- fejezet
Az Isten legyen úr a világban:
Az akarat feladása szabad választás
Nem kényszerből szabad akaratból…
Eléggé megvilágítottuk az eddigiekben, hogy a micvák teljesítésének igazi célja ebben a világban (és voltaképpen a világ teremtésének igazi célja is), hogy itt, a legalacsonyabb rendű világban, melyben Isten és a világ létezésének eredete rejtve van, az Isten megnyilvánulhasson és megismerhető legyen. Minél több isteni parancsolatot töltünk be, annál inkább vonjuk az Istent a mi világunkba. Nem várhatjuk, hogy egy király akármiféle lakóhelyen lakozást vegyen. A király magánlakosztályának is méltónak kell lennie hivatalához. A micvák betöltésével a tisztátalan világot szent lakóhellyé alakítjuk. Tehát így invitáljuk meg a világba az Istent, hogy leszálljon közénk, mert azt szeretnénk, ha otthon érezné magát, és nem valami idegen otthonában lenne látogató. Isten is így akarja. Az ő kívánsága, hogy ne idegen legyen a világunkban, hanem a ház ura, gazdája. Az isteniből minél többet hozunk be ebbe a világba, annál inkább fogja Ő otthon érezni magát itt.
Hogy ezt az alapelvet megvilágítsuk, hadd hozzunk példának egy anekdotát, legyen Reubén az egyik főszereplőnk, a másik Simon. Reubén Simon otthonában szeretne lakni, de Simon nem akarja, hogy vele lakjon. Reubén az erősebb, könnyen megteheti, hogy erővel is lakást vesz Simon házában. Simon nem tudja kiűzni őt onnan. De ha így tesz, mondhatjuk-e, hogy Reubén együtt él Simonnal? Természetesen nem. Elfoglalhatja a házát, de „belakni” valamit, annyit jelent, hogy az ember kényelmesen érzi magát ott, olyannyira, hogy úgy érzi, a saját otthonában van. Ehhez az kell, hogy a ház gazdája meghívja őt oda, és személyesen gondoskodjék arról, hogy a lehető legkényelmesebben legyen. Csak így érezheti azt, hogy mintegy a sajátjában lakik. A ház gazdájának teljes beleegyezése nélkül Reubén ugyan megoszthatja vele az otthonát, de ez inkább olyan, mintha ő űzte volna ki onnan Simont. És bár Simon is ott él, és minden szempontból az övének tekinthető a ház, nem mondhatjuk, hogy békében élnek együtt, kényelemben, szívélyes viszonyban, hanem a helyzet úgy áll, hogy Reubén ráerőltette saját akaratát a Simonéra, és elfoglalta az otthonát.
Hasonlóképpen állunk az Isten kívánságával, hogy be szeretné lakni ezt a világot. Két részre bontható az Isten akarata ez ügyben. Először is az a kívánsága, hogy ne csak a spirituális világokban legyen lakóhelye, hanem itt, a legalacsonyabb rendű világban is. Ez a kívánsága beteljesíthető azzal, ha tanulmányozzuk a Tórát, és betöltjük a micvákat, melyekben Ő benne rejlik. Mint korábban mondtuk, Isten bölcsessége és akarata egyek, tehát a Tóra tanulmányozása és a parancsolatok betöltése az Istent hozza el a világba. De ez csak az egyik aspektusa az Ő akaratának. A második, és talán még fontosabb szempont, hogy a fizikai világ átalakulása az Ő otthonává, ne fentről legyen irányítva. Azaz ne az Ő hatalma és ereje által menjen végbe egyedül, magyarán ne azért adja az ember a beleegyezését abba, hogy az Isten belépjen és lakozást nyerjen a világban, mert nem képes megakadályozni ebben Őt. Az a kívánsága, hogy az Ő lakóhelyét ebben a világban az ember hozza létre, innen, alulról. Isten azt akarja, hogy e világ lakói invitálják meg Őt a saját világukba, és megtegyenek minden tőlük telhetőt, hogy a Teremtő jól érezze magát a körükben.
Itt érkeztünk el a szabad akarat és a szabad választás fontosságához, mellyel az ember a saját dolgait tekintve rendelkezik. Ha nem úgy volna, hogy az embernek szabad akarata van, és azt választhatja, hogy teszi, amihez kedve van; hogy a világot használhatja saját önzésének kiteljesítésére, vagy élhet az Isten törvénye szerint, és csinálhat a világból megfelelő lakóhelyet neki, olyan lenne, mintha az Isten egyszerűen csak ránk kényszerítette volna a saját akaratát. Isten közöttünk való lakozásában nem volna semmiféle része a föld lakóitól érkezett meghívásnak. Ezért írja Maimonidész a Megtérés szabályaiban,[1] hogy „a szabad akarat hitelve tartóoszlopa az egész judaizmusnak, a Tóra és minden parancsolat alapja”.
