16. 📖 – VII. kötet Biblia, Talmud, Chaszid filozófia

A Holokauszt rabbinikus kérdései

Holokauszt

Mimámáákim

A Holokauszt rabbinikus kérdései

 

Írta Rabbi Ephraim Oshry

 

 

1. Nem kielégítő vallási házasságkötések jóváhagyása

Kérdés: 5702. Tisri 12-én – 1941. október 3-án – aggasztó szóbeszéd kezdett terjedni a gettórabok között: a német gyilkosok úgy határoztak, hogy mivel a gettóban a nők száma nagyobb, mint a férfiak száma – a korábbi Akzionen (fosztogatások) eredményeképpen, amikor sok zsidó férfit mészároltak le, akik után özvegyek és árvák maradtak hátra –, minden nőt, akinek nincs férje, elvisznek és meggyilkolnak; csak azokat a nőket hagyják életben, akiknek él a férje. Ez a magát állhatatosan tartó szóbeszéd sok hajadont és özvegyet ösztönzött arra, hogy életét mentendő, megházasodjék. Találtak férfiakat, akik hajlandóak voltak elvenni őket, és megkérték a rabbikat, hogy bonyolítsák le a kidusint (házasságkötések) Mózes és a zsidóság törvényei szerint.

Mivel a gettóban nem volt mikve, a rabbik komolyan fontolgatták, vajon nem tilos-e eleget tenniük a halál árnyékában álló szerencsétlen nők kérésének, mert esetleg akadályt kell gördíteniük a párok elé, akik a nidá áthágásával súlyos törvényszegést követnének el. Mert jóllehet, az efféle házasságok esetleg megmenthetik őket a fejük fölött lógó Damoklész kardtól, de ugyanakkor kárét-tel kell bűnhődniük, azaz a lelkük kiirttatik a világból égi halálbüntetés által, mert megszegték azt a nőkre vonatkozó szigorú tilalmat, hogy nem élhetnek együtt egy férfival anélkül, hogy előbb alá ne merültek volna a mikvében. És nem csupán a nők vonnák magukra a kárét büntetését, de a férjeik is.

Válasz: A szóbeszédnek nem volt semmilyen ismert forrása. Még ha valaki kifejezetten hallotta volna is az átkozott gyilkosok szájából, hogy a férjes asszonyokat megkímélik, annak sem lett volna semmi jelentősége, mert mi olyanok voltunk a németeknek, mint birkák a vágóhídon; egyikünk sem írhatta elő nekik, mit tegyenek. Semmi biztosíték nem volt arra, hogy a házasság megmentené ezeket a nőket. Sőt még arra is volt esély, hogy a férjükkel együtt végeznek velük a németek.

Másrészt viszont valószínű volt, hogy sokan e rémült asszonyok közül a gettó zsidó rendőrségéhez fordulnak majd. Nekik ugyanis felhatalmazásuk volt polgári házasságkötések lebonyolítására, s ezeket a németek elfogadták. A polgári házasságok mindazonáltal komoly komplikációkhoz vezethettek a zsidó vallási törvények tekintetében. Először is a rendőrség bármely férfit és nőt összeesketett, aki hozzáfordult, és anélkül is nyilvántartásba vette őket, mint férjet és feleséget, hogy előzetesen utána járt volna, hogy a nő korábban már nem házasodott-e meg, vagy kapott-e válólevelet (get), vagy hogy a férje él-e még. Egy ilyen helyzetben az is lehetséges, hogy a nőnek chálicá-ra van szüksége vagy más okból tiltatik el egy bizonyos férfival való házasságtól. Mindezen fenntartások ellenére, ha egy nőt egyszer polgárilag egy férfi feleségeként nyilvántartásba vettek, akkor nagy valószínűséggel ezt követően együtt is éltek, mint férj és feleség.

Így aztán, ha a rabbik nem rendeznek kidusint e szerencsétlen nők számára, a polgári házasságokból sokkal több probléma adódhat – sokkal több vétség elkövetésére nyílik lehetőség, amely aztán mamzerim és pegumim születéséhez vezethet.

