Zsidó filozófia

Rabbi Jehudá Hálévi:
Kuzári: A kazár király értekezései

 

Bevezetés

Mind a mai napig a korai középkor rejtélye az a Kazár birodalom, amely – az egyik oldalán az iszlámmal, a másikon pedig a keresztény Európával körülvéve – próbálta túlélni önmagát. Sok történész szerint a kazárok egy része – különlegesen a nemesség – egyenesen a zsidó vallást választotta. Arthur Koestler a Tizenharmadik törzs című könyvében odáig elmegy, hogy azt állítja, a mai magyar zsidóság nagy része a kazár betértek leszármazottja.

Már nem sokkal a Kazár Birodalom széthullása után, a XI. században, megindította e történet a híres zsidó gondolkodó és költő Jehudá Hálévi rabbi (c. 1075–1141.) tollát, aki egy elképzelt filozófiai beszélgetést írt le a Kazár király és az akkori vallások gondolkodói között. Ebben a beszélgetésben nagy szerepet kap egy rabbi. Az alábbiakban közlünk egy rövid fejezetet ebből az egyedülálló filozófiai műből, a „Jámbor ember” ideális útjáról és az imáról.

A jámbor ember és a fohász

Káros-e a világtól való elvonulás?

  1. Mondta a rabbi: Isten szolgája a mi Tóránk útmutatásának értelmében nem vonul el a világtól, ugyanis ez nagy teher lenne a világ és maga számára, olyannyira hogy végül ez oda vezetne hogy meggyűlölje saját életét, amit pedig Isten jóságában adott neki, miként írva van: „napjaid számát teljessé teszem”[1] illetve „hosszú életű légy”[2]. Isten szolgája tehát kell, hogy szeresse a világot és a hosszú életet, mert ez teszi lehetővé, hogy elnyerje a túlvilági (életet). Hiszen minél több jót tesz, a túlvilági javaknak annál magasabb fokát nyeri el.

Az az ember azonban, aki magas szintet ér el úgy mint például Chánoch – akiről mondatott: „És járt Chánóch Istennel”[3] – vagy mint Élijáhu, aki mindentől megszabadult, hogy elkülönülhessen az angyalok társaságával. Az ilyen nem érzi magát elhagyottnak egyedüllétében és magányában, hanem inkább a tömegben szorong és elhagyatott, mert nélkülözi az őt az evéstől és ivástól megszabadító égi királyság látványát. A hozzá hasonlóknak való a tökéletes magány, de ők talán még a halált is kívánják, ha elérték azt a véső fokot, ami után már nincs további, amire még vágyni lehetne.

Habár a tudósok és a filozófusok is szeretik az egyedüllétet, ami azért szükséges a számukra, hogy gondolataik tiszták lehessenek, következtetéseikkel helyes konklúziókra jussanak és világos tudásra tegyenek szert ott is, ahol még kételyeik voltak. Ennek ellenére ők is akarnak időnként találkozni tanítványaikkal, ösztönözve őket a kutatásra és a tanulásra. Ők olyanok mint azok akik átadják magukat a vagyon gyűjtésének, és nem szeretnek másokkal foglalkozni, mint csak azokkal, akik velük kereskednek és velük együtt gazdagodnak. Ezt a fokot érte el Szókratész és a hozzá hasonlók. Ezt a különleges szintet azonban (legyen az a próféták vagy akár a filozófusok szintje) ma reménytelen, hogy bárki is elérje.

De bizony amikor az Istenség a szent földön, a prófétaság fölvételére kész nép között lakozott, akkor voltak olyan természetű emberek, akik nem teljesen magányosan, hanem a hozzájuk hasonlókkal összejőve elvonultak a pusztába és egymást segítették a Törvény megismerésében, valamint olyan cselekedetek végrehajtásában, amelyek közelebb vitték őket a szentség és a tisztaság rangjához. Ők azok, akiket „próféta-ifjak”-nak neveztek.

Ma azonban, az az ember, aki ebben az időben, ezen a helyen és nép között – ahol nincs nyilvánvaló látomás,[4] és az ismeret oly kevés illetve nincs olyan természetes tudás sem, amilyet az ember maga szerez meg remetei magányában. Így hát, aki ma így viselkedik az csak gyötrődik, és testi-lelki betegséget hozz magára. Látszani fog rajta a betegség nyomorúsága, amelyet vélhetnénk, a szerénység és a kicsiség alázatának, de valójában az ilyen ember olyan lesz, mint a ki börtönben van, börtöne miatt nyugtalankodva gondol az életre és magánya miatt nem az öröm jele, mutatkozik rajta.

