29b. ? Tánjá, a Közepesek könyve

Haraggal a test gőgje ellen

 29. fejezet

Haraggal és nagy hanggal győzni a rosszal szemben

  A 26. fejezetben az Álter Rebbe kifejtette, hogy a depresszió és a szív tompasága olyan lankadt állapotot eredményez az emberben, mely megakadályozza, hogy az állati lélek gonosz ösztönén felülkerekedjen. Ezért a 26–28. fejezetekben egy olyan módszert körvonalazott, mellyel a különféle okokból támadt depresszión felül lehet kerekedni. Ebben a most következő fejezetben az Álter Rebbe azon eszközökről szól majd, melyekkel a „szív tompasága” (timtum halév) kezelhető, miután előbb magát a „szív tompaságának” állapotát írja le világosabban.  

 

A szív tompasága

Azoknak, akiknek a lelke a bénonim szintjén áll, egy további nehézséggel is meg kell küzdeniük. Az ilyenek alkalmanként, sőt akár rendszeresen tompaságot tapasztalnak a szívükben, mely mintha csak kővé változott volna, és bármily erővel igyekezzenek is, nem képesek a szívüket az imában megnyitni, mely pedig [per definitionem] a „szív szolgálata”.[1] A szívnek ez az „elnehezedése” azt is megakadályozza, hogy az ember hadat viseljen a gonosz ösztön ellen, megszentelve magát a megengedett dolgokban.  

 

„A testet, amit a lélek fénye nem tud átjárni, össze kell morzsolni”

Ebben az esetben a szent Zohár következő tanácsot adja, ahogyan a Gán Éden-i akadémia vezetője mondotta: „Az olyan fát, amely tüzet nem fog, forgáccsá kell aprítani, és hasonlóképpen, az olyan testet, amit a lélek fénye nem tud átjárni, össze kell morzsolni”. A „lélek világossága” itt azt jelenti, hogy a lélek és az értelem fénye nem tud oly mértékben megvilágítani a testet, hogy felülkerekedjen annak anyagiasságán. És így, bár az ember megérti és értelmében forgatja az Örökkévaló nagyságát, amit megért, az mégsem ragadja meg igazán, és nem plántálja el annyira a lelkébe, hogy aztán annak segítségével felül tudna kerekedni a szíve durvaságán – a szívének és a lelkének a nehézkessége, durvasága miatt. Ennek [a fogyatékosságnak] az oka az állati lélek klipájának arroganciája, mely felmagasztalja magát az isteni lélek világosságának szentsége fölé, olyannyira, hogy elhomályosítja és sötétbe borítja annak fényét. Ezért hát össze kell morzsolni és le kell rontani „a földig”[, mint az imént idézett analógiában, midőn a fát forgáccsá aprítják, hogy tüzet fogjon]. Ez azt jelenti, hogy az embernek el kell tipornia a szitrá áchrát, lerontani mintegy a földig, éspedig azáltal, hogy elkülönít időt a megalázkodásra, és – az önmagáról – mint (ahogyan írva van)[2]„megvetésre méltó, hitvány” lényről való elmélkedésre. „A megtört szív[ből] pedig megtört lélek [következik]”,[3] s a „lélek” alatt itt a szitrá áchrá értendő, mely a bénonim esetében tulajdonképpen maga az ember. Mert az ő szívében az a [fizikai] életet adó lélek, mely a testet élteti, teljes erejében van, ahogyan születésekor volt, s ennélfogva az [ilyen] embernek ez a lényege. A benne lévő isteni lélekről ez áll:[4] „A lélek, amit belém adtál, tiszta.” Kifejezetten az áll, hogy „belém”, ami arra utal, hogy maga az ember nem egyenlő ezzel a szent lélekkel, [azaz e szavakból pedig: „amit belém adtál”, következik, hogy az ember, aki itt beszél, nem azonos a „tiszta lélekkel”, azaz az isteni lélekrésszel, mely különálló része neki, és amely „belé helyeztetett” ebbe az „énbe”, azaz testbe és állati lélekbe] – kivéve a cádikok esetét.    