Nem lenne-e bölcsebb a rabbik részéről, ha teljesítenék a nők kérését és megrendeznék nekik a kidusint? A rabbik ugyanis biztosan megvizsgálnának minden egyes esetet, hogy meggyőződjenek róla, nem fog-e a házasságtörés vétséghez vezetni a frigy.

A probléma lényege tehát a következőkben foglalható össze: Tartózkodjanak-e a rabbik attól, hogy e nők számára kidusint rendezzenek, hogy így akadályt gördítsenek e párok elé, nem lévén mikve a gettóban, vagy ne vonják meg tőlük a kidusint, mert akkor legalább a párok Mózes és Izrael Tórája szerint házasodnak össze, és nem polgári szertartással, amely később komoly problémák szülője lehet? Kovno rabbija, Ráv Ávrahám Dovber Kahana-Shapira megkért engem, hogy vizsgáljam meg ezt a problémát.

Miután a lehető legkimerítőbben áttanulmányoztam a problémát a maga teljes összetettségében, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy meg kell rendeznünk a kidusint ezeknek az embereknek. Mivel e nők élete veszélyben forog, ha a rabbik nem bonyolítják le az esküvői szertartást, és mivel a vallásos életet élő nők megmerítkezhetnek a folyóban (mikve nem lévén, ez volt az egyetlen alternatíva), a legjobb, ha a rabbik megrendezik a kidusint. Ez mindenképpen kívánatosabb, mintha a párok polgári házasságot kötnek a zsidó rendőrségen, ami bizonnyal számos bonyodalomhoz vezetne.

Az esketést végző rabbiknak minden esetben figyelmeztetniük kell a párokat, hogy ne éljenek addig együtt, amíg a nő a háláchában előírtak szerint meg nem merítkezett a folyóban. A rabbi ezt követően elvégezheti a kidusin szertartását a pár számára, abból a feltételezésből kiindulva, hogy azok a háláchával összhangban fognak cselekedni.

Kovno rabbija egyetértett a döntésemmel.

 

2. Villanykörte mint szombati gyertya

Kérdés: 5702-ben (1942) azt a kérdést tették fel nekem a kovnói gettóban, hogy teljesíthetik-e a szombati gyertyák meggyújtásának micváját elektromos izzók meggyújtásával, és elmondhatják-e az így meggyújtott fényekre a „Lehádlik nér sel Sábbát” áldást. Emberek, akik egész addigi életükben gondosan teljesítették ezt a micvát, most nem tudtak gyertyát szerezni, mert a gyertya el volt zárva a gettóban. Áramot azonban furamód használhattak.

Válasz: Azt a döntést hoztam, hogy ott, ahol semmilyen körülmények között nem lehet szombati gyertyákhoz hozzájutni, engedélyezett az áldást elektromos fényre elmondani. S ugyanígy a Szombat kimenetelekor a Hávdálát és a „Boré meoré háés” áldást is el lehet mondani villanykörtékre.

 

3. A peszáchi micva teljesítése beáztatott macesszel

Kérdés: 5702 (1942) telén, több hónappal Peszách előtt a kovnói gettó zsidói közül sokan törni kezdték a fejüket, hogyan tudnák teljesíteni a peszáchi maceszevés micváját. Akkoriban még a legalapvetőbb élelmiszerekhez sem lehetett hozzájutni a gettóban, nemhogy fehér liszthez, amiből rendesen a maceszt sütik. A gettórabok bármit megettek, amit a kezük közé tudtak kaparintani, mert a napi adagokban kiosztott feketekenyér sosem volt elég ahhoz, hogy elverje az éhséget, és a németeknek gondja volt rá, hogy nehogy élelem jusson be kívülről a gettóba.

Épp e szorongatott helyzet miatt az emberek mindent megtettek, nehogy úrrá legyen rajtuk a depresszió vagy a fásultság, hogy megőrizzék életkedvüket, lelkierejüket, reménykedve, hogy a gonosz erők végül összeroppannak, és a rabok kiszabadulnak. A gettó rabjai közül sokan felismerték, hogy csak egyféleképpen szállhatnak szembe átkozott német elnyomóik akaratával, mégpedig úgy, hogy továbbra is valamilyen formában folytatják a Tóra tanulmányozását, és megtartják a micvákat, hogy ily módon őrizzék meg zsidó mivoltukat és emberi méltóságukat.

