- fejezet
Istent szeretni kell
Házigazdának és vendégnek lenni egyszerre
Népszerű művének a bűnbánat törvényeivel foglalkozó részében[1] Maimonidész ezt írja: „Mindenkinek megadatott a döntés joga. Ha az igaz és jó utat akarja követni, megteheti. Ha a gonosz felé akar fordulni, és maga is romlottá válni, azt is megeheti… Ez [a szabad akarat, szabad választás alapelve] alapvető fontossággal bír, a Tóra és a parancsolatok tartóoszlopa, amint írva van:[2] »Elébed tettem ma az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd tehát az életet…«” Tehát a szabad akarat az Isten és ember közti viszony egyik leglényegesebb alapja.
Másrészt viszont azt találjuk a zsidó irodalomban, hogy az embernek szükséges teljesen és tökéletesen alárendelnie magát Isten akaratának és szolgálatának, mégpedig a mennyei iga felvállalása által. Az előző fejezetben idéztünk a Tánjából, mely a Zohárra hivatkozva azt mondja, hogy az egyetlen megfelelő istentisztelet az, ha az ember aláveti magát az Isten akaratának a Tóra tanulmányozásában és a parancsolatok megtartásában. E nélkül lehet valaki nagy tudósa a Tórának, betöltheti az összes parancsolatot, mégsem minősül a Mindenható igaz szolgájának.
Az előző fejezetben megtárgyaltuk azt is, hogy ha valakinek az istenszolgálatából hiányzik az Isten akaratának való alárendeltség, az elvéti a föld teremtésében megnyilvánuló isteni szándék második, éspedig talán fontosabb aspektusát. Az Isten lakóhelyet akart magának itt, azaz először is azt, hogy a föld az Ő otthonává váljék, másrészt azt, hogy az Ő földön való lakozása ne úgy vegye kezdetét, hogy Ő „betöri az ajtót” és „lefegyverzi” a föld lakóit, hanem azok meginvitálják ide Őt. Csak az övéi akarata teheti, hogy az Isten ne vendégnek érezze magát a földön, és hogy az egész teremtés megtudja, hogy a világ az Istené, és hogy a tőle való elkülönülés és a független létezés hamis illúzió. Nem a mi otthonunkba hívjuk meg Őt voltaképpen, csak eltakarítjuk az útból azt a hamis benyomást, mintha a világ valaha is kívül lett volna az Ő birodalmán.
Ezért van az, hogy az Istent szolgálni szeretetből nem elég, szolgájaként kell közelítenie hozzá az embernek. Van ember, aki felismeri, hogy az Istenhez képest minden semmi. Miért futnának evilági hívságok, ha egyszer ezek mind mulandók és csekélységek? Isten örök és egyedül értékes. Tehát, tudatára ébredve az Isten iránti szeretetnek, ami belülről munkál, lángoló vágy ébred bennük, hogy egyre közelebb lehessenek hozzá. És minthogy ennek egyedüli útja a Tóra tanulmányozása és a parancsolatok megtartása, kiváló nagy Tóra-tudósok lesznek és az isteni parancsolatok körülményesen pontos betartói. Nemde kívánatos hozzáállás az ilyen?
Igen és nem. Amit tesznek, az jó, de úgy bánnak az Istennel, mintha Ő fontos vendég volna, és megtisztelve érzik magukat, hogy az otthonukban kíván lakni. Tehát boldogan meginvitálják oda. Mondanunk sem kell, hogy e fontos vendéget minden kétségen felül álló tisztelettel és kedvességgel fogadják. De azért a vendég csak vendég marad. A vendég nem lesz sosem a ház urává. És az ilyen ember voltaképpen egyáltalán nem adja fel az akaratát és a vágyait, azt, amit ő akar. Az Isten szolgál arra, hogy ők teljesnek érezhessék magukat és az önmegvalósításukat, tehát imádják Őt. De ebben az egyenletben nem a szeretetük tárgya a legfontosabb elem, hanem az ő szükségük, hogy legyen valami tárgya a szeretetüknek. Tehát amint egy fontos vendég vendéglátója maga is fontosnak érzi magát, így szolgálja Isten az ilyen ember céljait. E tekintetben tehát a Mindenható szolgál eszközül nekik valami magasabb cél elérésére. Ha Ő a tárgya az Őt szolgálók vágyainak, melyeket kielégít, akkor Ő nem önmagáért való cél, hanem az ember kényelmének és megelégedettségének eszköze.
