Aish bejegyzése

Ma, amikor csokoládéfajták tucatjaiból válogathatunk, nehéz elképzelni, hogy ez a közkedvelt édesség egykor a gazdagok kiváltsága volt. A XVI. századi Spanyolországban a csokoládé a királyi család és az elit titkos itala volt. A kakaóbab óriási fellendülést hozott a spanyol gazdaság számára és hatalmas összegek folytak be belőle a királyi kasszába. Akik ugyanis megengedhették maguknak ezt a különlegességet, azok egyre többet és többet szerettek volna kapni belőle. Ez növelte a latin-amerikai kereskedelmet – itt termesztették a kakaóbabot – és a karibi szigetvilágban való letelepedésre is serkentőleg hatott, mivel ebből a térségből származott a csokoládé édesítésére használt cukor, derül ki az aish.com írásából.

A csokoládékészítés és -kereskedelem hatalmas iparággá nőtt, melynek művelői nagyrészt zsidók voltak. A felsőbb osztály kezdetben lenézte a kereskedőket, így történt, hogy nem akadályozták meg a zsidókat abban, hogy nagy számban foglalkozzanak az alantasnak tartott munkával. Ezért aztán a zsidók voltak azok, akik a Spanyolországból való kiűzetésük után egész Európával megismertették a csokoládét. Kiterjedt kapcsolataikat és mesterségbeli tudásukat pedig kivonták Spanyolországból és Európa más területeire helyezték át.

A XVI. századi Spanyolországban nem volt könnyű zsidónak lenni. Az inkvizíció gépezete kegyetlenül lesújtott mindenkire, zsidók ezreit vetették máglyára, másokat arra kényszerítettek, hogy felvegyék a kereszténységet (közülük sokan titokban gyakorolták tovább a zsidóságot, ők a conversók vagy marranók, akiknek leszármazottai közül sokan az elmúlt évtizedekben találtak vissza évszázadok után zsidó gyökereikhez) vagy elüldöztek. Mivel a spanyolországi zsidók jelentős része valamilyen módon a kereskedelemmel foglalkozott – ez volt azon kevés foglalkozások egyike, melyet megnyitottak a zsidók előtt, sok converso folytatta ezt a szakmát megkeresztelkedése után is.

A kereskedelem virágzott, a titkos zsidók közül sokan pedig nagy vagyonra tettek szert általa. Mivel most már „keresztényként” foglalkoztak az üzlettel, megnyíltak előttük a magasabb társadalmi osztályokhoz vezető kapuk is és ez javított a társadalmi helyzetükön. Hozzá kell azonban tenni, hogy a megkeresztelkedés alapjaiban nem változtatta meg a conversók megítélését. A „régi keresztények” közül nagyon sokan irigykedtek az „új keresztényekre”, megbízhatatlannak, hitetlennek, a társadalom szégyenfoltjának tartották őket, hiszen ereikben továbbra is zsidó vér folyt. Ez a különállás évszázadok múltán is fennállt.

Titkos zsidó volt a katolikus Spanyolország egyik leghíresebb tudósa

Keresés:

Titkos zsidó volt a katolikus Spanyolország egyik leghíresebb tudósa

Alfonso de Zamora (1474-1544) a XV-XVI. századi Spanyolország egyik nagy hírű tudósa volt. Zsidónak született, jesivában tanult, ám később kényszer hatására, vagy könnyebb élet reményében katolizált. Úgy tűnik azonban, hogy haláláig hű maradt ősei hitéhez és titokban egész életében követte a zsidó hagyományokat. A történelem során voltak ugyan olyan zsidók, akik meggyőződésből keresztelkedtek ki – … Olvass tovább

A Spanyolországból elűzött zsidók közül sokan Franciaországba, Angliába, Belgiumba vagy Hollandiába menekültek. Kereskedelmi tapasztalataikat, kiterjedt kapcsolataikat és mesterségbeli tudásukat azonnal kamatoztatni is kezdték, ez pedig gazdasági fellendülést hozott a befogadó országok számára. A spanyolországi zsidók édesebb, szilárdabb csokoládét készítettek, mint korábban és termékük hamarosan rendkívüli népszerűségre tett szert.

Bayonne Délnyugat-Franciaországban fekszik, a spanyol határon, ezért a menekülők közül sokan ott telepedtek le. Ezek az „új keresztények” letelepedési engedélyt kaphattak csupán, állampolgárságot nem (csupán a francia forradalom után engedélyezték zsidók számára, hogy francia állampolgárok legyenek). A bayonne-i zsidók hamarosan kapcsolatokat építettek ki a Francia Nyugat-Indiákkal és külön központokból látták el a helyi közösséget ízletes csokoládétortákkal, kívánatos csokoládétöltelékekkel, valamint édes, krémes és forró iható csokoládéval. A csokoládé már nemcsak a királyi ház és az arisztokrácia kiváltsága volt. Bár még mindig borsos árat kellett érte fizetni, a korábbinál jóval szélesebb néprétegek számára is elérhetővé vált. Bayonne-t a mai napig Franciaország csokoládé-fővárosának nevezik.

Az élet azonban Bayonne-ban is nehéz volt a zsidók számára. Francia vetélytársaik nem nézték jó szemmel a zsidó kereskedők sikereit és az 1720-as években egy sor olyan rendelkezést hoztak, melyek megtiltották a zsidóknak a csokoládékészítést és – árusítást. 1820-ra mindössze két zsidó csokoládékészítő maradt a környéken.

Belgiumban és Angliában először a spanyolországi zsidók kaptak engedélyt csokoládé gyártására és forgalmazására. Emmanuel Soares de Rinero az 1600-as évek végén telepedett le Brabantban (Belgium). Abban az időben egy kis darabka csokoládéhoz tizenöt vekni áráért lehetett hozzájutni, ezért csak a felsőbb osztályok élvezhették ezt a különlegességet. A csokoládé azonnal hatalmas népszerűségre tett szert és az egész országban elterjedt. A belga csokoládé napjainkig a legjobb nevű csokoládék között szerepel.

Egyes források szerint egy Jacob nevű zsidó ismertette meg Angliát a csokoládéval 1650-ben. Ő nyitotta meg Anglia első kávéházát, ahol a kávé mellett forró csokoládét is lehetett kapni. Több híres csokoládékészítő család választotta otthonául Angliát, mely ilyen módon a cukor- és a kakaóbab-kereskedelem egyik központjává vált.

Az előzőekből látható, hogy a korábban lenézett és ezért a zsidónak átadott munka Európa-szerte hatalmas gazdasági sikereket jelentett a zsidók számára. A zsidó kereskedő antiszemita sztereotípiája is erre az időre nyúlik vissza. A világuralomra törő zsidó képe is ebből az időszakból származik.

A csokoládé ugyan nem vált jellegzetes zsidó étellé, ám számos zsidó ennek az édességnek köszönhette megmenekülését, illetve gazdagságát.

Fotó: Ecrin 

Csokoládé különlegességekkel varázsolták el a zsidók ellenségeiket

Ma, amikor csokoládéfajták tucatjaiból válogathatunk, nehéz elképzelni, hogy ez a közkedvelt édesség egykor a gazdagok kiváltsága volt. A XVI. századi Spanyolországban a csokoládé a királyi család és az elit titkos itala volt. A kakaóbab óriási fellendülést hozott a spanyol gazdaság számára és hatalmas összegek folytak be belőle a királyi kasszába. Akik ugyanis megengedhették maguknak ezt a különlegességet, azok egyre többet és többet szerettek volna kapni belőle. Ez növelte a latin-amerikai kereskedelmet – itt termesztették a kakaóbabot – és a karibi szigetvilágban való letelepedésre is serkentőleg hatott, mivel ebből a térségből származott a csokoládé édesítésére használt cukor, derül ki az aish.com írásából.

A csokoládékészítés és -kereskedelem hatalmas iparággá nőtt, melynek művelői nagyrészt zsidók voltak. A felsőbb osztály kezdetben lenézte a kereskedőket, így történt, hogy nem akadályozták meg a zsidókat abban, hogy nagy számban foglalkozzanak az alantasnak tartott munkával. Ezért aztán a zsidók voltak azok, akik a Spanyolországból való kiűzetésük után egész Európával megismertették a csokoládét. Kiterjedt kapcsolataikat és mesterségbeli tudásukat pedig kivonták Spanyolországból és Európa más területeire helyezték át.

A XVI. századi Spanyolországban nem volt könnyű zsidónak lenni. Az inkvizíció gépezete kegyetlenül lesújtott mindenkire, zsidók ezreit vetették máglyára, másokat arra kényszerítettek, hogy felvegyék a kereszténységet (közülük sokan titokban gyakorolták tovább a zsidóságot, ők a conversók vagy marranók, akiknek leszármazottai közül sokan az elmúlt évtizedekben találtak vissza évszázadok után zsidó gyökereikhez) vagy elüldöztek. Mivel a spanyolországi zsidók jelentős része valamilyen módon a kereskedelemmel foglalkozott – ez volt azon kevés foglalkozások egyike, melyet megnyitottak a zsidók előtt, sok converso folytatta ezt a szakmát megkeresztelkedése után is.

A kereskedelem virágzott, a titkos zsidók közül sokan pedig nagy vagyonra tettek szert általa. Mivel most már „keresztényként” foglalkoztak az üzlettel, megnyíltak előttük a magasabb társadalmi osztályokhoz vezető kapuk is és ez javított a társadalmi helyzetükön. Hozzá kell azonban tenni, hogy a megkeresztelkedés alapjaiban nem változtatta meg a conversók megítélését. A „régi keresztények” közül nagyon sokan irigykedtek az „új keresztényekre”, megbízhatatlannak, hitetlennek, a társadalom szégyenfoltjának tartották őket, hiszen ereikben továbbra is zsidó vér folyt. Ez a különállás évszázadok múltán is fennállt.

Titkos zsidó volt a katolikus Spanyolország egyik leghíresebb tudósa

Alfonso de Zamora (1474-1544) a XV-XVI. századi Spanyolország egyik nagy hírű tudósa volt. Zsidónak született, jesivában tanult, ám később kényszer hatására, vagy könnyebb élet reményében katolizált. Úgy tűnik azonban, hogy haláláig hű maradt ősei hitéhez és titokban egész életében követte a zsidó hagyományokat. A történelem során voltak ugyan olyan zsidók, akik meggyőződésből keresztelkedtek ki – … Olvass tovább

A Spanyolországból elűzött zsidók közül sokan Franciaországba, Angliába, Belgiumba vagy Hollandiába menekültek. Kereskedelmi tapasztalataikat, kiterjedt kapcsolataikat és mesterségbeli tudásukat azonnal kamatoztatni is kezdték, ez pedig gazdasági fellendülést hozott a befogadó országok számára. A spanyolországi zsidók édesebb, szilárdabb csokoládét készítettek, mint korábban és termékük hamarosan rendkívüli népszerűségre tett szert.

Bayonne Délnyugat-Franciaországban fekszik, a spanyol határon, ezért a menekülők közül sokan ott telepedtek le. Ezek az „új keresztények” letelepedési engedélyt kaphattak csupán, állampolgárságot nem (csupán a francia forradalom után engedélyezték zsidók számára, hogy francia állampolgárok legyenek). A bayonne-i zsidók hamarosan kapcsolatokat építettek ki a Francia Nyugat-Indiákkal és külön központokból látták el a helyi közösséget ízletes csokoládétortákkal, kívánatos csokoládétöltelékekkel, valamint édes, krémes és forró iható csokoládéval. A csokoládé már nemcsak a királyi ház és az arisztokrácia kiváltsága volt. Bár még mindig borsos árat kellett érte fizetni, a korábbinál jóval szélesebb néprétegek számára is elérhetővé vált. Bayonne-t a mai napig Franciaország csokoládé-fővárosának nevezik.

Az élet azonban Bayonne-ban is nehéz volt a zsidók számára. Francia vetélytársaik nem nézték jó szemmel a zsidó kereskedők sikereit és az 1720-as években egy sor olyan rendelkezést hoztak, melyek megtiltották a zsidóknak a csokoládékészítést és – árusítást. 1820-ra mindössze két zsidó csokoládékészítő maradt a környéken.

Belgiumban és Angliában először a spanyolországi zsidók kaptak engedélyt csokoládé gyártására és forgalmazására. Emmanuel Soares de Rinero az 1600-as évek végén telepedett le Brabantban (Belgium). Abban az időben egy kis darabka csokoládéhoz tizenöt vekni áráért lehetett hozzájutni, ezért csak a felsőbb osztályok élvezhették ezt a különlegességet. A csokoládé azonnal hatalmas népszerűségre tett szert és az egész országban elterjedt. A belga csokoládé napjainkig a legjobb nevű csokoládék között szerepel.

