39. ? Tánjá, a Közepesek könyve

Meddig ér el az áhítat?

39. fejezet

Meddig ér el az áhítat?

  Az angyalok istenszolgálata kizárólag ösztönös Ugyanezen okból[1] neveztetnek az angyalok chájjotnak (vadaknak) és behemótnak (állatoknak), ahogyan írva van:[2] „…és oroszlánarc jobb felől… és ökörarc bal felől…”, mert nekik nincs akaratszabadságuk, az ő istenfélelmük és szeretetük természetes ösztönből fakad, ahogyan a Ráájá mehemná mondja a Pársát Pinchász kapcsán. Tehát a cáddikok magasabb szinten állnak náluk, mert az igazak lelke a brijá világában lakik, az angyaloké pedig a jecirá világában.   (Jegyzet: ez csak a közönséges angyalokra igaz, de vannak magasabb rendű angyalok, melyek a brijá világában lakoznak, s az ő szolgálatukban értelem és szeretet van, ahogyan azt a Ráájá mehemnában találjuk kifejtve, ugyanott, miszerint kétféle fajtája van a szent chájjotnak, ösztönös és értelmes, ahogyan azt az Éc chájjimban is megtaláljuk elmagyarázva.)[3]   Jecirá – az emóciók világa A különbség [e két világ] között az, hogy a jecirá világában csak az áldott Éjn Szof middotjai ragyognak, azaz az Ő szeretete és az istenfélelem…, ahogyan meg van írva a Tikuné Zohárban és az Éc chájjimban, hogy a hat szefirá a jecirá világában lakozik. Ezért az a szolgálata az angyaloknak, hogy nem nyugszanak se nappal, se éjjel, hanem félelemmel és reszketéssel állnak rendelkezésre… ez Gábriel angyal tábora bal felől; Michaél tábora pedig szeretettel szolgál. […]   Briá – az intellektus világa De ezzel szemben a brijá világában az áldott Éjn Szof chochmá, a biná és a dáát tulajdonsága ragyog fel, mely a middot forrása és azok „anyja” és gyökere, ahogyan a Tikuné Zohárban olvashatjuk, miszerint az imá iláá („a legfelső anya”) az „[isteni] trónuson” lakozik, a három szefirával, ez pedig a brijá világá[t jelenti]. Ezért[, ti. mert ez a három szefira, azaz a CháBáD lakozik a berijá világában] lakozik itt az igazak lelke, akik az Örökkévalót félelemmel és szeretettel szolgálják, mely az áldott Éjn Szof megértéséből és az ő nagyságáról alkotott tudásból ered. Ezt a szeretetet reutá delibbának („a szív kívánsága”) nevezik, ahogyan már mondtuk. És „a szívnek e kívánságából”lesz a lélek öltözéke a berijá világában, amely az Éden „magasabb kertje”, ahogy később majd kifejtjük, és ahogy a Zohárban is meg van írva, a [pársát] Vájákhelben. De ez [az állítás, ti. hogy az igazak lelke a brijában lakik] csak a nesámákra igaz, bennük ugyanis az Éjn Szof „magasabb rendű” intellektuális megismerése lakozik. Ami azonban az igazak ruáchját illeti, illetve Izrael minden más lelkét, azokat akik az Örökkévalót olyan istenfélelemmel és szeretettel szolgálják, amely minden zsidó ember szívében ösztönösen ott rejlik, nos ők nem emelkednek oda [a brijá világába], kivéve csak a szombatokon és az újhold idején, azon oszlop által, amely Éden alsó kertjéből a magasabba emelkedik, azaz a brijá világába, amelynek a neve „az Éden magasabb kertje”. És ott a lélek az Örökkévalóban gyönyörködhet, és a Sechiná ragyogását élvezheti. Mert a teremtett lénynek nem lehet másban élvezete és gyönyörűsége, csak abban, amit felfog, megért, ismer, megragad, értelmével és felfogásával, amit képes megérteni és megragadni az áldott Éjn Szof fényéből, az Ő áldott bölcsessége és értelme által, amely a berijá világában ragyog.   