Nem is csoda (hogy az ilyen ember nem tesz szert valódi szellemi erényekre), hiszen nem került kapcsolatba az isteni fénnyel, hogy gyönyörködjön abban, mint a próféták, nem szerzett ismereteket, hogy az azokkal való foglalkozásnak, azok élvezetének szentelje hátra levő életét, mint a filozófusok. És még ha valóban istenfélő is, és szeret magányában urával beszélgetni, állni, szerénynek lenni, imádkozni mindazokat az imákat és kéréseket, amelyeket megtanult betéve. Mindezek a tevékenységek néhány napig jelentenek neki élvezetet, amíg újdonságnak számítanak. Valahányszor azonban mindez ismétlődni fog a nyelvén, egyre kevésbé hat lelkére, nem talál sem megnyugvást, sem megilletődést, majd éjjel és nappal követeli lelke természetes potenciáinak megfelelően a látást, a hallást, a beszédet, a tevékenységet, az evést, az ivást, a másik nemet, a gazdagodást, a család kormányzását, a szegények támogatását, a vallás anyagi támogatását, ha valahol mindennek szükségét érzi. Nem fog-e ragaszkodni ahhoz és bánkódni amiatt, amihez lelkileg kötődik: Nem fog-e szomorúsága egyre növekedni, miután távol van az isteni rendtől, amelynek pedig a közelébe akart kerülni?

 

A jámbor ember

  1. A Kazár mondta: akkor most azt mondd el, hogy miféle tevékenységet tartotok jónak ma.
  1. A rabbi mondta: a jó ember városára vigyáz, kiosztja és kiméri lakosainak élelmüket és mindazt, amire szükségük van. Igazságos hozzájuk úgy, hogy egyiküket sem részesíti előnyben, senkinek sem ad az őt megilletőnél többet. Így amikor szüksége van rájuk, készségesnek fogja találni őket, akik gyorsan válaszolnak kérésére. Ha parancsol nekik, azok követik parancsát, ha tilt nekik, azok megfogadják tiltását.

 

A jámbor ember, teste vezére

  1. A Kazár mondta: az igaz emberről kérdeztelek, nem a vezetőről.
  1. Mondta a rabbi: az igaz ember nem más, mint egy olyan vezető, akinek érzékei, lelki és testi potenciái engedelmeskednek. Ezeket úgy vezeti, mint egy várost, ahogyan írva van: „az indulatán uralkodó, mint aki várost vesz be”[5]. Az ilyen ember alkalmas a vezetésre, mivel ő, ha egy várost vezetne, ugyanolyan igazságosan járna el ott is, mint saját testével és lelkével. Elnyomja a vágyódó potenciákat, meggátolja őket a túlzásban, de igazságosan megadja nekik a szükségleteiknek megfelelő részt bőséges élelemmel és bőséges itallal, tisztasággal és mindezek bőséges okaival együtt. Elnyomja a haragvó lélek potenciáit is, melyek uralomra vágynak, de megadja neki igazságosan a hatalomnak az őt megillető részét. Ez hasznos lehet a tudományos vitákban, egyéb nézeteltérések során, a rosszakkal való küzdelemben. Megadja az érzékeknek is azt, ami megilleti őket, mivel ezek az ő számára is hasznosak. Szükség esetén és a jobb megoldás érdekében ugyanis használja a kezet, a lábat, a nyelvet.