Egyes források szerint egy Jacob nevű zsidó ismertette meg Angliát a csokoládéval 1650-ben. Ő nyitotta meg Anglia első kávéházát, ahol a kávé mellett forró csokoládét is lehetett kapni. Több híres csokoládékészítő család választotta otthonául Angliát, mely ilyen módon a cukor- és a kakaóbab-kereskedelem egyik központjává vált.

Az előzőekből látható, hogy a korábban lenézett és ezért a zsidónak átadott munka Európa-szerte hatalmas gazdasági sikereket jelentett a zsidók számára. A zsidó kereskedő antiszemita sztereotípiája is erre az időre nyúlik vissza. A világuralomra törő zsidó képe is ebből az időszakból származik.

A csokoládé ugyan nem vált jellegzetes zsidó étellé, ám számos zsidó ennek az édességnek köszönhette megmenekülését, illetve gazdagságát.

Fotó: Ecrin 

Olvassa el, mi a kóserság spirituális háttere

Miért nem ehetünk meg bármit, amit megkívánunk? A kóserság spirituális hátteréről szól az aish.com írása.

A kóserság, héberül a kásrut – כשרות – parancsolatai bonyolult szabályrendszert képeznek. A tiltások, megszorítások, szigorítások sokak számára nagy kihívást jelenthetnek.

Miért nem ehetünk meg bármit, amit megkívánunk?

A kabalisták, vagyis a zsidó misztika tudói és művelői azt tanítják, hogy minden egyes parancsolat Isten tiszta akarata és felül áll az emberi megértés és felfogás képességén. Emellett minden micvának vannak kinyilvánított és rejtett okai is. Mi lehet a kóserság törvényeinek az oka? Elképzelhető, hogy csupán arra valók, hogy Isten lemérje vele a lojalitásunkat? Vagy talán ahhoz az elterjedt nézethez van köze, hogy a kóser táplálkozás egyben egészségesebb életmódot jelent?

Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy a valóság nem az ő saját életével kezdődik és nemcsak az létezik, ami majd lesz, hanem az is, ami már megtörtént. Ilyen módon esetleg az a tény is kikerülhet a figyelem középpontjából, hogy létezik egy magasabb, spirituális realitás, mely megelőzi a fizikai valóság kezdetét és egyben feljebbvaló is nála. Ez a realitás, ez a mélyebb bölcsesség végtelenségében áthatja a saját világunkat, mivel ez a hatalom hozta létre magát a világot. Ez a bölcsesség megtalálható a Tórában leírt eseményekben csakúgy, mint a benne foglalt parancsolatokban.

Sokan azt gondolhatják, hogy a kizárólag kóser élelmiszerekkel való táplálkozás parancsolatát egy nagy bölcs dolgozta ki, hogy egészségesebbé tegye az ember az életét. A disznózsír és pacal fogyasztása elvégre nem igazán tesz jót a koleszterinszintnek. Azonban amíg való igaz, hogy egyes kóser állatok fogyasztása egészségesebb lehet, és hogy a kóser állatok nem ragadozók, hanem növényevők, nem ez a valódi oka annak, hogy a Tóra parancsolatai tartalmazzák a kóserság törvényeit. Ezek a tények a kóserság következményei.

Mit jelent ez?

Nem az állatok egészségtelen mivolta teszi őket nem-kóserrá. A valódi ok az, hogy egy magasabb valóságban, mely már a mi világunk előtt is létezett,

Isten úgy döntött, hogy ezek a leendő (majd megteremtendő) élőlények alkalmatlanok lesznek emberi fogyasztásra.

Ez az isteni döntés okozza azt, hogy ezek az állatok egészségtelenként manifesztálódnak a fizikai világban!

Ez azt jelenti, hogy a tengeri élőlények, melyek a tenger fenekén élnek és a legrosszabb dolgokat fogyasztják vagy a disznók, melyek a sárban henteregnek annak az isteni akaratnak a melléktermékeként viselkednek úgy, ahogy, amelyik úgy döntött, hogy ezek az állatok nem lesznek kóserek. Ez a valódi oka annak, hogy egyes állatok mind spirituálisan, mind pedig fizikailag a tisztátalanság állapotában léteznek.

A spirituális realitás ezen alapvetése mindenben, még fizikai világunk legapróbb mozzanataiban is megtalálható. A szülők azért szeretik ösztönösen a gyermekeiket, mert az Örökkévaló szereti a gyermekeit. Miért kell a magnak hosszú ideig a földben pihennie, készülődnie, miért kell a földnek ellátnia és táplálnia a magot és a növényt, míg akkorára nem nő, hogy már fa lesz belőle és ő maga is gyümölcsöt terem, benne újabb magokkal? Miért kell a magzatnak hosszú időn át az anyaméhben készülődnie, miért kell az anya testének ellátnia és táplálnia, míg meg nem születik és tovább, míg maga is felnőtté nem lesz, aki újabb utódokat nemz? Azért, mert a megértés hímnemű spirituális aspektusát, melyet a kabala chochmának nevez hosszasan kell a megértés női, binának nevezett aspektusának táplálnia és érlelnie annak érdekében, hogy végül megszülethessenek belőlük az olyasfajta érzelmek, mint például a szeretet, a szerelem vagy az istenfélelem.

Érdemes tehát mérlegelni, hogy az ember honnan rendel valamit vacsorára. Mindig fontos észben tartani, hogy a kóserság törvényeinek spirituális okai vannak, melyek az emberi értelmen felül állnak. Azáltal, hogy kizárólag kósert eszünk, nem fosztjuk meg magunkat semmitől, bár kevesebb fajta állatból választhatunk. Azok a dolgok, melyeket a kóserság szabályai tiltanak, más spirituális szinten vannak és nem alkalmasak egy zsidó ember testének és lelkének a táplálására.

Jó hír azonban, hogy a Sóletfesztiválon kizárólag kóser ételeket kóstolhat, mégpedig négy különböző receptúrájú sóletet: hazait, líbiait, vegánt és izraelit, ráadásul ezek egyikét meg is nyerheti! Augusztus 28-án, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 7-ig változatos zenei és kulturális programokkal várják az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken. 

 

Zsidó családról szólhat a Disney legújabb rajzfilmje

Bizonyára rengetegen látták a Disney legújabb, nagy sikert aratott animációs filmjét, az Encantót, amely a kolumbiai hegyek között, egy kis faluban élő, elvarázsolt Madrigal család életébe nyújt bepillantást. A film hamar népszerű lett, amiben egyaránt nagy szerepe van a számtalan fülbemászó slágernek, a rendkívüli számítógépes animációnak, a remek történetvezetésnek és a kolumbiai kultúra autentikus bemutatásának. Ez az első alkalom, hogy egy Disney-film teljes egészében a latin-amerikai régióban játszódik. Sokak szerint a mesében a zsidó hatások is meghatározók – írja az Aish.com.

 

Disney’s Encanto | Official Trailer

Uncover the mystery, find your magic ✨ Be swept away in the all-new trailer for Disney’s Encanto: A Magical World! #EncantoPHIn Walt Disney Animation Studios…

 

A film erőskezű női főszereplője, Abuela Alma (Alma nagymama) menekülni kényszerül otthonából és gyermekivel együtt újjáépíti az életét. Mágikus erejét felhasználva a család hamar az őket befogadó falu egyik támasza lesz. Abuela Alma magas elvárásokat támaszt a felnövekvő nemzedékek felé, melynek tagjai nehezen bírják a nyomást. Ráadásul a varázserejük alapja egy gyertya, amely csodálatos módon évtizedeken át égett. Ha ezeket összeadjuk, inkább egy zsidó család képe rajzolódik ki előttünk, mintsem egy latin-amerikaié.

Az erőszak elől való menekülés, az újrakezdés és a generációkon átívelő trauma sok zsidó család számára ismerős, különösen azoknak, melyeknek holokauszttúlélők is a tagjai.

„Bár ebben a filmben nincs szó a holokausztról, mégis átszövi az öröklődő trauma és a nemzedékről nemzedékre továbbadott fájdalom. Ez igen ismerős lehet azok számára, akik a vészkorszak túlélőinek leszármazottjai”

– véli Lior Zaltzman újságíró.

Viola Levy, a The Jewish Chronicle szerzője is hasonló párhuzamra lelt a film megtekintése közben:

„Az Encanto számos témája ismerős lehet azoknak, akik olyan kultúrában nőttek fel, ahol a családi kötelékek rendkívül fontosak, legyen szó kolumbiaiakról vagy zsidókról. Az elidegenedett rokon, akivel senki sem beszél. A legidősebb lány, akit a család fenntartással kezel. A fiatalabb nemzedékkel szemben támasztott hatalmas elvárások, amelyek célja, hogy kárpótolják a nagyszülőket az őket ért megpróbáltatásokért. Na és persze ott van a sokáig érő gyertya és a hanuka kapcsolata”.

Egyesek odáig mentek, hogy a filmben szereplő családot szefárd zsidók leszármazottjának vélik, többek között a Madrigal név miatt, amelyet többen is viseltek a Spanyolországból és Portugáliából elűzött zsidók közül. Ez persze csak egy gondolatkísérlet, ám az biztos, hogy a latin-amerikai lakosság jelentős része – akár 25 százaléka – rendelkezik zsidó gyökerekkel, mert sok, kényszerből áttért ibériai zsidó kezdett új életet az inkvizíció elől menekülve Amerikában. Nem véletlen, hogy csak Kolumbiából 26 ezren kérvényeztek spanyol állampolgárságot arra hivatkozva, hogy az 1492-ben elűzött zsidók leszármazottai.

132 ezer zsidó jelentkezett spanyol állampolgárságért

Több mint 500 évvel azután, hogy az őseiket elűzték Spanyolországból, sok szefárd zsidó kérelmezte az állampolgárságot a kijelölt határidőig. A spanyol törvényhozás 2015-ben fogadta el azt a törvényt, amely orvosolni kívánta Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella történelmi hibáját. Az uralkodó 1492-ben arra kötelezte a zsidókat, hogy térjenek át a katolikus hitre vagy hagyják el az … Olvass tovább

A sok zsidó kapcsolódási pontot látva a filmben, érdemes egy kicsit megismerni a kolumbiai zsidók történetét. Hátha igaz a találgatás és a Madrigal család ősei valóban spanyol zsidók voltak…

Kolumbiában már évszázadok óta élnek zsidók. Először valóban a katolikus egyház nyomására áttért, ám őseik hitét titokban gyakorló conversók érkeztek, hogy megmeneküljenek az utánuk koslató inkvizítoroktól. Sajnos sokuk nem járt sikerrel, mert az inkvizíció keze Kolumbiáig is elért. 1636-ban sok zsidót gyilkoltak meg azért, mert új hazájukban ismét a Tóra törvényei szerint kezdtek élni. A XVIII. században Jamaicából és Curaçaóból érkeztek zsidó bevándorlók. Ezek az emberek korábban brit és holland fennhatóság alatt éltek, ahol nyíltan gyakorolhatták vallásukat. Ezt Kolumbiában is folytatták, noha ott akkor ez még tilos volt.

Amikor Kolumbia kivívta függetlenségét Spanyolországtól a XIX. század elején, megszűntek a korlátozások. Ezt követően több hullámban érkeztek zsidók az országba. Jöttek szefárdok Törökországból, Görögországból, Szíriából és Észak-Afrikából, majd askenázok Európából a húszas és harmican években. Sokan a nácik elől menekültek, mert Kolumbiába könnyebb volt a belépés, mint az Egyesült Államokba. A közösség növekedése az ötvenes-hatvanas évekig tartott.

Ezt követően a növekvő gazdasági problémák, az erőszak és a bűnözés hatására sok zsidó vándorolt tovább. Voltak, akik valamelyik latin-amerikai országba mentek, mások Izraelt vagy az Egyesült Államokat célozták meg. Napjainkban csupán ötezer zsidó él Kolumbiában, elsősorban a fővárosban, Bogotában vagy a karibi Barranquillában, ahol az ország legrégebbi hitközsége működik. Az utóbbi időben némi fellendülés tapasztalható a közösségen belül. Ennek egyik oka az ország helyzetének stabilizálódása, illetve az, hogy az összeomló Venezuelából sok zsidó települ át.

Zsidó volt-e Kolumbusz?

A felfedező családi hátterét homály fedi. Sokak szerint nem véletlenül. augusztus 3-án két hajókaraván hagyta el a spanyolországi Palos kikötőjét, és indult a tenger felé a Tinto folyón haladva. Az egyik kiutasított zsidókat vitt a fedélzetén. Ők választhatták volna a kikeresztelkedést, vagy a halálos veszélyekkel járó maradást, ám inkább úgy döntöttek: elköltöznek arról a földről, … Olvass tovább

Ahogy más diaszpórabeli közösségekben, úgy Kolumbiában is létrejött a helyi konyha és a különböző országokból bevándorló zsidók jellegzetes ételeinek különleges elegye. A helyi zsidók megalkották a tradicionális, általában disznóhúst tartalmazó fogások kóser változatát, és sok mindent átvettek szomszédaiktól, mint például a banánlevélben való főzést.

