- fejezet
Isten szeretete a Tóra, Isten félelme a parancsolatok
A Tóra a személyes részvétel kifejeződése
Az előző fejezetben tárgyaltuk, hogy a Tóra tanulmányozásához és a parancsolatok megtartásához szükség van Isten szeretetére és félelmére is. Megvilágítottuk, hogy csak e két, egymással antitézisben álló tényező segítségével nyerhet az ember „szárnyakat” az istenszolgálatban, hogy a menny felé felemelkedhessen. Azt is elmagyaráztuk, hogy Isten szeretete szükséges, hogy személyes részvétel és kezdeményezés legyen az Isten szolgálatában, és hogy az Isten félelme – azaz a tökéletes önfeladás és az Ő akaratának való önalávetés – ugyancsak szükséges, hogy a világot a Mindenható otthonává tegyük. Istennek egész egyszerűen nem elég jó, ha csak otthon érezheti magát, teljes önfeladás kell ahhoz, hogy a mi világunk az Ő otthonává legyen, és Ő annak urává váljon. A mi teljes és tökéletes önalárendelésünk a Teremtő akaratának teszi lehetővé, hogy Ő köztünk lakozzon, a mi világunkban, és ezzel otthont adjunk neki.
Most arra fogunk rátérni, hogy e két tényező – az Isten szeretete és félelme – hogyan kerül közelebbi összefüggésbe, előbbi a Tóra tanulmányozásával, utóbbi a parancsolatok megtartásával.
Amikor a Tórát tanulmányozzuk, nem elegendő csak mormolni a szavakat, a Tóra bölcsességét az emberi elmével fel kell dolgozni. Annak fontosságát, hogy amit az ember tanulmányoz a Tórában, azt megfelelőképpen meg is értse, külön hangsúlyozza a tény, hogy a zsidó törvény előírja: ha valaki nem érti a szakaszt, amit éppen tanulmányoz, ne mondja el a Tóra tanulmányozásához rendelt áldást. Miért olyan fontos, hogy megértsük azt, amit tanulmányozunk? Mert a Tóra tanulmányozásának célja, hogy az istenség átjárja az ember egész lényét. Minthogy a Mindenható és az Ő Tórája egyek, amikor az ember tanulmányozza és megérti a Tórát, az istenség egyesül, eggyé válik az emberrel. És megfordítva, ha nem érti meg, amit tanulmányoz a Tórában, akkor az Isten bölcsességével – mely benne rejlik a Tórában – való egyesülése marad el.
Ez a gondolat van kellőképpen kifejtve a Tánjában,[1] ahol rabbi Snéur Zálmán elmagyarázza, miért nevezzük a Tórát olykor a lélek „kenyerének” és „táplálékának”. Minthogy a lélek a tudás megszerzésére szánt képességeit a Tóra megértésére fordítja, s a Tórát a lélek és az emberi értelem ily módon „megemészti” és magába szívja, mondhatjuk, hogy a Tóra „táplálja” a lelket. Azt írja:
„Mert amint a fizikai kenyér tápláléka a testnek, és azt magába veszi, a legbelsejében feldolgozza, és ott átalakul vérré és hússá, önnön húsává, és ezáltal él és marad fenn – így van a Tóra ismeretével és megértésével, az a lélek, amely jól tanulmányozza azt, értelmét addig összpontosítja, míg felszívja magába a Tórát, és végül egyesül vele, eggyé válnak. Ez lesz az olyan lélek tápláléka és élete az életet adó Istentől magától, mely az ő bölcsességébe és törvényébe öltözteti magát, és az Ő Tóráját [a lelkével magába szívja].”
Láthatjuk tehát világosan: ahhoz, hogy az Isten lakóhelye a föld „lakói” által készíttessék el, szükséges, hogy az Isten imádata átjárja az embert. Nem elég az embernek szájával szolgálnia az Istennek, elmondania az imákat, hanem meg kell emésztenie, és belső részévé tennie azok szentségét. Erről természetesen szó sem lehet, ha valaki nem érti a Tórát, ha nem vált eggyé a gondolkodásával. Mert ha valaki csak úgy olvassa a Tórát, mint mondjuk a Zsoltárok könyvét, csak hangot ad a szótagoknak és szavaknak, melyek átsuhannak rajta, de nem hagynak maradandó nyomot. Tehát még ha istenes cselekedet volt is tőle, spirituális tett, semmiképp sem vált eggyé az olvasóval, amit olvasott, és nem lett az ő része.