Ugyanez érvényes a hallásra, a látásra, a közös érzékelésre, amely ezeket követi, aztán a gondolatra és emlékezésre, illetve az akaratra, amely mindezeket mozgatja. Mindezek az értelem utasítását szolgálja. Nem engedi meg, hogy e tagok és potenciák közül akár egy is átlépje a neki kiszabott határt és korlátozza a többit. Ha megszabta mindegyiknek a szükségletét és megadta nekik (a vegetatív potenciáknak) természetük szerint azt, ami elegendő a nyugalomból és az alvásból, az állati (potenciáknak) azt, ami a világi tevékenységben az ébrenlétből, mozgásból táplálja őket, akkor, mint ahogyan egy respektált hadvezér szólítja föl engedelmes katonáit segítségre, fölhívja őket arra, hogy kapcsolódjanak a fölöttük levő fokhoz, azaz az isteni logoshoz, amely az intellektuális fok fölött áll. Fölsorakoztatja és elrendezi közösségét, utánozva Mózes urunk közösségének rendjét, amelyik a Sínai-hegy körül várt. Megparancsolja az akaraterőnek, hogy engedelmesen fogadja mindazokat a parancsokat, amelyek tőle származnak, és azonnal teljesítse őket. A testrészek erőit ellenkezés nélkül, parancsa szerint működteti, arra utasítja, hogy ne hallgasson a hamis vágyak és képzelődések hívó szavára, ne hallgasson rájuk, ne higgyen nekik, míg nem konzultált az értelemmel. Ha jónak találja, amit azok akarnak, akkor engedjen, ha nem, akkor álljon ellen. Az akaraterő tehát így hallgatva rá föl van készülve az engedelmességre. Irányítja a gondolkodás eszközeit és megtisztítja mindattól, mai a világi gondolatokból rárakódott.

Ráveszi gondolatait, hogy a képzelő erő segítségével idézze fel a benne levő legmagasztosabb képeket, amelyeket a rejtett képzelő erő segítségével fel tud idézni. Ilyen például a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás, vagy Izsák feláldozásának története Ábrahám által a Moria hegyén, vagy a Mózes által épített Szentély Sátor a sivatagban, a szentélybeli áldozatok, az isteni dicsőség jelenléte a templomban és még sok más. Megparancsolja a memóriának, hogy raktározza el ezeket a nagyszerű látomásokat, és ne felejtse el őket, ugyanakkor elűzi a képzelődések gondolatait, hogy ne tudják az igazságot összekuszálni és kétséget ébreszteni iránta. Visszatartja a haragvó és vágyakozó lelket attól, hogy haragjával és vágyakozásával az akaratot eltérítse, megmásítsa és lekösse.

E bevezető után az akaraterő az összes testrészt ösztönzi, hogy igyekezettel, kitartással és örömmel engedelmeskedjenek neki; ha állniuk kell, ne lustán álljanak; ha pedig megparancsolja nekik, hogy hajoljanak meg, akkor hajoljanak meg, üljenek, amikor ülni kell. A szemek úgy nézzenek, ahogyan a szolga néz az urára, a kéz hagyja abba játékát, és ne fonódjon keresztbe. A lábak egyenesen álljanak, az összes testrész úgy álljon, mintha meg lenne rémülve és félne, engedelmeskedve parancsolójának, nem törődve fájdalommal és bajjal. A nyelv legyen összhangban a gondolattal, ne mondjon többet.

 

A jámbor ember imája

Az igaz ember imája nem szokásból és gyakorlatból szól, mint valami seregély vagy papagáj. Minden szó mögött legyen gondolat és áhítat. Az ima ideje napjának legközpontibb órája lényege és gyümölcse. A többi idő olyan, mint az ehhez vezető út. Ennek a közelségére vágyik, mert ekkor hasonlít a szellemi lényekre, ekkor távolodik el az állati lényektől.

Éjjelének és nappalának gyümölcsévé a három ima időpontja válik, a hét gyümölcse pedig a szombat, mert ennek a célja az isteni renddel való kapcsolat megteremtése, annak örömteli, és nem alávetett imádata, ahogyan ezt már kifejtettük. Mindennek viszonya a lélekhez olyan, mint az étel viszonya a testhez. Az ember a lelkéért imádkozik, és a testéért táplálkozik. Az ima áldása rajta marad a legközelebbi imáig, mint ahogyan az ebéd ereje megmarad a vacsoráig. A lélek, minél inkább eltávolodik az ima idejétől, annál inkább elszomorodik a világi foglalatosságok miatt, főleg akkor, ha a szükség úgy hozza, hogy földhöz ragadt emberek társaságában kell lennie. Itt ugyanis olyan szégyentelen szavakat hall, amelyek megrontják lelke tisztaságát, olyan dalokat, amelyek lelke nyugalmát fölborítják, és nem marad annak ura többé.

