- fejezet
Dualitás Isten természetében:
Férfi- és női-princípium az istenségben
A termékenyítő és a befogadó
Az eddigiekben tárgyalt konfliktus természetének megértésében és feloldásában sokat segít, ha átlátjuk, hogy ez a konfliktus mindenben jelen van. Az embernek ez a dualitása, a passzív és agresszív dimenzió a teremtés minden szintjén és formájában megvan. A teremtésben minden átadóra és befogadóra, aktív és passzív félre osztható. Vegyük példának azt, amit az Isten a legelőször megalkotott a világ teremtésekor: az eget és a földet. A teremtés legkezdetén, még Ádám és Éva és az állatok előtt a Teremtő már behozta az Ő teremtésébe a férfi- és női alkotóelemet, vagy mondjuk inkább „termékenyítőnek” és „befogadónak”. Az ég esőt és áldást bocsát a földre, és az élettől áradó buja zöld vegetáció formájában adja vissza, amit kap. Az ég biztosítja a szükséges életadó szubsztanciát, melyben benne van a lehetőség, és az a befogadó és feldolgozó elem, a föld működése révén materializálódik. A világegyetemnek ez a duális, két fél által alkotott egységre épülő tendenciája folytatódik később a hím és nőstény állatok, majd betetőzésképpen a férfi és társa, a nő teremtésével. De még a lélektelen létezőkben is felfedezhető ez a dualizmus. A lélektelen világról is elmondhatjuk a kabbala nyelvén, hogy „fényből és edényekből” áll, vagy modernebb fogalmakkal: valamiből, ami befogad, és megint valamiből, amit befogadnak. Például: a folyékony dolgokat üvegbe kell tölteni, hogy együtt maradjanak, a búzamag csak a héjában növekszik, a rádióhullámokat vevővel kell felfogni, az információt könyvben vagy az elménkben kell raktározni. Röviden: a világban minden olyan dolgokból áll, melyek egymás befogadására képesek. Azaz másképpen mondva: két fő szférára oszlik az empirikus világ, cselekvőre és befogadóra: az egyik felöleli a másikat.
Hogy magunk elé tudjuk képzelni, mondjuk azt, hogy a világ körökre és vonalakra oszlik. A körök a befogadót jelképeik, azaz a világnak azt a részét, mely befogadja a másikat, és felneveli. A vonal azt a részét jelképezi a világnak, mely ad, termékenyít és melyet a körök befogadnak. A vonalban olyan lehetőségek rejlenek, melyek a körökben fejlődnek majd ki.
A kabbalában, a zsidó misztikában ez a férfi- és női princípium közti feszültségként van leírva; a női jelképezi az Isten passzív, korlátok nélküli természetét, ezért tud életet adni a gyermeknek, a férfi jelképezi az Isten aktív, korlátosabb természetét. Ez a különbség a férfi és a nő anatómiai felépítésében is megfigyelhető, mondják, ezért szokás a férfi nemet vonallal jelezni, melynek eleje van és vége, tehát határolt – a kabbala nyelvén káv; a női nemet pedig körrel, melynek nincs kezdete vagy vége – a kabbalában igul, a határtalan. Ez a konfliktus vagy különbség vezet e két princípium vonzalmához és egyesüléséhez.
Miért kell a dualitás a világ minden elemébe?
Hogy a világ lakóit miért kellett férfi- és női, vonal és kör, átadó és befogadó dimenzióiba felosztani, ez a titok öröktől fogva foglalkoztatja a filozófusokat és teológusokat minden hitből és felekezetből. Hogyan képes megbékélni a monoteista hit, mely vallja és büszkén hirdeti, hogy az Isten egy, mégpedig oszthatatlan egység, a teremtésben megnyilvánuló isteni pluralitással? Az Isten munkái kinyilvánítják az Ő igazi tulajdonságait, és ha Ő egy, akkor a világnak úgy általában, valamint különösen az embernek, mely „az Ő képére” teremtetett, egységnek kellene lennie úgyszintén. Ha az volt a cél, hogy a szaporodása könnyebb legyen, hát nyilván meg tudta volna oldani a Teremtő az Ő korlátlan bölcsességével, hogy a világ lakói ne szexuális úton szaporodjanak, hanem mondjuk önmegtermékenyítéssel vagy bárhogy másképp. Miért van tehát mégis megosztva a világ? Továbbá miért van az, hogy az empirikus úton tapasztalható világban is, az olyan világosan elkülöníthető dimenziókban is, mint az átadó és a befogadó, a férfi és a nő, megtaláljuk egymásban a másik elemeit, tehát voltaképpen mindegyikük hibrid?
Vegyük példának a férfit, mely biológiai értelemben föltétlenül termékenyítő, miközben kétségkívül vannak passzív tulajdonságai is, ahogy a korábbi fejezetben tárgyaltuk. Alkalmanként a férfi látja el a befogadó, a felnevelő funkcióit is. És míg a nő anatómiai értelemben befogadó, megtermékenyítő is: táplálja, védelmezi, neveli a gyermekét, és ebben a folyamatban rengeteget ad neki. Röviden: bár a dolgok világosan és egyértelműen elkülönülni látszanak a fentebb ismertetett kategóriák szerint, ugyanakkor a kategóriájukkal ellentétes elemeket is magukban foglalnak.
