42b. ? Tánjá, a Közepesek könyve

Istenre szoktatni gondolatunkat

  42. fejezet

A legegyszerűbb meditáció az istenfélelem elérésére

Annak a fényében, amit már elmondtunk az alacsonyabb rendű félelem tárgyában, világosabban érthető a Talmud kommentárja ehhez a vershez: „És most, ó Izráel, mi egyebet kér tőled a te Urad, Istened, mintsem hogy féljed a te Uradat, Istenedet?” [A Talmud felteszi a kérdést:] „Tehát a félelem ilyen csekély dolog volna?” [És a következő választ adja:] „Igen, Mózes esetében kicsiny dolog volt” stb. Elsőre a vers meglehetősen érthetetlennek tűnik, hisz ez van írva: „Mit kér tőled a te Urad, Istened?” [És ez a „tőled” nem Mózesre vonatkozik. Akkor viszont miképp ad választ a kérdésre az, hogy Mózes esetében csekly dolog az istenfélelem]   Mindenkire hatással van Mózes A magyarázat erre a kérdésre a következő: Izráel házának minden egyes lelkében megvan valami tanítónk, Mózes szintjéből, béke legyen vele, mert ő egyike a „hét pásztornak”, akik által életerő és isteniség árad a zsidó lelkek kollektívájának, ez okból nevezzük őket „pásztornak”. Tanítónk, Mózes, béke legyen vele, pedig megtestesíti mindannyiuk kollektíváját, és egyben „hűséges pásztor”-nak nevezzük. Ugyanis ő az, aki lehozza a dáát (tudat) attribútumát Izrael közösségébe, hogy megismerjék az Örökkévaló, ki-ki a maga lelkének felfogása szintjén és annak felülről való származása szerint, s aszerint, ahogy beleáramlik a muníció tanítónk, Mózes lelkének gyökeréből, béke legyen vele, mert az ő lelke az ácilut világa tíz szférájának legmagasabb rendű tudás szférájában gyökeredzik, mely szférák egyesülve vannak áldott Kiárasztójukkkal (Istennel), mert Ő és az Ő tudása egyek, és Ő maga a tudás…   Minden nemzedékben van egy-egy Mózes Ráadásul és ezen felül [ti. Mózes minden nemzedékre gyakorolt általános hatásán kívül] minden egyes nemzedékben alászállanak szikrák tanítónk, Mózes lelkéből, béke legyen vele, és beöltözködnek azon nemzedék bölcseinek testébe és lelkébe, a nemzedék „szemeinek” lelkébe és testébe, hogy bölcsességet ruházzanak a népre, hogy az megismerhesse az Örökkévaló nagyságát, és szolgálhassa őt szívéből-lelkéből. Mert a szív szolgálata a dáát (ismeret) szerint van, amint megíratott: „Ismerd meg a te atyáid Istenét, és szolgáld őt tökéletes szívvel, készséges lélekkel.” A jövendőről [a messiási korról] ez van írva: „És nem tanítja többé az ember az ő felebarátját, és ki-ki az ő atyjafiát, mondván: »Ismerd meg az Urat«: mert mind megismernek engem…”     A megismerés teljes azonosulást jelent A megismerés lényege azonban nem a megismerés maga, hogy ti. az ember tekintélyektől és könyvekből megismerje az Örökkévaló nagyságát, hanem hogy a tulajdon eszét merítse meg, mélyen, az Örökkévaló nagyságában, és a gondolatait irányozza rá erősen, szíve-agya erejével, míg a gondolatai az Örökkévalóhoz nem kötődnek, olyan erős, hatalmas kötelékkel, mintha csak valami fizikai tárgy volna, amit szemeivel lát, és amire a gondolatait összpontosítja. Mert tudott dolog, hogy a dáát (tudás) egyesülést jelent, mint e mondatban: „És Ádám jádá [megismerte] Évát…”   A meditáció dupla akadályoztatása Az a képesség és lehetőség, amellyel a magunk „tudását” az Örökkévalóhoz tudjuk kapcsolni, az Izráel házához tartozó minden egyes lélekben megvan, éspedig azáltal a muníció által, amelyből tanítónk, Mózes lelke által