 

A cádik maga az isteni lélek

A cádikok esetében éppen fordítva áll: az [ilyen] ember maga a „tiszta lélek”, azaz az isteni lélek, a testét pedig csak „az ember húsa” név illeti meg, azaz az csak másodrendű az emberhez, azaz az isteni lélekhez képest. Ebben az értelemben mondta az idősebb Hillél a tanítványainak, mikor enni készült, hogy most kedvezni fog[5] „az alacsonyrendű szegény teretménynek”, s ez alatt a tulajdon testét értette. A testét valami idegen dolognak tekintette, ezért is fogalmaz így – hogy ti. „szívességet tesz” neki, azzal hogy ételt juttat neki. Ő maga nem volt egyéb az isteni lelkénél. Egyedül az elevenítette meg testét, húsát, olyannyira, hogy a cádikok esetében a gonosz, ami az állati lélek folytán átjárja hústestet, jóra változik, teljesen „felszívódik” az isteni lélek szentségébe [s így az isteni lélek az ember maga]. A bénoni esetében azonban, minthogy bennük az életadó erő, az állati ösztönlélek (mely a szitrá áchrából származik), ami átjárja a hústestüket, nem alakult át jóvá, a személyiségük lényegét adja, s ezért aztán távol van az Örökkévalótól, éspedig a legtávolabbi távolsággal. Mert a vágyhajhászó késztetés az ő állati lelkében képes tiltott dolgok után is vágyni, melyek ellenkeznek az Örökkévaló akaratával. Mert ha nem is vágyik utánuk [e tiltott dolgok után] a gyakorlatban, Isten mentsen, valójában nem is borzad tőlük, ahogyan a cádikok igen, amint azt fentebb kifejtettük (a 12. fejezetben).  

 

Receptek az önsanyargató meditációhoz

Ebben tehát a tekintetben [az ilyen ember] alábbvaló, megvetésre inkább méltó és iszonyatosabb a tisztátalan állatoknál, rovaroknál és csúszómászóknál, ahogyan fentebb kifejtettük [mert még ők sem lépik át az Örökkévaló akaratát (lásd a 24. fejezetben), és minthogy ő úgy tesz (legalább lelkében), bizony rosszabb azoknál;] és meg van írva:[6] „De én féreg vagyok és nem férfi…” De hogy állunk az olyan időszakokkal, amikor a bénonit az isteni lélek dominálja, például ima alkalmával, amikor megtapasztalja az Örökkévaló megnyilvánult szeretetét, és nincsen hely benne tisztátalan vágyaknak? Erre az Álter rebbe ezt válaszolja: (Még ha az isteni lelke erőt nyer is benne, hogy felgerjessze az Örökkévaló szeretetét, ima idején, [isteni léleknek] ez [a felülkerekedése] nem teljesen valóságos dolog, hiszen átmeneti hatás, el is tűnik az ima után, amint mondtuk a 13. fejezet végén.)[7] Az Álter Rebbe ott azt fejtegeti, hogy csak az mondható „igazinak”, ami tartós és nem változik. A bénoni szintjéhez képest az isteni léleknek ez az ima idején történt „felgerjedése” tekinthető „igazinak”, minthogy a bénonim képes ennek felidézésére mindig – valahányszor imádkozik. De nem írható le „teljesen igazinak” (emet la ‘amito), mert nem konstans, csak az ima idején fordul elő.  

 