Az az ember tévedése, hogy a világot hajlamos az Isten mindent magába ölelő egységétől elkülönült létezőnek látni. Az Isten nem föltétlenül látható e világban, hamar elköveti az ember azt a hibát, hogy elkülöníti Őt gondolatban a teremtéstől. Pedig e következetlenség az ember gondolkodásában elfedi a tényt, hogy a teremtés célja a Teremtő egységének kiábrázolása, nem pedig annak megrontása. Tisztátalan fizikai világunk, melynek mintha a puszta létezése is tagadná ezt az egységet, éppen arra van kiválasztva, hogy ezen a terepen mutatkozzék meg igazán az egység. Az istenségben lévő duális és eklektikus vonások megmutatkozása segít a Teremtő természetének mélyebb, alaposabb megértésében.
Isten képessége az összehúzódásra
Mindannyian tudjuk, hogy az Isten korlátok nélküli létező. Nem csak azért fogadjuk el ezt szükségszerűségnek, mert egy olyan Isten, aki nem Mindenható, kevéssé volna meggyőző, hanem azért is, mert ez magának az Istennek mint olyannak a meghatározása: Ő mindenható, mindentudó, minden hatalommal bíró létező, aki korlátlanul magasabb rendű az embernél vagy az élet bármilyen formájánál. Az Isten korlátlan létezésének tanát teológusok és laikusok sokasága hosszadalmasan védelmezte már, pedig ez olyan tétel, amit kevesen vitatnak. Önkéntelenül is fejcsóválva fogadjuk az olyan elképzeléseket – egyes mitológiákban találkozhatunk vele –, melyek számos istent feltételeznek, emberi hibákkal, bujasággal, indulatokkal, bosszúálló természettel, kapzsisággal, s ezek az „istenek” kijátsszák egymást, könnyedén túljárnak egymás eszén.
És bár az emberi tulajdonságokhoz hasonlókat valóban találhatunk az istenségben, a baj az ilyen elképzeléssel az, hogy hiányzik belőle a teljesség fogalma. Az Isten korlátlan létezésének semmi máshoz nem hasonlítható képessége, hogy képes „összehúzni” magát, azaz más szóval: korlátosabb formában megnyilvánulni. Az Isten képessége nem csak az, hogy fantasztikusan nagy és hatalmas tud lenni, hanem az is, hogy nagyon kicsi és nagyon gyengéd tud lenni. S ennek voltaképpen nem volna szabad meglepetésként érnie az olvasót, éppen ellenkezőleg, hiszen ha nem volna meg benne ez a képesség, nem volna korlátlan létező. Mindenhatónak lenni éppen azt jelenti, hogy képes olyan naggyá lenni, amilyenné csak akar, és olyan kicsivé, amilyenné csak akar.
Ezt a koncepciót megvilágítandó képzeljünk magunk elé egy neves fizikust, egyetemi oktatót, akit fölkérnek, hogy egy csoport óvodásnak magyarázzon kvantummechanikát. Önmagában az, hogy ő nap mint nap kiváló elméket oktat a fizika titkaira az egyetemen, sokatmondó, azt kell jelentse, hogy az elméje kellően mozgékony, képes megbirkózni bármilyen kérdéssel, amit feltesznek neki. Olyan elme ő, akit a legélesebb eszű tanítványai sem hozhatnak zavarba. De mégis, ha csak egyetemi hallgatóknak képes magyarázni, kicsi gyerekeknek pedig nem, az bizony azt jelenti, hogy a megértése és a témáról való tudása igencsak korlátozott. Ha nem képes rálelni egy egyszerű tanítási metódusra – a téma mélységeit történettel vagy ábrákkal megvilágítani, melyek segítenek megragadni –, ha nem képes megmutatni a dolog esszenciáját mindenféle matematika és képletek nélkül is, csupaszon, akkor bizony nincs róla teljes megértése. Ha viszont képes életteli anekdoták, színes sztorik, képszerű hasonlatok segítségével megvilágítani a témát úgy, hogy a rendkívül kevés intellektuális gyakorlattal bíró kisgyermekek is megértsék a lényegét, akkor igazi zsenivel van dolgunk. Önmagunk behatárolásának, az összehúzódásnak, az önkorlátozásnak a képessége a legmagasabb rendű dimenziókból való, nem az alacsonyrendűekből. Ez a megfigyelés igaz manapság a hétköznapi elektronikai cikkek fejlődésére is: azok a cégek adnak el a legtöbbet, melyek mérnökei a legtehetségesebben és a legfejlettebb technológiával képesek a lényeget a legkisebb helyen, miniatűr telefonokban és zenelejátszókban összezsúfolni.
Vagy vegyük a komputertechnológia elképesztő fejlődését. A mikroprocesszorban például számunkra nem az az igazán elképesztő, mennyi millió számítást tud elvégezni egy másodperc alatt, hanem a chip mérete. Ilyen sokat ilyen szűk határok közé bezsúfolni, az már a korlátlanságot súrolja.
Az Isten olyan hatalmas, olyan korlátlan létező, hogy még önmaga korlátozására is képes, arra, hogy határokat vegyen fel (bár ez a behatárolódás jobban hasonlít az összesűrűsödésre, és voltaképpen változatlanul korlátlan létező marad, még ha rejtve is).