A szabad akarat többlet értéke Ezek a lelkek [melyek az Örökkévalót csak az ösztönös istenfélelem és szeretet által szolgálják, és csak szombatonként, illetve újholdkor emelkednek fel a „magasabb kertbe”] azért érdemlik meg mégis, hogy feljebb emelkedhessenek az angyaloknál, bár az istenszolgálatuk semmivel nem több, mint természetes istenfélelem és szeretet, mert szeretetük és istenfélelmük által a szitrá áchrá, mely a testükbe öltözött, elnyomatik, mindkét dimenzióban, azaz „a gonoszságtól való elfordulás” dimenziójában – a szenvedélyek alávetése és megzabolázása által –, illetve a „jó megcselekvése” dimenziójában is, ahogy arról korábban már szóltunk. Mert megvolt a szabadságuk, hogy a gonoszt válasszák, Isten őrizzen tőle, és mégis a jót választották, hogy alávethessék a szitrá áchrát, ezáltal felmagasztalva az egyedül szent Isten dicsőségét, áldassék… ahogyan a világosság ragyog fel, amint azt feljebb kifejtettük. Mindazáltal a fentiek mind a lelkek lakóhelyével és állapotával kapcsolatos dolgok, de a Tóra- és istenszolgálatukat magába olvasztja a tíz szefira, melyek az isteni lényeg megnyilvánulásai, és amelyekkel az áldott Éjn Szof fénye egyesül tökéletes egységben; azaz [az említettek istenszolgálata] a brijá tíz szefirájához [emelkedik fel] az értelmes istenfélelem és -szeretet által, illetve a jecirá tíz szefirájához az ösztönös istenfélelem és -szeretet által. Beléjük [azaz a berijá és a jecirá tíz-tíz szefirájába] pedig beöltözködik az ácilut (kiáradás) világának tíz szefirája, és tökéletesen egyesül velük, márpedig az ácilut tíz szefirája teljességgel egy a forrásával, az áldott Éjn Szoffal. A lelkek ugyanakkor nem olvadnak bele az isteni lényeg tíz szefirájába, hanem csak elidőznek a berijá és a jecirá hechálotjaiban (paloták) és lakóhelyein, élvezve a Sechiná ragyogását, az áldott Éjn Szof fényét, mely [éppen] egyesül a brijá és a jecirá tíz szefirájával, s ez [a ragyogás, amit élveznek,] az ő tulajdon Tóra- és istenszolgálatuk kisugárzása (lásd erről a Zohárt, Párását Vájáchel, 210. o.), mert „a parancsolat jutalma magában a parancsolatban van”.   Ácilut – a tökéletes egység világa Az ácilut világában viszont, mely magasabb szinten van minden teremtett lény értelmén, felfogásán és megértésén, mert [ott] az áldott Éjn Szof chochmája, binája és dáátja tökéletes egységben van vele, mélységes és csodálatos egységben, melynek mértéke végtelenül meghaladja azt az egyesülési szintet, mely a berijá világában tapasztalható. Mert az utóbbiban cimcumok (összehúzódások) révén száll alá, hogy bevilágítsa [az alacsonyabb rendű világot], hogy a teremtett lények is képesek legyenek belőlük CháBáD-ot (chochmá, biná, dáát) nyerni, és megismerni az Örökkévalót, és valamicskét megragadhassanak és megérthessenek az áldott Éjn Szof fényéből annyira, amennyire az ilyesmi egyáltalán lehetséges a teremtett lények számára, melyek korlátoltak és végesek, anélkül, hogy beleolvadnának lényükkel és teljesen megszűnnének létezni mint teremtett lények, s visszatérnének forrásukhoz és gyökerükhöz, mely az isteni lényeg maga. És íme ez az összehúzódás (cimcum) az oka annak, hogy a lelkeket megvilágítja az áldott Éjn Szof CháBáD-jának ragyogása a brijá világában. Az ácilut világában másképpen van, ott a [CháBáD] nincsen olyan mértékben összehúzódva, tehát nem lehetséges, hogy teremtett lény azokat ott felfogja és megértse. Ezért van, hogy a [teremtett lények] értelme semmit ott megragadni nem képes. Ezért tehát itt csak a legnagyobb cáddikok lakoznak, akiknek az istenszolgálata mindenestül felülmúlja az olyan istenfélelem és -szeretet szintjét, amely a megértésből és az Ő áldott nagyságának megismeréséből származik, ahogyan az ácilut világa is messze túl van a teremtett lény értelmének és megértésének szintjén. Az ő [mármint a legnagyobb cáddikok] istenszolgálatuk szintje már az áldott Éjn Szof „szekerének” (hordozójának) szintje, mert ők teljesen semmivé lesznek és tökéletesen eggyé olvadnak az Ő áldott ragyogásával, ők