A fiatalság vétkei

Különösen így van, ha eszébe idézi lelkének beszennyeződését fiatalsága vétkei által, és a sebet, amelyet azokkal ejtett a felsőbbrendű világokon [azaz a lelke forrásán. Az a tény, hogy e vétkek a „fiatalság” vétkei voltak, azaz olyan időhöz és spirituális szinthez tartoznak, amitől jelenleg már messze jár, nem számítanak e felsőbbrendű világokban], amelyek az idő [korlátai] felett állnak, és ezért [ott] olyan, mintha ezen a mai napon ejtette volna a sebet, és vált volna tisztátalanná – Isten mentsen. És bár lehet, hogy már őszintén megtért, [és ezzel eltávolította azt a foltot, és megtisztította magát, ennek dacára] a megtérés – a tsuvá – lényege a szívben van, és a szívben sok-sok szint és fokozat található – mind az [adott] ember, hely és időpont függvényében, [azaz minél magasabban áll, annál magasabb szintű bűnbánat kívántatik meg tőle]. Amint azt a dolgok ismerői tudják. Ha az embert kevésbé kísérti egy konkrét vétek, mélyebb és magasabb rendű bűnbánat kívántatik meg tőle, ha mégis elköveti, mint olyankor, ha súlyosabban kísértetik, és szilárdabban kell hadakoznia ahhoz, hogy ellen tudjon állni az illető kísértésnek. Hasonlóképpen: az időnek és a helynek megfelelően más különbségek is lehetnek a bűnbánat dolgában. Az ember jelenlegi helyzetéből ítélve tehát egy korábbi bűnbánata tűnhet nem megfelelőnek,és  nem törli el múlbeli vétkeit. Talán, előfordulhat, hogy egy magasabb rendű bűnbánat hiánya áll most közé és az Örökkévaló közé, és nem engedi, hogy a lélek fénye átjárja a szívét – amint az Álter Rebbe folytatja: Tehát [az ilyen ember], amikor most megvizsgálja magát, és azt látja, hogy „a lélek fénye nem járja át őt”, nyilvánvaló, hogy vagy a) a mai napon nem fogadták el bűnbánatát, s a vétke még mindig elválasztja őt [az Örökkévalótól]; vagy b) megkívántatik tőle, hogy felemelkedjen egy magasztosabb szintjére a bűnbánatnak, mely a szívének egy [a korábbinál] mélyebb rétegéből támad. A bűnbánata visszautasítása ebben az utóbbi esetben messze nem az Örökkévaló kedvezésének hiánya, éppen az isteni kegyelemre mutat: az [Örökkévló] azon kívánságára, hogy az ilyen ember felemelkedjen a bűnbánat magasabb rétegeibe. Innét erednek a nehézségek az ilyen ember istenszolgálatában, s a timtum halév is – hogy akarjon felgerjeszteni magából nagyobb erőforrásokat, és bánja meg vétkét mélyebben. Ez [okból] mondta Dávid király, [dacára annak, hogy ő cádik volt]: „Az én vétkem szüntelenül előttem van”. Miért volt szükséges egy olyan kaliberű embernek, amilyen Dávid volt, hogy szűntenül elméjében tartsa múltbeli vétkeit? Nyilvánvalóan mindegyiket kellően megbánta! Világos tehát, hogy az emlékük azért szükséges, hogy nagyobb magasságok meghódítására indítsa őt a szentségben, s mélyebb szintekre a bűnbánatban, amint korábban mondva volt.  

 