Másrészt, ha az Isten nem adott volna nekünk szabad akaratot, és a mi neki való alárendeltségünk mindössze a mennyei programozásunk (milömálá lemátá) eredménye volna, akkor a mi meghívásunk, hogy legyen Ő az Ura az otthonunknak, nem számítana meghívásnak. Inkább volna olyan, mint a hatalmaskodó uralkodó, aki betör szomszédja otthonába, és ott letáboroz. Tehát létfontosságú, hogy az Istennek való alárendelésünk önnön szabad választásunk eredménye legyen.
Félelem és szeretet, az ellentétes irányba repdeső két szárny
A Tánjá az ember döntéséről, miszerint feladja önmagát az Isten akaratának alárendelődve, ezt mondja: „Ez a kezdete minden istenszolgálatnak, a legfontosabb eleme, sőt forrása.” A Tánjában ki van fejtve, hogy az Isten szolgálata, a parancsolatok beteljesítése csak ezzel az attitűddel minősíthető igazi ávodának (istentiszteletnek). Ebben leljük magyarázatát annak is, miért olyan fontos az istenfélelem a judaizmusban. (Az istenfélelem nem az isteni büntetéstől vagy igazságszolgáltatástól való félelem. A büntetéstől való félelem önzés, önszeretet, amint azt később tárgyaljuk majd.) A félelem itt az önérdekek és személyes akarat teljes feladását, és egy magasabb akarat elfogadását jelenti.
Az Isten szeretete ennek éppen az ellenkezője. Míg a félelem és alárendelés a független létezés és akarat teljes hiányát hangsúlyozza az ember részéről, és az Isten akaratának önmagunk fölötti teljes elismerését, az Isten szeretete egy szerelmest föltételez, valakit, akiben szeretet van. Olyan létezőt, aki kívül van az Istenen, de az ő korlátlan jelenlétéhez közelebb szeretne lenni.
De nehogy valaki azt higgye, hogy az Isten iránti szeretet valami nemkívánatos dolog, a Tánjá ugyanezen fejezetében, melyben az istenfélelem fontosságáról értekezik, Snéur Zálmán rabbi szót ejt a Teremtő iránti szeretet fontosságáról is. A következőket írja:
„Amint egy madár sem képes félszárnnyal repülni, [úgy áll a helyzet az istenfélelemmel, mely az Isten szeretete nélkül elégtelen]. Mert az istenfélelem és az Isten szeretete mint a két szárny, ahogy az a Tikunimban ki van fejtve. Hasonlóképpen, a félelem egymagában csak féloldalas szárny, és egyedül ezzel nem emelkedhet a magasba senkinek az istenszolgálata… Mert benne kell legyen a gyermeki minőség is [ebben a kapcsolatban], hogy legalább a szívében rejlő természetes szeretetre ráébredjen, hogy tudatosodjék az elméjében. Hogy valamilyen mértékben része legyen a gondolkodásának az egyetlen Isten iránti szeretet és a vágy, hogy hozzá kötődjön, akinek áldassék a neve.”[3]
Felületes pillantásra rabbi Snéur Zálmán mondandója az ember istenszolgálatának felfelé irányulásával kapcsolatos alapvető nehézségekkel foglalkozik. Ahhoz, hogy a madár repülni tudjon, le kell küzdenie a súlya miatt a felemelkedése ellen ható gravitációt, és elemelkednie a földről. Ehhez nem elég egy szárny, hanem kettő kell, hogy a levegőbe emelkedéshez szükséges megfelelő hajtóerőt kifejtse. Úgy tűnik tehát, hogy rabbi Snéur Zálmán azt mondja: egy szárny kevés, mert nincs elég ereje a madár súlyához képest. Hasonlóképpen, az istenfélelem is kevés egyedül, mert kell mellé további hajtóerő a menny felé, és ez a szeretet.
Valójában azonban – amint a lubavicsi rebe, rabbi Menáchem Schneerson tanítja – a Tánjá ezen szakaszában sokkal mélyebb értelem rejlik. A madár nem pusztán annak eredményeként emelkedik a levegőbe, hogy kellő hajtóerőt fejtett ki a szárnya, hanem azért is, mert egymással ellenkező irányba verdes a két szárnya. Ebből következik, hogy nem csak azért kell két szárny a madárnak, mert egy szárny nem tud kellő hajtóerőt kifejteni, ami a levegőbe emelné, hanem mert mindkét szárny erőkifejtéséhez ellenerő is kell. Mindkettőnek kell valami, ami a tevékenységének ellene hat, így haladhat előre a madár. Ha két szárnya van is a madárnak, de mondjuk a teste ugyanazon oldalán, vagy egyetlen nagy szárnya van, az lehúzná a madarat egyik oldalára, vagy körbe-körbe repkedne körülötte. Kell az erő, és kell az ellentétes irányban ható másik erő, hogy a madár röpte stabil legyen.