A Tel-Avivban élő írónő, Méráv Levkowitz édesanyja Kolumbiában nőtt fel, nagyszülei még mindig ott élnek. Konyhájukban egyaránt jelen vannak a hagyományos askenázi ételek, mint a gefilte fis vagy a maceszgombóc leves, de a jellegzetes kolumbiai fogások sem hiányoznak a menüből. Az is előfordul, hogy egyes zsidó ételeket helyi alapanyagokkal egészítenek ki, ilyen például a guavakrémmel töltött mandelbrot, vagy a sóletbe tett panela, ami egyfajta finomítatlan nádcukor.

Levkowitz családja egykor az egyik legfőbb kolumbiai alapanyagnak számító kukoricalisztet gyártó üzemet birtokolt, melyből a nemzeti eledel, az arepa is készül. Természetesen a filmbéli Mirabel édesanyja, Julieta is ilyet készít, ráadásul varázserővel megáldva, ami gyógyhatással bír. Épp, mint a péntek esti húsleves, ugye?

Deborah Benaim séf a Kolumbiával szomszédos Venezuelában született. Ő is az arepa népszerűségéről számolt be, és elmondta, hogy a zsidók még pészahkor is ezt fogyasztják.

„Nálunk is keveredek a kulináris hagyományok. Szombatra a sólethez hasonló dafinát főztük, de az asztalon volt avokádó, pálmaszív és főzőbanán is. Akárcsak Abuela Alma asztalán!”

Fotó: Youtube képernyőkép

Misét mondtak egy haszid rabbi emlékére

Az alábbi történetet rabbik és holokauszt-túlélők leszármazottja mesélte apjáról. A történet eredetije az aish.com oldalon olvasható.

Tíz nappal azután, hogy édesapám, Chaim Grosz rabbi elhunyt, levelet kaptam egy New Jersey-ben működő katolikus templomtól, melyben díszes papíron arról értesítettek, hogy hamarosan misét mondanak Chaim Grosz lelki üdvéért. Ezen meglehetősen elképedtem, hiszen apám jól ismert haszid rabbi volt, aki 1944 januárjában született Magyarországon Grósz Ármin néven, majd néhány hónappal később Bergen-Belsenbe deportálták, ahol csodával határos módon megélte a felszabadulást 1945 áprilisában. Akkor már másfél éves volt, a súlya azonban nem volt több egy újszülötténél. A szülei és testvérei is túlélték a deportálást, de képtelenek voltak visszatérni egykori otthonukba, ezért inkább a hontalanok táborában várták meg a kivándorlás lehetőségét. Végül az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol nagyapám, Naftali Grosz neves rabbivá lett és a híres bodrogkeresztúri rebbe, Steiner Sájele szellemiségét vitte tovább.

Reb Sájele, akit a béke vezérelt Bodrogkeresztúrra

Ebben az évben május 4-ére esik ijár hónap harmadika, a világhírű bodrogkeresztúri reb Sájele jorcájtja.

Ahogy a többi, Magyarországról érkezett haszid, úgy ő is hosszú, fekete kaftánt és kalapot viselt. Általában a háta mögött összekulcsolt kézzel sétált és igen tiszteletreméltó megjelenése volt. A környéken élő, idős olasz asszonyok közül sokan katolikus papnak hitték, ezért gyakran megpróbáltak kezet csókolni neki. Nagyapám mindent megtett, hogy elkerülje ezeket a szituációkat, még az öltözetét is megváltoztatta. Bele sem merek gondolni, hogy mit szólt volna, ha meglátja a fia lelki üdvéért szóló mise meghívóját…

Engem is felkavart a dolog, így hát telefonon kerestem meg a levelet küldő katolikus plébániát. A titkárnő nem tudott magyarázattal szolgálni, de megígérte, hogy a tiszteletes úr hamarosan visszahív. Tíz nappal később így is történt. A plébános elmondta, hogy a templom egykor komoly jogi problémával találta szembe magát és apám egyik jogi ügyét precedensként felhasználva tudták megnyerni a pert, amiért örök hálával tartoznak neki.

Ekkor elcsuklott a szavam, mert eszembe jutott a jogi eset, amelyre a plébános utalt. A hetvenes évek közepén nagyapám szívrohamot kapott. Túlélte, de többet már nem volt képes elsétálni szombatonként a zsinagógáig. Vallásos zsidóként az utazás természetesen fel sem merült, a kerekesszékben pedig azért nem tolhatták, mert azon a környéken nem volt éruv, azaz olyan szimbolikus kerítés, amelyen belül megengedett lett volna a szombati cipelés közterületen. Nagyapám azonban mindenképpen közösségben szeretett volna imádkozni szombatonként, ezért nem volt más választásunk, mint a házunkban berendezni egy stibelt, azaz kis imaszobát. Attól fogva a hét egy napján már nem úgy viselkedtünk, mint egy tiszteletreméltó amerikai család: szombaton egy csapatnyi idős holokauszt-túlélő jelent meg nálunk, akik mind egy kis haszid hangulatú imádkozásra, Slivovitz pálinkára és sós heringre vágytak. Ennek a tizenöt, többségében tetovált számot viselő embernek legalább annyira fontos volt egymás társasága és a régi, boldog békeidők felidézése, mint az imákon való részvétel.

Három hét elteltével azonban a szomszédok türelme elfogyott és feljelentést tettek. A Miami Beach-i önkormányzat megtiltotta, hogy tovább folytassuk a péntek esti és szombat reggeli istentiszteleteket, hiszen a törvények szerint egy lakóövezetben nem lehet efféle eseményeket rendezni. Apámat elöntötte a méreg. Ő, aki élete első másfél évét egy rongydarabbal a szájában töltötte, hogy az őrök meg ne hallják a sírását, ezt követően nem tűrte, hogy elhallgattassák. Ráadásul szeretett apjáról volt szó, így dühödten harcba indult a házi zsinagógáért.

„Ez itt Amerika! Ki tilthatja meg, hogy tizenöt öregember összegyűljön egy szobában?”

– mennydörögte. Ügyvédet azonban nem talált. A törvény egyértelműen fogalmaz, az ügy megnyerhetetlen. Apám persze nem fogadta el a helyzetet és elhatározta, hogy saját magát képviseli a bíróságon. Ehhez tudni kell, hogy haszid gyerekként apám csak az iskola első négy osztályában tanult angolt és világi tárgyakat, azt követően a tóratanulás töltötte ki az életét. Nem véletlen, hogy tizenhét évesen már rabbioklevelet szerzett az egyik legnagyobb haszid közösség rebbéjétől. Apám úgy vélte, hogy a talmudi jogon csiszolt elméje elegendő lesz a győzelemhez. Vásárolt egy írógépet és engem tett meg a titkárnőjének. Hamar beletanultam az olyan szakkifejezések használatába, mint alperes, felperes, stb. Ha elakadtunk, a jogi szótárat ütöttük fel.

A pert első körben elvesztettük. A törvényben világosan állt, hogy zsinagóga nem működhet lakóövezetben. A tárgyaláson meglehetősen kemény szavakkal szállt szembe a bíróval, ezért hatvannapos felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték.

1979-ben ismét harcba indult. Egy bírósági elmarasztalással, a zsidó vallásjog néhány kötetével, Hershy unokaöccsével és az általam írt fellebbező levelekkel érkezett Florida állam legfelsőbb bíróságára. Szokásától eltérően öltönyt és nyakkendőt viselt, de 160 cm-es termetével eltörpült a magas államügyész mellett, aki azzal vádolta, hogy megszegte a törvényt, amikor zsinagógát nyitott egy lakóövezetben. Apám az alkotmányra hivatkozott. Annak első kiegészítésében az áll, hogy mindenkinek joga van a szabad vallásgyakorlathoz és a békés gyülekezéshez. Megemlítette a 14. kiegészítést is, amely részletezi a békés gyülekezéshez való jog szabályait. Az ügyész erre felkért egy szakértőt, hogy magyarázza el egy zsinagóga működését. Ezután apám a pulpitusra helyezte a nála lévő zsidó jogi kódexeket és arra kérte a szakértőt, hogy olvassa fel belőlük a zsinagógára vonatkozó törvényeket. A szakértő azonban erre nem volt képes, mert kiderült, hogy nem tud héberül olvasni… Erre apám így fordult a bíróhoz:

„Tisztelettel kérdezem, hogy lehetne ez az ember a zsinagógák szakértője, ha még a zsidóság eredeti nyelvén sem képes olvasni? Még az Egyesült Államok alapító atyái is tudtak héberül! Hogyan nevezhetnénk valakit a zsidó jog szakértőjének, ha nem érti a zsidó jog nyelvét?”

A bíró elfogadta apám érvelését és az ügyész tiltakozása ellenére elbocsájtotta a „szakértőt”. Ezt követően apám elmagyarázta, hogy mi különbözteti meg a mi imacsoportunkat egy szokásos egyházi intézménytől: nincs tagsági díj, nincs profit, kizárólag hétvégén működik, senki sem érkezik autóval, hiszen szombaton az tilos, így nem lehet a megnövekedett forgalomra sem hivatkozni, ráadásul sohasem haladta meg a résztvevők létszáma a tizenötöt. Ez nem más, mint egy egyszerű, vallásos indíttatású találkozó, amelyet az alkotmány első és tizennegyedik kiegészítése véd, a szabad vallásgyakorláshoz és gyülekezéshez való jog címszavai alatt.

Apám megnyerte a pert, és erről hírt adott a Miami Herald, továbbá az ABC, az NBC és a CBS tévécsatorna. Hatalmas győzelmet arattunk, hiába álltunk szembe a városházával, Florida állammal és az államügyésszel, aki egyébként később az Egyesült Államok legfőbb ügyésze lett.

Apám győzelme precedenst is teremtett, amit az említett, New Jersey-ben működő katolikus templom is felhasznált, ahogy egy Hawaii koreai templom, egy Hialeah-ban álló santeria templom és még több száz egyéb vallási közösség is, amikor a bíróság előtt kellett védeni az igazukat.

Az apám emlékére tartott mise meghívóját a mai napig őrzöm. Egy olyan embernek állít emléket, akit csecsemőként deportáltak, másfél évig nem hagyhatta el hang a száját, majd épített egy kis zsinagógát a betegeskedő apjának és végül az amerikai bíróságon vitte győzelemre az ügyét, melynek eredményét vallási közösségek százai élvezik a mai napig.

Fotó: aish

Öt meglepő tény a halálról a zsidó hagyományban

Mindenki tisztában van azzal, hogy nem halhatatlan. A halál tudatával való együttélés az egyik legnagyobb kihívás az ember számára. Míg egyeseknek ez egyenesen felszabadító erejű gondolat, addig a legtöbb embert félelemmel tölti el. Vannak, akik mély depresszióba esnek attól a tudattól, hogy egy nap majd véget ér az életük, mivel ez reménytelenséggel és boldogtalansággal tölti el őket. A legnagyobb terhet talán a bizonytalanság jelenti. Vajon mi következik a halál után? A zsidó hagyományban a Tóra és a misztikus tanítások adnak ehhez némi fogódzót. Az összeállítást az aish.com tette közzé.

A halállal nem ér véget a létezésünk

A Teremtés könyvében az áll, hogy Isten a föld porából alkotta meg Ádámot és lelket lehelt belé. Az embert tehát egyszerre alkotja a teste és a lelke, ám a lélek az, mely által Isten képmásai vagyunk. A lélek az a részünk, mely túléli a test halálát, amely egyedivé tesz bennünket és amely létezésünk lényegét adja. Ahogy a Pédikátor könyvében (12:7) olvashatjuk:

„És visszatér a por a földbe, amint volt azelőtt, és a szellem visszatér Istenhez, aki adta”.

A zsidó vallás szerint tehát van halál utáni élet, sőt ez zsidóságunk egyik legfontosabb tanítása.

A halál pillanatában megpillantjuk Istent

„Engedd látnom, kérlek, dicsőségedet!”

– fordult Mózes az Örökkévalóhoz. Ő azonban így felelt:

„Nem láthatod színemet, mert nem láthat engem ember, hogy élve maradjon”.

Az élő ember tehát nem láthatja Istent. Ebből azonban az is következik, hogy a halott igen. Ebből ered az a szokás, hogy a halál beálltával azonnal lezárják az elhunyt szemét. Azok a szemek, melyek megpillantották a spirituális világ ragyogását, ne lássák tovább a földi világ durva realitását.