E cél érdekében megszerveztem egy férfiakból álló kis titkos csoportot, amely csoport vállalkozott rá, hogy megtalálja az útját és módját annak, miképpen lehetne lisztet szerezni a maceszsütéshez, hogy ha többet nem is, de legalább azt a micvát teljesíthessük, hogy Széder este egy olajbogyónyi maceszt megeszünk. Csoportunk egyik tagja volt Mose Goldkorn – vegyen elégtételt érte az Örökkévaló! –, egy lengyel zsidó, aki megszökött a német gyilkosok elől, és átjutott Litvániába, hogy aztán velünk együtt őt is bezárják a kovnói gettóba. Ez az ember a Jordán Brigádban dolgozott, és így gyakran érintkezett Litvánokkal, akikkel különféle cikkeket tudott lisztre cserélni.

A következő problémánk az volt, hogyan hozzuk be a lisztet a gettóba, mivel a németek éberen őrizték a gettó minden egyes bejáratát, és arra különösen ügyeltek, hogy semmiféle élelmiszer – a krumplitól a kenyérig – ne kerülhessen be a kapukon át.

De Goldkorn magára vállalta – szó szerint élete kockáztatásával –, hogy lisztet talál, és időről időre becsempész egy keveset a gettóba. Óriási örömet szerzett neki a tudat, hogy testvérei számára lehetővé teheti a maceszevés fontos micvájának teljesítését.

A lisztet egy titkos helyen végtelenül nagy gonddal őriztük, nehogy bármi baja essék. Aprócska adagonként Goldkorn becsempészett annyi lisztet, amennyi elegendő volt annyi macesz sütéséhez, amelyből közel 100 embernek fejenként egy olajbogyónyi jutott. Ahogy közeledett a Peszách, e csoport tagjainak életük kockáztatásával sikerült megsütni a maceszlapokat a C blokkban, a die Kleine Werkstaten-ben, ahol a kenyeret sütötték a gettócsaládoknak. A Werkstaten igazgatóinak segítségével a csoportnak sikerült 10 nap alatt, a háláchá szerint előkészített sütőben megsütnie az összes maceszt.

Mindnyájuk közül Goldkorn volt a legboldogabb, mert neki jutott az a privilégium, hogy behozhatta a lisztet, s nem csak saját magának, de másoknak is. Akkoriban tényleg óriási micva volt az, amit Goldkorn teljesített. Azzal, hogy ilyen sok ember számára biztosította a lehetőséget, hogy a szabadság ünnepe ezen aspektusának a háláchá előírásaival összhangban tegyenek eleget, reményt élesztett a többi zsidóban, hogy talán mégis életben maradnak, és német ellenségeik vereségét követően örömmel ülhetik meg újra ezt az ünnepet.

Peszách előtt két nappal este Goldkorn hazatérőben volt a munkából. Feltartóztatta a német rendőrség és megmotozta. Egy kis zacskó lisztet találtak nála. Amikor a németek ráeszméltek, hogy valakinek volt mersze ellenszegülni a rendeletüknek – ugyanis szigorúan megparancsolták, hogy senki sem vihet be semmiféle élelmet a gettóba –, iszonyatosan megverték, de ami a legrosszabb, kitörték az összes fogát is. Goldkorn ennek ellenére a Teremtője iránti nagy-nagy szeretettel fogadta a szenvedéseket, tudván, hogy oly sok más zsidónak tette lehetővé egy értékes micva teljesítését.

Ezt követően Goldkorn egy komoly problémával keresett meg. Miközben beszélt, könnyekben tört ki. „Így, hogy kiverték a fogaimat, hogy teljesíthetem az olajbogyónyi macesz elfogyasztásának micváját? Mivel chaszid családból származom, ahol a szokás az, hogy Peszáchkor sosem eszünk beáztatott (gebroktz) maceszt, hogyan törhetném meg most ezt a szokást? Van-e számomra valamiféle mód arra, hogy teljesítsem a maceszevés micváját?”