részesül, béke legyen vele. Csakhogy miután a lélek a testbe öltözött, kétszeresen dupla nagy erőfeszítésre van szüksége [ahhoz, hogy ezt a muníciót felfedje magában]. Először is a testét kell megerőltetnie, megtörni a testet és legyűrni, hogy ne homályosítsa el a lélek világosságát. Ahogyan a Zohár nevében használtuk már azt a metafórát, miszerint „[Azt a fatönköt, amelyet nem fog meg a tűz, szét kell forgácsolni, hasonló módon] azt a testet, amelyet nem jár át a lélek világossága, meg kell törni”, amit a szív mélyéből jövő bűnbánó gondolatokkal, elmélkedésekkel lehet megvalósítani, amint azt ott kifejtettük. Másodszor a lélek megdolgozása következik, hogy az istenszolgálat ne jelentsen terhet neki, hogy a gondolatait megeddze, s azok el tudjanak merülni és időzni az Örökkévaló nagyságán hosszú, megszakítatlan időn át. Ennek mértéke nem minden lélek számára egyforma. Van olyan, a természettől finom lélek, amely amint elmerül az Örökkévaló nagyságának meditációjában, azon nyomban istenfélelem támad benne. Ahogyan a Sulchán áruch (Orách chájim, I.) írja: „Ha az ember meggondolja, hogy a nagy király, a királyok királya, az egyedül szent Isten, áldassék, akinek a dicsőségével telve a világ, fölötte áll, látja cselekedeteit, azon nyomban úrrá lesz rajta az istenfélelem…” Van azonban olyan lélek is, amely természettől alacsonyabb rendű, az Ászijá világa tíz szefirájának alacsonyabb szintjeiről ered, és nem képes felfedezni az Örökkévalót elmélkedés útján, csakis nehézségek és erőlködés árán, különösen ha már beszennyezte az ifjúság vétke, mert a vétek akadályt képez… (ahogyan a Széfer chászidim, 35. fej. elmagyarázza). Mindazáltal, ha erőlködik, s a gondolkodását megfeszíti, nagy erővel, nagy elszánással, intenzív összpontosítással, elmerülve az Örökkévaló nagyságának [szemlélésében] hosszú ideig, bizonnyal eljut valamilyen mértékben arra az alacsonyabb rendű félelemre, amelyről fentebb szóltunk, ahogyan áldott emlékezetű bölcseink mondották: „[Ha az ember azt mondja]: »Fáradoztam érte és rátaláltam«, higgy neki.” Az is meg van írva: „Ha keresed őt, mint az ezüstöt, és kutatsz utána, mint valami rejtett kincs után, akkor érted meg az Úr félelmét.” Ez azt jelenti, hogy [úgy kell keresnie] mint az olyan ember, aki valami elrejtett kincset kutat a föld mélyében, ami után fáradhatatlan erővel ás, úgy kell, lankadhatatlan energiával törekednie arra, hogy előhozza magában az istenfélelmet, amely eltemetve és rejtve ott van minden zsidó ember szívében, értelmében, olyan minőség ugyanis ez és olyan szint, amely átlépi az idő korlátait, s ez az a természetes, rejtett félelem, amelyről fentebb szóltunk.   A meditációt a gyakorlat szintjére hozni Ugyanakkor ahhoz, hogy ebből cselekvés lehessen, a „vétektől való félelem” értelmében, azaz hogy elforduljon az ember a gonosz cselekedetektől, szavaktól és gondolatoktól, szükséges napvilágra hozni a szív gondolatainak rejtett mélységeiből, ahol átlép minden időn, és belehelyezni az aktuális gondolkodás világába, mely az agyban zajlik. Ez elmerülést [jelent], gondolatban, hosszú ideig, amíg a potenciálból valósággá lesz, azaz az illető elfordul a gonosztól, és a jót teszi gondolatban, szóval és cselekedettel is, mert az Örökkévaló, aki néz és lát, hall és figyel, minden tettéről tud, kikutatja a zsigereket és a szívet. Ahogy áldott emlékezetű bölcseink mondják: „Három