Alázat szabad akaratból
De a szabad akaratával is csak Istennek a világ teremtésében megmutatkozó egyik célját tölti be az ember. Isten lakóhelyévé tudja tenni a földet, de attól az még nem lesz az Isten otthona. A célunk az, hogy Isten olyan jól érezze magát e világban, mintha az az Ő otthona volna.
Ebben az értekezésben szükséges az olvasót egy lényegi különbségre figyelmeztetünk az általunk alkalmazott házigazda-vendég analógia és az Isten-világ kapcsolat valódi természete között. Az analógiás példában a vendéglátó viselkedése tulajdonképpen csak a vendég érzéseire van hatással. Mert hiába érzi magát Reubén teljesen otthon Simon házában, attól a tény tény marad, a ház változatlanul Simoné. Nincs az az érzés vagy illúzió a vendégben, ami ezt a tényt megmásíthatná. Érezheti magát olyan kényelemben, mint a saját otthonában. De nem ott van.
A világ teremtésével azonban Istennek nem pusztán az volt a célja, hogy a világ végül az Övé legyen, hanem hogy megmutatkozzék: mindig is az Övé volt. Isten nem csupán otthon szeretné érezni magát itt, míg közben a világ valójában az emberé. Mert bár Isten és a világ látszólag két független létező, és ezért tűnik szükségesnek őt meginvitálnunk a világba mint vendéget, valójában ez puszta illúzió. Minden micva betöltésével egyre inkább megmutatjuk, hogy voltaképpen minden az Istené itt, és lényege szerint isteni. Ugyanakkor, és itt válik a dolog megértése komplikálttá, Isten akarata, hogy a világ megmaradjon fizikai világnak, olyannak, amiben az isteniség rejtve van. A Tóra és a parancsolatok megtartásának nem az a célja, hogy ez a világ ne legyen többé a legalacsonyabb rendű a világok között, hanem hogy megőrizzük anyagi dimenzióit, miközben átitatjuk isteniséggel. Ez a két szempont végképp összeegyeztethetetlennek tűnik, a következő fejezetekben foglalkozunk majd részletesebben a témával.
Tehát mit tehetünk, hogy az Isten ne csak megtalálható legyen a mi világunkban, de kényelemben érezhesse magát, mint saját otthonában? A zsidó misztikában tartja magát a gondolat, hogy bár a Tóra tanulmányozása és a parancsolatok megtartása szabad akaratból kell történjék, az is legalább olyan fontos, hogy ez a döntés a mennyei iga személyes felvállalásából eredjen, ne pedig más okból.
A Tánjában[2] találjuk kifejtve, hogy amikor az ember a Tórát tanulmányozza, és betölti a parancsolatokat, mert szereti az Istent, és közelebb kíván lenni hozzá, nem azért szolgál, mert alá van rendelve az Istennek, és feladta önmagát. Az ember ilyenkor személyes vágyából szolgálja az Istent, hogy közösségben lehessen vele. Tehát nem veheti magára teljesen a mennyei igát, mert érzelmei hajtják afelé, hogy szolgáljon. A vallás így túlontúl vonzó a számára, tehát ki van zárva, hogy úgy szolgáljon, mint a katona, pusztán parancsra.
Sokféle útja van az Isten szolgálatának, és gondolhatnánk azt, hogy az ilyen ember, aki szeretetből szolgálja az Istent, csak az önalárendelésben marad el mástól, de attól még feltétlenül odaszánt hívőnek számít. A Tánja mégis azt mondja, hogy az ilyen ember olyan, mintha nem is szolgálná az Örökkévalót!
Ennek az a magyarázata, hogy csak az tekinthető „a Mindenható szolgájának”, aki úgy szolgál, mint az a szolga, akinek nincs saját akarata, hanem a gazdája parancsait teljesíti mindenféle hátsó szándék nélkül, legyenek bár azok jók. De ha valaki azért tanulmányozza a Tórát és tölti be a parancsolatokat, mert az Isten iránti lángoló szeretet fűti, és a vágy, hogy mind közelebb lehessen hozzá, az olyan voltaképpen saját magát szolgálja. Miért is szolgálja az ilyen az Istent? Hát mert mi mást tehetne? Csillapíthatatlan vágy hajtja, hogy közel legyen az Istenhez, annyira, hogy ez a vágya nem hagyja nyugodni őt. És minthogy e vágyának teljesüléséhez az út egyedül a Tórán és a parancsolatokon át vezet, éjjel-nappal a Tórát tanulmányozza, és hűségesen szolgálja a Teremtőjét. De valójában saját magát szolgálja. A szíve és a szenvedélye parancsait követi. Érzi, hogy szüksége van az Istenre. Mások meg úgy érzik, hogy gyönyörű házra és kövér svájci bankszámlára van szükségük. Mondanánk-e az ilyenre, hogy az Isten munkáját végzi? Ha nem, akkor ő miért? Kétségtelen, hogy az Istent imádni szentebb cél, mint vagyont halmozni fel, ettől még az ő (önös) motivációja nem változik meg.