 

Az ima és az ünnepek

Ima közben azonban minden korábbitól megtisztul a lelke és fölkészül az új kezdetre. Nem múlik el egy hét sem e rend nélkül, melyben a lélek és a test elfárad. A hét során sok zavaró dolog gyűlik össze, ezektől a lelket csak úgy lehet megszabadítani és megtisztítani, ha az istentisztelet napját összekötjük a test pihenésével. A test kipiheni szombaton a hat nap fáradalmát és fölkészül az elkövetkezőkre. A lélek is visszaemlékezik arra, hogy mit mulasztott el a testtel való munka során, mintha azon a napon gyógyulna és épülne föl megelőző betegségéből és készülne föl arra, hogy legyőzze a betegséget a következő héten. Ez hasonlít ahhoz, ahogy Jób hozott áldozatot minden héten gyermekei érdemében, mondván: talán vétkeztek fiaim.[6]

Ezek után felkészül a havi gyógyulás felé, (az újhold napján mondott ima) ami minden teremtménye bűnbánatának az ideje, azaz a hónapok teremtménye és a napokéi, ahogyan írva van: „nem tudod mit szül a nap”[7]

Aztán következik a három zarándok ünnep, majd pedig a nagy böjtnap. Ezen tisztul meg a korábbi bűnöktől és megpróbálja jóvátenni mindazt, ami a napok, hetek, hónapok alatt történt. Megszabadul a lélek minden kísértéstől, imaginációtól, haragtól és vágytól. Tökéletesen megbánja, hogy azokat segítette gondolatban és cselekedetben. Ha a bánat a gondolatot illetően nem lehetséges, mert legyőzi azt az értelem melyben megőrződik mindaz az elbeszélés, vers és egyéb, amit az ember ifjúkora óta hallott, akkor megtisztul a cselekedetektől, és bocsánatot kér gondolataiért. Megígéri, hogy nyelvével azokat többé nem említi, azok elkövetéséről nem is szólva. Írva van: „gonosz gondolat bennem, szájamon nem lépett át”[8].

Az e napon megtartott böjt olyan böjt, amely az embert az angyalokhoz való hasonlóság közelébe hozza, mert az embere alázattal, szerénységgel, állással, leborulással, dicsérettel és zsoltárral tartja meg. Minden testi képessége megtartóztatja magát természetes szükségleteitől és csakis a vallással foglalkozik, mintha nem is lenne benne állati természet. Ilyen a jámbor ember böjtje. Amikor böjtöl, akkor böjtöl benne a látás, a hallás, a nyelv, nem foglalják le mással, csakis olyasmivel, ami közelebb hozza őt a magasságos Istenhez. Ugyanígy van ez a belső érzékeivel is, a fantáziával, a gondolkodással és a többivel, amelyekhez még a jámbor cselekedetek is társulnak.

 

A racionális jó cselekedetek és az isteni parancsok

  1. Mondta a Kazár: Bizonyárra itt a közismerten jó cselekedetekre gondolsz?
  2. Mondta a rabbi: az (ember) társadalomban végrehajtott tettei és a racionális törvények alkotják az ismert cselekedeteket. Az isteniek azonban, amelyek ezekhez járulnak, elősegítik, hogy a hívők között lakozzon az élő Isten, hogy az vezesse őket. Ezek nem ismertek, míg ő maga nem ad róluk részletes magyarázatot.

Valójában azonban a társadalomban végrehajtott közismert racionális jótetteknek, még ha ismert is a lényegük, nem ismert a mértékük. Tudjuk ugyanis, hogy az együttérzés és a részvét kötelesség, a lélek gyakorlása böjttel és alázattal kötelesség, a csalás erkölcstelen, a túlzott nemi élet, a családon belüli házasélet elvetendő, a szülők tisztelete kötelesség, és így tovább. Ezek meghatározása és mértéke azonban relatív, és ezek abszolút meghatározása, csakis Isten (joga).[9]

Ami az isteni cselekedeteket illeti, ott nincs tere az okoskodásnak, mert az értelem nem tudja mérlegelni azokat. Az értelem föladata inkább ezek követése, mint ahogyan a beteg föladat is az orvos gyógyszereinek és előírásainak elfogadása.