Isten a következő szavakkal kezdte a világ teremtését: „Legyen világosság”. A Napot azonban csak a negyedik napon teremtette meg. Az ezt megelőző fényt az eljövendő világnak szánta a Teremtő. Sokan számolnak be arról, hogy az eltávozó betegek arcán megnyugvást és egyfajta ragyogást látnak. Mona Simpson, Steve Jobs nővére a következő módon írta le testvére eltávozását: „Steve utolsó szavai valójában csak szótagok voltak, melyeket háromszor elismételt. Elhunyta előtt ránézett a nővérére, Pattyre, a gyermekeire, feleségére, Laurine-ra, majd elnézett a válluk felett és így szólt: “Oh wow. Oh wow. Oh wow.”

Minden bizonnyal valami csodálatos kép tárult elé, amire nem tudott másképpen reagálni. A zsidó hagyomány szerint is különleges látomás fogadja a halálba indulókat.

A halottak tudják, hogy mi történik körülöttük

A zsidó forrásokban megtaláljuk, hogy mi történik az emberrel közvetlenül a halála után, azonban ez a tudás a Kabalában, a misztikus tanban rejtőzik, melyet csak kiválasztott bölcsek tanulmányoznak és adnak tovább tanítványaiknak. Ezzel együtt bizonyos információkat a szóbeli tanban is megtalálhatunk. A Misna (Atyák 4:16) így fogalmaz:

„Jáákov rabbi mondta: Ez a világ olyan, mint a túlvilági üdvösség előcsarnoka. Hozd rendbe magad az előcsarnokban, hogy beléphess a nagyterembe!”.

Érdekes leírás. Az előcsarnok ugyanis mindig egy olyan helyiség, mely nála fontosabb, nagyobb helyre vezet be. Eszerint tehát a földi életet egy sokkal jelentősebb létezés követi.

A Misna a következő mondattal folytatódik:

„Többet ér egy óra megtérésben és jó cselekedetben ezen a világon, mint a túlvilági üdvösség”.

Ebben a világban a boldogságot hajszoljuk. Örömeink azonban ideiglenesek és fizikai létezésünk által behatároltak. Ha azonban méltó életet élünk és a tudatában vagyunk a ránk váró jutalomnak, megtapasztalhatjuk a valódi boldogság érzését.

A zsidó szövegekből az is kitűnik, hogy a földi világból való távozás és a következő világba való átlépés egy hosszú, több szakaszból álló folyamat. Emiatt tiltja meg a Talmud a halottat őrzők számára, hogy étkezzenek, mert az az elhunyt egyfajta kigúnyolásának hatna, hiszen ő már nem tud ebben részt venni. Arra is kell vigyázniuk, hogy mit mondanak a halott jelenlétében, mert valamilyen módon még hallja a szavaikat. Egyedül hagyni azonban nem szabad a holttestet, mert a lélek egy ideig még a test közelében tartózkodik és tudatában van az elhunyt irányában kifejezett tiszteletnek és szeretetnek. A gyászbeszédekre vonatkozó szabályok pedig előírják, hogy mit szabad és mit nem elmondani a koporsó felett. Nemcsak a gyászolókat tilos megsérteni, hanem magát a halottat is.

A halál velejárója az emlékezés, a felismerés és végső ítélettel való szembenézés is

Ismét érdemes a Misna Atyák traktátusát idézni (3:1):

„Ákávjá ben Máhálálél mondta: Három dologgal legyél elővigyázatos és nem esel bűnbe: tudd, hogy honnan jössz, hová mész és ki előtt kell majd végső számadást tartanod”.

A Talmud (Sábát 31/a) még azt is közli, hogy azon a bizonyos végső számadáson milyen kérdéseket szegeznek az elhunytnak:

  • Becsületesen üzleteltél?
  • Rendszeresen szakítottál időt a tóratanulásra?
  • Szaporodtál és sokasodtál?
  • Vártad a megváltását?
  • Elmélyültél a bölcsességben?

Tehát nemcsak az világos, hogy többet ér egy óra következő világban, mint az egész földi élet, hanem az is, hogy miként juthatunk el oda. Micsoda égi kegyelem, hogy előre tudjuk a „záróvizsga” kérdéseit! Akkor adhatunk majd megfelelő válaszokat, ha életünk során egyaránt okoztunk örömet Istennek és embertársainknak is.

A sírás valódi oka

Eddig arról volt szó, hogy a halált egy rendkívüli, a földi életet minden téren meghaladó létezés követi. Akkor hát mire a nagy sírás és szomorúság, amely erőt vesz a haldoklókon? Jehuda rabbi, a szóbeli tani nagy alakja a következőt mondta tanítványainak a halálos ágyán:

„Ha tudni akarjátok, hogy miért sírok, hát csupán azért, mert ezentúl nem leszek képes Tórát tanulni és parancsolatokat betartani”.

A halál beállta után már nem lehetséges Istent szolgálni és jótetteket végrehajtani. Az életünk során megannyi lehetőség nyílik önmagunk jobbítására, a halál azonban végleg lezárja ezt a folyamatot.

Az alábbi metaforikus haszid történet jól magyarázza ezt a koncepciót: Egy rendkívül gazdag, ám igen fösvény ember meghalt és az égi bíróság előtt találta magát. Ameddig a sorára várt és figyelte az előtte következők ítélethozatalát, egyre inkább elszállt a rettegése. Megértette, hogy a jótékony cselekedetek mekkora hatást gyakorolnak az ítéletre. Az adományok számtalan bűnt ellensúlyoznak. Amikor tehát rá került a sor, így szólt: „Igaz, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt földi életem során, de engedjék meg kérem, hogy most elővegyem a csekkfüzetemet, és egy igen jelentős összeggel támogassam az önök által megjelölt bármely intézményt”. Az égi bíró azonban így felelt neki: „Itt nem fogadunk el csekket, csak bizonylatot….”

 

Címlapkép: Aron Visuals on Unsplash

Felfedezte a kolera elleni oltást, zsidósága miatt meghurcolták

A világ legfontosabb oltóanyagainak kifejlesztőit sokan ismerik. Köztudott, mely vakcina fűződik Louis Pasteur (veszettség, anthrax), Edward Jenner (fekete himlő) és Jonas Salk (gyermekbénulás és influenza) nevéhez. Az ortodox zsidó Mordechai Wolff (Waldemar) Haffkine, a kolera és a bubópestis elleni oltóanyagok feltalálójának a neve azonban annak ellenére elfelejtődött, hogy felfedezéseivel emberek millióinak életét mentette meg.

Saját korában „a zsidó Jennernek” és „az emberiség megmentőjének” nevezték, a Brit Birodalom befolyásos főrabbija, Joseph Hertz is „híres tudósként” hivatkozott rá. Emellett – nem kis részben zsidósága miatt – keményen meg kellett küzdenie az igazáért és számtalan támadásnak volt kitéve. Éppen ezért az ukrajnai zsidó Haffkine-t Alfred Dreyfushoz is hasonlították – írja az aish.com.

Haffkine 1860-ban született az Orosz Birodalomban, a mai Ukrajna területén, Odesszában. Apja szekuláris zsidó kereskedő volt, anyja pedig elkötelezetten ortodox asszony, akinek korai halála után az anyai nagymama nevelte a gyermeket. Tőle kapta erőteljes zsidó identitását. Haffkine alapította meg az Odesszai Zsidó Önvédelmi Ligát, és annak tagjaként az 1881-es pogrom során egy zsidó otthon védelmében meg is sérült. Tudományos munkásságát az immunológia egyik atyja, a szintén zsidó, Nobel-díjas tudós, Ilja Mecsnyikov (Élie Metschnikoff) szárnyai alatt kezdte. Miután tiltakozott amiatt, hogy mentorát zsidó származása miatt elbocsátották az egyetemről, őt magát is kitiltották, később mégis doktori fokozatot szerzett.

Professzor azonban nem lehetett, ugyanis nemcsak, hogy nem volt hajlandó felvenni az orosz ortodox hitet, de büszkén és nyíltan vállalta zsidóságát.

E kezdetek után érthető, ha nem maradt hazájában, hanem szeretett tanárát követve Párizsba költözött, ahol Mecsnyikovval és Louis Pasteurrel együtt alapították meg a Pasteur Intézetet. Nem sokkal ezután tört ki a XIX. század egyik nagy kolerajárványa, amely Ázsián és Európán végigsöpörve rengeteg áldozatot szedett. Haffkine belekezdett a kolera elleni vakcina kifejlesztésébe. Kutatásainak eredményét 1892-ben saját magán próbálta ki. A teszt sikeres volt, a tudóstársadalmat mégsem sikerült teljességgel meggyőznie. Ez azonban nem tántorította el és néhány hónappal később engedélyt szerzett arra, hogy Indiába utazhasson és tesztelhesse az oltóanyagát. A hatalmas országban a kolera emberek százezreit pusztította el.

Több ezer embert mentett meg a kolerától egy rabbi

Akiva Eiger rabbi már az 1830-as években tudta, hogy mit kell tenni járvány idején. Tanulhatnának ma is tőle…

Ám Indiában sem volt könnyű dolga, többek között azért, mert akkoriban is sokan ellenezték az oltást, ráadásul semmiféle anyagi támogatást sem kapott a munkájához. Időbe tellett, mire egy angol egészségügyi tisztségviselő segítséget nyújtott neki abban, hogy megtalálja a leginkább megfelelő tesztalanyokat. Hamarosan kiderült, hogy az oltóanyag működik: a teljességgel fertőzött faluban jóval nagyobb volt azok aránya, akik oltatlanul haltak bele a kolerába. Ettől fogva keresztül-kasul utazta Indiát, hogy minél több embert beolthasson. Eközben rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie, egyszer például muszlim fanatikusok követtek el ellene merényletet. Végül maláriafertőzés következtében vissza kellett utaznia Angliába, de addigra 42 ezer embert oltott már be életmentő vakcinájával.

A következő két év során kiderült, hogy az általa kifejlesztett oltóanyaggal beoltott lakosság körében nyolcvan százalékkal esett vissza a kolerafertőzések száma.

1896-ban egy másik súlyos járvány ütötte fel a fejét Indiában. A bubópestis kétszer olyan halálos volt, mint a kolera. Az indiai kormány azonnal Haffkine segítségét kérte, aki elvállalta a szinte lehetetlennek tűnő feladatot: a lehető legrövidebb idő alatt hatékony vakcinát kifejleszteni a gyilkos kór ellen. Szinte teljesen egyedül dolgozott, oltóanyaga csodával határos módon mégis mindössze három hónap leforgása alatt elkészült. Mint a kolera elleni szert, ezt is magán próbálta ki először, sikerrel.

Ezt követően Indiában is bevethette a készítményét, amely sikeresnek bizonyult: a halálos áldozatok túlnyomó része az oltatlanok közül került ki. Hamarosan saját laboratóriumot kapott és egy év alatt emberek százezreit oltotta be. Viktória királynő érdemei elismeréseként lovaggá ütötte és a Jewish Chronicle büszkén írta róla:

„Az ukrajnai zsidó, aki az európai tudományos iskolákban szerzett gyakorlatot, hinduk és muszlimok életét menti meg és Hódító Vilmos, valamint Nagy Alfréd utódja tünteti ki”.

Oroszország nem volt ennyire liberális, és a kolera számlálatlanul szedte az áldozatait a helyi parasztok és munkások között, mivel a cári kormány nem engedélyezte, hogy egy zsidó kezelje az alattvalókat.

Van-e áldás az oltásra?

És ha van, akkor hogy hangzik? Tórai parancsolat áldani az Örökkévalót étkezés után: És midőn eszel és jóllaksz, áldd az Örökkévalót, a te Istenedet ama jó országért, melyet neked adott. (M.V. 8:10) Ennek alapján bölcseink úgy vélik, hogy ha Isten megparancsolta, hogy evés után köszönetet mondjunk Neki, akkor étkezés előtt még inkább helyénvaló az áldás, … Olvass tovább

Haffkine sikerei ellenére sem volt népszerű. Ahogy az orosz vezetés, úgy az angoloknak sem tetszett az oroszországi zsidó sikere. Lassan elterjedt az a pletyka, hogy a nagyszerű felfedező valójában orosz titkos ügynök és a brit kolonializmus ellensége. Azt is terjesztették, hogy a vakcina disznóhúsból készült, ami mind a hinduk, mind a muszlimok számára elfogadhatatlan volt. Végül megtörtént a baj. Egy indiai faluban folytatott tömeges oltási akció során egy helyi segéd nem tartotta be Haffkine szigorú előírásait a fertőtlenítésre vonatkozóan és 19-en haltak meg tetanuszfertőzés következtében. Bár egyértelmű volt, hogy nem Haffkine felelőssége volt az eset, mégis vizsgálatot indítottak ellene. A „kis Dreyfus-perként” hírhedtté vált eseménysorozat eredményeként minden címétől megfosztották és Angliába küldték a kutatót. Rehabilitációjára csak évekkel később került sor.