Az érthető parancsolatok Isten végtelenségének kifejeződései
Vegyük példának, hogy a Tórában van számos parancsolat, mely a chukim gyűjtőnév alatt ismert (ezek az „értelmet meghaladó” parancsolatok). Hogy mi a célja a megtartásuknak, azt az ember nem tudja. A legtöbbünk könnyen megbarátkozik e gondolattal, mert hisz végtére is hogyan érthetné meg a halandó ember teljesen a korlátlan Teremtőt? Meglepő tehát, mennyire kevesen értik azt is, hogy amint a chukim az Isten korlátlanságának kifejezője, mely az ember számára megközelíthetetlen, a mispátim (az „értelmes” parancsolatok) körébe tartozóik is, melyek az ember számára felfoghatóak, ugyancsak egy isteni aspektus, az „összehúzódott”, a korlátosság képességével bíró természet kifejezői. Az Isten él e képességével, legbelső akaratát úgy „lekicsinyíti”, hogy az az ember korlátos értelme számára befogadható, „emészthető” legyen.
Az Istenben megvan ez a kettősség. Egyszerre korlátlan és korlátozott, és ebben a kettősségében az az igazán csodálatos, hogy mindig egyszerre van jelen. Amikor az Isten „összehúzza” magát, hogy az emberrel kommunikálhasson, úgy tűnhet, hogy éppen nagyon kicsi és korlátozott a létezése, holott valójában csakis azért képes összehúzni magát ilyen kicsire, mert korlátlan a létezése. Semmi sem képes útját állni az akaratának.
Kisgyermekké válik-e a gyemekeknek magyarázó professzor?
Vigyük most egy kicsit tovább a professzoros hasonlatunkat. Világos, hogy a professzor akkor is változatlanul mélységes intellektussal bír, amikor a kvantumelméletet gyerekeknek emészthetően adja elő mesék és képszerű magyarázatok segítségével. Nem volna jogos azt mondanunk, hogy mert bölcsődalok szintjén beszél, úgy közli mondandóját, mint egy kisgyermek, tényleg kisgyermekké is vált. Éppen ellenkezőleg, azért képes alászállni a gyermeki felfogóképesség szintjére, és ott világítani meg valamit, az ő értelmi szintjük terepén, mert zseniális. És nem csak megvilágítja, hanem valóban közli is velük így a fizika legmélyebb titkait és felfedezéseit. Tehát az az ember, aki a gyermekeket tanítja, nem a kisgyermekké vált professzor, hanem a kisgyermekként „megnyilvánuló” professzor. Olyan egyetemi oktató, aki éppen azért, mert egyetemi oktató, képes a kisgyermek szintjén is megnyilvánulni, és ez a képessége, hogy óriási intellektusát ily módon képes elrejteni, éppen hogy nem rontja meg értelmi képességeit, hanem megerősíti azokat. Éppen azért képes ezen a szinten is közölni, mert olyan nagyon jól érti a dolog lényegét.
Ugyanígy áll ez az Istenre is. Azért képes „összehúzni” magát és korlátozott világot teremteni, mert Ő maga korlátlan. Sőt ami azt illeti, nem is annyira „összehúzza” magát, mint inkább összesűríti a lényegét, és elrejti azt. Ez a képessége is, a rejtőzködés képessége az Ő korlátlan természetéből fakad.
Ok-okozat és ugrás
Ennek a koncepciónak a megértése nélkülözhetetlen, ha valaki a kabbalához és a zsidó misztikához közelít. Ez az igazi titka a cimcum („összehúzódás”) fogalma megértésének, mely annyiszor köszön vissza és olyan alapvető a kabbalisztikus és a chászid irodalomban. Csak a cimcum koncepciójának segítségével lehet igazán megérteni, hogyan is mehetett végbe az univerzum teremtése.
Immanuel Schochet rabbi magyarázataira támaszkodva – melyeket Mystical Concepts in Chasidism című művében tett közzé[1] – fogunk most jobban elmélyedni a cimcum fogalmában, mely segítségünkre lesz az Isten duális természetének megértésében.
Az egyik legalapvetőbb teológiai probléma az Isten és az univerzum létezése kibékítésének látszólagos rejtélye: hogyan lehetséges átmenet a határtalanból a határosba, a tiszta értelemből az anyagba, a tökéletes egységből a sokféleségbe? Azután: hogyan békítjük össze az isteni teremtés, azaz az univerzum és annak sokféle alkotóeleme létrehozásának koncepcióját az örök, sérthetetlen, teljes és tökéletes Istennel, akiről a Szentírás azt mondja: „Én, az Örökkévaló, én nem változtam meg.”[2]
A teremtésről gyakran beszélnek a „kiáradások” (emanáció) fogalmát segítségül hívva: kiáradások egymásból következő láncolata hozta létre a dolgokat, a magasabb rendűből az alacsonyabbat, a korlátlanból a korlátost, a szellemből az anyagot. De ez az elképzelés így nem kellően teljes. Az egymásból következő kiáradások okszerű folyamata csak további kérdéseket vet fel, és nem ad választ. Mert mindegy, milyen hosszú a láncolata az egymással ok-okozati viszonyban lévő folyamatoknak, mindvégig megmarad valamilyen szintű kapcsolat, minőségi és mennyiségi is az ok és az eredmény között. Ahogyan egy fizikai lánc szemei kapcsolódnak egymáshoz, egyik a másikhoz – és közben megmarad valamiféle kapcsolat az első láncszem és az utolsó között –, ugyanígy állna a helyzet az egymásból következő fokozatos kiáradások láncolatával. Tehát minthogy a kiáradások láncolatának elején az Isten áll, aki korlátlan, a korlátlanság elemét teljesen nem lehet kiküszöbölni [a láncolatban]. Ha a világok a korlátlan isteni fényből váltak volna ki fokozatosan, lépésről lépésre egyre lejjebb szállva, októl okozatig, ez a világ semmiféleképpen nem vehette volna fel jelen formáját – korlátos, behatárolt dimenzióját.