Példának okáért. Nézd csak meg, hogy a körülmetélkedés mily messze áll a racionális következtetéstől és mennyire elfogadhatatlan a társadalomban? Ábrahám mégis követte a parancsot – a természet miatt nehezen, mivel már száz éves volt – maga és fiai esetében is. Ez lett a szövetség jele, hogy az isteni rend kapcsolatban áll a vele és leszármazottaival. Írva van: „És én fönntartom , szövetségemet közöttem és közötted, meg magzatod között utánad, az ő nemzedékeiken át, örök szövetség gyanánt, hogy legyek teneked Istened és magzatodnak utánad”[10].

 

A közösségi ima

[Az ezt megelőző rész végén a rabbi említést tett a közösségi ima jelentőségéről.]

  1. A Kazár mondta: Miért van ez így? Talán nem jobb az embernek az egyedüllét, nem lenne lelke így tisztább, gondolata szabadabb?
  2. A rabbi mondta: Közösségben jobb, mégpedig több okból. Először is a közösség nem imádkozik olyasmiért, ami káros az egyénnek. Az egyes ember esetleg olyat kér, ami másoknak káros, míg esetleg azok valami olyasmit kérnek, ami ennek hátrányos. Márpedig az ima meghallgatásának föltételei, közé tartozik az is, hogy hasznos legyen a világnak, azt semmi módon se károsítsa.

Másrészt az egyes ember ritkán fejezi be imáját hiba és hiányosság nélkül. Ezért van előírva számunkra, hogy az egyén közösségben imádkozzon, mégpedig olyan közösségben végezze imáját, amelynek száma nem kisebb tíznél. Így az egyik pótolja azt, ami a másikból hiba vagy figyelmetlenség miatt hiányzik. Mindannyiuk révén lesz a közös ima helyesen, tiszta szándékkal végrehajtva. Az áldás az egész közösségre száll, ebből minden egyén elnyeri a maga részét. Az isteni áldás olyan, mint az eső: egy egész vidékre kiterjed, ha az a vidék egészében megérdemli. Esetleg van ott olyan egyén is, aki nem érdemli meg, de az is kegyelemben részesül a többség közbenjárására. Ezzel ellentétben nem kap esőt egy vidék, ha az egésze nem érdemli meg, még ha netán vannak is ott olyan egyének, akik azt megérdemelnék. Ezek sem kapnak (esőt), mivel az a többségtől meg lett tagadva. Ezek az Ő evilágra vonatkozó törvényei. Az ilyen személyek számára a túlvilági jutalom az Ő kezében van. Sőt ezen a világon is gazdagon kárpótolja és (számos bajtól) megmenti őket, eltérően szomszédaiktól, de csak kevesen kerülhetik el teljes egészében az általános büntetést.

Aki csak önmagáért imádkozik, az olyan, mint aki csak egyedül csak saját házával szeretne megmenekülni, ezért nem hajlandó a város lakosaival együtt dolgozni a város falain, következésképp sok lesz a kiadása, és mégis állandó veszélyben marad. Aki csatlakozik a közösséghez, annak kevés lesz a kiadása, mégis biztonságban érezheti magát, mivel amire nem képes az egyik, azt pótolja a másik. A város így lesz a lehető legtökéletesebb, lakosai mint így nyerik el csekély ráfordítással az áldásait, igazságban és szövetségben. Ezt a közösség érdekében való kiadást nevezi Platón a „közös résznek”.[11] Bárhogyan is hanyagolják el az egyének a közös részt, mégis ennek a révén boldogul az a közösség, amelyiknek ők is a részei, és amelyikről esetleg azt hihették, hogy annál (egyénileg) jobban boldogulhatnak. Az ilyen ember hibát követ el az egésszel szemben, de még nagyobb hibát követ el önmagával szemben. Az egyén a közösségében olyan, mint a testrész a test egészében. Ha a kar megtagadná a vért, amikor szükség van érvágásra, akkor elpusztulna a test és annak pusztulásával, együtt elpusztulna a kar is. Az egyénnek el kell viselnie a bajt, sőt a halált is a közösség érdekében. Amire az egyénnek a leginkább kell ügyelnie, az az, hogy a „közös részt” megfizesse, ne feledkezzen el róla. Miután erre okoskodással nem lehet rájönni, ezért Isten kötelességnek szabta meg a tizedet, a papi ajándékokat, az áldozatokat és a többit.

