Az áldott emlékű lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi több alkalommal is felhívta a figyelmet arra, hogy a támuz 17. és áv 9. között megtartott, a Szentélyekre emlékező három gyászhétben kiemelkedően fontos az adakozás és a tóratanulás, elsősorban pedig a Szentély megépítésével kapcsolatos szakaszok tanulmányozása. A Rebbe javaslatának megfelelően sorozatunkban a három gyászhét alatt azt a három épületet mutatjuk be, amely ezt az örök Szentélyt megelőzte: a pusztai sátorszentélyt, azaz a miskánt, valamint az első és a második jeruzsálemi Szentélyt.
A sorozat első, a pusztai szentélyről szóló része itt található. Most a Miskán különféle tárgyait, kellékeit mutatjuk be röviden, a teljesség igénye nélkül:
1. Szerkezet
Felmerülhet a kérdés, hogy honnan vették a pusztában vándorló zsidók az építkezéshez szükséges faanyagot. A Midrás Tánchumá (Trumá 9) meséli, hogy évszázadokkal a zsidók Egyiptomból való kiszabadulása és a negyvenéves pusztai vándorlás előtt, Jáákov, amikor családjával Egyiptomba tartott, fákat ültetett, hogy a leszármazottai magukkal vihessék majd a faanyagot, amikor elhagyják Egyiptomot, és így megfelelő építőanyag álljon rendelkezésre a Miskán felépítéséhez.
2. Bőrök és takarók
A fán kívül nagy mennyiségű bőrre is szükség volt a Miskán elkészítéséhez. Többféle állat bőrét használták, ezek egyike volt a táchás. Ha olvasóink nem találkoztak volna még ezzel az állattal, akkor megnyugodhatnak, nincsenek egyedül, a táchás ugyanis egy csodálatos állat volt, bár hogy pontosan miféle, arról többféle vélemény létezik. A leggyakrabban csodálatos, színes szőrű sivatagi állatként írják le, homloka közepén egy szarvval. Az állat hirtelen jelent meg a sivatagban vándorló zsidók közt, épp, amikor a Miskánt építették, és utána eltűnt, soha többé senki nem látott ilyen állatot (Talmud, Sábát 28a,b).
Vannak, akik azt mondják, hogy Isten kizárólag a pusztai szentély megépítésének céljára teremtette meg a táchást, és miután e célját betöltötte, egyszerűen megszűnt, hiszen már nem volt több feladata a világban (ehhez hasonló például a jeruzsálemi Szentély építéséhez használt kőrepesztő féreg vagy Bileám szamarának szája). Azt is mondják, hogy ez az állat olyan hatalmas volt, hogy a hajlékot takaró, kikészített bőre majdnem 14 m x 2 m nagy volt és ez a hatalmas takaró egy darabból, varrás nélkül készült. Összehasonlításként: ennél a méretnél csak a kék bálna bőre lenne nagyobb. Vannak, akik szerint hatféle színű volt a táchás szőre, mások szerint mélykék, vagy liláskék.
3. Festékek
Az építkezéshez felhasznált bőröket különféle élőlények testéből kivont színezőanyagokkal varázsolták színessé. Ugyan nem tudjuk bizonyosan, hogy melyik szín, illetve melyik állat pontosan mit takar, egy gyakran alkalmazott magyarázat szerint a kék bíbornak fordított tchélet megfelel egy állatnak, valószínűleg egy bizonyos csigafajtának, és ebből vonták ki az égszínkék színt. A piros bíbor, az árgámán egy vagy többféle tengeri puhatestűből készült, a karmazsin héberül – toláát sáni – magáért beszél, hiszen a nevében is benne van a „toláát” – féreg szó. A magyar bibliafordításokban bisszusnak fordított ses pedig egy bizonyos tengeri kagylóból készült selyemfajta.
4. A színkenyér asztala
Már (és még) nem áll a Szentély, ezért a zsidók otthona emlékeztet annak egyes részleteire. A kenyeret például fogyasztás előtt megsózzák, ahogy az oltárra is csak megsózott áldozat kerülhetett, a szombati kalácsok pedig a színkenyerekre (lechem hápánim) emlékeztetnek. Ezeket egy erre a célra készített arany asztalra tették. Ez tizenkét darab vastag, puha kovásztalan kenyér volt, melyeket a Szentélyben álló, aranyból készült asztalon helyeztek el. Csodálatos tulajdonsággal bírtak: egy egész héten át frissek maradtak.