dologra gondolj, és nem kerülsz a bűn hatalmába: a szem lát, és a fül hall…” És bár itt nincs testi hasonlóság, sőt, éppen ellenkezőleg, minden nyitva van és ismert Őelőtte, sokkal inkább, mint például a fizikai látás és hallás révén. Olyan ez, mondjuk a hasonlat kedvéért, mint az az ember lenne, aki tudja és érzi mindazt magában, ami vele történik, és mind a 248 szervével külön-külön tapasztalja, például a hőt és a hideget, még a lábkörmével is érzékeli például, mintha csak tűz perzselné; így érzékeli azok lényegét és létét, és mindazt, ami velük történik, tudja és érzékeli az agyában. Egy ilyen tudáshoz hasonlóan, amit példának hoztunk, az egyedül szent Isten, áldassék, tud mindenről, ami bármely teremtménnyel történik, magasabb vagy alacsonyabb rendűvel, mert mindegyikük részesül az élet folyamából, amely belőle árad, áldassék, ahogyan írva van: „Mert mindenek tőled származnak.” És ez a jelentése ennek is, amit mondunk: „Mert semmi, ami formáltatott, nincsen távol tőled.” És ahogy Maimonidész mondja (s ezt elfogadják a Kabbala tudósai is, ahogyan Mózes Cordovero rabbi írja a Párdeszben): „Mintha csak önmagát ismerné, úgy ismer Ő minden teremtett lényt, melyek az Ő igazi létének erejéből léteznek…”   Nem egyezik a test-lélek – Isten-világ hasonlat Csakhogy ez a hasonlat csak a fülnek hangzik jól. Valójában nincs igazi hasonlóság az összehasonlított paradigmák között. Ugyanis az emberi lélek, még ha isteni eredetű és értelmes is, ki van téve a test esetleges körülményeinek, fájdalmainak, mert az állati lélekrészbe öltözködik, az pedig magába a testbe. Az egyedül szent Isten, áldassék, ugyanakkor nincsen kitéve e világ esetlegességeinek és változékonyságának, Isten őrizzen, sőt, a világ sincsen rá hatással, mert semmiféle változást nem idéz elő benne, Isten őrizzen attól. Hogy ezt valóban jól fel tudjuk fogni az értelmünkkel, az Igazság tudósai hosszasan foglalkoztak e témával könyveikben. De minden zsidó ember „hívő, aki hívőktől származik”, mindenféle emberi intellektuális okoskodás nélkül, és ők azt mondják: „Mert te vagy az, a világ teremtése előtt[, aki a Teremtés után]” stb., ahogy fentebb, a 20. fejezetben elmagyaráztuk.   Ezzel a meditációval „kicsiny dolog” az istenfélelem Namármost, minden zsidó ember tehát, akárki legyen is, ha jó ideig elmélkedik e fölött minden egyes nap – hogy az egyedül szent Isten, áldassék, valóban mindenütt jelen van a magasabb és alacsonyabb rendű [világokban], és valóban betölti az eget és a földet, és hogy a világ valóban telve van az Ő dicsőségével, és Ő néz és lát, és kikutatja kinek-kinek a belsejét és a szívét, és minden cselekedetét és szavát, és megszámlálja minden lépését –  akkor félelem települ a szívébe az egész napra. És mikor megint eltöpreng ezen, bármikor, még ha csak felületesen is, akkor el fog fordulni a gonosztól, és a jót fogja tenni, gondolatban, szóval és tettel is, hogy ne legyen lázadóvá, Isten őrizzen, az Ő dicsősége jelenlétében, amely az egész földet megtölti. Ez összhangban van Jochánán ben Zakkáj rabbi tanítványaihoz intézett tanításával, amit fentebb idéztünk. Ezt jelenti tehát ez a vers is: „De féld az Urat, a te Istenedet, és járj minden Ő útjában.” Mert ez a félelem vezeti az embert az Ő áldott parancsolatainak beteljesítéséhez, azáltal, hogy elfordul a gonosztól, és teszi a jót. Ez az az „alacsonyabb rendű félelem”, amit korábban már fejtegettünk. És ami „Mózessel” összehasonlítva, azaz ahhoz a minőséghez mérve, amit dáátnak nevezünk, és amely megvan minden zsidó ember isteni lélekrészében, kicsiny dolog, ahogy fentebb mondtuk. (Mert a dáát az a [képesség], amely összeköti az ember rejtett értelmét, azzal, ami már megnyilvánult a gondolkodásában, amint azt a titkos tan ismerői jól tudják.)   