogy mi, hanem, csak azt, ami, mint járulék sajátja, amint erre nézve példákkal szolgáltunk. – Ezt előre bocsátván, azt mondom: Istennek (dicsőittesék Ő!) – az már be lett bizonyítva – okvetlen létezni kell; Ő benne, – amint ez szintén be lett bizonyítva – nincs összetett valami! Mi egyebet nem foghatunk fel rá nézve, minthogy létezik de nem azt, hogy mi Ő). Ennélfogva nem áll az, hogy Ő igenlő tulajdonítmányokkal bír, mivelhogy léte nincsen miségén kivül, úgy hogy a tulajdonítmány, a két tárgy közül az egyikre utalna; annál kevésbé (áll az), hogy az ő misége összetéve lehetne, úgy hogy a tulajdonítmány két részére utalhatna s még kevésbé lehetnek neki járulékok, úgy hogya tulajdonítmány rájuk utalhatna. Következésképen Isten egyáltalán nem bír igenlő tulajdonítmányokkal.

A tagadó (nemleges) tulajdonítmányok azok, melyek arra szolgálnak, hogy az elmét oly irányban vezessék, miszerint Istent illetőleg azt fogja fel az ember, ami neki lehetséges; mert hát általuk semmi szín alalt többféleség nem keletkezik, s az emberi elmét azon cél felé vezetik, hogy Istent illetőleg felfogja azt, mi neki lehetséges. Például, világos előttünk – bizonyítékok nyomán – valaminek okvetlen szükséges léte azon állományokon kívül, melyek az érzékek segélyével észlelhetők, s melyeknek ismeretét az elme közvetít. S erre aztán azt mondjuk, hogy ez létezik, azaz, hogy annak nem-létezése valótlan. Tudván továbbá azt is, hogy ezen létezőnek a léte péld. nem olyan mint az elemeké – mik csak élettelen lestek – azt mondjuk, hogy ez: él, mi annyit mond, hogy Isten nem élettelen. Tudván továbbá azt is, hogy e létezőnek a léte nem olyan, mint az égé, mely élő test: azt mondjuk, hogy az: nem test. Tudván azután, hogy e létezőnek a léte nem olyan, mint az elmének a léte, mely habár sem nem test, sem élet nélküli, de mégis (más által) okozott: azt mondjuk, hogy Isten mindent megelőző, azaz nincsen ok, melynek köszönhetné létét. Tudván aztán azt is, hogy e létezőnek a léte, mely azonos lényegével nem éri be avval, hogy egyedül létezzék, hanem Ő tőle kifolynak soknemű letezők, még pedig nem úgy, mint a melegség a tűz kifolyása, sem milként a villagosság a napból ered, hanem (isteni) kieredés az, mely folytonosan fenntarja azokat, s állandó rendet követ irántuk tanúsított célszerű gondviselésében, amint azt magyarázni fogjuk. S mindezeknél fogva azt mondjuk Ő róla, hogy Ő „tehet,” „tud” és „akar.” Mindezen tulajdonítmányokkal az céloztatik, hogy (jeleztessék, miszerint) Ő nem tétlen, nem tndás nélküli, nem közönyös s egykedvű. S amidőn azt is mondjuk: „nem létlen”, ez annyit jelent, hogy az Ő léte elegendő arra, bogy létesítsen más tárgyakat is Ő kivüle; s amidőn azt mondjuk: hogy Ő nem tudás nélküli, ez annyit jelent, hogy Ő felfogással bír, azaz hogy él, miután mind az, mi felfogással bír – él; s amidőn azt mondjuk, hogy Ő nem közönyös s egykedvű, evvel azt akarjuk jelezni, hogy mind eme létezők bizonyos rendet és kormányt követnek, hogy azok nincsenek magukra hagyatva s a véletlennek kitéve, hanem mind ez – mint egy akarattal bíró lény vezetésénél – szándékkal és célzattal történik. Végre azt értjük az alatt, hogy ezen létezőhöz nincsen más hasonló, s ha azt mondjuk: hogy Ő egy, ennel értelme a többség eltávolítása.

Íme világos, hogy valamennyi tulajdonítmány, melyet neki tulajdonítunk, vagy cselekvéseinek vagy pedig a hiány tagadásának tekintendő, ha t. i. vele nem cselekvését, hanem lényegét akarjuk jelezni. Hanem ilyen tagadásokat ne képezz s ne engedd meg magadnak azoknak alkalmazását Istenre vonatkozólag, mint olyképpen, amint már tudod, azaz, hogy néha tagadnak valamely tárgyra nézve oly valamit, melynek birtoka nincsen módjában, péld. mikor azt mondanók, hogy a fal nem lát.