Ezek a „közös részek” a vagyonból. (És valójában spirituális szinten ezekhez) a cselekedetekhez tartoznak a szombatok, az ünnepek, az elengedés esztendejei, a jóvel évek és az ezekhez hasonlók is. Illetve beszédbeli kötelezettségek: az imák, az áldások, a dicsőítések. A tulajdonságokhoz a szeretet, az (Isten)félelem és az öröm.

 

A tizennyolc áldás sorrendje

(Visszatérve az imához. A kötelezően naponta háromszor elmondott tizennyolc áldás, az ámidá) kérései közül az első az értelemet és a megvilágosodást kérő fohász. Ezek segítségével jut ugyanis az ember legközelebb az urához. Ezért helyes az ima sorrendje, és kezdjük a tudásért való könyörgéssel, és csak utána folytatjuk a megtéréssel, hiszen a tudás és az értelem azok, amelyek visszavezetik az embert a Tórához és az istenszolgálathoz., mint ahogy mondjuk is: „Téríts vissza minket, Atyánk, tanodhoz”[12]. Mivel azonban az ember nem lehet mentes a tévedéstől, imádkozni kell a gondolatban és tettekben elkövetett bűnök bocsánatáért, mégpedig a „kegyelmes, aki sokszor megbocsát” végezetű áldásban[13]. Ez az ima eredményezi a bűnbocsánatot és ennek jele, a megváltás jelen állapotunktól, amely a következő áldásban manifesztálódik, amely így kezdi: „Figyelj fel szenvedéseinkre”, majd az „Izrael megváltó”-jával fejezi be. Aztán a test és a lélek egészségéért imádkozik, ehhez kapcsolja az évek áldásában[14] a mindennapi táplálékkal való ellátásért mondott imát, hogy megőrizhesse erejét. Aztán az aki egybegyűjti népe, Izrael száműzöttjeit” részben[15] a száműzetésben levők összegyűjtéséért imádkozik, ehhez kapcsolja azt, amiben az igazságosság megjelenését, az (ősi) állapot visszaállítását kéri mondván: „Légy Te az, aki kegyesen és irgalommal uralkodik felettünk”, majd a gonosz megtagadásáért, a többistenhit fölszámolásáért imádkozik a Besúgók (kezdetű) áldásban[16]. Ezt követően a Jeruzsálembe való visszatérésért imádkozik[17] és azért, hogy ismét az legyen az isteni rend székhelye. Ezt folytatja a Messiásért, Dávid fiáért mondott ima[18]. Ezzel befejeződtek a világ dolgok.

Eztán az ima meghallgatásáért imádkozik: ima meghallgatója-ja[19]. Ehhez kapcsolódik az ima azért, hogy az Istenség jelenjék meg a szem számára láthatóan, mint ahogyan ez történt a prófétákkal és a jámborokkal, valamint azokkal, akik kivonultak Egyiptomból. Aztán az imádkozza: lássanak szemeink és befejezi azzal, hogy „aki visszahelyezi Jelenlétét Cionba”[20]. Elképzeli az Istensége, amint előtte megjelenik, leborul előtte, miként az izraeliták is leborultak előtte, amikor láttát az Istensége. Meghajolva (mondja) az áldásban: „Hálásak vagyunk neked[21]”. Ehhez csatolja a béke teremtőjét[22]. Ez az utolsó, ezzel búcsúzik és válik el a fönséges Istenségtől békében.

 

Az eljövendő világ kérelme

  1. A Kazár mondta: Nem maradt tere további kifogásnak, mivel látom, hogy az összes cél jól és bölcsen van meghatározva. Amit kifogásoltam, az az, hogy úgy látom, imáitokban kevésszer emlékeztek meg a túlvilágról. Erről azonban bebizonyítottad, hogy aki életében az isteni fénnyel való kapcsolatba lépésért imádkozik, mégpedig úgy, hogy azt szemével láthassa, valamint aki a prófétaság adományáért imádkozik – ennél semmi sem hozhatja az embert közelebb az Istenhez – , az kétség kívül többért imádkozik, mint a túlvilág. Ha ezt megkapja, akkor elnyeri a másvilágot is, mivel akinek a lelke kapcsolatba került az isteni renddel, miközben ő még a test járulékos tulajdonságaival, fájdalmaival van elfoglalva, az inkább és jobban megérdemelten fog vele kapcsolatba kerülni, ha megszabadul ezektől és elhagyja ezeket a piszkos eszközöket.
  2. A rabbi mondta: további magyarázatul szolgálhatok annak az embernek a példájával, aki a szultán elé járult. A szultán a lehető legközelebb engedte magához és lehetővé tette számára, hogy akkor menjen be hozzá amikor akar. Még azt is elérte a szultánnál, hogy meghívhassa őt magához a házába, és ő fogadja el vendégszeretetét. A szultán meg is jelent nála, elküldte hozzá legelőkelőbb vezéreit és úgy viselkedett vele, ahogyan senki mással sem.