Tehát létfontosságú, hogy a döntő momentum az Isten szolgálatában a mennyei iga egyszerű felvállalása legyen. Ezen az úton következik az ember tökéletes önfeladása, és az Istennek mint az ő élete teljhatalmú Urának elfogadása. Csak így lakhat bárkiben a szentség, és így emelkedhet fel valami magasabb felé. Csak a tökéletes önfeladás, és nem valamiféle személyes nyereség vágya teszi az embert üres edénnyé, azaz olyanná, mely képes befogadni az Isten jelenlétét. A Zohár[3] szavaival: „Az embernek mindenekelőtt magára kell vennie a menny igáját. Ha ebben fogyatkozása van, semmiféle szentség nem lakhat benne.”
Még egyszerűbben fogalmazva: az a zsidó hívő, aki az Istent szeretetből szolgálja, anélkül, hogy elfogadná a mennyei felséget maga fölött, valójában nem azt teszi, amit az Isten akar, hanem amit ő maga. Szerencsésnek mondható az ilyen abban a tekintetben, hogy az akarata egybeesik az Isten akaratával, tehát a cselekedetei is összhangban lesznek az Isten parancsaival. De mégis, saját kívánságait és céljait kergeti, amikor betölti a Tórát és a parancsolatokat. Miért nem szent az ilyen ember? Mert a cselekedetei tárgyát kivéve pontosan olyan, mint bárki, aki anyagi vagy más földi kívánságokat hajszol. Azt követi, mint mások, ami boldoggá teszi őt, és ami kielégíti személyes vágyait.
Minthogy ez így áll, meg kell próbálnunk most megvilágítani a szabad akarat alapvető fontosságát. Az égi dolgok fényében szemlélve jobbnak látszik, ha az ember teljesen feladja szabad akaratát, és az Istennek való teljes alárendeltségben teljesíti a Tórát és a parancsolatokat. Úgy látszik jónak, ha minden személyes kezdeményezést és indíttatást kigyomlál az Isten szolgálatából.
Itt kell visszautalnunk egy korábbi megállapításunkra. Az oka annak, hogy olyan fontos az embernek megtartania szabad akaratát, miközben az is szükséges, hogy teljesen alárendelje magát a Teremtő akaratának, abban rejlik, hogy nem egy, hanem két aspektusa is van az Isten abbéli szándékának, hogy a földön lakóhelye legyen.
Az első: ahhoz, hogy a földön lakozást vehessen, neki kell a lakóhelye abszolút urának lennie. A második aspektusa e kívánságának viszont az, hogy a föld átalakulását az Isten lakóhelyévé a föld maga kezdeményezze és hajtsa végre, azaz hogy a föld lakói éljenek a lehetőségeikkel, és ők hívják meg az Istent, és gondoskodjanak róla, hogy otthon érezze magát. Ahhoz, hogy az Isten akaratának ez az aspektusa is teljesüljön, nélkülözhetetlen, hogy az embernek szabad akarata legyen. Az Isten nem akarja „államcsínnyel” elfoglalni az ember földjét, és behatolni oda. Az a vágya, hogy az ember döntsön úgy, otthont épít neki saját kezdeményezésére és szabad választásából.
Tehát semmiképpen nem szeretnénk, ha az olvasó félreértelmezné az érvelésünket, és arra jutna, hogy szerintünk a szabad akarat nem esszenciális része a vallásgyakorlásnak: de mennyire, hogy az. Csak azt állítjuk, hogy az ember szabad választásának, mely szerint követni fogja az Isten törvényét és parancsolatait, nem szabad személyes aspiráción és kívánságokon alapulnia. Ha valakinek történetesen az a kívánsága és vágya, hogy közelebb lehessen az Istenhez, az is önző, és van benne egy árnyalatnyi a megőrzött egóból. Úgy kell szabad döntést hoznunk arról, hogy átadjuk magunkat a Tóra tanulmányozásának és a parancsolatok betöltésének, hogy felismertük: az Isten a világ igazi Ura, és hogy vissza kell kapnia a földet otthonául. És minden egyes újabb micva teljesítésével apránként alakítjuk át ezt a világot hívogatóvá az univerzum legfőbb Urának, hogy méltó legyen a Királyhoz.
A következő fejezetben tovább vizsgáljuk a személyes motiváció és indíttatás témáját az Isten szolgálatában, és fontosságát a jutalmazással és büntetéssel kapcsolatos ígéretek szempontjából.
[1] 5:3.
[2] 41.
[3] Párását Behár.