A vakcina mindettől függetlenül tagadhatatlanul működött, olyannyira, hogy a XX. század első éveiben voltak olyan, nagy tömegek által látogatott zarándokhelyek Indiában, ahol a fertőzésveszély miatt megkövetelték, hogy a látogatók érvényes és hivatalos oltási igazolvánnyal rendelkezzenek! Haffkine végül visszatért Indiába, de mivel a gyakorlati kísérletezéstől eltiltották, elméleti kutatásokat folytathatott csupán.

Végül 1915-ben, nyugalmazása után visszatért Franciaországba. Bár az események láncolatában nem merült fel Haffkine zsidósága mint probléma, a tudományos világban többnyire egyetértenek azzal a feltételezéssel, hogy a vallását büszkén vállaló, sok zsidó és cionista vezetővel, valamint Edmond Rothschild báróval is közeli kapcsolatot ápoló férfi iránti ellenszenv miatt lehetetlenítették el a sikeres, több százezer ember életét megmentő tudóst.

Imával kampányolnak a kanyaróoltás mellett

Ima oltás beadása előtt Hannah Katsman, az Izrael középső részén élő, vallásos zsidó szoptatási szaktanácsadó és egészségügyi szakember imát írt „Ima az oltás beadása előtt” címmel. Kiindulópontját a világméretű kanyarójárvány adta, célja pedig az, hogy a vallásos szülők minél nagyobb arányban oltassák be a gyermekeiket a kanyaró és más, oltással megelőzhető betegségek ellen. Oldalunkon korábban … Olvass tovább

E kapcsolatok voltak egyébként azok, amelyek nyomán ő is támogatta az Izraelben való letelepedést. Tervét a területet akkoriban magáénak tudó Ottomán Birodalom szultánjához is eljuttatta, ám ő elutasította azt. Haffkine többször is adományozott pénzt arra, hogy Izraelben zsidók földet vásároljanak, ám politikai értelemben nem volt cionista és nem tartotta a zsidó állam létrejöttét a zsidó túlélés zálogának. Ez utóbbit sokkal inkább a jesivákból kikerült spirituális vezetők nagyszerűségének tulajdonította, ennek következtében elsősorban jesivák és Talmud Tóra intézmények számára adakozott igencsak bőkezűen. Létrehozta a Haffkine Alapítványt annak érdekében, hogy Kelet-Európában segítse a zsidó oktatást. Céljai közé tartozott, hogy felvilágosult szekuláris zsidókat is elérjen. Alapítványa a mai napig működik és támogatja a vallásos intézményeket.

A pénzbeli támogatás mellett Haffkine más módokon is segítette a kelet-európai zsidókat. Petíciót fogalmazott meg például polgári és vallási jogaik védelme érdekében, ezt a versailles-i konferencián olvasták fel. Megalapította a Héber Nyelv Visszatérésének Társaságát, támogatta a calcuttai zsidó iskolát, mikrobiológiai intézet alapítását tervezte az államalapítás előtti Izraelben, a jeruzsálemi Héber Egyetemen a zsidó tudományok tanszékének létrehozása érdekében dolgozott és több zsidó szervezet vezetőségének is tagja volt.

Ha pedig ez még nem lett volna elegendő, akkor segítette a zsidó menekültek amerikai bevándorlását. Tudatában volt ugyanis annak, hogy világszerte egyre inkább növekszik az antiszemitizmus, hogy milyen mértékben nyomják el szülőhazájában a zsidókat és a saját bőrén tapasztalta, hogy zsidósága miatt bárkinek bármikor tönkremehet a karrierje. Ennek okán rendkívül hálás volt az Egyesült Államoknak azért, ahogyan az Újvilágban a zsidókkal bántak és minden eszközzel segítette azokat a zsidókat, akik az óceán túlsó felén szerettek volna új életet kezdeni.

Amikor azonban nyugalmazása után saját szemével szerette volna látni az amerikai zsidók életét, hatalmasat kellett csalódnia. Szomorúan tapasztalta, hogy a hagyományos vallásosság, a parancsolatok betartása, a zsidó istenfélelem és tóratanulás, valamint a zsidó közösségi élet mind-mind csorbát szenvedett a felvilágosult Amerikában, és arra a következtetésre jutott, hogy az asszimiláció sokkal inkább fenyegeti a zsidóság túlélésének esélyeit, mint az évezredes üldöztetés.

Az orvosok imája

Most az orvosokon a világ szeme, akinek rengeteg isteni segítségre van szükségük ahhoz, hogy munkájukat a lehető legjobban és legpontosabban végezzék. E kitétel nyomán született meg valószínűleg Markus Herz (1747-1803), németországi zsidó orvos és filozófus tollából „Az orvos napi fohásza a betegek meglátogatása előtt” című imádság. Herz doktor a filozófus Immanuel Kant tanítványa volt, és … Olvass tovább

Indiában még életében, 1925-ben laboratóriumot neveztek el róla, és a Haffkine Intézet a mai napig nagyra becsült oktatási intézmény a biológiai tudományok terén. A Jesivák Javára Szolgáló Haffkine Alapítvány, mint a neve is mutatja, zsidó oktatási intézményeket támogat, nagyszerű és értékes archívumát pedig az Izraeli Nemzeti Könyvtárra hagyta, noha soha életében nem jutott el Izraelbe. A jeruzsálemi Kennedy-erdőben ezer fa őrzi az emlékét. Az legelső, kolera elleni vakcinái közül egy ampullányit megtaláltak és a jeruzsálemi Dávid-tornya Múzeumban állították ki.

Mordechai Wolff Haffkine 1930-ban hunyt el Svájcban. Emléke legyen áldott!

Címlapkép: aish

Könyvének elégetése vezetett Maimonidész elfogadásához

1233-ban Párizsban, domonkos szerzetesek elégették Maimonidész filozófiai munkáit. Yaakov Yosef Reinman rabbi annak járt utána, hogy mi válthatta ki a katolikus egyház dühét a valaha élt egyik legnagyobb zsidó bölcs könyveivel szemben. Az írás az Aish.com weboldalon jelent meg.

A Maimonidészként és Rámbámként is ismert Mose ben Maimon rabbi (1138-1204) a zsidó vallásjog, az írásmagyarázat és a filozófia területén is maradandót alkotott. Műveit a mai napig forgatják. Életében azonban sok ellenlábasa akadt a zsidó közösségen belül, egyes rabbik pedig egyenesen eretnekséggel vádolták filozófiai tézisei miatt. Bizonyos feltételezések szerint az ő biztatásukra léptek fel a szerzetesek, és vetették máglyára a Rámbám könyveit.

Az esemény nagy vihart kavart az európai zsidó közösségekben, amelynek hatására abbamaradt a Rámbám filozófiája körüli torzsalkodás. Ezzel együtt még napjainkban is vannak olyan gondolkodók, akik kritikával illetik Maimonidész legfontosabb filozófiai munkáját, a Tévelygők útmutatóját. Érdemes megvizsgálni, hogy vajon miért váltott ki ez a mű akkora indulatot, hogy egyes zsidó csoportok nem átallottak a keresztény hatóságokhoz fordulni segítségért.

Maimonidész, a titkok tudójának évfordulója

A középkor egyik legnagyobb hatású Tóra-tudósa, Maimonidész, vagy ahogy sok helyen nevének rövid formáján említik, a RáMBáM (Rábénu Móse ben Maimon), 1204. december 13-án, a héber naptár szerint 4965. tévét 20-án, hatvanhat éves korában tért vissza Teremtőjéhez. Maimonidész a korszak egy zsidó központjában, a spanyolországi Cordovában született, ahol apja mellett szívta magába a klasszikus zsidó … Olvass tovább

 

Maimonidész 1135-ban született Córdobában. Abban az időben az Ibériai-félsziget muszlim uralom alatt állt, és a zsidók jó körülmények között éltek. 1148-ban azonban a fanatikus Almohad sereg vette át az uralmat, akik erővel akarták áttéríteni a zsidókat. A rabbi családja ezért menekülőre fogta és a marokkói Fezbe, majd az egyiptomi Fosztátba költöztek. Maimonidész ezekben a viharos években fejezte be a Misna hat rendjéhez írt kommentárját, amely hamar meghozta számára a hírnevet.

A konfrontáció 15 évvel később kezdődött, amikor megalkotta az első nagyszabású, minden részletre kiterjedő zsidó törvénykódexet, a Misné Torát, amelyben rendszerezve, világos héber nyelven sorolta fel a zsidó élet törvényeit.

Egyes kollégái azt mondták, hogy a mű leegyszerűsítve és felületesen közli a talmudi viták eredményeit. Korábban egy-egy bonyolultabb kérdés esetén a Talmudhoz nyúltak vissza a rabbik, ami nagy szakértelmet és elmélyülést kívánt. A törvénykódexet azonban csak fel kellett ütni a megfelelő fejezetnél és ott szerepelt a megoldás. Ehhez nem volt szükség arra a kiterjedt tudásra és analizáló képességre, amelyre sok rabbi méltán volt büszke. A Misné Torát egy kevésbé művelt ember is haszonnal tudta forgatni, ezért a Rámbám kritikusai attól tartottak, hogy a kódex miatt a tömegek elhanyagolják majd a talmudtanulást, csorbát szenved a nagy rabbik renoméja, és többet nem lesz szükség a szolgálataikra, tehát a megélhetésük is veszélybe kerül.

 

Ki volt a Rámbám?

Rámbám nem más, mint a híres córdobai filozófus: kattintson a válaszért.

 

A Rámbám viszont úgy vélte, hogy nagy szükség van egy rendezett törvénykönyvre, amelyre minden vallási bíróság támaszkodhat. Emellett abban hitt, hogy a rabbiknak polgári foglalkozást kell űzniük és vallási szolgáltatásaikért nem szabad fizetséget elfogadniuk. Ő maga is orvosként kereste a kenyerét.

A vita azonban idővel elült és a Misné Torá széles körben elterjedt az egész világban. Döntvényei a mai napig a zsidó jogalkotás egyik pillérét jelentik.

A következő botrány 1190-ben történt, amikor megjelent a racionális felfogást képviselő Tévelygők útmutatója, amely az arisztotelészi gondolkodást ötvözte a zsidó filozófiával.

Abban az időben az arab világ volt a tudományos élet központja, és számos ókori görög bölcs művét fordították le arabra. Ezeket a könyveket zsidók is előszeretettel olvasták.

 

A Rámbám és az orvostudomány

Tévét hó 20-ra (ebben az évben január 4.) esik minden idők egyik legnagyobb tóratudósa és különleges tehetségű polihisztora, a Rámbám (Mose ben Májmon rabbi) halálozási évfordulója. 1204-ben halt meg lakóhelyén, az egyiptomi Fosztátban (a mai Kairó része), és kívánságának megfelelően az izraeli Tverjában (Tibériás) temették el. Sírfelirata így szól: Mózestől Mózesig nem volt még egy … Olvass tovább

 

Rámbám be akarta bizonyítani, hogy a vallásos hit és a tudomány nem áll ellentétben egymással. Művében elfogadja Arisztotelész alapfeltevéseit, ám vitába száll vele a világ keletkezésével kapcsolatban. Nem fogadja el azt a nézetet, hogy a világ öröktől fogva létezik, hanem – a Tóra tanításának megfelelően – azt bizonyítja, hogy a világ teremtés útján jött létre a semmiből.

A Tévelygők útmutatója bravúrosan és eredeti stílusban megírt alkotás, amely olyan rendszerezetten foglalja össze a zsidó teológia alapvetéseit, amilyenre korábban nem volt példa.

A mű elveti az antropomorf istenképet, a zsidó iratok erre utaló kifejezéseit pedig (mint például Isten karja, feje, nevetése, stb.) metaforaként fogja fel. Emellett sok szót ejt a gondviselésről, a próféciákról, a parancsolatok mögött meghúzódó szándékról, tehát összefoglalja a judaizmus teológiai tanításait.

A könyv meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. Számos rabbi ellenségesen állt a görög filozófusokhoz és úgy vélték, hogy műveik tanulmányozása eretnekséghez vezet. Attól tartottak, hogy a Tévelygők útmutatójának olvasói is könnyen eltávolodhatnak a Tórától, továbbá a Rámbám tóramagyarázatainak egy részét is meglehetősen radikálisnak tartották, ugyanis abban nagy szerep jut a természet rendje szerint működő világnak, míg pályatársai mindenben az isteni csodát látták. Bilám (Bálám) és szamarának párbeszédét például prófétai látomásként fogta fel, nem valós történetként, továbbá helyet hagyott a véletlennek is, határokat szabva ezzel az isteni gondviselésnek. A könyvben nem kapott helyet a halottak fizikai feltámadása sem, igaz, ezt később pótolta.

