Joszéf Albo rabbi:
Háikárim: A hittételek könyve
Az isteni mindentudás
és a szabad akarat kérédése
- könyv 3. fejezet
A Tórában lefektetett tények és az érzékszerveink által diktált tudás
Miután kimutattuk, hogy a különféle tudományok elméletei különböznek egymástól előfeltevéseikben, mindennek meg kell találnunk szilárd alapját az öt érzékszerven alapuló érzékelésben, és senki elképzeléseinek nem szentelni figyelmet, ha az érzékszervi tudással nincs összhangban.
Az érzékszerveinken alapuló tudás a teológiával karöltve tanúsítja, hogy az esetlegesség létezik [az univerzumban]; azt is tudjuk, hogy az Isten prófétáin keresztül különféle konkrét jelenségekkel kapcsolatos tudást közöl; azt is tudjuk, hogy az Isten külön gondot visel egyes emberekről, tanúja ennek a pátriárkák élettörténete aszerint a töretlen tradíció szerint, ahogyan ránk hagyományozódott, az Egyiptomból való kivonulás története, és más név szerint említett emberek élete, akik a próféták könyveiben szerepelnek. Tehát ügyet sem vetünk azokra, akik ezeket tagadják, mert nem tagadhatjuk azt, amit az érzékeinkkel tapasztalunk, mindegy, hogy mit spekulálnak ki a filozófusok, ahogy azt sem tagadjuk, hogy a szférák két rögzített pólus körül forognak, akkor sem, ha valamelyik fizikus az elméletében ellentmond ennek. Az érzékeinket kell használnunk mindenben alapként, akkor is, ha a tapasztaltak okát az értelem nem tudja megfejteni…
Maimonidesz álláspontja az esetlegesség és a mindent tudó Isten problémájáról
De ha kérdezi valaki, hogyan lehetséges e két tételt egyszerre vallani, hogy tudniillik az esetlegesség létezik az univerzumban, ugyanakkor hogy az Isten tudása mindent felölel? A válaszunk erre az, amit Maimonidész is felelt:[1]
Minthogy az Isten tudása az Ő lényege, nem pedig valamiféle járulékos tulajdonsága, az Ő tudása természetének vizsgálata azonos az Ő lényege természetének vizsgálatával. De a lényege tökéletesen kiismerhetetlen, tehát a tudása valós természete is tökéletesen kiismerhetetlen. És mint ahogy nincs hasonlóság az Ő létezése és más dolgok létezése között, úgy nem vethető össze az Ő tudása és mások tudása. Ezért hát ha a mi tudásunk analógiájára képzeljük magunk elé az Övét, egy sor nehézség következik abból, például hogy vagy tagadnunk kellene az esetlegesség létezését is, vagy feltételeznünk, hogy az Ő tudása olyasmit is felölelne, amit egyáltalán nem tarthatunk megismerhetőnek, mert például az ismeretének fel kellene ölelnie azt is, aminek nincs határa, vagy az Ő tudásának a megismerés tárgyával együtt kellene változnia folyton, és más efféle nehézségek is következnének – de csak akkor, ha az Ő tudását a miénk analógiájára képzeljük el, de minthogy az Ő tudása nem olyan fajta tudás, mint a miénk, ezek a nehézségek nem állnak elő. Az Isten tudása korlátlan, és a korlátlan tudást nem akadályozzák efféle nehézségek…
Arra kérnénk mármost azokat, akik a világ örökkévaló voltában hisznek, és tagadják az Isten mindentudását, hogy ugyan magyarázzák már meg nekünk, miképpen állhatott elő az anyag egy elkülönült és változhatatlan Értelemből. Az ilyennek is el kell ismernie, hogy az anyag keletkezése az „elkülönült értelemből” olyan változás, mint ha a semmiből áll elő valami, és egy ilyen változásnak az emberi értelem nem képes magyarázatát adni. Azt is megkívánjuk az ilyentől, magyarázza meg, hogyan áll elő a korlátos világ olyan létezőből, akinek a hatalma végtelen. El kell tehát ismernünk, hogy az anyag az Isten elméjében, annak végtelenjében nyugszik, és hogy Ő tudja a magyarázatát ezeknek a dolgoknak, bár mi azt nem tudjuk felfogni a mi tudásunkkal. Hasonlóképpen, azt kell mondanunk, hogy az isteni mindentudást tagadók tévedése – mikor azt mondják: »rejtve van sorsom az Úr előtt«[2] – leginkább abban áll, hogy az Isten tudását az emberivel vetik össze. Az emberi tudás korlátos lévén, minden fentebb felsorolt nehézség felmerül vele kapcsolatban, hogy tudniillik a tudás a megismerés tárgyával együtt változik folyton, és hogy nem képes felölelni a felölelhetetlent, azaz a határtalan létezőket, amennyire ezt mi a mi tudásunkkal meg tudjuk ítélni. De az Isten tudása korlátok nélküli, fel tudja ölelni a határtalant és a nemlétezőt is, anélkül, hogy benne magában változás keletkeznék. Ezért mondja a vers: »végére mehetetlen az Ő bölcsessége«.[3] Tehát ha azt mondja valaki: »nem kerül ügyem az Isten elé«[4], azaz hogy az ember választása és döntése két lehetséges alternatíva között nem lehet ismeretes az Isten előtt, mert különben nem létezne esetlegesség – ez az állítás egyszerűen hamis. Mert a korlátos tudás esetében ilyen következtetés valóban alkalmazható, de az Isten ismerete végére mehetetlen, és minthogy az Ő tudása korlátok nélkül való, az esetlegesség lehetőségét ez nem küszöböli ki, bár nem ismerjük jobban az Ő tudásának valódi természetét, mint ahogy a lényegének vonásait ismerjük.