Ugyanez igaz az emberre is: szüksége van az istenfélelemre és az istenszeretetre is, mint két „szárnyra”, melyek a menny felé emelik a micváit. Nem csak azért van szüksége e kettőre, hogy kellő erővel bírjon az istentisztelete a menny felé emelkedéshez, hanem hogy jelen legyen mindkét ellenkező dimenzió. Az első, az Isten akaratának való teljes alárendeltség, az olyan szolgáé, aki Ura minden kívánságát teljesíteni akarja. A második, hogy az ember megmaradjon egyéniségnek, miközben az Isten akaratát teljesíti, azaz hogy az ő istenszolgálatában öröm legyen, élet és személyes kezdeményezés.
Ez a két, egymással ellentétes irányú mozgás – az Isten félelme és szeretete – egyenesen következik a fentebb tárgyalt két tényezőből: a szabad akaratból és a mennyei iga felvállalásából.
Láthatjuk tehát, hogy ez a két tényező nemcsak az alapja és a bevezetője az Isten szolgálatának, hanem az az attitűd és érzelmi viszonyulás, amivel a szolgálathoz közelíteni kell. A Tórát és a parancsolatokat Isten iránti szeretetből kell beteljesíteni, így őrizve meg az Isten szolgálatának személyes dimenzióját. De ezzel együtt az ember önnön alárendelése az Istennek azért kell megtörténjék, mert ez az Isten akarata, hogy így legyen.
Személyes kezdeményezés és önfeladás
Ennek a folyamatnak a dinamikáját példázza az ÁRI, rabbi Jichák Lurjá, a 15. századi híres kabbalista írásának egy passzusa. Azt írja ott, hogy ha valaki, mondjuk felteszi magára reggel a tfilint, magára kell vennie a parancsolatot is, ami a tfilin mellé adatott: „Kösd azokat a te…”, aminthogy a Tóra parancsolatait tudatosan kell magunkra öltenünk: „És szeresd az Urat, a te Istenedet.” Ez azt jelenti, hogy az Isten félelme és szeretete nem egyszerűen parancsoló erejű belső szükség, hanem a mennyei iga felvállalásának eredménye is kell legyen, és bizony tény, hogy az Isten arra int bennünket, hogy teljesítsük az Ő parancsolatait, és ezek között ott van a mennyei felszólítás, hogy szeressük Őt. Tehát rabbi Jichák Lurjának ez a kijelentése, miszerint ha valaki szeretetet érez az Isten iránt, gondoljon a parancsolatra, hogy szeresse a Mindenhatót, annak a bizonysága, hogy a szeretetnek nem egyszerűen személyes kezdeményezés eredményeként kell megszületnie, hanem az Isten parancsolatainak való önalárendelés eredményeképpen is.
Ezzel példát kaptunk arra, hogyan van jelen az Isten szeretetében ez a két ellentmondásosnak tűnő és egymás ellenében ható alapelv: az első, hogy legyen személyes kezdeményezés és részvétel a parancsolat teljesítésében, a második, hogy az egónak teljesen fel kell adnia magát, amikor teljesíti a parancsolatot.
Ez a rendkívül fontos tanítás a személyes istentisztelethez való hozzáállásunk alapja, tartóoszlopa, és a következő fejezetekben még foglalkozunk majd vele. Addig azonban ismét hangsúlyoznánk e fejezet lényegét: a teremtés célja, hogy az Istennek lakóhelye legyen a legalacsonyabb rendű világban, és ehhez szükséges, hogy a lakóhelyet eme alacsonyrendű föld (lakói) által épüljön meg, és hogy az Isten meghívást kapjon, hogy a sajátjává tegye ezt a birodalmat. Istennek ez a kívánsága két ellentétes pólus között valósul meg – az egyik az ember szabad akarata, a másik ugyanennek az embernek az önalárendelése – az Isten iránti szeretetből és félelemből – a Teremtő akaratának.
[1] Misné Torá, Tösuvá, 5:1–3.
[2] 5Mózes 30:19.
[3] Tánjá, 41.