A mű körüli vita a Rámbám halála utáni évtizedekben is folyatódott, és két neves rabbi cheremet hirdetett a könyvre, azaz megtiltotta a tanulmányozását és a birtoklását is. Ez a Rámbám mellett állókban hatalmas felháborodást váltott ki, az ellentábor pedig még harciasabban támadta a bölcset. Feltehetően egy ilyen fellángolás vezetett ahhoz, hogy bevonták a domonkos rendet is a polémiába, amelynek tagjai örömmel vetették tűzre a könyv példányait. Az ezt követő sokk észhez térítette a szemben álló feleket. A cheremet visszavonták, az azt kiállító rabbik megbánást gyakoroltak. A zsidó történelem szégyenteljes epizódja lezárult, a Tévelygők útmutatója pedig általánosan elfogadott filozófiai alapművé vált.

 

Rámbám jomi: a napi Rámbám tanulás

A dáf jomi mindennapi talmudtanulás mintájára 1984-ben vezette be az áldott emlékű Menachem Mendel Schneersohn rabbi, a lubavicsi rebbe a Rámbám jomit, vagyis a napi Rámbám-tanulást. A Rámbám, Mose ben Májmon rabbi – latinosan Maimonidész – középkori bölcs, tóratudós és orvos volt (1135-1204). Művei a mai napig meghatározóak.  A Rámbám jomi keretében naponta egy meghatározott … Olvass tovább

 

A könyv egyébként kevés veszélyt jelentett a kor átlagos zsidója számára, mivel rendkívül nehezen érthető. Míg Maimonidész egyéb munkáira a világos és egyértelmű fogalmazás a jellemző, addig ebben a műben – a muszlim filozófusok munkáihoz hasonlóan – bonyolult, ködösen megfogalmazott gondolatmenetet kell követni. Eretnekség nyomaira sem bukkanhatunk benne, ám kritikusai számára bőven elég volt az, hogy a görög filozófiából emelt át gondolatokat. Napjainkban már senki sem vádolja a Rámbámot azzal, hogy letért volna a Tóra útjáról, ám racionális teológiája sokak számára idegen a mai, misztikát kereső világban.

Izraelbe menekült az ukrán család, akik zsidókat bújtattak a soá idején

Mariya Blyshchik és családja az életét kockáztatta a soá idején azzal, hogy zsidó embereket mentett meg Ukrajnában. Előző héten az egyik megmentett család unokája segített az asszony unokáinak abban, hogy elmenekülhessenek a megtámadott Ukrajnából, és békére leljenek Izraelben. Sáron Bass kötelességének érezte, hogy viszonozza a segítséget. Úgy érzi: most bezárult a kör – számolt be az aish.com.

„Mi, zsidók, azt mondjuk, hogy ha valakik jót cselekednek, ahogyan az ő nagyszülei tették, akkor az visszahat rájuk. Úgy érzem, kötelességem megfizetni nekik a tartozásunkat”

– magyarázta a 46 éves Sáron. Nagymamáját, Fányát bújtatta a Blyshchik család, amelynek tagjaival a mai napig kapcsolatot ápolnak. A háború megkezdésekor Sáron úgy érezte, hogy tennie kell valamit értük.

„Beszéltünk, hatalmas stresszben voltak és rettegtek. Ide akartak jönni, hogy biztonságban legyenek. Folyamatosan szóltak a szirénák, hol volt áram, hol elment, és a távolból folyamatosan lehetett hallani a bombázást… Igazán át tudom érezni ezt a helyzetet, hiszen Izraelben is megtörtént már. De ez mégis nagyon más. Megígértük nekik, hogy mindent megteszünk, hogy segítsünk nekik.”

Az asszony felvette a kapcsolatot az izraeli külügyminisztériummal, és Mariya Blyshchik két felnőtt unokája részére sürgősségi vízumért folyamodott. A két nő március 6-án érkezett Izraelbe, ahol Sáron és családja fogadta őket a repülőtéren.

„Örültünk és izgatottak voltunk, amikor végre megláttuk őket a repülőtéren. Sírtunk, nevettünk, de azért a feszültség is ott volt. A családtagjaikra gondoltunk, akiket hátrahagytak.”

Fányá Rosenfeld és a Kaluta-család

Fanya Bass in the 1940’s (Yad Vashem Archives)

A második világháború kitörésekor a nyugat-ukrajnai Rafalowkában nagyjából 600 zsidó lakott, vagyis a kis falu népességének harmadát zsidók tették ki. A háború kezdetén a szovjet haderők foglalták el a települést, a helyi zsidók így viszonylagos biztonságban voltak. A már német megszállás alatt lévő, közeli Lengyelországból sok zsidó menekült Rafalowkába, amelynek zsidó lakossága ezáltal nagy mértékben megnőtt.

1941 júliusában náci csapatok foglalták el a falut, és néhány hónapon belül felállították a gettót, ahova nemcsak a település, hanem a környező városok zsidó lakóit is bezsúfolták. Mintegy 2500 embert kényszerítettek ide, nyomorúságos és rendkívül egészségtelen körülmények közé. A gettó nagyjából egy évig állt fenn: 1942 augusztusában a nácik kiürítették, és a zsidókat erőltetett menetben vezették ki a faluból, majd meggyilkolták őket. A holttesteket tömegsírokba dobták. Mindössze néhány tucat embernek sikerült elmenekülnie a környező erdőkbe, közülük voltak, akik csatlakoztak a szovjet partizánokhoz.

Rafalowkából kevesebb, mint harminc zsidó élte túl a háborút.

A rafalowkai zsidók sorsa kicsiben az egész ukrajnai zsidóság sorsát megmutatja. 1939-ben, a második világháború hajnalán Ukrajnában élt a világon a legnagyobb zsidó közösség. Másfél millió ukrajnai zsidót gyilkoltak meg a soában. Legtöbbjüket a náci Einsatzgruppen egységei ölték meg. E csapatokba helyi kollaboránsokat szerveztek be, hogy részt vegyenek a civil lakosság azon tagjainak elpusztításában, akiket a náci rezsim ellenségnek tartott.

The Rozenfeld family with Fanya is in the center, 1930’s (Yad Vashem Archives)

A gettó likvidálásának egyik túlélője az akkor húsz éves Fányá Rosenfeld volt. Ő volt a család egyetlen életben maradt tagja. Az erdőben bujkált, nehogy megtalálják, faluról falura járt, hogy élelmet találjon magának. Végül Filip és Teklya Konyukh fogadta be egy éjszakára.

A mélyen vallásos házaspár az ukrajnai Mulczyce faluban élt. Másnap reggel Fányá elmesélte nekik, hogy álmában, amely igencsak valóságosnak tűnt, egy közösség előtt olvasott fel Jesája próféta könyvéből. A Konyukh család, mint a helyiség lakosságának jelentős része, baptista volt és nagyon megindította őket a fiatal lány álma. Elvitték magukkal a hetenként megrendezett közösségi találkozójukra, ahol a menekülő zsidó lány találkozott a helyi baptista prédikátorral, Konon Kalutával.

A közösséget lenyűgözte Fányá bibliaismerete és kedveskedve „szent Feodoszijának” nevezték. Egy ideig a Konyukh családdal élt. Hamarosan csatlakozott hozzájuk még két zsidó ember, Slomó Appelboim és fia, Szender, akik Wlodzimierzec gettójából menekültek el. Filip Konyukh azt mondta a három, általa bújtatott zsidónak:

„Isten küldött titeket hozzám és nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy zsidókat menthetek meg.”

Néhány hónappal később azonban túlságosan veszélyessé vált a maradás, apa és fia egy másik nem-zsidó családhoz költözött, Fanya pedig a baptista lelkészhez, akinek népes családja – felesége, Anna, négy gyermekük, valamint az apa, Konon korábbi házasságából származó két lány – szintén erkölcsi kötelességének tartotta a zsidók megmentését.

Konon Kaluta ezt a meggyőződését tanította falubeli közösségének is. Ennek megfelelően két másik lányt is befogadtak. A 13 éves Rivka Bass apja, Jáákov és testvére, Dávid a környező erdőben bujkált, a 11 éves Mása Dreisen-Wolfstal pedig rafalowkai menekült volt. Fanya az erdőben találta őt, a földön fekve, teljesen kimerülten, kiéhezetten és rettegve.

„Valaki, aki egy angyalra hasonlított és gyönyörű, meleg ruhába volt öltözve, akárcsak a nem-zsidók, lehajolt és bársonyos, kellemes hangon szólt hozzám… Azt hittem Fanya talán egy angyal. Olyan gyönyörű volt és olyan jó”

– írta később. A lány kézben vitte Mását a Kaluta-család otthonába.

Fanyának 1943-ban ismét költöznie kellett, amikor antiszemita ukrán partizánok törtek be a területre. A közeli Sudcze faluban talált menedékre, egy másik baptista prédikátor, Andrey Kuyava otthonában. 1944 elején szabadította fel a szovjet hadsereg, ettől fogva nem kellett bujkálnia. A holokauszt után hozzáment Jáákov Basshoz, akinek a lányát megmentette az erdőben.

Rivka és Dávid számára anyjuk helyett anyjuk volt, és az egész család Izraelbe költözött. Mindannyian számos helyen végeztek önkéntes segítő tevékenységet. Az évek során nem vesztették el a kapcsolatot a Kaluta-családdal. Kolon lánya, Mariya férjhez ment. Unokái, Alona és Lasia, akik ismerték családjuk hősies embermentő tevékenységét, fenntartották a kapcsolatot Fanya unokáival.

Mariya Blyshchik és testvére, Anna Chugay, valamint szüleik, Konon és Anna Kaluta 1995-ben mindannyian megkapták a Világ Igazai címet a jeruzsálemi Jád Vásem Holokauszt Emlékmúzeumtól.

Fanya korábbi megmentői, Filip és Teklya Konyukh, valamint két fiuk, Aleksander és Andrey, illetve a Kuyava-család mindhárom tagja, Andrey és Yarina, valamint a fiuk, Nikolay szintén megkapták a kitüntetést, mely azon nem-zsidó személyeknek jár, akik életük kockáztatásával mentettek meg zsidókat a holokauszt során. A most Izraelbe érkezett Alona és Lasia egyébként korábban már öt évet töltött a zsidó államban, annak a programnak a részeként, mely lehetővé teszi a világ igazai leszármazottai számára, hogy Izraelben éljenek és munkát vállaljanak.

Amikor az orosz katonák körbefogtak több ukrán várost, Sáron Bass tudta, hogy elérkezett az ő ideje. Alona és Lasia rettegett attól, hogy Ukrajnában kell maradniuk, otthonuk, a nyugat-ukrajnai Rovno ugyanis bombázásoknak volt kitéve. Sáron először az Izraelbe való beutazáshoz szerezte meg a szükséges engedélyeket, most pedig azon dolgozik, hogy a két asszony Izraelben maradhasson, ugyanis félő, hogy otthonukból hamarosan semmi nem marad. Lasia Sáron családjához költözött Tel-Avivba, míg Alona Sáron szüleihez, akik Petách Tikvá városában laknak.

„Beengedték őt [Fányát] az otthonukba és lányukként tekintettek rá, pedig az egész család halálos veszélyben volt emiatt. Ha a nácik rájöttek volna, hogy rejtegetik őt, az egész családot meggyilkolták volna…”

– mondta Sáron.

„Amit most teszek, az olyan, mintha egy picit visszaadnék abból, amit a nagyszüleim adtak másoknak, és ez a nagyszerű ukrán család adott nekik. Úgy érzem, hogy nekik köszönhetően vagyok ma itt.”

 

Címlapkép és további fotók: Aish 

Purim a náci propagandaminiszter kastélyában

1945. március 8-án az amerikai hadsereg zsidó katonáinak egy csoportja igen különleges helyszínen ünnepelte purimot, a zsidó nép elpusztítására történt sikertelen kísérlet és az azt követő megtorlás emléknapját.

A katonák a németországi Rheydtben, Joseph Göbbels kastélyában gyűltek össze, hogy felolvassák a tekercsre írt Eszter könyvét.

Igaz, abban az évben purim egy héttel korábban volt, de a háborús helyzet miatt akkor nem volt lehetőségük az ünneplésre – írja az Aish.com.

Németország nyugati szélén a holland határ közelében fekvő Rheydt várát még 1060-ban emelték. A második világháború alatt a

Purim and Passover in Goebbels’ Castle/National Museum of American Jewish Military History

település jelentős összeget költött a műemlék renoválására és a korszellemnek megfelelően horogkeresztekkel, illetve a tulajdonosra utaló G betűkkel díszítették a belső teret. A kandalló fölé Hitler képét akasztották.

Miután elkészült a mű, a város híres szülöttének Führer jobbkezének, Joseph Göbbelsnek ajándékozták az épületet. A náci propagandaminiszter ebben a városban született 1897-ben. 1924-ben csatlakozott a náci párthoz és 1933-ban kapott miniszteri megbízást. Nagyon jól értett ahhoz, hogy miként lehet egy egész nemzetet hamis információk és hazugságok ismétlésével a nemzetiszocializmus ügye mellé állítani.

