27c. ? Tánjá, a Közepesek könyve

Elég, ha színleljük a változást

27. fejezet

Az önmegtartóztatás küldetése

Az előző fejezetben az Álter Rebbe kifetette, hogy a szomorúság általában is akadályozza az ember istenszolgálatát, és különösen gátolja a jécer hárával folytatott harcában. Kifejtette, milyen eszközök kínálkoznak a földi gondok keltette szomorúság és az elkövetett vétkeink miatti szorongás leküzdésére.

Ebben és a következő fejezetben a melankólia egy más típusával foglalkozik majd, amit az emberben a vétkes gondolatai és vágyai fölötti aggodalom szül. Ez a típus maga is tovább osztható két altípusra: 1. ha olyankor jelentkeznek az ilyen gondolatok, amikor az ember földi ügyekkel van elfoglalva, és 2. ha az istenszolgálatában zavarják meg a Tóra tanulmányozása, ima és más effélék közepette.

Ebben a fejezetben az Álter Rebbe az első altípust tárgyalja. Kifejti, hogy ezek a gondolatok nemhogy szomorúságra nem érdemesek, hanem éppen ellenkezőleg, igenis örvendezni kéne miattuk!

Szomorúság a rossz gondolatok miatt

De ha a szomorúsága nem az elkövetett vétkei fölött érzett aggodalom szülötte, hanem abból fakad, hogy az elméjéhez gonosz gondolatok és kívánságok férkőztek, akkor: ha ezek a gondolatok nem istenszolgálata közben lepték meg, hanem olyankor, mikor hétköznapi, földi ügyeivel foglalatoskodik és más effélékkel, éppenséggel inkább örülnie kellene, hogy habár valóban vétkes gondolatok férkőztek a lelkéhez, ő elfordítja tőlük a figyelmét, és ezzel is teljesíti, ami írva van:[1] „Ne keressetek utat saját szívetek és saját szemetek után, amelyek után ti gyakran vétkeztek” – ez a vers nyilvánvalóan nem a cáddikokról szól, mint akik (Isten mentsen!), „gyakran vétkeznének”, hanem a bénonimról [közepesek], akiknek az elméjéhez férkőznek erotikus gondolatok, akár megengedett természetűek [akár másfélék is], és mikor elfordítja tőlük az ő lelkét, engedelmeskedik ennek a tilalomnak. Bölcseink azt mondják:[2] „Ha valaki, ha a helyén maradt és nem [engedve a kísértésnek, nem] szeg meg egy tilalmat , úgy jutalmaztatik, mintha tevőleges micvát végzett volna.” Tehát örülnie kellene afölött, hogy engedelmeskedett a tilalomnak, éppen úgy, mint amikor egy tevőleges előírást teljesít.

Tehát nemhogy nem kellene ezeknek a gondolatoknak, ha felmerültek, elszomorítaniuk őt, hanem örömöt kellene szerezniük neki, hiszen így lesz képessé ezt a parancsolatot is teljesíteni.

A bénoni örök küldetése, a rossz gondolatok elhessegetése

Éppen ellenkezőleg tehát, ha ilyenkor szomorúságot él meg, az az önhittség jele. Mivel nem ismei valódi helyzetét, hogy bizony nincsen a cádik szintjén, mert a cádikoknak semmiképp nem ötlenek fel ilyen buta gondolatok. Mert ha felismerné valóságos helyzetét, és hogy igen távol áll ő a cáddikok szintjétől, – és bárcsak bénoni volna is, nem pedig rásá [gonosz], akár egyetlen órára is az életében –, akkor biztos lehet benne, hogy a bénonimnak éppen ez a hozzájuk illő és az ő feladatuk: felülkerekedni a gonosz ösztönön, és azon gondolatokon, amelyek a szívből emelkednek fel az elmébe, és elfordítani a lelkét ezektől, hogy [mintegy] visszaverje őket mindkét kezével, amint ez fentebb kifejtést nyert [a 12. fejezetben].