Minden korábbi gondolat, szó és cselekedet vizsgálata

Még annak is, aki az ifjúkor súlyos vétkeitől tiszta, [de szeretné a megtört lélek szintjét elérni], arra kell indítani a szívét, hogy beteljesítse a szent Zohár tanácsát[8] – és „a számvetés gazdájává legyen”. Ez azt jelenti, hogy spirituális „számvetést” kell tartania, amint arról alább szó lesz, éspedig mint „gazda”, azaz tulajdonos, akinek az összes adat vagy profitot, vagy veszteséget jelent, ami közvetlenül érinti őt – nem pedig „szolgaként”, bérelt könyvelőként, aki hűvös távolságtartással figyelheti, akármi derüljön is ki végül. Vagyis számot kell vetnie a lelkével és minden gondolatával, szavával és tettével, születése óta a mai napig. Vajon a szentség világából származtak-e, vagy a tisztátalanság világából (Isten mentsen tőle)? Ebbe [az utóbbi világba] tartozik minden olyan gondolat, szó és tett is, ami nem irányul közvetlenül az Örökkévaló, az Ő akarata és szolgálata felé, [még ha voltaképpen nem vétkes is,] mert éppen ezt jelenti a „szitrá áchrá” neve[: nem szükségképpen „gonosz”, egyszerűen csak „a másik oldal” – az az „oldal” (dimenzió), amely nem szent; így hát minden, amiben nincsen szentség, a tisztátalanság világához tartozik], ahogyan azt korábban a 6. fejezetben már kifejtettük. Tudnivaló, hogy amikor valaki szent gondolatokon elmélkedik, arra az időre „szekerévé” lesz a szentség „palotáinak” (héchalot), ahonnét az ilyen gondolatok erednek, illetve pontosabban ahonnét az erejüket merítik.És ugyanígy a fordított esetben, [ ha tisztátalan gondolatokat gondol], tisztátalan „szerekévé” lesz a tisztátalanság „palotájának”, ahonnét minden tisztátalan gondolat ered. Így van ez a beszéddel és a cselekvéssel is. „Szekérré” válni azt jelenti, hogy az ember teljesen alárendeli magát a mondott héchalotnak, egészen úgy, mint egy szállítóeszköz, melynek nincs saját akarata, hanem tökéletesen alárendelődik a vezetője akaratának.[9] Míg az Örökkévaló szeretetén elmélkedik, például, „szekerévé” lesz a „szeretet palotájának” odafenn, és így tovább. Tehát még az is, aki nem tudja eszébe idézni múltbel bűneit, megalázkodhat lelkében, ha meggondolja, milyen gyakran volt eszköze tisztátalan gondolatoknak, szavaknak és tetteknek, melyek, bár nem voltak vétkesek, mégiscsak a szitrá áchrá világából származtak – mert nem az Örökkévaló felé irányultak.  

 

Az álmok vizsgálata

Gondolja meg [az ilyen] továbbá álmait [hogy megalázkodjon lelkében; mert az álmokból többet tanulhat magáról az ember, mint ébrenlétben gondolt tudatos gondolataiból]. Mert azok nagyobbrészt „hiábavalóságok, és a lélek gyötrelme”,[10] mert a lelke nem felfelé száll [álmában]; amint írva van:[11] „Ki száll fel az Örökkévaló hegyére?” [– ami a mi esetünkben ezt jelenti: „Kinek a lelke száll felfelé, álmában, hogy meglássa és magába szívja a Tóra és a szentség dolgait, s ezek tükröződjenek álmaiban?” S a kövektező vers adja meg a választ:]: „Akinek tiszta a keze … [és tiszta a szíve” – azaz akinek a keze és a szíve nem tiszta, annak a lelke nem száll fel, s ezért lesznek álmai hiábalavók és tisztátalanok]. [Ráadásul] „ezek a »gonosz oldalról« támadt gondolatok feltámadnak, odakötik magukat hozzá, és álmaiban mindenféle tisztátalan dologról értesítik… olykor pedig megcsalják őt, hamis dolgokat mutatnak neki, megkínozzák álmában”, ahogy a Zohár mondja [a Vájikráról], 25a,b – lásd ott részletesebben. Minél tovább időzik ezeken a dolgokon, akár gondolataiban, akár [az erről a témáról szóló] könyvek mélyére bújva, hogy szívét megtörje magában, és tulajdon szemei előtt szégyenletessé, megvetendővé váljék, amint az Írások mondják, a teljes undorral, olyannyira, hogy a maga életét is megvesse – annál inkább lealacsonyítja és megveti ezáltal a szitrá áchrát, lerontja azt a földig, megalázza magas helyéről, büszkeségéből és önteltségéből, ahová az felmagasztalta magát az isteni lélek szentsége fölé, elhomályosítva annak ragyogását.

