A sólet a zsidó nép lelki eledele

Bölcseink szerint az írott tan (Tóra) a testhez hasonlít, mert látható, konkrét, a szóbeli tan (Misna) pedig a halhatatlan lélekhez, mivel kezdetben nem volt szabad leírni, hanem szájról szájra hagyományozódott tovább. A szóbeli tanból tudjuk, hogy bár tüzet nem gyújthatunk a hetedik napon, melegen tarthatjuk az ételt szombat előtt meggyújtott tűzön. Sőt, nemcsak megtehetjük, hanem kívánatos is, mert a szombat élvezetéhez a meleg étel is hozzátartozik. A szombaton a szóbeli tanban leírtak által engedélyezett sólet tehát szintén a lelki oldalhoz tartozik, a szóbeli tan étele, mondhatni a zsidó nép lelki eledele.

A Sóletfesztiválon négyféle sólet közül válogathat majd

A sóletfesztivál alkalmából mi másról is beszélhetnénk, mint erről a sűrű, zöldséges-húsos egytálételről, ami minden háztartásban más és más, mégis vannak olyan jellegzetességei, melyek összekötik az egyes tájak sóletjeit. A sólet, mint fentebb láttuk, speciálisan azért jött létre, hogy a szombati törvények megszabta keretek között lehetősége legyen a szombattartó zsidóknak meleg étel fogyasztására. Vagyis kijelenthetjük, hogy valójában

nincs is zsidósabb étel, mint a sólet.

Hogy mi is pontosan a sólet, azt nehéz meghatározni, hiszen minden régiónak és azon belül minden családnak megvan a saját verziója.

Azt általánosságban elmondhatjuk, hogy zöldségeket és húst tartalmazó, sűrű, lassan és sokáig főzött egytálétel, melyet szombat előtt állítanak össze, és főznek meg részben, és egészen a szombat délelőtti tálalásig melegen tartanak.

A részletek persze különböznek: lehet benne bab, krumpli, hagyma, árpa vagy búza (ez az askenázi verzió), csicseriborsó, rizs és tojás (ez a szfárádi változat), csirke- vagy pulykahús, füstölt hús, kolbász, vagy zsírból készült kiske, fűszerezhetik borssal és pirospaprikával vagy kardámommal és sáfránnyal. Közös a sóletekben az is, hogy egészen a közelmúltig szokás volt a világon minden zsidó közösségben, hogy a szolgáló, vagy a család valamelyik tagja péntek délben lezárt edényben átvitte a félkész ételt a pékség, vagy a közösség kemencéjébe, melyet folyamatosan melegen tartottak. Másnap délelőtt, a szombat reggeli ima után, amikor összegyűlt a család, hazavitték a forró sóletot, és a család együtt teljesítette a szombat élvezetének micváját.

Így mesélte gyakran áldott emlékű nagymamám, Spindler Éva is: „A József utcában [a háború előtt] volt külön sóletfazék, kék színű. Ott vették a babot, a gerslit, a hagymát, fokhagymát, libacombot, a füstölt libahúst, mindet összeraktak, a tetejére került zsírból, sóból, pirospaprikából a kugli, és elküldték az Engländerékhez a pékségbe. Ott felengedték vízzel, nem a vízzel cipelték otthonról, rátették a fedőt, betekerték csomagolópapírral, körbekötötték spárgával, a tetejére rátettek egy számot, annak a másik oldalát odaadták. Öt óra felé jöttek a pékek, és betették a kemencébe. Másnap mentek érte keresztény alkalmazottak, a cselédlány vagy a Mihály, aki húzta a kocsit. Aztán lehetett izgulni, hogy elég víz volt-e rajta, elég meleg volt-e a tűztér és nem ettek-e bele. Általában rendben mentek a dolgok, mert volt egy felügyelő, aki ott ült, és felügyelt, hogy ne egyenek bele, meg hogy rendesen meleg legyen. A csomagolópapír délre barna lett, megrepedezett, de nem égett meg, mert pénteken már kihúzták a tüzet, és a hamuba tették az edényeket. Remekül megfőtt, ilyet a sütőben nem nagyon lehet csinálni, annyira jó volt az. De lehet, hogy csak a megszépítő messzeségben gondolom, hogy az jobb volt.”

Augusztus 27-én, a már hagyományosnak számító Sóletfesztivállal indul el az EMIH rendezvénysorozata a Zsinagógák Hete, amelyen egészen szeptember 10-ig, változatos zenei és kulturális programokkal várja az érdeklődőket Budapesten és vidéki helyszíneken.

Alább, oldalunkon korábban megjelent írásainkból válogattunk. Próbálják ki valamennyi receptet, érdemes!

 

Megszakítás