A király és az öltözékek Ezenfelül az embernek emlékeztetnie kell magát arra, hogy amint egy halandó király esetében is van, a tőle [ti. a királytól] való félelem lényegileg az ő belső énjéhez, természetéhez és életéhez kötődik, nem a testéhez – hiszen pl. amikor alszik, nem félnek tőle – és az biztos, hogy a jellemét és életerejét nem a fizikai látás méri fel, hanem az elme látóereje, s a fizikai szem, mely alakját és öltözetét közvetíti, csak eszköz, tudatára ébreszti a szemlélőt annak az életerőnek, ami ezekbe mint öltözékekbe öltözik. Ha pedig így van, az Örökkévalót is igazán félnie kell az embernek, amikor fizikai szemével látja a földet és az eget és azok minden seregét, melyekbe az áldott Éjn Szof világossága öltözik, és átlelkesíti őket.   (Jegyzet: az is látható egy szempillantás alatt, hogy mindezek semmivé lesznek az Ő áldott világossága előtt, azaz hogy minden nap „leborulnak” előtte, nyugat felé, lenyugvásuk idején. Ahogy áldott emlékezetű bölcseink mondták erről a versről: „És az ég minden serege téged dicsér”, ti. hogy a Sechiná nyugaton lakik, tehát az ő napi lenyugvásuk amolyan leborulásnak minősül, és önfeladásnak. És íme még ha valaki sose látta is saját szemével a királyt, és nem is ismerné meg, ettől még ha belép a királyi udvarba, és látja, hogy sok tiszteletre méltó herceg leborul egyetlen ember előtt, bizonyára félelem lepi meg, és tisztelet.)   És bár ebben az öltözékben sok-sok öltözék rétegződik egymásra, nincsen különbség, nem számít a halandó király félelme esetében, hogy mezítelen-e, vagy van rajta eg yruha, vagy akár sok ruha van-e rajta.   A hit gyakorlás A lényeg mindazáltal az, hogy [a mentális] edzés hozzászoktatja az ember elméjét és gondolatait, folyamatosan, hogy szívében és lelkében mindig erre összpontosítson: ti. hogy minden, amit a szemével lát – az égen és a földön és rajtuk minden – a külső öltözéke a királynak, az egyedül szent Istennek, áldassék. Ezen a módon lehet mindig tudatában azok [ti. az ég és föld és minden rajtuk lévő] belső lényegének és életerejének. Ez rejlik az emuná („hit”) szóban, amely „képzést, edzést” hordoz magában, olyasmit, amihez az ember szoktatja magát, miként a kézműves, aki a kezét szoktatja a mesterséghez, és így tovább. Szüntelenül emlékeznünk kell bölcseink mondására is, emlékük legyen áldott: „A mennyei királyság igájának elfogadása”, amely összefüggésben áll a tiltással: „Emelj királyt magad fölé”, amint azt másutt kifejtettük stb. Mert az egyedül szent Isten, áldassék, elengedi kezéből a magasabb és alacsonyabb rendű világokat, és királyságát kivételes joggal ránk ruházza… és mi elfogadjuk… És ez a jelentősége a tizennyolc áldás imájában végzett tiszteletadási meghajlásnak, a mennyei királyság igájának szóbeli elfogadása után (mely a Smá elmondásakor történik), amellyel az ember elfogadja még egyszer azt [ti. az igát] cselekvés által is, [tevőleges] cselekvés útján, és így tovább, ahogy azt másutt kifejtjük.

  • Küldés emailben

Fejezetek