•••

 

A rossz megtörése nagy hanggal és haraggal

Továbbá dörögnie is kell ellene [a szitrá áchrá ellen], zajos hanggal, haragvó szavakkal, hogy megalázza azt, amint Bölcseink mondják:[12] „Az embernek föl kell gerjesztenie magában a jó ösztönt a gonosz ösztön ellen, amint írva van:[13] »Haragudj… [és ne vétkezzél].«” Ez azt jelenti, hogy haragra gerjed az állati ösztönlélekre, mely az ő gonosz ösztöne, hangos, viharos haragvással, mondva neki: „Bizony rossz és gonosz vagy te, undorító és förtelmes és gyalázatos” – és így tovább, alkalmazván mindazokat a jelzőket, melyeket Bölcseink alkalmaztak rá.[14] – „Meddig fogod még elhomályosítani az áldott Éjn Szof fényét, mely áthatja a világokat; és amely ugyanaz volt, van és lesz, itt ezen a helyen is, ahol én vagyok. [Azt az Éjn Szofot, amely ugyanolyan végtelen ma], mint amilyen az áldott Éjn Szof fénye volt egyedül, mielőtt a világ megteremtetett – teljességgel mentesen minden változástól; ahogyan meg van írva:[15] »Én, az Úr nem változom«, [azaz a teremtés sem hozott benne semmiféle változást,] mert Ő az idő felett áll! [És ezért az a tény, hogy valami a teremtés „után” van, őrá nem lehet hatással.] De te, utálatos lény (és így tovább), tagadod a szemmel látható igazságot, amely pedig olyan nyilvánvaló – hogy az Ő jelenlétében valójában minden semmi [– olyan igazság ez, ami oly mértékben nyilvánvaló,] hogy az szemmel is látható!” Íme ezen [meditáció] által hozzásegítheti isteni lelkét, hogy megvilágítsa szemeit, hogy meglássák az Éjn Szof korlátlan, egyedüli fényének igazságát, mintegy a fizikai szemükkel, nem pedig csak a „hallás” és megértés [alacsonyabb rendű] képességeivel. Mert, amint az másutt már kifejtést nyert, ez az alapja az egész [isten]szolgálatnak. Az Örökkévaló értelmi felfogása – azaz a „hallás” – csak további vágyakozásra és sóvárgásra vezet az Örökkévaló után; a megértésnek az a szintje, ami itt a „látás” nevet viseli, magasabbra vezet – az Örökkévalóhoz való teljes átadásra. [A lélek megalázkodása azért hathatós eszköz a szitrá áchrá eltiprásában,] mert valójában a szitrá áchrának nincsen valódi léte. Ezért hasonlíttatik a sötétséghez, amelynek szintén nincs önmagában léte, s a fény jelenléte automatikusan elsöpri. Hasonlóképpen van a szitrá áchrával: Dacára annak, hogy bőséges életerő van benne, mellyel megeleveníti a tisztátalan állatokat és a bálványimádók lelkeit, valamint Izrael állati ösztönlelkeit, amint azt elmagyaráztuk.[16] De ez az életerő nem a saját ereje – Isten mentsen – hanem a szentség világából származik, [mert a szentség világa minden élet forrása, még a szitrá áchrá is onnan meríti életerejét] amint azt fentebb elmagyaráztuk.[17] Ezért foszlik szét, válik semmivé a szentség jelenlétében, amiként a sötétség is semmivé foszlik szét a fizikai fény jelenlétében. Csakhogy [az ereje mindössze abban a tényben rejlik], hogy az ember isteni lelkének szentségével kapcsolatban az Örökkévaló megengedte neki [a szitrá áchrának], és megadta a képességet, hogy felemelkedjen ellene [az isteni lélek ellen], azért, hogy az ember fölkeljen ellene, és hatalmába kerítse őt, az alázat és tulajdon lelke alárendelése révén, és azáltal, hogy saját szemei előtt iszonyatossá és megvetendővé lesz [mert ezáltal alázza meg a szitrá áchrát, és retten el tőle]. [Ez által pedig] az ember fölindulása, [hogy eltiporja a szitrá áchrát], kivált egy felindulást odafent is, hogy beteljesedjék, ami írva van:[18] „Le foglak vetni onnét, mondja az Örökkévaló” [a szitrá áchrának, amely arra tör, hogy felemelkedjék az Örökkévaló ellen, és elhomályosítsa Őt]. Ez azt jelenti, hogy megfosztja őt uralmától és hatalmától, és visszavonja erejét és fennhatóságát, mely az isteni lélek fénye és szentsége ellen adatott neki. Így hát automatikusan semmivé lesz, eltűnik, mint a sötétség lesz semmivé a fizikai fény előtt.