„A sajtóra úgy kell tekinteni, mint egy hatalmas zongorára, melyen a kormány játszik”

– mondta.

Emellett képmutatásból is kiemelkedően teljesített: úgy volt a fogyatékkal élő emberek elpusztításának lelkes híve, hogy ő maga is dongalábbal született és sántítva járt. Az első világháborúban emiatt katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Ha a náci uralom idejében születik, feltehetően eutanáziát alkalmaztak volna rajta. Göbbels a magas, szőke, erőteljes náci férfiideálnak sem felelt meg. Alacsony volt, vézna, barna hajú, ragyás bőrű. Saját ideológiája szerint alacsonyabb rendű ember.

A zsidók ellen is kegyetlen propaganda-hadjáratot folytatott. Szívesen vette elő azt a vádat, mely szerint a zsidók előszeretettel gyilkolnak meg keresztény gyermekeket. Ehhez képest ő volt az, akinek a lelkén keresztény gyermekek vére száradt: hat gyermekét ciánnal ölte meg nem sokkal Berlin eleste előtt. A gyermekek egyébként mind H betűvel kezdődő névre hallgattak, apjuk Hitler iránti rajongásának jeleként.

Vajon eljutott Göbbelsig a hír, hogy otthonában zsidó katonák ünneplik purimot? Vajon mit szólt volna, ha látja, hogy a horogkeresztes zászlóval letakart asztalára tóratekercset helyeznek és a zsidók életére törő gonoszok vesztét ünneplik?

Az egyik résztvevő, Howard Katzender tizedes így emlékezett vissza a jeles napra az amerikai hadsereg magazinjában:

„Manuel Poliakoff tábor rabbi, Arnold Reich őrvezető és Martin Willen tizedes hangosan énekelte a purimkor szokásos ősi, héber örömódát, hogy a zsidó nép egy korábban élt Hitlertől, a perzsiai Hámántól való megszabadulását ünnepeljék”.

Purim nem az egyetlen ünnep volt, melyet a Reyndt kastélyban ültek meg a zsidók: három héttel később ugyanabban a teremben rendeztek széder estét a pészáhot ünneplő zsidó katonák számára. Néhány hónappal később a háború véget ért. Május 1-én Göbbles öngyilkosságot követett el.

A zsidó nép súlyos veszteséget szenvedett, de a gonosz birodalom elpusztult. A náci vezér kastélyában rendezett purimi és pészáhi ünnepségek Izrael legyőzhetetlenségéről tanúskodtak.

Címlapkép: National Museum of American Jewish Military History

A purim az egység és a különbözőség ünnepe

Ahogy egy házasságban, úgy egy nemzet esetén sem mehet az egység az egyéniség rovására – írja a közelgő ünnep kapcsán az Aish.com.

Purim egyik jellegzetessége, hogy bizonyos településeken más időpontban ünneplik, mint a világ többi részén. Amíg a legtöbb helyen ádár 14. purim dátuma, addig Jeruzsálemben és azon városokban, melyek már a Jehosua (Józsué) idejében is fallal voltak körülvéve, ádár 15. A judaizmusban mindig nagy szerepet kap a zsidó nép egysége, így talán logikusabb lenne, ha purimot is ugyanazon a napon ünnepelné mindenki.

Még inkább meglepő az eltérő dátum, ha arra gondolunk, hogy a purimi előírások egy része is éppen a zsidók közötti egység erősítését célozza.

A misloách mánot (ételajándékok küldése) és a mátánot leevjonim (adakozás a szegényeknek) a közösségi érzés és a közös felelősségvállalás szép példái, melyet a zsidók közötti kohéziót hivatottak elősegíteni.

A purim és az ajándékozás

Az ünnep egyik micvája, hogy legalább egy embernek élelmiszert kell küldenünk. Mordecháj leírta mindezen eseményeket… Kötelezővé tette, hogy tartsák meg ádár hó 14. és 15. napját, évről évre… Tegyék ezeket a lakoma és öröm napjaivá, amikor egymásnak ajándékokat és a nélkülözőknek adományokat küldenek. (Eszter 9:20-22) Ez az Eszter könyvéből származó idézet a misloách mánot, jiddisesen sláchmonesz … Olvass tovább

A főműve után Chiduséj HáRimnek nevezett első guri rebbe, Jicchák Meir Rotenberg Alter rabbi (1799-1866) magyarázata szerint éppen purim testesíti meg a valódi egység összetettségét és szépségét. A zsidók elpusztítására törő Hámán, a purimi történet főgonosza, a zsidók megosztottságában látta a gyenge pontjukat. A perzsa birodalomban élő zsidók ugyanis nem voltak egységesek, számtalan dologban álltak vitában egymással. Hámán felismerte, hogy egy száműzetésben élő, saját megosztottságától is szenvedő nép pusztulásra van ítélve, így magabiztosan látott neki gonosz terve megvalósításának, Achasvéros király közreműködésével.

Moredcháj és Eszter királyné megértette, hogy Hámán megtalálta a zsidók Achilles sarkát. Tudták, hogy csak az egység helyreállításával lehet esélyük arra, hogy felülkerekedjenek az életükre törő erőkön. Összehívták tehát a zsidókat és a közös értékekről, a közösség megtartó erejéről beszéltek nekik. A zsidók megértették az üzenetet, közösen imádkoztak és kiáltottak fel az Örökkévalóhoz. A történet vége ismert: Hámán terve kudarcba fulladt, gonoszságáért pedig az életével fizetett.

Eszter és Mordecháj tudta, hogy az egység nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanolyanná kell válnia és egyforma szokásokat kell követnie. Az a fontos, hogy a nép tagjai a közös céljaikra és az egymáshoz fűződő kötődésükre koncentráljanak, saját egyéniségük feladása nélkül.

Egy nemzet megannyi különféle emberből áll, akik egymás kiegészítéseként tekintenek a tőlük eltérőkre. A zsidó nép közös küldetése, hogy a zsidó értékek szerint éljen. Minden egyes tagja a saját, egyéni tehetségével és személyiségével járul hozzá a nagy feladathoz. Mordecháj és Eszter vezetésével a perzsiai zsidók ráébredtek arra, hogy egységbe tömörülésük nem jár az egyéniségük feladásával. A nép egysége úgy valósult meg, hogy eközben egyik csoportja sem adta fel jellegzetes vonásait.

Eszter, aki megmentette a zsidó népet

Eszter bölcs volt és vakmerő, el is nyerte Áhásvéros király tetszését. Azonban története ennél sokkal többről szól.

Purim két különböző dátuma is ezt a gondolatot fejezi ki: a nemzet egysége nem követeli meg a saját személyiség megtagadását. Az, hogy a zsidók két különböző napon vigadnak purimkor, arra emlékeztet minket, hogy lehetünk úgy is a nép tagjai, hogy eközben egyes szokásaink eltérnek egymástól.

Az értékeink és céljaink megegyeznek, de ettől még mindannyian különböző egyéniséggel bírunk.

Ez az elv a személyes kapcsolatok terén is jól kamatoztatható. A házastársaknak sem kell egyformává válniuk, nem kell, hogy megegyezzen a személyiségük, vagy mindenről ugyanazt gondolják. Egy házastársi kapcsolat azzal együtt lehet rendkívül intim, boldog és örömteli, hogy a felek sok mindenben különböznek egymástól. Az eltérő személyiségjegyeket és gondolatokat érdemes megbecsülni és nagyra értékelni, hiszen ha a nagy, közös célok megegyeznek és a felek tisztelettel fordulnak egymás felé, akkor életük csak színesebbé és teljesebbé válik különbözőségeiktől.

Természetes dolog, hogy a házastársak másképpen ítélnek meg bizonyos dolgokat, más következtetésekre jutnak, más döntéseket preferálnak. Egy jól működő, boldog házasság egyik feltétele, hogy mindkét fél szabadon fejthesse ki gondolait és elképzeléseit anélkül, hogy azzal a másiknak feltétlenül egyet kellene értenie. Az empátia, a másik fél különbözőségének elfogadása teremti meg a szükséges kohéziót, amely egy erős és tartós kapcsolathoz szükséges.

Ádár újholdja van: imádkozzunk, hogy a sötétségből újra világosság legyen

Elérkezett ádár hónap újholdja – ebben az évben már másodszor, hiszen szökőév van, amikor két ádár hónap szerepel a naptárban. Kétnapos újholdról van szó, az első ádár hónap 30. napján és a második ádár hónap első napján ünnepeljük. Különleges újholdi betoldások szerepelnek az imarendben, valamint tóraolvasás és muszáf ima is. Ez a most kezdődő hónap purim hónapja, azé az ünnepé, mely arra tanít, hogy meglássuk a világ csodálatos szépségét a káosz és a szörnyűségek közepette is, írja az aish.com cikke ádár hónap újholdjával kapcsolatban.

Köztudott tény, hogy a zsidó év ősszel, tisri hónapban kezdődik

Az egyik számítás szerint, melyet az idősebb Hilél vezetett be a talmudi korban és a hónapokat a babilóniai nevükön említi: tisri, chesván, kiszlév, stb. A zsidó naptár a mai napig ezeket a hónapokat használja, ám egy másik számítás is érvényben van. Ez pedig nem más, mint a tórai módszer, a tórai időszámítás.

A Tóra nem használ hónapneveket, első, második, hetedik hónapként utal az egyes időszakokra. A tórai számítás szerint az első hónap niszán, peszách hónapja, az egyiptomi kivonulás hónapja.

Az évek számításához használt naptárban azonban niszán a hetedik hónap.

 

Tényleg „mozognak” a zsidó ünnepek?

Viszonylag közismert tény, hogy a zsidó naptár luniszoláris, vagyis a Holdat és a Napot egyaránt figyelembe veszi: a hónapok holdhónapok, az évek pedig napévek, és a kettő különbségét 19 éves ciklusokban összesen hétszer egy hónap beiktatásával egyenlítjük ki. Másként mondva, 19 évente tizenkét rendes és hét szökőév szerepel a zsidó naptárban. Miért van ez így?  … Olvass tovább

 

 

Ha a dolgok mélyére nézünk, megérthetjük, miért van szükség mindkét számításra

Tisri hónap elseje az ember teremtésének évfordulója.

Nekünk, halandó lényeknek, ez egy olyan központi történelmi esemény, ami kellőképpen fontos ahhoz, hogy az év első hónapja legyen tisri hónap. Az Örökkévaló azonban egészen más szemszögből látja a világot. Az Ő szempontjából a zsidók Egyiptomból való kiszabadulása és néppé válása jelenti az igazán jelentőségteljes történelem kezdetét, ezért megfelelő, hogy niszán legyen számára az első hónap. Ez a gondolat visz el ádárhoz, ahhoz a hónaphoz, mely közvetlenül megelőzi niszánt. A Tóra szemszögéből ádár az év utolsó hónapja. Sokszor a sötétség hónapjának is nevezik, mert ez az az időszak, melyben a zsidó nép Hámán idejében egészen közel került a teljes megsemmisüléshez. Ha Hámán gonosz terve sikerült volna, akkor niszán fénye is kihunyt volna. Purim csodája által azonban a sötétség fénnyé vált.

Ádár a jó szerencse hónapja. Purim az év legvidámabb időszaka:

„amikor ádár hónap megérkezik, sokasodnak az örömök”

– tartja a mondás.

Ádár hónap csillagjegye a Halak. A halak igen szaporák, ezért az áldást és a bőséget jelképezik. A héber „bráchá” – áldás szó három gyökbetűből áll: bét – rés – káf. Ezek számértéke sorban 2, 200 és 20, vagyis az első „többesszám” a saját egységén belül. Bölcseink ebből azt a következtetést vonják le, hogy az áldás mindig együtt jár a termékenységgel, melyet pedig ádár hónap hala jelképez. Ha egyszer valami jóval találkozunk, miért ne hagynánk, hogy egyre több legyen belőle?

Az áldás ellentéte e magyarázat szerint a limitálás, a keretek közé szorítás, a visszatartás. Ádár hónapban Hámán azzal fenyegetett, hogy nemcsak csökkenti az életterünket, hanem teljesen el is törli azt. Ám Istennek más tervei voltak.

 

Ki kicsoda a purimi történetben?