és mindenük, amijük csak van, a Tóra és a parancsolatok beteljesítése által, olyan módon, ahogyan a pátriárkákról mondják,[4] az ősatyákról, akik maguk is „szekerek” voltak, mert egész életükben ilyen volt az istenszolgálatuk. De ami azokat illeti, akiknek a lelke gyökere túlságosan kicsi ahhoz, hogy egy befogadjon egy ilyen tökéletes istenszolgálatot, hogy semmivé lehessen és egybeolvadjon az Ő áldott fényével a szüntelen szolgálat által, hanem csak időről időre és csak jeles alkalmakkor képesek rá, amilyen például az Ámidá ima elmondása, amely ima az ácilut világában van, és különösen amikor térdet hajtanak, mert a térdhajtás jellemző az ácilut világára (ahogy az ki van fejtve a Pri éc chájimban, a szombatköszöntő ima kapcsán), minthogy azt az önfeladást jelképezi az Ő áldott fényében, amelyben az ember mintegy semmivé lesz Őelőtte – az ilyenek lelke tehát elsősorban a brijá világában tartózkodik (és csak alkalmanként, jeles időkben emelkedik fel az ácilutba, a „női vizek” által, ahogyan az a titkos tanok ismerői előtt tudott dolog).   A tudatos és az ösztönös áhítat, valamint az áhítat nélküliség A „parancsolat jutalma a parancsolat maga”: ez azt jelenti, hogy a jutalomból ismerjük meg a parancsolat lényegét és rangját. De most nem foglalkozunk titkos tanokkal, melyek a nagy cáddikokra tartoznak, akik a „szekér” kategóriájába esnek. Mi azzal foglalkozunk, ami „ki van nyilatkoztatva számunkra”, és amire minden embernek törekednie kell: hogy megismerje bizonyossággal az [olyan] istenszolgálat lényegét és minőségét, tudatos istenfélelemmel és -szeretettel, amely az ember szívében megnyilvánul, és amely az áldott Éjn Szof nagyságának megértéséből és felfogásából származik, amelynek [ti. ennek a fajta istenszolgálatnak] lakóhelye a brijá tíz szefirájában van; és az [olyan] istenszolgálatot, természetes ösztönnel és szeretettel, amely [ti. ez a fajtája az istenszolgálatnak] a lakóhelye a jecirá világának tíz szefirájában van. De az olyan istenszolgálat, amelyben nincs meg az istenfélelem és -szeretet inspirációja még az intellektus [elvi] szintjén sem, tudatos módon, azaz úgy, hogy felkeltse azt az ösztönös szeretet, amely rejtve van a szívben, és kihozza azt a rejtőzködésből és a szív rejtekéből, legalább a tudatos lélekműködés területére és a szívben „lappangó állapotba”, valamilyen mértékben, hanem megmarad rejtve a szívben, mint az ember születésekor volt, és az istenszolgálat előtt – az ilyen istenszolgálat megmarad alacsony rendűnek, az „elkülönülés” világában, a világok „peremén”, és nincsen meg benne az erő, hogy beleolvadjon az Ő áldott egységébe, a tíz szent szefirába, ahogyan meg van írva a Tikuné Zohárban, miszerint „félelem és szeretet nélkül nem tud felfelé emelkedni, felszállni, és megállni az Örökkévaló előtt”.   Az önzetlen, az önérdekű és az érdektelen istenszolgálat Ez nem csak az olyan istenszolgálatra igaz, amit az ember valóban „nem önzetlenül” tesz meg, azaz valami hátsó szándékkal, Isten őrizzen. Hanem érvényes az olyan szolgálatra is, amiről ez mondatik:[5] „Félelmük irántam betanított emberi parancs volt”, azaz olyasmi, amihez az ember gyermekkora óta hozzászokott, szokásszerűen, erre nevelték, tanította édesapja és a tanítói, hogy félje az Istent, és szolgálja Őt, de nem önzetlenül magáért a dologért teszi. Mert [a parancsolat teljesítése], ha igazán önmagáért van, nem lehet anélkül, hogy felgerjesztené az ember előbb legalább a vele született istenfélelmet, és előhozná azt a szív rejtekéből, a tudatos lélekrészbe és „lappangó állapotba” a szív belsejében, valamilyen mértékben. Mert ahogy az ember nem tesz semmit társáért, hogy annak akaratát véghez