Az Álter Rebbe ott elmagyarázza, hogy a lélekben lakó gonosz a bénonim esetében aktív marad, ezért az ő feladatuk, hogy elejét vegyék, ne tudjon megnyilvánulni se gondolatban, se szóban, se tettben. Tehát nincsen neki hatalma afölött, hogy ezek a gondolatok felmerüljenek-e az elméjében, de az már a hatalmába tartozik, hogy elfogadja őket, vagy elutasítja őket.

Valahányszor kiutasítja a lelkéből az ilyen gondolatokat, a szitrá áchrá elnyomatik itt, alant [ebben a világban], és minthogy „a lentről jött indíttatás [ez esetben a bénonimnak az a késztetése, hogy nyomják el a szitrá áchrát] kiváltja a megfelelő indíttatást onnét felülről is”, a szitrá áchrá, mely ott fent [a természetfeletti világokban, ott van ugyanis az evilági szitrá áchrá gyökere] köröz, mint a sas, szintén elnyomatik, így lesz valósággá e vers:[3] „Ha magasra, mint a sas[… rakod le fészkedet], onnan döntlek le, úgymond az Örökkévaló.” A Zohár is kiemeli (Pársát terumá, 128) azt az isteni elégtételt, ami akkor következik be, ha a szitrá áchrá idelent elnyomatik, mert „ezáltal az Örökkévaló dicsősége emelkedik mindenek fölé, inkább mint bármi más dicsőítése révén, és ez az emelkedés nagyobb, mint bármelyik másik” stb.

Ezért hát senki se érezze lehangoltnak magát, se a szíve ne háborogjon nagyon, még ha élete minden napja ennek a hadakozásnak a jegyében telik is [mert e gondolatok szüntelenül támadják az elméjét]. Mert talán erre teremtetett ő, és ez az ő küldetése – hogy örökké elnyomja a szitrá áchrát. Erről mondta Jób az Örökkévalónak:[4] „Te teremtetted a gonosz embert”.

Vagyis, igaz, az Örökkévaló nem rendeli el, hogy az ember gonoszul cselekedjen, de ő „teremti a gonoszt”, abban az értelemben, hogy az ő elméjük úgy működik, mint a rásá [gonosz ember] elméje, gonosz gondolatok támadják őket szüntelenül. Az Örökkévaló úgy teremtette őket, hogy egyfolytában harcban álljanak ezekkel a gondolatokkal, és így vessék alá a szitrá áchrát.

[Jób kijelentéséből] nem következik, hogy [azért teremtettek így, hogy] valóban gonosszá legyenek, Isten mentsen[, azaz vétkezzenek gondolatban, szóban és tettben], hanem hogy ezek zaklassák őket gondolatban, kecsegtessék őket, ahogy a gonoszokkal[5] szokott történni[, azaz hogy gonosz gondolatok hatoljanak az elméjükbe, amint az a gonoszokkal lenni szokott], és nekik folytatniuk kell ezt a harcot, hogy lelküket elfordítsák e gondolatoktól, és alávessék a szitrá áchrát, de sosem lesznek képesek a szitrá áchrát a lelkükből teljesen kiirtani, mert azt csak a cáddikok érik el.

A cáddik olyan mértékben tartja alávetettségben állati lélekrészét, hogy nem is támad kísértés már a szívében, a lelkét tehát nem háborgatják gonosz gondolatok. Azok azonban, akikről Jób mondja, hogy „gonosznak teremtettek”, nem tudnak erre a szintre felemelkedni. Az ő elméjükhöz a gonosz gondolatok mindig is hozzá fognak férni; a küldetésük, hogy ne adjanak nekik szabad utat.