A parancsolatok, az alázat kifejeződései
A micvák esetében viszont pont fordítva igaz. A micva lényege éppen az, amit a neve sugall – isteni parancsolat. A parancsolatot azért teljesítjük, mert az az Isten akarata, és az ember alárendeli a saját akaratát az Istenének. Tehát a parancsolatok megtartásakor nem kell feltétlenül értenünk vagy éreznünk azt a spirituális változást, amit a cselekmény végrehajtásával előidézünk, azt sem, hogy a cselekmény eszközként szolgál, hogy az isteni világosságot a világba behozza a parancsolat által. A micva célja nem a végrehajtójának egyesítése az istenséggel, hanem a végrehajtója akaratának alárendelése Istennek. A parancsolat teljesítésében a cselekedet, és csak a cselekedet bír magasabb jelentőséggel, minden más szempont másodlagos.
Alázat a szeretetben, szeretet az alázatban
Az olvasónak nyilván feltűnt, hogy jelen értekezésünk, mely arról szól, hogy a Tóra a személyes részvétel és kezdeményezés kifejezője, míg a parancsolatok az önfeladást reprezentálják, továbblép a korábbiakhoz képest, ahol kijelentettük, hogy az Isten szeretete és félelme reprezentálják az egót és az önfeladást.
Míg korábban azt hangsúlyoztuk, hogy miféle érzések, indítékok és szándékok vezessék az embert az Isten imádatában, most arról szólunk, mi alkotja a lényegét a Tórának és a parancsolatoknak, a valódi belső szerkezetüket. Tény, hogy a Tóra tanulmányozásának a lényege, hogy átlényegítse az emberi értelmet, annak részévé váljon. A parancsolatok teljesítésének lényege pedig az ember önfeladása, teljes lényének kapitulációja Isten előtt.
Isten szeretete és félelme viszont eszközül szolgálnak, a Tóra tanulmányozása és a parancsolatok betöltése közben ezeket át kell élnie az embernek, időznie fölöttük. Amint korábban említettük, létfontosságú a szabad akarat szerepe Isten szolgálatában, de e szabad döntést a mennyei iga elfogadásának, felvállalásának kell vezetnie.
Ezek a lelkiállapotok és meggondolások mindazáltal messze esnek a Tóra és a parancsolatok lényegétől. Ezek csak alátámasztásul és segítségül szolgálnak a Tóra és a parancsolatok teljesítéséhez. Ebben az értelemben fontos, hogy a Tóra tanulmányozását és a parancsolatok beteljesítését – minden ellentétes vonásuk ellenére – átjárja Isten szeretete és félelme.
Az olvasónak nem szabad azt hinnie jelen okfejtésünk alapján, hogy a Tóra tanulmányozásában nem kell jelen lennie az istenfélelemnek és az önfeladásnak, vagy hogy a parancsolatok teljesítésében nincs szerepe az Isten szeretetének és a személyes indíttatásnak. A célunk hangsúlyozni: a Tóra tanulmányozásának lényege, hogy az embert átjárja a szentség, a parancsolatok teljesítésének lényege, hogy az ember feladja a saját létét és érdekeit az Isten jelenlétében, és hogy az Ő akaratának eszközévé legyen.
Természetesen általánosítással élünk, amikor azt mondjuk, hogy a Tóra az ember énjének átalakítója, a parancsolatok pedig az én megsemmisítői. Ha pontosabban szólunk ezekről, kétségkívül úgy áll, hogy a Tórában és a parancsolatokban is megtaláljuk a másik alkotóelemeit. Így kell lennie, mert ha Isten lakóhelye e földön teljes és tökéletes kell hogy legyen, akkor Isten imádatának is, mely e lakóhely építője, teljesnek és tökéletesnek kell lennie. Tehát ha a Tóra tanulmányozásából teljesen hiányozna az önfeladás, és megfordítva, ha a parancsolatok teljesítéséből hiányozna a személyes részvétel, mindkettő hiányt szenvedne. Nem volna bennük az a létfontosságú, kiegyensúlyozó elem, ami ellentétben áll a lényegükkel, ahogy korábban kifejtettük. Következésképp az Isten otthona eme alacsonyabb rendű világban tökéletlen volna.