  

A sivatagi kémek megtérése és annak tanulságai

Bizony, ezt megtaláljuk kimondva a Tórában a [Mózes által a Szentföld feltérképezésére küldött] kémekkel kapcsolatban. Kezdeteben ezt mondták:[19] „Mert ő [az ellenség] erősebb nálunknál”, és aממנו  szóval kapcsolatban Bölcseink ezt mondják:[20] „Ne úgy olvassuk: »minálunk« …[hanem »Őnála«]. Azaz hogy nem volt hitük az Örökkévalóban, hogy képes lesz [őket vezetni a Szentföldre]. De azután meggondolták magukat, és azt mondták:[21] „Kész vagyunk felmenni [és meghódítani a földet].” Mikor tért tehát vissza az Örökkévaló képességébe vetett hitük? Tanítónk, Mózes – béke legyen vele – nem mutatott nekik közben semmiféle jelet vagy csodát [hogy az visszaadja a hitüket]. Csak annyit mondott nekik, hogy az Örökkévaló haragszik rájuk, és megesküdött, hogy nem mennek be a Szentföldre.[22] Miféle értéke lehetett szemükben [az isteni haragnak és esküvésnek], ha eleve nem hitték, hogy az Örökkévaló képes alávetni nekik azt a harmincegy királyt[,[23] aki a földet akkoriban uralta], és ezért egyáltalában nem vágytak belépni arra a földre? A magyarázat a következő: az izraeliták mind „hívők, és hívők leszármazottai”.[24] [Még ha azt mondták is: „Az ellenség erősebb Őnála”, isteni lelkük akkor is hitt az Örökkévalóban. Csakis azért adtak hangot az Ő képességeivel kapcsolatos kételyeiknek, mert] a testükbe öltözött szitrá áchrá [az állati ösztönlelküknél fogva] fölemelkedett az isteni lélek szentségének fénye ellen, a  [rá jellemző] szemérmetlen arroganciával, gőggel, mindenféle értelem és ok nélkül. Tehát amint az Örökkévaló megharagudott rájuk, és haragjában mennydörgött:[25] „Meddig viselem még el e gonosz gyülekezetet…, ebben a sivatagban esnek majd el holttesteitekÉn, az Örökkévaló, beszéltem: bizony ezt cselekszem az egész gonosz gyülekezettel – a szívük megalázkodott, megtört bennük, mikor hallották ezeket a kemény szavakat, amint meg van írva:[26] „És gyászolt a nép nagyon.” Következésképpen a szitrá áchrá letaszíttatott uralmából, hivalkodó helyéről és arroganciájából. De az izraeliták maguk hittek az Örökkévalóban mindvégig. Tehát amint megszabadultak a a szitrá áchrá uralma alól, kijelentették: „Kész vagyunk felmenni” Nem volt szükség ott csodára, hogy meggyőzze őket az Örökkévaló képességeiről. Csak arra volt szükség, hogy levettessék a szitrá áchrá arrogáns pozíciójából, és ezt elvégezte bennük az Örökkévaló „haragja”. Hasonlóképpen van minden emberrel: mikor a lélek fénye nem járja át szívét, az csak a szitrá áchrá arroganciája miatt van, az pedig semmivé lesz, amint haraggal fölkelnek ellene. Bárki, akiben kétségek támadnak az Örökkévalóba vetett hitével kapcsolatban, a kémekkel esett történetből leovnhatja a következtetést, miszerint az ilyen kétely nem egyéb, mint a szitrá áchrá üres szava, mely az isteni lélek ellen emeli fel magát. De az „izraeliták maguktól mind hívők…” Továbbá, valójában a szitrá áchrá maga sem táplál semmiféle kételyt a hittel kapcsolatban. [Amint azt a 22. fejezetben kifejtettük, a klipá spirituális állapotában (ti. amikor nem öltözik emberi testbe), nem tagadja az Örökkévaló uralmát]. Csupán engedélyt kapott arra, hogy összezavarja az embert hamis, csavaros szavakkal, hogy gazdagabb jutalmat kapjon [az ember, aki a kísértés dacára kitart hite mellett]. Ebben a tekintetben hasonlatos ahhoz a prostituálthoz, aki megkísérli elcsábítani a király fiát, hamissággal és csalással, a király beleegyezésével, amint az a szent Zohár által előadott [példabeszédben] áll.[27] A példabeszéd: a király felbérel egy prostituáltat, hogy csábítsa el a fiát, hogy a királyfi bölcsességet tanúsíthasson, midőn ellenáll fortélyainak. A prostituált maga, ismervén a király szándékát, nem kívánja, hogy a herceg engedjen a kísértésnek. Hasonlóképpen áll a szitrá áchrával: az csupán teljesíti az Örökkévalótól kapott küldetését, megpróbálja elcsábítani az embert az Örökkévalótól, de valójában azt kívánja, hogy az ember álljon ellent neki, s ezzel nagy jutalmat nyerjen. Mindazáltal ez csupán a spirituális klipára igaz, mely az animális lélek forrása. Az animális lélek és a gonosz ösztön viszont, mely az emberbe öltözik, valóban gonosz, és határozott célja, hogy a gonoszra rávegye az embert. A pélbabeszéd kontextusában ez a következőképpen magyarázható: a király által felfogadott prostituált felfogad egy második prostituáltat, s az egy harmadikat, és így tovább. Ahogy a küldetés valódi kivitelezője egyre távolabb kerül a királytól, az eredeti cél is elvész, s végül a királyfit olyan prostituált környékezi meg, akinek megvannak a maga céljai, nem azonosak a királyéival, s ő valóban el kívánja csábítani a herceget. Akárhogy is, láthatjuk, hogy mindenféle kétség, ami az Örökkévalóba vetett hittel kapcsolatban támad, pusztán a szitrá áchrá üres szava. A emberben lakozó lélek mindazáltal hisz az Örökkévalóban, éspedig tökéletes hittel.