A kohénok (a papi törzs tagjai) hetente egyszer cserélték ki a kenyereket, és akkor fogyasztották el azokat; a magyarázók szerint ugyanolyan frissek, és melegek voltak egy hét után, mint amikor az asztalra kerültek egyenesen a kemencéből. A bárcheszeket áldásmondás előtt szokás bevágni szombaton. Egyes magyarázatok szerint így a három szombati étkezésen az asztalra kerülő, összesen hat szombati kalácsot a bevágásokkal két részre osztják, ezzel is emlékezve a Szentélyre és a tizenkét színkenyérre.
5. Arany menóra
A Szentély tárgyai között szerepelt a hétágú lámpás, a menóra, mely a zsidó nép egyik legősibb jelképévé vált. A menóra lángja nem aludhatott ki, erről a kohénoknak kellett gondoskodnia.
„És elkészítette [Becálel] a lámpást tiszta aranyból, vert munkával készítette a lámpást; szára, ágai, kelyhei, gombjai és virágai belőle voltak. És hat ág nyúlt ki az oldalaiból: a lámpás három ága az egyik oldalából és a lámpás három ága a másik oldalából. Három mandulaforma kehely az egyik ágon, gomb meg virág, és három mandulaforma kehely a másik ágon, gomb meg virág; így a hat ágnál, melyek kijöttek a lámpásból. A lámpáson fő ágán pedig négy mandulaforma kehely, gombjai meg virágai; és egy gomb a két ág alatt belőle és egy gomb, a két ág alatt belőle és egy gomb a két ág alatt belőle; így a hat ágnál, melyek kijöttek belőle. Gombjaik és ágaik belőle voltak; az egész; egy darabból verve, tiszta aranyból.” (2Mózes 37:17-24)
6. Rézmedence
A rézből készült kéz- és lábmosó medence a kohénok számára készült és a Szentély épületén kívül állt. Mindennapi szolgálatuk megkezdése előtt (és egyéb, meghatározott alkalmakkor is) kötelesek voltak benne a kezüket és a lábukat megmosni (a szentélybeli szolgálatot mezítláb végezték), és csak utána léphettek be a Szentély épületébe. A kohénok a mai napig kezet mosnak a papi áldás elmondása előtt, és előírás minden imádkozás előtt leönteni a kezünket. Ezért van nagyon sok zsinagógában csap a bejárat előtt.
7. Oltárok
A Tóra szerint két áldozati oltárt kellett elkészíteni. Az udvaron álló, nagyobb, rézből készült oltáron mutatták be az állatáldozatokat, a kisebb méretű, aranyból készült oltárt, amely a Hajlékon belül kapott helyet, csak a füstölőszerhez használták, itt a kohénok naponta kétszer mutattak be illatáldozatot.
8. Frigyláda és kőtáblák
A Tóra közli a frigyláda – héberül áron hábrit – méreteit. Magassága és szélességa hat-hat tefách, azaz tenyér volt, mélysége három tefách. Egy tefách a különböző vélemények szerint nyolc és kilenc és fél centiméter között mozog, vagyis a táblák szélessége és magassága 48 és 57 centiméter között volt, a mélysége pedig 24 és 28,5 centiméter között. A frigyláda a Miskán legbelső részében volt, a legszentebb helyen, a tetején helyet foglaló, különleges művészi munkával elkészített spirituális lények, a kerubok őrizték.
Mindannyian ismerjük a klasszikus kőtábla-ábrázolásokat: két, íves tetejű tábla egymás mellett. A valóságban azonban a kőtáblák nem voltak se ívesek, se fehér vagy szürkés színűek, ahogyan szintén ábrázolni szokták őket az európai művészetben. A bölcsek magyarázata szerint a kőtáblák – héberül snéj luchot hábrit – gyönyörű kék színű zafírkőből készültek és teljesen kitöltötték a tárolásukra, illetve szállításukra szolgáló frigyládát. Ebből következik, hogy teljesen egyenesnek kellett lennie a felső részüknek. Az írás a kőbe volt vésve olyan módon, hogy a betűk teljesen átértek egyik oldaltól a másikig, ám mégis mind a két oldalról tökéletesen olvashatók voltak. Két héber betű, a szó végi mem (מ) és a számech (ס) teljes kört alkot, a közepük tehát csodás módon lebegett a táblában. Mindkét táblán öt-öt parancsolat szerepelt, az elsőn az ember és Isten közötti micvák, a másikon az ember és ember közöttiek.
Címlapkép: The Tabernacle in the Wilderness; illustration from the 1890 Holman Bible/Wikipédia