Egy fokozatos fejlődésben, mely az okoktól halad az okozatok felé, „az okozat (vagy hatás) benne rejlik az okban, hozzá képest voltaképpen nemlétező. …Tehát mégoly számos összehúzódás révén sem áll elő olyan sűrű anyag, amilyen a földet alkotja, az absztrakt értelem spiritualitásából, semmiféle fejlődés révén, még az angyalokat alkotó (legfinomabb, tünékeny) anyag sem”.[3] Amint rabbi Snéur Zálmán fogalmaz művében, a Likuté Torában: „A világok teremtése nem képzelhető el az okoktól az okozatokig haladó fejlődés útján… mert milliónyi és milliónyi egymást követő, egymást létrehozó, lépcsőzetes összehúzódás és kiáradás végén sem áll elő a fizikai, anyagszerű létezés – még az egeket alkotó anyag sem, a spirituális létezésből. Nem, hanem az áldott Éjn Szof (a korlátlan létező), a Mindenható ereje teremt… a semmiből (ex nihilo), s ez nem afféle »fejlődés«, hanem inkább »ugrás«.”
Tehát ahhoz, hogy valami nemisteni, korlátos létező állhasson elő, szükséges az emanációk folyamatában egy „radikális lépés”, egy „ugrás” (dilug, keficá), mely megtöri a lépcsőzetes haladást, és radikális különbséget teremt ok és okozat között, ez a radikális aktus a teremtés. Csak ezután beszélhetünk előrehaladásról, fejlődésről, melynek eredménye a korlátos és anyagi létezők sokasága. Ez az alapelv a cimcumok és a szefirák tanának alapja, melyet a kabbalában vezettek be (és utóbb a chászidizmus továbbfejlesztette) a teremtéssel kapcsolatos problémák megoldására.
A cimcum
A cimcum két jelentéssel bír: 1. ’összehúzódás’, ’tömörülés’, és 2. ’rejtőzködés’, ’elleplezés’. Mindkét jelentés megfelelően alkalmazható ebben a kontextusban, a második még talán inkább, mint az első. A cimcumok tana ugyanis az istenségből kisugárzó kiáradás „tompításáról”, „elleplezéséről” beszél, s ez egymásra épülő lépések sorozata, fokozatos haladás révén következik be, míg a legvégén korlátos és fizikai létezők is előállhatnak. Ezt a komplex elképzelést részleteiben elsőnek rabbi Jicchák Lurjá fejtette ki. Az ő alapvető tanításait közlő művek mind a cimcum magyarázatával indítanak. Rabbi Snéur Zálmán részben érinti a témát a Tánjában, hosszabban a Sáár Hájichud Vöháemunában, és legfőképpen a Torá Orban s a Likuté Torában.
A teremtés előtt nincs más, csak az Isten egymagában. Az Isten mint önmagában vett létező az Éjn Szof (a „korlátlan”) névvel illettetik, Ő az, akinek nincs korlátja (azaz vége). Az Istenről mint Éjn Szofról voltaképpen semmi más nem állítható, csak az, hogy Ő az Éjn Szof: „Minden magasságnál magasabban, minden rejtekhelynél mélyebbre rejtve, nincs gondolat, ami egészen befogadhatna Téged… A Te nevedet nem ismerik, mert minden névnek Te adsz értelmet, Te vagy a beteljesülése minden névnek.”[4]
Egyfajta misztikus módon, amit némileg nehéz volna elmagyarázni, a teremtés előtt is létezik egy kinyilatkoztatása, „önkifejezése” az Éjn Szof Istennek, és ez a megnyilatkozása az Or Éjn Szof (az Éjn Szof fénye, világossága) nevet viseli, és erről a Világosságról szintúgy mint mindenhol jelenlévőről és korlátlan létezőről beszélhetünk. Az Éjn Szof és az Or Éjn Szof közti különbségtétel rendkívül fontos, tartsuk emlékezetünkben. Mert amikor cimcumokról és Szefirákról szólunk, ezek az Or Éjn Szoffal, a fénnyel, a sugárzó világosságal állnak kapcsolatban, nem pedig a Fényadóval, aki azt sugározza (Máor), azaz az Éjn Szoffal.