A cádik és a bénoni szolgálata olyan, mint két fajta csemege Isten előtt

Mert kétféle isteni gyönyörűség van: az egyik a szitrá áchrá teljes kiirtásából származik, mikor a keserű édessé lesz, a sötétség világossággá. Ezt a cáddikok érik el. A másik: mikor a szitrá áchrá alávettetik, pedig ereje és hatalma teljében van, úgy köröz fönt, mint a sas, és e magasságból veti őt alá az Örökkévaló, válaszul a bénoni kezdeményezésére[, ti. arra az erőfeszítésére, mellyel elnyomja a szitrá áchrát a lelkében].

Erre utal ez a vers:[6] „Készíts nekem ízletes csemegéket, ahogy szeretem”, ahol a mátámim szó („csemegéket”) többes számban szerepel, jelezvén, hogy kétféle gyönyörűségről van szó. Ezek a szavak szólnak arról a feladatról, amit a Sechiná bíz a gyermekeire, Izrael közösségére, amint azt a Tikuné Zohár elmagyarázza[, azaz hogy ezekkel a szavakkal az Örökkévaló arra kéri a zsidó népet, hogy legyenek tetszésére az istenszolgálatban]. Ahogyan a földi csemegékből is kétféle van, az egyik az édes, ízes falatoké, a másik az éles és fanyar ízeké[, melyek magukban nem kellemesek], de ha jól megfűszerezik, jól elkészítik, olyan ínyencfogás lesz belőle, ami felüdíti a lelket[, így van a spirituális gyönyörűségekkel is, azoknak is két fajtájuk van].

Az egyiket a cáddikok szolgáltatják, akik csakis „jó” és „édes” dolgokkal vannak elfoglalva, azaz szent dolgokkal. Legyőzték már állati lélekrészükben a gonoszt, nem kell többé birkózniuk a szitrá áchrával. Az ő istenszolgálatuk a világosság és szentség megnövelése. A másikféle gyönyörűséget a bénonim szolgáltatják, akik „keserű” dolgokkal foglalatoskodnak, hadakoznak lelkükben a szitrá áchrával, és annak gyermekeivel, a gonosz gondolatokkal.

Ezt jelzi e vers:[7] „Mindet a maga céljára alkotta az Örökkévaló, és a gonoszt is a bajnak napjára.”

Hogyan lehet azt mondani, hogy a gonosz is az Örökkévaló kedvére teremtetett?

Ez azt jelenti ugyanakkor, hogy meg kell neki bánnia gonoszságát, és azt „nappá” és odafentről való világossággá változtatnia, mikor a szitrá áchrá alávettetik, és az Örökkévaló dicsősége magasra emeltetik.

Így hát a „gonoszt is a bajnak napjára” szavak ezt jelentik: a gonosz célja, hogy a gonoszságot „nappá” tegye.

* * *

Önmegtartóztatás megengedett dolgokban

A fenti fejtegetés központi motívuma, hogy a gonosz gondolatok előfordulása által az ember elméjében, és a velük folytatott hadakozás által a szitrá áchrá elnyomatik, és nagy öröm születik odafenn.

Az Álter Rebbe most arra tér át, hogy a szitrá áchrának ez az alávetése és az azt követő isteni öröm nemcsak abból születik, ha az ember megküzd a szitrá áchrától eredő bűnre kísértő gondolatokkal (mint esetünkben, ahol ha az érintett nem küzd a gonosz gondolatokkal, hanem folyamatosan velük foglalkoztatja az elméjét, bűnt követ el); hanem ugyanez a hatás érhető el akkor is, ha az ember a természetével küzd meg annak érdekében, hogy megtartóztassa magát olyasmitől is, ami megengedett. Mert amint a 6. fejezet elmagyarázza, ha egy amúgy megengedett dolgot anélkül a speciális intenció nélkül végzünk el, hogy az az istenszolgálatunkat segítse (mint például mondjuk az evés, hogy erőt gyűjtsünk a Tóra tanulmányozására és a micvák teljesítésére), akkor az ilyen tett szintén a szitrá áchrából nyeri erejét. (Ez utóbbi fogalom egyszerűen annyit jelent: „a másik oldal”, azaz a szentség hiánya.) Csakis a megfelelő szándékkal végzett cselekedet merítheti erejét a szentség világából. Ezért hát ha valaki megtartóztatja magát egy amúgy megengedett dologtól (mert nincs meg a megfelelő szándék), hogy alávesse a szitrá áchrát, azzal is az isteni örömöt növeli meg.