Alázat a Tóra tanulmányozásában
Az, hogy a Tóra tanulmányozásában, míg egyfelől valóban az istenség összeolvadását reprezentálja az ember lényével, ugyanakkor önfeladás is kell lennie benne, visszatérő témája a Talmudnak. A Talmud számos helyen igen erősen hangsúlyozza, hogy míg valóban szükség van az emberi értelem részvételére a Tóra tanulmányozásában, és nem elég a hit és az odaszánás vagy az érthetetlen szavak puszta recitálása, ugyanakkor a Tóra tanulmányozásához komoly alázatra is szükség van. Kiváló példa erre, amit az Éruvin traktátusban olvasunk:[2]
„Rabbi Ábá mondta Smuélra hivatkozva: »Sámáj és Hilél iskolája három éven át vitázott egy jogi ügy fölött. Mindkettő úgy vélte, hogy a háláchá az ő értelmezésük szerint interpretálandó. Egyszer csak égi hang hallatszott, mely ezt mondta: ‘Ez is és az is az élő Isten szava, de a háláchá a Hillél iskolája szerint értelmezendő.’ De ha mindkét vélemény az élő Isten szavának megfelelő, vajon mivel érdemelték ki a Hillélék, hogy a háláchá az ő interpretációjukat kövesse? Mert ők békében és alázatban voltak [és türelemben, teszi hozzá Rási], és az ő iskolájukban nem csak a saját értelmezésüket oktatták, hanem a Sámájékét is. Ráadásul mindig előbb ismertették a Sámáj iskolájának álláspontját, mielőtt rátértek volna a sajátjukra.”
Ami ebből a szakaszból kiderül, egészen elképesztő. Ha egyszer igaz, hogy a Tóra tanulmányozásának célja, hogy az emberi értelem felfogja és feldolgozza, egészen odáig, ahol már eggyé válik az emberi értelemmel, abból az következne, hogy minden Tórával kapcsolatos vitának szükségszerűen egy háláchikus döntvény az eredménye, mely aszerint rendelkezik, hogy melyik álláspont vonultat fel magasabb rendű intellektuális és logikai érveket! És itt mégis azt találjuk, hogy a döntvény a Hillél házának álláspontját követte, mégpedig az alázatuk miatt. Ebből az a döbbenetes igazság világlik ki, hogy az alázat a megfelelő útja a Tóra igazsága pontos megértésének. A Tóra mennyei alkotás, tehát nem csupán intellektuális gyakorlat a tanulmányozása, hanem találkozás is az istenivel.
Hadd tegyük ehhez hozzá, hogy az alázat a Tóra tanulmányozásában messze fontosabb, mint a zsidó vallásgyakorlás bármely más területén. Mert – amint azt korábban kifejtettük – a mennyei iga felvállalása azért szükséges a parancsolatok teljesítésében, hogy a szentség megállapodjék azon, aki végrehajtja a parancsolatot.[3] De a Tóra tanulmányozásában az önfeladás, a mennyei akarat elfogadása nem csak azért szükséges, hogy az ember tanulmányait megszentelje, magasba emelje, spirituálissá tegye, hanem azért is, hogy az ember megfelelőképpen értse meg azt, amit tanulmányoz, és ez az elsődleges cél. Az alázat tartja megfelelő úton az értelmet és a megértést, és az ilyesmi nem megnyerhető úgy, ha az ember arrogáns a tanulmányaiban, és ha azért akar többet, hogy híre legyen mint tudósnak. Ezt könnyen beláthatjuk logikai alapon is. Ha egy edény tele van, abba nem lehet tölteni, tehát ha valaki arrogánsan közelít a tanulmányozáshoz, az „túlontúl tele van önmagával ahhoz, hogy a Tóra hatással lehessen rá”.[4] Az alázat a Tóra tanulmányozásában nem csak szentséget hoz magával, hanem mélyebb megértést is.
Láthatjuk tehát, mennyire fontos, hogy a Tóra tanulmányozásában részt vegyenek ezek az egymással ellentétesen ható emberi tényezők: önmagunk bevonása és részvétele, ugyanakkor alázat és önfeladás.
Személyes élmény a parancsolatokban
Ugyanígy áll ez a parancsolatok teljesítésére is. A micva, Isten parancsolata, s az ember azt személyes véleményére vagy belátására való bármiféle tekintet nélkül tartozik teljesíteni. És mégis, sok Tóra-parancsolat mellett találunk okot, hogy miért kell azt beteljesíteni, és ezek az okok könnyen megemészthetőek az emberi elme számára. A Tóra parancsolatai voltaképpen két kategóriára oszthatóak: chukim az egyik, mispátim a másik – ráció fölötti és racionális parancsolatok (később ezzel hosszabban foglalkozunk majd).