Amikor felmerült az isteni akaratban a világok és létezők teremtésének gondolata, az első aktus a teremtés folyamatában annak a térnek a megteremtése volt, ahol az isteni emanációk, és legvégül, a folyamat végén, a korlátos létezők világa helyet kap a létezésre. Ennek a kezdeti tér az istenség önmagába való „visszahúzódásának”, koncentrációjának eredményeképpen áll elő: az Éjn Szof mindenütt jelenlévő, korlátlan világossága visszavonult Önmagába, azaz „elleplezte”, „letompította”, „elrejtette” magát, és ahol a világosságnak ez az elrejtőzése, „tompítása” bekövetkezett, ott állt elő az „üres” tér (makom panui, chálál) a kezdeti térben. Ez az első cimcum, a dilug avagy keficá radikális lépése, hogy úgy mondjuk – az isteni „önkorlátozás” aktusa, ami a kinyilatkoztatásnak éppen ellentéte. Mindazáltal ez nem jelenti azt, hogy a chálál valóban, betű szerint üres lenne, minden isteni fényesség nélkül, hogy az isteni jelenlét valóban teljesen vissza lenne vonulva onnan. Egy ilyen értelmű interpretáció olyasmit tulajdonítana a térnek és így a testi létezésnek a korlátlanul létező Istennel szemben, ami megsértené az Ő mindenütt jelenvalóságának alapelvét, mely a Szentírásban és a hagyományban egészen szó szerinti megerősítést nyert.
A chálálról metaforikus értelemben van mondva, hogy „üres”, arra való tekintettel, ami „mögötte” vagy „rajta kívül” van: a chálálon „kívül van” az Or Éjn Szof teljessége, teljes kinyilatkoztatása, míg belül, a chállálban a fény leplezve van. Az Éjn Szofot magát, a Fényadó (Máor), melyből a világosság származik, a cimcum semmilyen módon nem érinti. A cimcum csak az Éjn Szof fényével kapcsolatban értelmezhető. De voltaképpen a fényben magában mint olyanban sincs változás, nem csökken az ereje, és nem távozik el, csak leplezve van. De még ez a leplezettsége vagy rejtőzködése is szigorúan viszonylagos, az „üres” térhez (azaz az űrhöz) és az abban lakozókhoz képest értendő, szorosabb értelemben nem érinti magát a fényt semmi módon. De még ennél is tovább mehetünk: még az „üres” térhez való viszonyában sem teljes és tökéletes ez a rejtőzködés, bizonyos maradványai, nyomai (resimu) megvannak a fénynek a chálálban.
Eltekintve ezektől a finomításoktól és a fény visszavonulásának metaforikus értelmezésétől, az első cimcum radikális „ugrás” (dilug), mely lehetővé teszi, hogy meginduljon a lépésekből álló folyamat, a kiáradások sora, és hogy végül határos és testi létezők álljanak elő. A cimcum legfőbb célja a chállál megteremtése, hogy abban az isteni teremtmények létezhessenek, és különállva létezhessenek, szemben a mindent felölelő isteni mindenségben való feloldódással. Az isteni fény korlátlan kisugárzása leplezetté és rejtetté lett, mondhatjuk, nem emészti fel és nem „oldja fel” a chállál létezőit, ahogyan mondjuk a szikrát mindenestül felemészti a láng maga, vagy ahogy a gyertya fénye semmivé lesz a nap tűző fénye alatt.
A káv
A teremtő folyamat második fázisában az isteni fénynek egy nyílt kisugárzása lépett be a kezdeti űrbe, a challálba, hogy beragyogja azt. Ez a fénysugár avagy „vonal” (káv) bevilágítja a challált, és minden további emanáció forrásául szolgál, ez a teremtésben az életet adó és teremtő erő, az Isten immanens (itt lakozó) létezése a teremtésben, míg a rejtett fény az Isten mindent felölelő transzcendenciája (természetfelettisége), mely a teremtés minden alkotóelemében jelen van. Mindazáltal a káv maga is számos további összehúzódáson és lepleződésen megy át. Ezeknek az összehúzódásoknak és ellepleződéseknek mindegyike újabb és újabb, egyre alacsonyabb rendű teremtmények létezését teszi lehetővé, legvégül pedig a legalacsonyabb rendű létezőkét, azaz a korlátos, anyagi, plurális természetű világét. E káv által megy végbe az összes egymást követő emanáció és az októl az okozatig tartó fejlődés. Az első cimcumtól eltérően – mely inkább dilug (ugrás) volt – erről az utóbbi fejődésről és előrehaladásról mondhatjuk, hogy „lépcsőzetes” és „októl okozatig” halad.