Te pedig e művem olvasója! Tudod, hogy ez eget – illetőleg – mely pedig mozgatott test, s melyeknek térfoglalatát, további egyes részeinek mértékét, valamint ezek mozgásait nagy részt ismerjük – sokkal gyengébb elménk, semhogy miségét felfoghatnók, dacára annak, hogy tudjuk, miszerint anyagból és alakból okvetlen áll, csakhogy ez nem oly anyag, mint az amelyből mi alkotvák, amiért is mi azt nem tudjuk másképp jelezni, mint oly nevekkel melyek nem szabatosak, de nem szabatos igenlő jelzőkkel. Mert hát azt modjuk, hogy az ég nem könnyű, sem nehéz, nem lesz meghatva, s nem enged benyomásnak, hogy továbbá nem bír ízléssel, sem szaglással s ezekhez hasonló tagadások. S mindez onnan van, mert amaz anyagot sem ismerjük. Hogyan leszünk tehát a mi ismereteinkkel, ha azoknak tárgya felfogni azt, aki az anyagtól ment s oly egyszerű, minél egyszerűbb nem létezik – az okvetlen léttel bírót, kinek nincs létoka s kit nem érint valami, mi tökéletes lényegéhez hozzájárult volna s kinek tökéletessége a hiányoknak vele szemközt való tagadását jelenti, amint arról értekeztünk! Mert mi nem fogunk fel egyebet (Őt illetőleg) mint azt, hogy létezik, hogy van egy létező kihez hasonló nem találkozik a lények közt, melyeket Ő létesített, s nem bír semmi szín alatt valamit közösen ezekkel, hogy Ő benne nincs többféleség, sem tehetetlenség létesíteni azt, ami kivüle létezik, s hogy az Ő viszonya a világhoz olyan, mint a hajós kapitányé a hajóhoz; s ez sem valódi viszonya, s e hasonlatosság sem igazi, hanem csak arra való, hogy az elmét arra rávezesse, miszerint Ő (dicsőítessék!) a létezők kormányzója, értem, hogy ő fenntartja azokat s abban rendel követ, amint kell. E tárgyról egyébbiránt még bővebben értekezünk.

Magasztaltassék Ő, akivel szemközt, mikor az elme az Ő lényegét elmélkedése tárgyává teszi, annak felfogása csak hézagos felfogás és tudás lesz, s mikor cselekvéseinek akaratából való okvetlen kifolyására veszi szemügyre, ebbeli tudománya csak tudatlanság lesz, s amidőn a nyelvek Őt tulajdonítmányokkal dicsőiteni törekszenek, minden szó-szaporílás csak fárasztó és helytelen…

rész 60. fejezet

E fejezetben példákat akarok felhozni, melyek által még inkább meg fogod tudni, miszerint sziikséges, hogy az Istenre alkalmazandó tagadó tulajdonítmányok száma mennél nagyobbra terjedjen. S ez által vajmi meszszebbre távozol azon hiszemtől, mintha Istent igenlő tulajdonítmányok illetnék. Tegyük fel, hogy valakinek a hajó létezéséről biztos ismerete van, anélkül különben, hogy tudná, ha vajjon az a név mire alkalmaztatik? Állományra-e vagy pedig járulékra? Aztán világos lesz egy másik előtt, hogy az nem járulék; egy harmadiknnk továbbá, hogy az nem élő lény; egy negyediknek aztán, hogy az nem ásvány; egy ötödiknek később, hogy az nem növény, mely a földhöz van kötve; majd ismét egy hatodiknak, hogy az nem egy test, mely természetes egymással összefüggő egészet képez; egy hetediknek ismét, hogy ez nem bír lapos alakkal, mint például deszkák és ajtók; majd ismét egy nyolcadiknak, hogy az nem sphaericus alakú; aztán ismét egy kilencediknek, hogy az nem csúcsban végződő test; egy tizediknek ismét, hogy az sem köralakú, sem egyenlő oldalakkal bíró test, egytizenegyedik végre, hogy sem egy tökéletes egészből készült valami az; átlátható, hogy ez utóbbi csaknem hogy megközelíti az ilyen tagadó tulajdonítmányok segitségével a hajó alakját, mint olyant, amint az valójában van, s csaknem ugyanazon fokon áll avval, ki azt úgy képzeli, mint testet, mely egy hosszú üreges fából készült, s több fadarabhól van összetéve, s aki azt igenlő tulajdonítmányok segítségével is akként képzeli. Ellenben a példánkban előbb elősoroltak közül mindegyik távolabb áll a hajó alakjától, mint az utánna következő, elannyira, hogy a példánkban első helyen említett a néven kivűl egyebet nem tud a tárgyról. Olyaténképpen vezetnek a tagadás tulajdonítmányai Isten ismeretéhez és felfogásához közel. Hanem jól vigyázz, hogy valahányszor tagadásokat szaporítsz, mindig csak olyanokat használj, mikre bizonyítás útján jutottál – a puszta szóval való elmondása azoknak nem elégséges. Mert valahányszor bizonyítás útján világos lesz előtted, hogy valamit, amiről azt vélné az ember, hogy Istennek tulajdonítható – rá nézve tagadni kell: kétségkivűl evvel Ő hozzá egy lépcsővel közeledni fogsz. Ily módon akadtak emberek, kik hozzá igen közel, mások ismét, kik Ő tőle a lehető legtávolabbra állottak, nem mintha helyi közeledésről volna itt szó, oly értelemben, hogy az ember hozzá közel, vagy tőle távolra lépne, amint azt a szemük világától megfosztottak vélik. Jól jegyezd meg ezt magadnak, ügyelj reá, akkor majd örülni fogsz ezen. Már most ismered az utat, melyen, hogyha elhaladsz rajta, Ő hozzá (magasztaltassék Ő!) közeledhetsz. Ha akarod, ám járj azon!