De miért volt erre szükség? A micvák végül is „felülről lefelé” adatott rendelések, Istentől a föld lakóinak, és nem úgy adattak, hogy a mi vélekedésünktől függene igazságos vagy szükséges voltuk. Nyilvánvaló, hogy az Isten semmiféle indoklással nem tartozott nekünk. Amint azt bárki tanúsíthatja, a szokás nem az, hogy az úr megokolja utasításait, melyeket a szolgájának ad. Ha így tenne, az úr-szolga viszonyt az annak lényegét adó erőtől és céljától fosztaná meg. A gazda parancsot ad, a szolga pedig teljesíti, azért, mert ő szolga. De mégis úgy áll, hogy az Isten adott nekünk magyarázatot sok parancsolata mellé, hogy legyen bizonyos mértékű emberi kezdeményezés az istenszolgálatban.
Így van tehát, ahogyan a Tóra tanulmányozásával is, az ember a parancsolatok beteljesítésében való személyes részvételét kétféleképpen élvezheti. Először is úgy, hogy beteljesíti a parancsolatokat, mégpedig teljes szívvel, mert ő döntött úgy, hogy teljesíti azokat. A háta mögött van a tudatos döntés, hogy felvállalja a mennyei igát, és beteljesíti a parancsolatokat. Másodszor pedig úgy, hogy – mivel számos parancsolat mellé adatott az emberi értelemmel könnyen felfogható indoklás – a micvát befogadja az értelmébe, ahogyan a Tóra tanulmányozása esetében is történik. Természetesen nem csupán az értelemre van hatása a micvának, hanem ha már megértette, az embert arra hajtják az érzelmei, hogy teljesítse, tehát így vesznek részt az érzelmek a micvában. Az ember gyakran az Isten iránti szeretetettől és lángoló vágytól eltelve, a judaizmus vagy a hagyományok szeretetétől hajtva teljesíti a parancsolatokat. Így az egész lényét átjárja a parancsolat isteni volta.
Eljött az ideje az előző két fejezetben taglaltak összegzésének: a zsidó istenimádat megköveteli az embertől, hogy teljes valójában részt vegyen a Teremtő szolgálatában, és ehhez szükséges, hogy minden érzelmi és értelmi képessége megfeszítésével az Isten megértésére igyekezzen. Isten azt akarja, hogy emberek szolgálják őt, nem pedig robotok. Másfelől viszont, Isten azt kívánja, hogy az ember feladja önnön létezését és akaratát a legfőbb akarat előtt. Ennek a belső ellentmondásnak az élménye az Isten szolgálatában háromféleképpen jut kifejezésre:
- A Tóra és a parancsolatok beteljesítésére való felkészülésben és az ehhez való hozzáállásban, mely egyrészt megkívánja az embertől, hogy az felvállalja a mennyei igát, másrészt viszont azt is, hogy gyakorolja a szabad akaratát. Vagy másképpen mondva – mint korábban kifejtettük – hogy döntsön: feladja önmagát, és alárendeli magát az Isten szolgálatának.
- A Tóra tanulmányozásának és a parancsolatok teljesítésének folyamatában, mely egyrészt az Isten iránti szeretet által megy végbe, s ez utóbbi egy személyes indíttatás és részvétel megnyilvánulása az Isten szolgálatában, másrészt az istenfélelem által, mely az önalárendelés és az önfeladás kifejeződése.
- A Tóra és a parancsolatok lényegében és alkotóelemeiben: a Tóra igényli az ember személyes részvételét, minthogy be kell fogadnia az elméjébe, a parancsolatok viszont megtagadják az egót és a személyes indíttatást, minthogy az embernek meg van hagyva, hogy tegye félre személyes belátását és vélekedéseit, és rendelje alá az akaratát Istennek a végsőkig. Ugyanakkor a parancsolatok teljesítésében is van szerepe az emberi értelem részvételének, minthogy számos parancsolat indoklása felfogható, és így érzelmileg is részt vehet az ember bennük: teljesítheti a parancsolatokat szeretetből és lelkesedéssel. De ugyanakkor a Tóra is igényli az ember önfeladását, mert az igazság megértéséhez az emberben alázatnak kell lennie, és nyitott edénynek kell lennie a Tóra bölcsessége befogadására.
[1] 5. fejezet.
[2] 13.
[3] Tánjá, 41.
[4] Maimonidész, Misné Torá, Hilchot Déot.