Minden előre tudott és mégis van szabad választás…
Ez tehát Maimonidész álláspontja az Isten tudásával kapcsolatban. Azt mondja, hogy amiként nem vethetjük össze az Ő lényegét a miénkkel, úgy nem hasonlíthatjuk az Ő tudását a miénkhez, mert a két „tudás”, ha a miénkről és az Övéről beszélünk, pusztán hangalakjában egyezik meg [nem pedig mögöttes tartalomban]. Maimonidész nem úgy érti ezt, hogy ha rólunk van szó, a „tudás” tudást jelent, ellenben ha az Istenről, akkor tudatlanságot – vagy fordítva –, mint azt a tökéletes homonímia feltételezné.[5] Szó sincs erről. Azt kívánja mondani ezzel, hogy a „létezés” fogalma az Istenre alkalmazva és ránk alkalmazva csak hangalakjában azonos, jelentésében nem. De kétségkívül úgy van, hogy bár az Isten létezése a legteljesebb mértékben különbözik bármi másnak a létezésétől, azért a fogalom nem létezést jelöl az egyik esetben, a másik esetben meg valamiféle „nemlétezést”. Amíg csak a fogalomban rejlő negatív tartalmat vesszük, hogy tudniillik a „létezés” fogalma szükségképpen kizárja a nemlétezést, Istenre és másra is egyazon jelentésben alkalmazható, ahogy a második könyv harmincadik fejezetében kifejtettük. A létezés fogalma magába foglalja a nemlétezés tagadását, akár ránk, akár az Istenre alkalmazzuk. A tökéletes homonímia csak a pozitív jelentéstartalomra nézve áll fenn, mert nincs semmi összevethető egyáltalán az Isten létezése és bármi más létezése közt. Hasonlóképpen, a „tudás” fogalma, akár az Istenre, akár emberre alkalmazzuk, a tudás hiányának tagadását mindenképpen magába foglalja. E tekintetben, azaz a negatív jelentés tekintetében a fogalom két alkalmazása – tehát az Istenre és ránk való alkalmazása – közt csak elsődlegességi és másodlagossági viszony áll fenn, nem pedig tökéletes homonímia. A pozitív jelentéstartomány szempontjából viszont a „tudás” fogalma az Istenre és ránk alkalmazva pusztán hangalakban egyezik meg, és az Isten tudása teljes mértékben kiismerhetetlen, ahogyan a lényege is a legteljesebb mértékben kikutathatatlan.
Ha így értelmezzük Maimonidész szavait az Isten tudásáról, a későbbi szerzők által felhozott összes ellenvetést kiküszöböltük. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az Isten tudása, minthogy korlátok nélkül való, mindent felölel, ami az univerzumban történik, anélkül, hogy változást idézne elő magában az Istenben, és anélkül, hogy az esetlegességet a világban megszüntetné. Az [Isten tudása] a korlátlant is felöleli. Azért választottam ezt a nézetet, mert ez a legjobb ebben a témában. Rabbijaink is magukévá tették ezt a nézetet, hangot adva neki nevek és ellenvetések említése nélkül: „Minden előre tudott, és mégis van szabad választás.” „Minden előre tudott” – ez azt jelenti, hogy az Isten tudása felölel mindent, ami a világban történik, és hogy semmi sem történhetik véletlenül, anélkül, hogy jó előre tudva ne lenne. „És mégis van szabad választás” – ez azt jelenti, hogy az esetlegesség valóságos tényező, és hogy az Isten tudása ezt nem semmisíti meg. Ez az igazság ebben a témában, bár a mi tudásunk nem elégséges ahhoz, hogy megértsük, miképpen lehetséges ez. Ez [a fejtegetés] dióhéjban elegendő az isteni mindentudásról.
[1] Tévelygők útmutatója 3:20.
[2] Jesájá 40:27.
[3] Uo. 28.
[4] Uo. 27.
[5] Játék a szavakkal: ha a „tudás” az ember esetében tudást jelent, és az Isten esetében pedig valami egész mást, ami csak hangalakjában azonos, akkor azt a valamit csak a tudás ellentéteként jelölhetjük meg, az „minden, ami nem a tudás” [ti. emberi értelemben], ez pedig a „nemtudás”, a tudás ellentéte.