Azonban Istent igenlő tulajdonítmányokkal illetni – ez nagy veszedelemnlel jár. Mert szó volt már róla, hogy mind az, mit tökélynek vehetnénk – mégha az ilyen tökély, amint a tulajdonítmányok hívei vélik, Istennél valóságban léteznék is – nem volna egynemű azon tökélyekkel, melyeket mi gondolnánk, hanem legfeljebb csak átvitt értelemben alkalmaztathatnék, amint azt már fejtegettük. E körülmény okvetlen a tagadásra utal téged. Mert amidőn azt mondod, hogy Ő tud valamit egy egyetlen tudással, még pedig oly tudással, mely nem változik és nem sokszorosodik, van neki tudomása többféle változó és folytonosan újonnan keletkező dolgokról, anélkül, hogy a nála új tudás vagy tudomásúl vétel keletkeznék, hanem tudása a tárgyra vonatkozólag, mielőtt keletkezett volna, valamint miután itt létbe ment át, s végre miután megszűnt létezni egy s ugyan az, minden változás nélkül: evvel azt nyilvánítod, hogy Ő tud, de nem oly tudással, mint a mi tudásunk; következésképpen, hogy Ő létezik, nem oly értelemben veendő, mint a mi létezésünk. Így akaratod ellenére is a tagadásba jutsz bele, s a helyett, hogy egy lényeges tulajdonítmányt állítottál volna, többféleségen állapodsz meg, valamint azon hiten, hogy Ő egy lény, melynek tulajdonítmányai ismeretlenek, mert ha azoknál, miket igenlő értelembe tulajdoníthatni vélsz neki magad is távolságba helyezed hasonlatosságukat azokkal, amelyek nálunk ismeretesek, következésképpen ezekkel nem is egyneműek. Ennél fogva az igenlő tulajdonítmányok feletti elmélkedés arra vezet, hogy azt mondjuk: Isten egy alany, melyre egynémely állítmány (vagy tulajdonítmány) vonatkozik, de oly értelemben, hogy az alany nem olyan, mint más alanyok, s amaz állítmányok nem olyanok, mint más állítmányok, s így elvégre is az ebbeli nézetnek eredménye nem lesz más, mint a közösség. Mert kétség kivűl minden alany tulajdonítmányokkal bír, s ha egy is a lét ben, mint kettő szerepel az értelmezésben, amennyiben az alany fogalma más valami, mint a tulajdonítmányé. Ezen rész némely fejezeteiben világosan be lesz bizonyítva, hogy Istennél az összetétel lehetségtelen, sőt ellenkezőleg, hogy Ő az egyszerűség a szó legszorosabb értelmében. De nem csak azt állítom, hogy aki Istent igenlő tulajdonítmányokkal illeti, tökéletlenül vagy együvé foglalva (más valamivel), vagy éppenséggel lényegével ellentétesen fogja fel őt, sőt azt is, hogy ő hitéből Isten létét, anélkül különben, hogy ennek tudatával bírna, kizárja. Közelebbről akarom ezt megfejteni. Az, ki tökéletlenül fog fel valamit, az annak egy részét felfogja, a másikat pedig nem – mint péld.:az emberre vonatkozólag, fel fogja azt tekintellel az életre, nem pedig a szellemre; már pedig Istenre vonatkozólag, létének igazi voltában, nincs többféleség, úgy hogy részben felfogható volna, más részben meg nem. Hasonlóképpen, ki valamit más valamivel együvé foglal, az ugyanazt, mit valamely lényeg valódiságáról képzel maglának egy más lényegnek is tulajdonítja, már pedig az ily tulajdonítmányok, azok szerint, kik az ilyeneket megengednek, nem képezik Isten lényegét, hanem ezek csakoly tárgyak, mik a lényeghez hozzájárultak. Továbbá, aki valamit éppen ellenkezőleg fog fel, mint amilyen az lehetetlen, hogy róla fel ne fogjon valamit, amint az a valóságban van, azonban az, ki az izlést mennyiségnek képzeli, arról nem csak azt mondom, hogy a dolog ellenkezőjét képzeli, mint a milyen az, hanem azt is, miszerint, hogy ő azt sem tudja, létezik izlés, s így hát nem tudja, hogy mire alkalmaztatik ezen név. – Ez igen subtilis elmélkedés, melyet érteni kell.

