És a poklos, akin a sérelem van, ruhái legyenek megszaggatva és feje vadul benőve és bajuszáig burkolózzék be és kiáltsa: tisztátalan, tisztátalan. Mindama napokban, míg a sérelem rajta van, legyen tisztátalan; tisztátalan ő, egyedül lakjék, a táboron kívül legyen lakhely. (3Mózes 13:45-46)
Ha pedig újra fölfakad a sérelem a házon, miután kiszedték a köveket és levakarták a házat és miután bevakolták, akkor menjen el a pap és nézze meg, és íme, terjedt a sérelem a házon, emésztő poklosság az a házon, tisztátalan az. Döntsék össze a házat, köveit és fáit, meg a ház minden porát, és vigyék ki a városon kívülre, tisztátalan helyre. (3Mózes 14:43-45)
A Tázriá és a Mecorá szakaszt sokszor egyszerre olvassák fel a zsinagógákban. E két fejezet egyik legfontosabb témája a fordításokban poklosságnak vagy leprának fordított, cáráát nevű spirituális eredetű betegség, mely mások becsapása, rossz hír terjesztése, pletykálkodás nyomán mutatkozott az illető bőrén vagy házának falán. A gyógymód több lépésből állt, elengedhetetlen része volt a megtérés, a megfelelő áldozat bemutatása, és az érintett ember (vagy kő) elkülönítése. A hetiszakasz földrajza ezzel a táboron vagy városon kívüli hellyel foglalkozik.
Azt olvassuk a mecorával, vagyis a cáráát által érintett emberrel kapcsolatban, hogy „egyedül lakjon a táboron kívül”. Mivel a betegségnek fizikai tünetei is vannak, érthető, hogy a fertőzés elkerülése érdekében a tünetekkel rendelkező embert el kell különíteni. Bölcseink azonban a büntetés spirituális dimenzióját is meghatározzák, a pletykálkodó ugyanis bűnével elszakít egymástól házastársakat és barátokat, megfelelő hát, hogy a büntetése az legyen, hogy elszakítják a társadalomtól, magányosnak, elkülönültnek kell lennie. A büntetés célja az, hogy az izoláció keserűségének megízlelése nyomán az illető jobb, felelősségteljesebb emberré váljon az.
Ebből az is kiderül, hogy a „táboron kívüli lét”, az izoláció, az elszigetelődés a Tóra szerint nem az ember kívánatos állapota, hanem csupán időnként szükségszerű rossz. „Nem jó az embernek egyedül” – olvassuk a teremtés történetében. A zsidóságban rendkívül fontos mások segítése, a közösség, a betegek vagy gyászolók meglátogatása, a közös imádkozás, a zsidóság közös megélése. Amikor tehát a Tóra izolációt ír elő, akkor annak célja van. Ráadásul a tórai elkülönítés, táboron vagy városon kívülre való helyezés nem olyan volt, mint amire a koronajárvány napjaiból emlékszünk, videóhívásokkal, közös kerti imákkal. Aki a táboron kívül került, az a társadalmon is kívül került. Csak a csenddel beszélgethetett, csak saját gondolatait hallgathatta.
A táboron kívüli lét a szentségtől való távolságot is jelképezi. „Szentek legyetek, mert szent vagyok én” – hangzik a parancsolat. A zsidóknak mindig és minden körülmények között szentnek kell lennie, e célnak kell meghatároznia a zsidó ember cselekedeteit és gondolatait. A zsidó gondolkodásban az van legbelül, leginkább rejtve, ami szent: a Szentély legbelső része a Szentek Szentje, ahova csak a főpap léphet be és ő is csak jom kipurkor. Körkörösen kifelé haladva egyre kisebb fokú a szentség és egyre nagyobb csoport számára engedélyezett a belépés. A pusztában vándorló zsidók tábora úgy épült fel, hogy a legszentebbtől haladt kifelé, a kevésbé szent felé. Ugyanezen elv mentén épült fel a pusztában vándorló zsidók tábora, sőt, egy vallásos zsidó otthon is, a legintimebb, legszentebb résztől kifelé haladva, ahova egyre többen kapnak belépési engedélyt. A táboron kívüliség tehát egyben a szentségtől való távolságot is jelenti. Ezért van az, hogy a cáráátot és annak elmúltát is a kohénnek, egy papnak kell megállapítania, hiszen valójában nem a test, hanem elsősorban a lélek betegségéről van szó. Ha az ember magányában eleget gondolkozott és elérte a megtérés fokát, a betegség elmúlt és újra visszatérhetett a nép közé, a szentség közelébe.
Fotó: Pablo García Saldaña