Továbbá: az olyan dolgokban is, amelyek egyébként tökéletesen megengedettek, az ösztönös cselekvés feláldozása, még ha rövid időre teszi is az ember, azzal a szándékkal, hogy alávesse közben a szitrá áchrát, mely a szíve bal felében lakik, például: enni szeretne, de elhalasztja az evést egy órára, vagy kisebb időre, és közben a Tórát tanulmányozza [azzal is az isteni örömöt növeli meg]. Amint a Gemára mondja:[8] „A [nap] negyedik órája, mikor minden ember eszik, de a hatodik, amikor a tóratudósok esznek”, mert ők inkább éheztették magukat még két órán át ebből a célból, noha az evés után is tanulással töltötték a napot. Ugyanígy, ha valaki megtartóztatja a száját olyasmitől, amit nagyon szeretne kimondani, különféle földi ügyekkel kapcsolatban; és hasonlóképpen van az elme gondolataival[, amikor elnyomja őket, pedig belső sürgetést érez, hogy velük foglalkozzon]. A szitrá áchrának a legcsekélyebb alávettetése is idelent, e világban, nagyban megnöveli az Örökkévaló és az Ő szentsége dicsőségét a magasságban.

Az önmegtartóztatás erőt ad a rossztól való valódi elkülönüléshez

Ebből a szentségből, ebből a fenséges szentségből áramlik az ember fejére is idelent, hogy segítse őt nagy és hathatós segítséggel az istenszolgálatban. Erre gondolnak Bölcseink, amikor azt mondják:[9] „Ha az ember odaszenteli magát akár csekély mértékben is idelent, nagy mértékben megszentelődik odafentről.” Ez akkor is így van, ha mikor az ember odaszenteli magát amúgy megengedett dolgokban, ezáltal a Tóra tevőleges parancsolatának engedelmeskedik:[10] „Szenteljétek meg tehát magatokat, hogy szentek legyetek.” A „szenteljétek meg magatokat” jelentése: „szentté kell tennetek önnönmagatokat.” Azazhogy bár valójában az ember nem szent és nem különült el a szitrá áchrától, mert a szitrá áchrá változatlanul ott lakik az állati lélekrészében, ahogy született, teljes erővel és hatalommal, a szíve bal felében[, ahol az animális lélekrész lakik és a gonosz ösztön], mégis[, ha a maga szintjén is,] elnyomja a gonosz késztetést, úrrá lesz rajta, és „szentté” teszi magát, azaz elkülöníti magát a szitrá áchrától[, akkor, folytatja a vers]: „és szentté lesztek”, azaz akkor végül valóban „igazzá” lesz [az ilyen ember], és eltávolodik a szitrá áchrától, aztáltal, hogy „nagyban megszenteltetik onnét felülről”[, amint azt a Gemárából korábban idéztük], és azáltal, hogy segítséget kap [onnét, felülről], hogy elűzhesse (a szitrá áchrát) a szívéből, fokról fokra[, hogy még a szívében se legyen többé olyan kívánság, ami a szitrá áchrá birodalmából ered].


 [1]. 4Mózes 15:39.
 [2].   Vö. Kiddusin, 39b.
 [3]. Ovádjá 1:4.
 [4]. Bává bátrá 16a.
 [5].   Vö. Prédikátor 8:14.
 [6]. 1Mózes 27:4.
 [7]. Példabeszédek 16:4.
 [8]. Sábbát 10a.
 [9].   Vö. Jömá 39a.
[10].   Vö. 3Mózes 11:44.
  • Küldés emailben

Fejezetek