S ezen értelmezés nyomán tudni fogod, hogy az, ki Istent tökéletlenül fogja fel, s annak ismeretétől távol áll, az nincs tisztában az iránt, hogy Istenre vonatkozólag tagadni kell bizonyos dolgokot, miknek tagadó értelmében vétele világos másolk előtt. S ennek következtében mindenki azon arányban, mellyen a negatiókat kevésbiti, Istenről hiányos felfogással bír, amint ezt ezen fejezet elején fejtegettük.

Valóban az, aki Istent igenlő tulajdonítmánnyal illeti, nem tud róla egyebet, mint csupán a nevet, mivel a tárgy, melyről azt véli, hogy e név rá alkalmazható, nem oly valami, mi létezik, hanem kigondolt valami és hazugság, s (olybá tekintendő) mintha e nevet egy nem létező valamire alkalmazná, mivel a valóságban nincs tárgy, mely olyan volna. Így péld. ha valaki az „elefánt” nevet hallolta, s arról annyit tud, hogy az egy állat, s ismerni akarván alakját s valóját, neki valaki, legyen az akár megcsalt vagy maga is csaló, arról azt mondaná: „Az egy egy lábu, három szárnnyal bíró, a tenger mélyében tartózkodó, fényes testű, az emberéhez hasonló széles arccal, alakkal és kinézéssel bíró állat, úgy beszél, mint az ember, néha a levegőben repül, néha meg uszik, mint a hal; „bizonyára, arra vonatkozólag nem fogom állítani, hogy ez az ember ellenkezőleg képzeli magának az elefántot, mint az valójában van, sem azt, hogy tökéletlen felfogással bír az elefántról, hanem igen is azt, hogy a tárgy, melyet ily alakban képzel, kigondolt és valótlan valami, amennyiben olyan, mint az a valóságban nincs, hanem csak egy létezőnek a nevét alkalmazta valamire, mi nem létezik, ilyen pl. a griff madár vagy a ló-ember vagy más ezekhez hasonló képzelet szülte alakok, melyekre a létezőktől kölcsönzött nevek alkalmaztatnak, legyen az bár csak egy vagy összetett név. Így vagyunk mi ezzel is, értem ugyan is, hogy Isten, dicsőittessék Ő! egy lény, melynek léte szükségképpen be volt bizonyítva. A szükségképpi létből következik pedig az egyszerűség, amint azt be fogom bizonyítani. Már pedig, hogy azon egyszerű lény, melynek léte szükségképpeni, amint róla állíttatott, tulajdonítmányokkal bírjon, hogy őt több esetlegességek is érjék, – ez oly valami, minek egyáltalában hely nem adandó, amint ez bizonyítékokkal ki lesz tüntetve. S ha azt mondjuk, hogy azon lény, mely Istennek neveztetik, például oly lény, mely magában foglal többfélét, mely tulajdonítmányai gyanánt szerepel: akkor azon nevet egy teljességgel nem létező valamire alkalmaztuk. Már most gondold meg, mily veszedelmes őt tulajdonítmányokknl illetni, s hogy azon tulajdonítmányokról, melyek a Tórában s a próféták könyvében előfordulnak, csak azt kell hinnünk, miszerint azok mindnyájan nem egyébre valók, mint hogy Isten tökéletességének felfogására egyengessék az utat, vagy hogy azok a tőle eredő cselekvények jelzői, amint ezt fejtegettük.

[1] 2Mózes 33:13.

[2] Uo.

[3] Uo. 18.

[4] Uo.

[5] Uo. 19.

[6] Uo. 20.

[7] 1Mózes 1:31.

[8] 4Mózes 12:7.

[9] 2Mózes 24:6-7.

[10] Uo. 33:13.

[11] Zsoltárok 103:13.

[12] Máláchi 3:17.