vigye, csak ha szereti és tiszteli az illetőt, ugyanúgy nem lehetséges őszintén cselekedni az Ő nevéért, azzal a céllal, hogy véghezvigyük akaratát, ha az ember előbb nem emlékeztette magát, ha nem idézte fel azt a félelmet és szeretetet, lelkébe és gondolatába és szíve belsejébe, legalább „lappangó állapotban”. Valamint [fontos azt is hangsúlyozni, hogy] a szeretet önmagában szintén nem „szolgálat”, ha nem társul hozzá legalább az alacsonyabb rendű istenfélelem (jiráá táttáá), amely minden zsidó ember szívében ott lakik, ahogy azt később bőségesen kifejtjük. Mindazáltal, ha az ember igazán nem önzetlenül teszi [az Örökkévaló szolgálatát], hanem valamilyen önző személyes okból, saját érdekét tartva szem előtt, például hogy tudós legyen, vagy efféle, akkor az indíték, amely a klipá nogából ered, az Ő Tórájába öltözködik, és a Tóra átmenetileg a száműzetés állapotában van a klipában, amíg az illető megbánást nem tanúsít, minthogy „a [megbánás] gyógyulást hoz a világra”.[6] Mert mikor [az ilyen ember] visszatér az Örökkévalóhoz, a Tóra is visszatér vele. Ezért mondják áldott emlékű bölcseink:[7] „Az embernek mindig [a Tórával és a parancsolatokkal] kell elfoglalva lennie[, akkor is, ha nem önmagukért teszi], mert idővel az önzés indítékaiból eljut majd az önmagáért való [tanulásra és megtartásra]” – [és ezt] bizonyossággal mondják, mert végül az ember tényleg el kell hogy jusson a megbánásra, akár ebben az életében, akár egy másik reinkarnációban, „mert Ő senkit nem utasít el”.[8] Másrészt viszont, ha valaki különösebb indíték nélkül cselekszik, nem „önmagáért”, de nem is valami önző okból, akkor a dolog nem függ a megbánástól, hanem amint az illető újból nekilát, hogy a [parancsolatot] „önzetlenül önmagáért” [tegye], akkor még az is, amit különösebb indíték nélkül tett meg, összekapcsolódik ezzel a tanulással, és felemelkedik, minthogy nem volt benne a klipá nogának semmi része. Ezért kell az embernek „szüntelenül elfoglalnia magát…” Ugyanez igaz a káváná nélkül végzett imára, ahogy azzal a Zohár foglalkozik.[9] [1]    Az Álter Rebbe az előző fejezetben azt fejtegette, hogy Bölcseink miért hasonlítják a micva elvégzését a testhez, a kávánát (intenció, szándék) pedig, mely a micva teljesítésében nyilvánul meg, a lélekhez. Azután arról szólt, hogy a kávánának két fajtája különböztethető meg, a lélekkel bíró teremtmények két osztálya szerint, az egyik az állati lények osztálya, a másik az emberé. A káváná magasabb szintje az isteni lényeg értelemmel való felfogásában születik meg. Az Örökkévaló nagyságáról elmélkedés az emberben szeretetet és istenfélelmet szül, ezekből pedig vágyakozás támad az Örökkévaló iránti ragaszkodásra. Ez a vágyakozás indítja azután arra az embert, hogy a Tórát és a parancsolatokat megtartsa. Az ilyen káváná, amit a megértés szül, és a belső hajlandóság, hasonlítható az ember lelkéhez, azaz az értelmes lény lelkéhez, aki a cselekedeteit maga válogatja meg. A káváná alacsonyabb rendű változata a lélek természetes, ösztönös felindulása az Örökkévaló félelme és szeretete iránt. Az ilyen káváná hasonlítható az állatok lelkéhez, amit velük született ösztönök irányítanak. Az Álter Rebbe most, a 39. fejezet elején ezért mondja, hogy „ugyanezen okból” neveztetnek „állatnak” vagy „lelkes lénynek” az angyalok, metaforikus értelemben – mert ez az alacsonyabb rendű káváná hajtja őket. [2]    Jechezkél 1:10. [3]    Jegyzet az eredetiben. [4]    Berésit Rábbá 47:6; Zohár I, 210b. [5]    Jesájáhu 29:13. [6]    Vö. Jomá 86a. [7]    Peszáchim 50b. [8]    2Sámuel 14:14. [9]    A Rebbe jegyzete: „Az utalás alighanem a Zohár II, 245b-re vonatkozik.”

  • Küldés emailben

Fejezetek