Összegzésül tehát a cimcum…
„a fény és az életerő áramlásának valamiféle elleplezése, elrejtése, hogy az alacsonyabb rendű létezőket látható módon csak egy egészen csekély mennyiségű fény és életerő ragyogja be, azaz hogy lakozást vegyen bennük, megelevenítse őket és hasson rájuk, hogy létezést vehessenek a semmiből (ex nihilo), és fennmaradhassanak ebben a korlátos állapotban.[5] …Tehát az Ő áldott lényegében semmiféle változás nincs, csak azokban a teremtményekben, melyek tőle veszik az életerőt… az októl az okozatig lépésenként lefelé haladó folyamat során, mely alászállás számos különféle összehúzódás (cimcum) révén megy végbe, hogy a teremtmények befogadhassák az életet és a létezésüket Tőle, anélkül, hogy független entitásukat, lényegüket elveszítenék. Ezek a cimcumok olyanok, mint az »Isten arcának elfátyolozása« (heszter pánim), az életerő és a fény elleplezése, tompítása… hogy ne ragyogjon annál hatalmasabban, mint amit az alacsonyabb rendű világok még be tudnak fogadni. Tehát úgy tűnhetne ezekben a világokban, mintha a Mindenható, áldassék, világossága és életadó ereje… valami más volna, az Ő lényegétől elkülönült létező. …De az egyedüli Szent előtt, áldassék, [nincs] olyan cimcum, lepel vagy rejtőzködés, ami bármit eltakarhatna előle, mert Őelőtte »a sötétség is olyan, mint a világosság«,[6] amint meg van írva: »a sötétség sem elég sötét neked…«[7] Mert a cimcumok és »öltözékek« nem különülnek el az Ő lényegétől, Isten mentsen attól, hanem[8] »mint a csigánál látjuk, akinek a háza része az ő lényegének«.[9]
A maszkulin és a feminin az isteni valóságban
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Azt, ahogyan fentebb fejtegettük, hogy az istenségben a korlátos és korlátlan dimenziók egymás mellett léteznek. A korlátos dimenzióról lehet az istenség „maszkulin” vonásaként beszélni, mondjuk így, vagy a kabbala kifejezésével ennek a neve a zá, a korlátlan dimenzióról pedig mint az istenség „feminin” oldaláról, a kabbala nyelvén ez a málchut. A világ teremtése csak úgy volt lehetséges, hogy az istenségnek ez a két dimenziója, a maszkulin és a feminin egyesült, a zá a málchuttal. Ez az egyesülés a kabbala nyelvén a jihud zun, voltaképpen ez maga az „összehúzódás”, a cimcum, melyben az Isten korlátlansága korlátosabb létezést vesz magára, és lehetővé teszi a világok megteremtését. Tehát együvé kerül a korlátos és a korlátlan, mondhatjuk, és ez mutatja, amint korábban már fejtegettük, hogy valójában e kettő sosem volt különböző. Sőt ami azt illeti, az összehúzódás és önkorlátozás képessége maga is abból fakad, hogy az Isten korlátlan és mindenható.
Jelen értekezésünkben az bír kiemelt fontossággal, hogy az istenségben van maszkulin (korlátos) és feminin (korlátlan) dimenzió. És hogy miért a korlátost nevezzük maszkulinnak, a korlátlant pedig femininnek, az igen könnyen megérthető.
Az élet csodája megmutatja, hogy a maszkulin dimenzióban van a kezdeményező erő, de a feminin dimenzióban van meg a képesség, hogy ha már megindult a folyamat, a semmiből valamit hozzon elő, vagy legalábbis a semmiből való teremtéshez az empirikus világban leginkább közel álló munkát végezzen. A gyermek születésekor, mely egy mikroszkopikus „sejttel” veszi kezdetét, ha már megtermékenyítette a férfiúi mag, teljes fejlettségű gyermek lesz belőle, „248 csontocskával és 365 különféle izommal”. Ugyanígy áll a fával, ami kicsinyke magból lesz. Miután a mag (a maszkulin elem) bekerül a földbe (a feminin elembe), és a fejlődés megindul, a föld óriási törzset nevel gyökerekkel, gyümölccsel, kéreggel, és mindezt abból a kicsiny magból – szinte a semmiből. Ez a hihetetlen teljesítmény csak egy korlátlan forrásból lehetséges, ezért hasonlítható a feminin elem az Isten korlátlanságához. Másrészt viszont a maszkulin elem az Isten képességének szimbóluma, mellyel önmagát korlátozni és összehúzni képes, és ezzel a szüléshez vezető folyamatot beindítani. Enélkül a kezdeti összehúzódás nélkül nem lennének világok, mert mindent magába olvasztana az Isten korlátlan jelenléte. Tehát az összehúzódás, az istenség maszkulin oldala kezdeményezi a teremtés és a szülések folyamatát, amint azt teszi a maszkulin elem a mi fizikai világunkban is.
Jóval azelőtt, hogy a rabbikat meg lehetett volna vádolni, netán a felbőszült feministák kiengesztelésére tették e kijelentést, Bölcseink úgy tanították, hogy a nőiség létezésének forrása az Isten korlátlanságában van, míg a férfi dimenziója az Isten korlátos oldalából veszi létét.
Ebben a világban minden magasabb rendű világok tükröződése, és minden, ami a mi világunkban létezik, azért van úgy, mert van spirituális párja. Az Isten teremtette a mi világunkat, és minthogy a világ a Teremtő kiterjeszkedése, az Ő természetét mutatja. Tehát ahogyan az Istenben van korlátos és korlátlan, átadó és befogadó, maszkulin és feminin vonások, hogy úgy mondjuk, úgy a világunk is e dimenziókra oszlik. A világunk maszkulin elemei az Isten összehúzódásra való képességének tükrei, a feminin elemek pedig a korlátlan kiterjeszkedésre való képességének tükrei.
És bár e kettő ellentétes viszonyban áll egymással, valójában ugyanabból a forrásból származnak, mint fentebb kifejtettük. E világ teremtésének célja az volt, hogy az isteni egység látványos kinyilatkoztatásának terepe legyen. Az ember célja, hogy megmutassa, a valóságban a korlátlan Isten és a korlátos világ, amit Ő teremtett, egyek. A mi cselekedeteinkből ki kell derülnie, hogy az Isten és az Ő világa sosem különült el egymástól igazán, és hogy a maszkulin és feminin dimenziók egyesülve egységet alkotnak.