   [1].   Táánit 2a. A chászid tanítások szerint az ima kétféle értelemben is „a szív szolgálata”: a) egyfelől a szívben zajlik, mert imában a ember igyekszik az Örökkévalóról kapott intellektuális megértését kiterjeszteni a szív által átélhető érzelmek világára – az Örökkévaló szeretetére és félelmére; b) másfelől pedig azért, mert az ima tárgya a szív, hiszen az imában az ember a szíve természetét igyekszik megváltoztatni – eltávolítani tisztátalan kívánságaitól, melyekre természettől hajlik, és azok helyett a spirituális és isteni dolgok iránti vágy felé terelni. Az imának ezen céljai eléréséhez a szívnek természetesen nyitottnak és befogadónak kell lennie, s ebben a timtum halév komoly akadály.
   [2].   Játék a zsoltár szavaival (15:4).
   [3].   Vö. Zsoltárok 51:19.
   [4].   Reggeli liturgia; Bráchot 60b.
   [5].   Vájikrá Rábbá 34:3.
   [6].   Zsoltárok 22:7.
   [7].   Zárójel az eredetiben.
   [8].   III, 178a.
   [9].   Lásd a 23. fejezetet.
[10].   Lásd a 6. fejezetet.
[11].   Zsoltárok 24:3, 4.
[12].   Bráchot 5a.
[13].   Zsoltárok 4:5.
[14].   Szukká 52a.
[15].   Maleáchi 3:6.
[16].   A 6-7. fejezetekben.
[17].   A 6. és a 22. fejezetekben.
[18].   Ovádjá 1:4.
[19].   4Mózes 13:31.
[20].   Szotá 35a; Mönáchot 53b.
[21].   4Mózes 14:40.
[22].   14:39.
[23].   Előszámlálva a Jósua 12-ben.
[24].   Bámidbár Rábbá 7:5.
[25].   4Mózes 14:27, 29, 35.
[26].   14:39.
[27].   II, 163a. Lásd fentebb, a 9. fejezet végén.
 
  • Küldés emailben

Fejezetek