Négyrészes sorozatunkban a zsidó tánc mibenlétével foglalkozunk. Áttekintjük a táncnak a zsidóságban betöltött szerepét és felvillantunk néhány példát a zsidó tánc több mint 3300 éves történetéből. A harmadik részben a vallásos extázis és az Isten iránti elkötelezettség táncaival foglalkozunk.

Miután Dávid király elfoglalta Jeruzsálemet, a frigyládát (áron hábrit) Jeruzsálembe vitette. A ládát szállító szekeret ökrök húzták. Az egyik ökör megbotlott és a szekeret kísérő Uzá – nehogy az értékes rakomány a földre zuhanjon – megérintette a frigyládát. Az Örökkévaló a helyszínen halálra sújtotta őt hitetlenségéért, hiszen bíznia kellett volna abban, hogy az Örökkévaló szövetségének ládája nem esik le a földre. A menet ezt követően három teljes hónapon át várakozott és amikor újra megindultak Jeruzsálem felé, akkor kézben vitték az értékes rakományt, hat lépésenként áldozatot mutattak be, a király pedig táncot lejtett az Örökkévaló Isten ládája előtt.

Dávid pedig táncolt egész erővel az Örökkévaló színe előtt. Dávid fel volt övezve lenből készült köténnyel. Így vitték föl Dávid és Izrael egész háza az Örökkévaló ládáját riadás és harsonaszó mellett. (2Smuél 6:14)

A királyné, Michál (Saul, az első király lánya) elégedetlen volt férje viselkedésével:

Mialatt beért az Örökkévaló ládája Dávid városába, Michál, Saul leánya letekintett az ablakon és látta Dávid királyt, amint ugrándozik és táncol az Örökkévaló színe előtt; ekkor lenézte őt szívében. (u.o. 6:16)

Az összetevők itt ugyanazok: zene és tánc, a végeredmény azonban igencsak különbözik a korábbiaktól, ráadásul Michál, a királyné úgy érezte, hogy a király megalázza, nevetségessé teszi magát a nép előtt. Dávid azonban az Örökkévaló előtt táncolt, így nem foglalkozott azzal, hogy mások mit gondolnak róla. A táncát nem a dobok és a tamburinok örömteli ritmusa határozta meg, hanem a kürtök félelmet keltő hangja, a tánc pedig nem az öröm, hanem az extázis tánca volt. Ez a szöveg szintjén is látszik: itt nem a korábban használt „máchol – מחול” körtánc szót használja a próféta, hanem eksztatikus, egyedül járt, kizárólag az adott személyre és az Örökkévalóra vonatkozó táncot ír le.

Szukkot – 7. vendég: Dávid háMelech (Dávid király)

Attribútum: málchut – az égi királyság megalapítása a földön Dávid király a zsidó történelem egyik legismertebb alakja. Egyszerre volt kis pásztorfiú és nagy király, hódító és megtérő, zsoltáríró és csábító. Dávid háza a zsidó nép királyi háza, és az ő utódai közül kerül ki a Másiách, a megváltó. Dávid király a Jehuda törzséhez tartozó Betlehemben … Olvass tovább

Dávid király tánca nem egy már megtörtént eseményt ünnepelt és nem is az ellenkező nem képviselőinek szólt, hanem egyesen Istennek és egy várva várt esemény bekövetkezését kívánta biztosítani. Ha megfigyeljük a szöveget, feltűnhet, hogy a városon kívül Dávid lenből készült kötényben, örömtelien táncolt – ez a magyarázók szerint arra utal, hogy Dávid prófétai mivoltában jelent meg itt. A lenkötényt a bnéj neviim, a próféták hordták.

 

Augusztus 28-án, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 7-ig, változatos zenei és kulturális programokkal várják az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken. 

A prófétálásra való felkészülés egyik módja az volt, hogy kimentek a városon kívülre és ott magányos meditálással készültek az eseményre. És azért örömtelien táncolt, mert az isteni jelenlét csakis azokon nyugszik, akik boldogok. A városon belül már hajladozva-ugrándozva táncolt Dávid király. Már nem kellett azon igyekeznie, hogy készen álljon a prófétálásra, már csakis az Örökkévaló nagysága felett érzett tiszta öröm kedvéért táncolt.

Dávid örömmel alázkodott meg az Örökkévaló kedvéért.

Dávid örömteli ugrándozásából és táncából azt a következtetést vonta le a Rámbám (Maimonidesz), hogy az Örökkévalót nem mindig az intellektusunk által, hanem elsősorban örömmel kell szolgálnunk. Ha örömmel tesszük meg Isten akaratát, akkor kivívjuk mások tiszteletét.

A vallásos lelkesedés táncai jelentek meg a Szentélyben szimchát bét hásoévá alkalmával, a vízmerítési ünnepen rendezett ünnepségek során. Ezek egyik legfontosabb és legizgalmasabb része volt, amikor a kohénok (papok) átugrottak a tűz fölött, tűzzel zsonglőrködtek és bonyolult táncokat jártak.

„Aki nem látta a vízmerítési ünnep örömét, az még nem látott valódi örömöt az életében. Istenfélő emberek és fontos emberek fáklyákkal a kezükben táncoltak, a vidámság és a dicséret dalait énekelték, a lévik pedig lírán [húros hangszer], hárfán, cimbalmon, trombitán és más hangszereken játszottak” (Szuká 5:1b).

Élénk mozdulatokkal kísért táncaikban az a gondolat fejeződött ki, hogy „szeresd az Örökkévalót egész testeddel, egész lelkeddel és mindeneddel, amid van” – ahogy egyik legfontosabb imánkban, a tórai idézeteken alapuló Smá Jiszráelben mondjuk. Az embernek léte minden egyes elemével az Örökkévalót kell szolgálnia és ehhez hozzátartoznak a táncok is, ahogy a Zsoltárok könyvében olvassuk (149:3; 150:4):

„Dicsérjék nevét körtánccal” – „dicsérjétek dobbal és körtánccal”.

A zsinagógákban a mai napig táncolunk a Tórával szimchát Tóra ünnepén. Itt is fontos, hogy az ember az egész testével szolgálja az Örökkévalót, mert bár a Tóra a lehető legspirituálisabb dolgok egyike, amelynek tanulmányozásához a fejünkre van szükségünk, mégis a lábunkkal táncolunk, nem pedig fejen állva. Ezzel azt is kifejezzük, hogy mindannyian ugyanannak a földnek vagyunk a lakói, senki sem áll magasabban vagy alacsonyabban. Táncunk közös tánc, egyszerre, egy szívvel, egy lélekkel, egy népként táncolunk.

Fotó: Wikipédia

 

A sorozat előző részei itt olvashatók