Amikor ez az ember figyelmetlenségből hibát követett el és ezért a szultán nem engedte maga elé, akkor arra kérte és azért könyörgött, hogy térjen vissza régi szokásához és látogassa meg, ne tartsa vissza minisztereit az ő meglátogatásától. Az ország lakosai is azt kérték és kívánták a királytól, amikor utaztak, hogy adjon melléjük az útjukra kísérőt, aki megvédi őket a tolvajokkal, kígyókkal és az út minden veszedelmével szemben. Bíztak abban, hogy a szultán támogatni fogja őket ebben a dologban, és útjuk során gondjukat viseli, még ha nem is törődött velük, amíg városaikban voltak. Azzal dicsekedtek egymásnak, hogy a szultán többet törődött velük, mint a másokkal, minthogy mindegyikük jobban dicsérte a szultánt a többinél. Ez az idegen ember azonban keveset gondolt azzal, hogy el kéne utaznia, és nem is kért senkit arra, hogy kísérje el. Amikor eljött az utazásának az ideje, akkor a város lakosai az mondták neki: „El fogsz ezen a veszélyes úton pusztulni, mert nincs senki, aki elkísérjen.” Amikor megkérdezte tőlük: „Ki adott nektek kísérőt?”, azt válaszolták neki: „Az a szultán, akinél kíséretért jártunk és könyörögtünk, amióta ebben a városban lakunk. Nem láttuk, hogy te valaha is valami ilyesmit kértél volna.” Azt válaszolta nekik: „Ostobák! Aki akkor kéri őt, amikor biztonságban van, az nem reménykedhet-e benne sokkal inkább a bajban, még akkor is, ha nem szólt róla? Akinek a szerencséjében válaszolt, annak nem fog-e a szükség idején valóban még inkább válaszolni? Ha azzal dicsekedtek, hogy magasztalása miatt gondoskodik rólatok, akkor van-e köztetek olyan, aki úgy elkötelezte volna magát mellette, mint én, aki úgy magasztalta volna őt, mint én; aki annyi nehézséget állt volna ki parancsai teljesítése során, mint én; aki nevének említésekor annyira tartózkodott volna minden szennytől, mint én; aki annyira tisztelte volna nevét és könyvét, mint én? Én mindent parancsa és utasítása szerint csináltam, ti azonban következtetéseitek és elképzeléseitek szerint tiszteltétek, mégsem fogtok semmit sem elveszteni. Akkor hogyan hagyhatna magamra engem az utamon, még ha igazságosságában bízva nem is beszéltem róla vele úgy, ahogyan ti tettétek?”

Ez azoknak a példája, akik saját fejük után mennek, és nem fogadják el a rabbik (tanításait). Imáink telve vannak az eljövendő világ említésével és a rabbiknak a prófétáktól hagyományozott tanításával, melyeket átitat az édenkert és a pokol meghatározása, amint azt már kifejtettem neked.

[1] 2Mózes 23:26.

[2] 5Mózes 22:7.

[3] 1Mózes 5:24.

[4] 1Sámuel 3:1.

[5] Példabeszédek 16,32

[6] Jób 1:5.

[7] Példabeszédek 27:1

[8] Zsoltárok 17:3

[9] Vö. Száádjá 3:3.

[10] 1Mózes 17:7

[11] Platón: Állam

[12] Ámidá: 5. áldás

[13] Uo. 6. áldás

[14] Uo. 9. áldás

[15] Uo. 10. áldás

[16] Uo. 12. áldás

[17] Uo. 14. áldás

[18] Uo. 15. áldás

[19] Uo. 16. áldás

[20] Uo. 17. áldás

[21] Uo. 18. áldás

[22] Uo. 19. befejező áldás

Megszakítás