Az igazi egység
Az egyesülésnek sokféle fokozata van. Két függetlenül létező együttműködhet úgy is, hogy közben megmarad autonóm létezőnek, sőt akár még ellenségeskedés is lehet köztük. Igazi egység csak akkor képzelhető el, ha két individuum szintézisbe kerül, illeszkedik egymáshoz mintegy a kölcsönös fúzió útján, egészen odáig, hogy végül ugyanannak az egyetlen egységnek alkotják a két felét. Ezért kívánja meg a Teremtő, hogy a férfi és a nő együvé térjenek, és egységet formáljanak. Mert egyetlen létezőnek egységként megnyilvánulnia aligha nagy dolog. De két elkülönült létezőnek egyesülnie, és önnön individuális létezése ellenére „egységet” formálnia hatalmas nagy eredmény. Mert a férfi és nő egyesülése a gyermek születésében tisztán megmutatja, hogyan tud két független létező, miközben megmarad részekre osztottnak és elkülönültnek, képes együvé térni és „egységet”, „egyet” eredményezni. Annak is kinyilvánítása ez a folyamat, hogy valójában sosem váltak ketté. Bár úgy tűnik, hogy két független létező voltak, az a tény, hogy közös gyermekük lehet, azt mutatja, hogy valójában mindig is egyetlen lényeg voltak, bár két testbe elkülönülve.
Ennek az analógiának a Teremtőre és az Ő világára való alkalmazhatósága nyilvánvaló. Így már mindjárt megérthetjük, hogy a férj és feleség közti egység miért egyedülálló és miért nagyobb és intenzívebb az egyesülés bármilyen formájánál az empirikus világban. De épp ez az az egység, amire Isten vágyakozik az Ő világával. Nem csoda, hogy az Ő népe iránti szeretete sokszor mint a férj szeretete a felesége iránt nyer kifejezést a Bibliában. A Mindenható olyan nyilvánvaló és jelenlévő kíván lenni a világunkban, hogy mindenki láthassa: az Isten és a világ voltaképpen mindig egy volt, csak mindeddig az Istent a természet „mint díszlet” eltakarta az ember elől. De ha ez a lepel félrehúzódik, a teremtés végre eléri a célját. Az oly régóta vágyott egység az Isten korlátlan és korlátos tulajdonságai között beteljesül. A korlátlan, egyedülvaló Teremtő teljesen látható módon nyilvánul meg a korlátos, sokféle világban, amit Ő teremtett, és amit az Ő végtelen hatalma tart fenn. Ahogy naponta háromszor mondjuk az ima végén: „És az Úr lesz király az egész földön. Azon a napon az Úr lesz az egyetlen Isten, és neve az egyetlen név.”[10]
A fentiek képtelenségnek hangzanak, fogalmi ellentmondásnak. Hogyan létezhetne együtt a korlátos a korlátlannal? Hogyan lenne lehetséges a teljes egység újra az istenségben? De ez nem ellentmondás, és nem lehetetlenség. Sőt ami azt illeti, még a fizikai világban is van rá precedens. Egészen addig, míg állt a jeruzsálemi Templom, a legszentebb hely a földön a „Szentek szentje” volt (kódes hákádásim), a Templom legbelső szentélye. Itt tartották a Szövetség ládáját, melyben a Mózesnek az Istentől adatott eredeti kőtáblák darabjai is benne voltak.
A Talmud egy fantasztikus tényt oszt meg velünk ebből a korból a Szövetség ládájára vonatkozóan. A Szentek szentje szabályos négyzet alaprajzú volt, húsz könyök egyik oldalon, húsz könyök a másikon. A Szövetség ládája, mely a szentély közepén állt, tíz könyök hosszúságú volt a rudakkal együtt, melyek a hordozására szolgáltak. Tehát a rudak végétől a szoba faláig azt várná az ember, hogy mérés öt-öt könyöknyi távolságot mutasson mindkét oldalon. Ehhez képest, amint az a méréskor kiderült, mindkét oldalon tíz-tíz könyök volt a távolság, ami azt jelenti, hogy bár a láda a terem közepén volt, és ott helyet foglalt el, mégsem volt mérhető, és nem vett el a térből mégsem. Ahogy a Talmud mondja: „Mérhető volt, de nem foglalt el helyet.”[11] Tehát volt már rá eset, hogy a korlátos és a korlátlan egyetlen terepen nyilvánuljon meg egységként. Azért a Szentek szentje volt a helye ennek a megnyilvánulásnak, mert azt választotta ki az Isten az Ő dicsősége földi lakhelyéül. Ezért volt annyira szent hely, ezért mehetett be a főpap is csak évente egyszer oda. Kétségkívül ez volt az istenség legmagasabb szintű megnyilvánulása a földön, magasabb mint bármilyen csoda vagy bármilyen természetfeletti beavatkozás a természet működésébe.