Cikkünk bemutatja a szereplőket. Áchásvéros: hatalmas, 127 tartományból álló birodalom fölött uralkodó király, aki – miután megölette előző feleségét, Vástit – elvette a zsidó Esztert. Ő volt az, aki Hámánnak engedélyt adott a zsidók elleni pogromra, a zsidóknak pedig a védekezésre. Valószínűleg azonos a történelemből ismert perzsa Xerxész királlyal. Ávicháil: Eszter királyné édesanyja volt Bigtán: … Olvass tovább

 

 

Az első jeruzsálemi Szentély pusztulása után a zsidók Babilóniába kényszerültek száműzetésbe, ahol később a Perzsa Birodalom vette át az uralmat. Perzsia hatalmas kiterjedésű volt, így a zsidók közül mindannyian perzsa uralom alá kerültek, akárhol éltek is. Hámán, a gonosz főminiszter, aki dühös volt a zsidó Mordechájra, amiért nem borult le előtte, úgy határozott, hogy az egész óriási birodalomból kiirtja a zsidókat. Sorsot vetett, és ádár hónap 13. napjára esett a választása szörnyű tervének végrehajtására. Ennek igencsak örült, mert azt tudta, hogy Mózes ádár hónap hetedikén, zájin ádárkor halt meg, és úgy vélte, hogy ádár hónap bizonyosan alkalmas lesz a terv megvalósítására: minden, amit Mózes felépített, romba dől majd a halálának hónapjában. Azt azonban nem tudta, hogy Mózes nemcsak ezen a napon halt meg, hanem ezen a napon is született 120 évvel korábban. Amit Hámán a zsidó nép nemzeti halálának gondolt, az valójában a születése, a nemzeti újjászületés évfordulója volt.

Így aztán a gyászból öröm lett, a szomorúságból boldog ünneplés, hiszen a zsidók megmenekültek. Ádár a zsidó év leginkább jókedvű hónapjává vált, amikor szerencsénk a legfényesebben ragyog. Imádkozzunk, hogy mindenki békében ünnepelhesse ádárt és purimot az idei évben is.

 

Ádár hónap 7. (zájin ádár): Mózes halálának és születésének napja

A zsidó nép legnagyobb prófétája, Mose rábénu, azaz Mózes mesterünk napra pontosan 120 évig élt. Temetkezési helye nem ismert, csupán annyit tudunk, hogy a Névó hegyén (a mai Jordánia területén, a Holt-tengerrel szemben) fejezte be életét. És meghalt ott Mózes, Isten szolgája, Móáb országában, az Örökkévaló parancsára. Eltemette ott a völgyben, Móáb földjén, Bét-Peór átellenében, … Olvass tovább

 

 

Címlapkép: Max Gotts on Unsplash

Ismerje meg a bagel zsidó történelmét

Amerikában ma van a lazacos bagel napja, e kenyérféleség zsidó történelméről mesélünk az aish.com cikke alapján.

A bagel zsidó kenyér. A megkelt tésztából készült köröket előbb megfőzik, majd megsütik és ez a különleges eljárás kívül-belül jellegzetes állagot kölcsönöz a bagelnek. A bagel történetének megismerésével a zsidó történelem elmúlt 800 évére tekinthetünk vissza. A korai középkorban Lengyelországban vált ismertté és népszerűvé a német perechez hasonló, ám kör alakúra készített kenyérféleség. Ugyanebben az időben a zsidóknak gyakran megtiltották a kenyérsütést, mivel a katolikus egyház a kenyeret szentnek tekintette és úgy vélték, hogy a zsidóknak nem jár a kenyér élvezete. A XIII. századi Lengyelországban ez lassan-lassan megváltozott és 1264-ben Jámbor Boleszláv herceg kihirdette, hogy „a zsidók szabadon vásárolhatnak, árulhatnak és érinthetnek kenyeret, ugyanúgy, mint a keresztények”. Az öröm nem tartott sokáig, a katolikus hivatalnokok hamarosan megtiltották a keresztényeknek a zsidók kenyerének fogyasztását, hozzátéve, hogy a zsidó kenyér mérgezett. Lassan-lassan azonban engedett a jég és mégis engedélyezték, hogy keresztények zsidóktól vegyenek kenyeret. Ehhez a tésztából lyukas közepű köröket készítettek és megfőzték, megkülönböztetve a valódi kenyértől, melyet még mindig fenntartásokkal kezeltek a nem-zsidó vevők.

Photo by RODNAE Productions from Pexels

Hogy maga a bagel név honnan származik, viták tárgyát képezi

Egyes történészek 1683-ra vezetik vissza, amikor is egy bécsi pék készítette a lengyel Jan Sobieski részére gyűrű formájú péksüteményt, miután az osztrák seregek élén legyőzte a törököket. Mivel Sobieski kedvelte a lovakat, a péksüteményt beugelnek, kengyelnek nevezte el. Mások azonban azt állítják, hogy a zsidók először megfőzött, aztán megsütött kenyereit már korábban is bagelnek nevezték. E név talán a jiddis „beigen” – meghajlítani szóból származik.

1610-ből ismert egyébként egy jiddis nyelvű krakkói rendelet, melyben azt tanácsolják a zsidóknak, hogy ne rendezzenek túlságosan nagy lakomákat körülmetélési és egyéb ünnepségek alkalmából, nehogy iriggyé tegyék nem-zsidó szomszédaikat. A felsorolásban az egyik elem a bagel volt – akárcsak manapság egy amerikai zsidó fogadáson. A zsidó közösségekben később is gyakori volt a bagelek árusítása – hosszú farudakra felfűzve vagy kosarakba rendezve kínálták az árusok -, ám csakis olyanok tehették ezt, akiknek megvoltak hozzá a megfelelő engedélyeik.

A bageleket egyébként – mivel gyűrű alakjuk miatt nincs se kezdetük, se végük – az élet örök körforgását jelképező ételek közé sorolták.

Naftali Deutsch

Ezekről azt tartották, hogy hatékony védelmet nyújtanak démonok és gonosz szellemek ellen, megvédenek a szemmel veréstől (ájin hárá) és szerencsét hoznak. Ezért lett körülmetélési szertartások kedvelt étele, ezt szolgálták fel, amikor egy asszony vajúdni kezdett és – a gyász ételeként, keménytojással együtt – temetések utáni étkezéseken is.

Amikor a zsidók Lengyelországból nagy számban költöztek Amerikába, természetesen magukkal vitték az ételeiket is. Hamarosan az újvilágban is megnyitottak a zsidó bagelárusok, ám sokáig csakis zsidó körökben fogyasztották az általuk kínált árut. A bagel végül az 1960-as években lépett ki a zsidó közösségek zárt világából, hogy hamarosan egész Amerikát meghódítsa. A bagelkészítők számára a nehézséget az egyenetlen kereslet okozta: míg hét közben alig-alig volt érdeklődés, addig hétvégenként egy-egy pékségben több tízezer bagelt is eladtak. A leleményes mesterek azonban erre is találtak megoldást, egész héten készültek a bagelek és fagyottan várták a hétvégi sütést. A kínálat a piacot is megteremtette, elkezdtek fagyasztott, otthon megsüthető, illetve előre felvágott és fagyasztott bageleket is gyártani. Ezek azonban sokszor már igen távol állnak a kívülről kissé rágós, belülről omlósan puha és enyhén édes eredeti bageltől. Főzés helyett sokszor inkább párában sütik a bageleket a sütőben és – mint jó amerikai termékhez illik – ezerféle ízben és méretben is kaphatók. Mindezzel együtt a bagel megmaradt igazi zsidó ételféleségnek. Bár micvákon, brit milákon és más ünnepségeken is találkozhatunk velük, többnyire egy jó adag krémsajt és füstölt lazac társaságában.

 

Katolikus templomot mentettek, tettükkel többeket a haláltól is megóvtak

A 20. század elején egy New Yorkban élő zsidó házaspár minden pénzét odaadta egy bajba került katolikus közösségnek. Évtizedekkel később a jelentős egyházi karriert befutott egykori plébános segített a nagylelkű adományozóknak abban, hogy a családtagjaik elmenekülhessenek a holokauszt elől – írja az Aish.

Solomon és Esther Ueberall

Solomon és Esther Ueberall Brooklynban nyitott rövidáru üzletet. Mindketten bevándorlók voltak: Solomon Ausztriából érkezett, felesége pedig az oroszországi pogromok miatt kezdett új életet az Egyesült Államokban.

Egy nap egy fiatal olasz pap, George Caruana lépett be az üzletbe, hogy cipőfűzőt vásároljon. Solomonnak feltűnt, hogy a pap igen letört, ezért megkérdezte, hogy mi bántja. A pap elmesélte, hogy a közösség templomát hitel terheli, melyet hamarosan vissza kell fizetni. Ha ez nem sikerül, el kell hagyniuk az ingatlant. Már végigjárta az összes hívet és adakozásra szólította fel őket, de még mindig hiányzik 500 dollár. Ez akkoriban igen tetemes összegnek számított, mai értéke 14 000 dollár (4.5 millió Ft) körül van.

Solomon átérezte a szegény olasz bevándorlók helyzetét, és elhatározta, hogy nem engedi, hogy elveszítsék imaházukat. „Ne aggódjon, én megszerzem a hiányzó összeget” – mondta a papnak. Esther kevésbé volt bizakodó és felhívta férje figyelmét arra, hogy jó, ha öt dollárjuk van a kasszában.

„És mi van az esküvőre kapott ajándékokkal? Most nincs rájuk szükségünk. Elviszek mindent a zálogházba és lesz pénz a templomra. Ha majd visszafizetik a kölcsönt, kiváltok mindent. Addig is lesz hol imádkozniuk” – felelte Solomon.

Esther beleegyezett, Solomon pedig elment a zálogházba. Az ott hagyott tárgyakért azonban csak 250 dollárt kapott, ezért a rokonokhoz fordult. Nagybácsik, unokatestvérek, sógorok adakoztak a katolikus templom javára. Végül összejött a teljes összeg és a templom megmenekült.

George Caruana atya

A hálás Caruana atya és az őt követő papok tartották szavukat: minden hétfő reggel megjelent valaki az üzletben és apránként visszafizette a kölcsönt, a vasárnapi perselypénzt felhasználva.

Idővel Caruana atyát egy távoli, Queensben működő templom élére nevezték ki és a kis rőfösüzletből is nagyáruház vált. A kapcsolat megszakadt a pap és az Ueberall házaspár között. 1920-ban Solomon szívrohamot kapott és meghalt. Az üzlet vezetését Esther vette át.

Két évtizeddel később, amikor egyre több ország vált Hitler gyilkoló gépezetének martalékává, Esther kétségbeesett leveleket kapott Európában maradt rokonaiktól. Arra kérték, hogy szerezzen nekik bevándorló vízumot Amerikába. Esther mindent megpróbált, de nem járt sikerrel. Még Washingtonba is elutazott, de a kvóták már beteltek, Amerika nem akart túl sok zsidó bevándorlót fogadni. Valaki azonban azt javasolta, hogy próbáljon meg kubai vízumot szerezni, arra nagyobb az esélye. Annyi csupán a feltétel, hogy egy köztiszteletben álló személy kezeskedjen azért, hogy a bevándorlók nem jelentenek majd terhet az állam számára. A probléma csak az volt, hogy Esther senkit sem ismert Kubában. Eszébe jutott azonban, hogy Kuba teljes egészében katolikus ország, ezért elment a jól ismert templomba, hogy segítséget kérjen. A közösség élén akkor már egy másik pap, Anthony De Liberty állt, aki megértette a helyzet súlyosságát és ajánlólevelet írt a kubai pápai nunciusnak, hogy fogadja Esthert.

Esther azonnal Havannába repült. Ahogy leszállt a repülőről, egy fiú lépett hozzá és átadott neki egy rózsacsokrot. Nem értette a helyzetet, ám hirtelen megpillantott egy piros ruhába öltözött katolikus főpapot. A pap rámosolygott, kitárta a karjait és így szólt „Esther Ueberall, hát nem ismer meg?”

Esther lába a földbe gyökerezett. Caruana atya állt előtte. Az egykori fiatal pap időközben jelentős előmenetelt ért el az egyházban és már Kuba érsekeként és pápai nunciusként szolgált. Már mindent tudott Esther érkezésének okáról és megígérte, hogy megszerzi a szükséges iratokat. Érsekként jó kapcsolatban állt a kormánnyal és különösen nagyra tartották azóta, hogy régi barátját, Pacelli kardinálist választották meg pápának XII. Pius néven, aki egyébként 1939-ben látogatást is tett nála.

Caruana érsek állta a szavát és hamarosan több mint két tucat vízumot szerzett az életveszélyben lévő rokonságnak. A családtagok meg is érkeztek Kubába, ahol megpróbáltak amerikai vízumhoz jutni. Ez idő alatt nem vállalhattak munkát, azonban az érsek gondoskodott róluk: szállást és ellátást biztosított a számukra, még kóser húst is szerzett nekik.

Esther nagyon hálás volt Caruananak. A háború után néhány évvel az érsek súlyosan megbetegedett és Philadelphiába küldték gyógykezelésre. Esther még meg tudta látogatni, mielőtt végleg lehunyta volna szemeit.

Az Ueberal házaspár nagylelkűségét a plébánia közössége is nagyra értékelte. Zsidó támogatóik előtt tisztelegve a templom mennyezetének közepére egy nagy Dávid-csillagot festettek.

 

Borítókép: Aish