Isten és a természet
És mégis, ez a mértékű megnyilatkozás sem elégséges. Az Isten önmaga teljes mértékű kinyilatkoztatására vágyik, melyben nem csak az válik láthatóvá, hogy a korlátos és a korlátlan egységet alkot, hanem hogy e mögött a fúzió mögött ott van a Teremtő. Dávid király szavaival: „Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez.”[12] Az Isten kívánsága az, hogy az ember fellelje Őt a hétköznapi létezés profanitása mögött, mert ott rejtőzik. Nem csoda, hogy a tevá (természet) és az elohim (Isten) szavak számszimbolikai értéke azonos. Nem azért, mintha az Isten maga volna a természet vagy a természet maga volna az Isten, valamiféle spinozai panteisztikus elképzelés szerint, hanem mert a természet része az istenségnek, de nem a Teremtő teljessége. Ez az egység a maga teljes formájában csak a messiási korban fog megnyilvánulni. Abban az időben az istenség nyilvánvalóvá lesz, és áthatja az egész földet. A cimcumok avagy leplek, melyek ma eltakarják az Isten jelenlétét a teremtésben, el lesznek távoltíva, és „tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert elborítják a vizek”.[13]
És bár ez az idő még nem jött el, az embernek ma is az a feladata, hogy sürgesse ennek a korszaknak az eljövetelét. Ezért van az, amint fentebb hosszabban fejtegettük, hogy az embert mintegy kettészakítani látszanak a passzivitás és aktivitás vele született, belső erői. Ahogy a Mindenható Isten maga is az kívánja, hogy a korlátos és a korlátlan erői a messiási korban megbéküljenek egymással, úgy érzi az ember is ezt a szüntelen feszültséget, minthogy az Isten teremtette őt, és az Isten lényét tükrözi, utánozza ő maga is. Az ember nem ismer nyugalmat, nem talál békét. Mélyen belül állandóan benne van ez a kényelmetlen érzés, mely az ellentétes impulzusok hatása. Elrendeződésre és kohézióra vágyik. A Messiás után áhítozik.
Az ember az Isten képére teremtetett, és ahogyan az Istenben megvannak ezek a dimenziók, az emberben is megvannak. Ahogy megnyilvánulnak ezek a dimenziók az Istenben makrokozmikus szinten, úgy megnyilvánulnak mikrozmikus szinten is, az ember világában és más összefüggésekben is. De míg az Istenben ezek egységet alkotnak, az emberben úgy tűnik, hadakoznak egymással, és egész életét a harmónia keresésével tölti. Ahogyan a férfi és a nő egész életében a másikat keresi, önmaga elvesztett felét. Mind kielégülésre és teljességre vágyunk. És az ember önmagában is békét keres, az egymás ellen ható impulzusok belső harcának kibékítését. Ezért nincs nyugalma, és így is van ez jól. Mert ahogy az Isten is csak a messiási korszakban éli majd át az igazi teljességet, az ember is csak akkor ismeri meg a békét és a harmóniát. Ezért kell az embernek mindenekfölött a messiási küldetését kell keresnie és azon dolgoznia. Ez az ember célja és törekvéseinek megkoronázása. Csak a messiási korszakban lesz egység döntés és alárendelés, szeretet és félelem, Tóra és parancsolatok, asszertivitás és passzivitás, férfi és nő, átadó és befogadó, jutalom és büntetés, önmegvalósítás és önmegtagadás, Isten és az Ő világa és végül az ember és önmaga között.
Ezért, éppen ezért veszi sorra Maimonidész a zsidó hit alapvető hitelvei között rögtön a tizenegyedik, a jutalmazással és büntetéssel foglalkozó után tizenkettediknek a Messiás eljövetelének várására vonatkozó kötelmet. A kettő összefügg egymással. Amint az ember felismeri a dinamikus feszültséget, mely a létezés minden szintjén megnyilvánul – az istenségben, az univerzumban, a teremtésben, a judaizmusban, a nemek között és az emberben önmagában is –, kibékülést és a teremtetése céljának betöltését keresi. Feloldódás és szintézis után vágyakozik. Messiási megváltást és messiási korszakot keres. Megbékélést keres a kozmikus erők harcából, melyek időtlen idők óta működnek, fenntartják a világot, és arra hajtják az embert, hogy magasra és még magasabbra törjön, az emberi kreativitás forrásául szolgáltak, hogy képes legyen végül majd a legnagyobbra – az Isten újra eggyé tenni, amilyen volt (és maradt is, bár rejtve) a világ teremtetése előtt.
Ezért van az is, hogy a messiási korszakkal foglalkozó legfontosabb próféciák egyike a világ békéjéről és a harmóniájáról szól. Ez az ígéret nem pusztán azt jelenti, hogy nem lesz többé háború, hanem annak ígérete, hogy a belső feszültség és zavar az emberben magában feloldást nyer, és megtalálja a belső békéjét és belső biztonságát. Az ember végre majd levetheti magáról a bizonytalanságot, mert valóban eggyé lesz. Nem gyötri többet ingadozás és zavar, hanem minden erejét a jóság romlatlan útja követésére mozgósíthatja. A messiási korszak arra is ígéret, hogy lesz olyan idő, melyben az Isten maga is békében él az Ő földjével, mert nem lesz többet semmiféle feszültség az egy és oszthatatlan Isten és az ő korlátos világa között, melynek lakói ma látszólag független létezők Tőle, olyannyira, hogy az Ő akaratával ellentétesen is képesek cselekedni. Mert abban az időben világos lesz mindenki előtt, „hogy a föld az Úré”, és a világ minden lakója az isteni akarattal – melyből maga is származik – egyetértésben fog cselekedni.
[1] „Misztikus elképzelések a chászidizmusban”, Kehot Publications, 1971. 372.
[2] Máláchi 3:6.
[3] Igeret Hakodes, 20.
[4] Tikuné Zohár, Bevezető, 17a. b.
[5] Tánjá 48.
[6] Zsoltárok 139:12.
[7] Zsoltárok 139:12.
[8] Brésit Rábá 21:5.
[9] Tánjá 21.
[10] Zchárjá 14:9.
[11] Misné Middot.
[12] Zsoltárok 84:3.
[13] Jesájá 11:9.