Válasz: A macesz nem beáztatásának hagyománya egy szigorítás. A háláchá nem tiltja meg a macesz beáztatását. Engedélyeztem a kérdezőnek, hogy beáztassa vízbe a maceszt, annak ellenére, hogy olyan chaszidok leszármazottja volt, akik között az volt szokásban, hogy nem esznek beáztatott maceszt Peszáchkor – egyszerűen azon okból kifolyólag, mert más módon nem tudta volna teljesíteni a micvát, amelyért ráadásul az életét kockáztatta. De azért utasítottam, hogy folyamodjon engedélyért egy háromtagú bét dinhez, amely majd semmisnek nyilvánítja azt az őseitől ráhagyományozódott szokásban rejlő fogadalmat – amelyhez ő egész eddigi életében tartotta magát – hogy nem eszik beáztatott maceszt Peszáchkor.

Miután felállítottunk egy bét dint, amely semmisnek nyilvánította a „fogadalmát”, ő végre teljesíthette a micvát, és megevett egy olajbogyónyi maceszt, együtt az összes többivel, akik, hála neki, szintén teljesíthették ezt a micvát. Noha még mindig voltak fájdalmai, és tele volt szörnyű, a német vadállatok kegyetlen veréséből származó sebekkel, öröme határtalan volt, és telve volt hálával az Örökkévaló iránt, aki a maceszevés megtiszteltetésében részesítette őt.

 

4. Tóra tanulás náci gyilkosokkal

Kérdés: 5702. Ádár 1-én – 1942. február 18-án – a németek megparancsolták a gettó zsidóinak, hogy szolgáltassanak be nekik minden tulajdonukban lévő akár szent, akár világi témájú könyvet. A könyveket a központi könyvraktárba szándékoztak elszállítani, amely intézmény „a zsidó ügyek német szakértőjének”, a hírhedt zsidógyűlölőnek, Alfred Rosenbergnek az égisze alatt működött. Rosenberg munkatársai közül egy különmegbízottat, Dr. Benkhardot küldte el Kovnóba parancsát végrehajtani.

Mivel én voltam a gettóraktár felelőse, Dr. Benkhard, együtt a gettó parancsnokával, Jordannal – töröltessék ki a neve! –, azt követelte tőlem, hogy mutassak nekik egy Talmudot, mert tudni kívánták, hogy mi áll benne. Rabbi Abraham Gersteintől – vegyen elégtételt érte az Örökkévaló! – pedig azt kérték, hogy olvassa fel és fordítsa le a Talmud általam odahozott kötetének az első oldalát, amely történetesen a Zeváchim traktátusból volt. Rabbi Gerstein megkérdezte tőlem, vajon megengedhető-e neki, hogy teljesítse a németek kérését, és Tórát tanítson nekik. Noha talán képes lett volna arra, hogy kimagyarázkodjon és elkerülje a parancs teljesítésének kötelezettségét, azért erre csak nagyon csekélyke esély volt.

Válasz: A Midrás Échá Rábában (3:41) ezt olvassuk: Egy zsidó férfi elhaladt [a római császár] Hadrianus előtt, és üdvözölte őt.

– Ki vagy te? – kérdezte a császár.

– Egy zsidó.

– Egy zsidó csak úgy el mer menni a császár előtt, és üdvözölni merészeli őt? Bitófára vele!

Egy másik zsidó, miután tanúja volt a jelenetnek, már nem merte üdvözölni a császárt. Amikor ezt a császár észrevette, ráförmedt: – Micsoda?! Elhalad előtted a császár, és te nem üdvözlöd őt? Bitófára vele!

Tanácsadói csodálkozva fordultak Hadrianushoz: – Nem értjük, mit csinálsz. Az egyiket, aki üdvözöl, megöleted, és a másikat, aki nem üdvözöl, szintén megöleted?

– Arról próbáltok engem kioktatni, hogyan szabaduljak meg az ellenségeimtől?

A gonosz németek, akárcsak Hadrianus, úgy bántak a szerencsétlen zsidókkal, ahogy nekik tetszett: Valahányszor kedvük támadt, lemészárolták őket, agyonlőtték vagy éppen elevenen elégették őket. Ezért aztán fokozottan veszélyes volt bármely kívánságukat is elutasítani. A mi szituációnkban tehát megengedett volt az írott Tórára tanítani őket, ha erre kértek minket.

Engem arra kértek a németek, hogy magyarázzam meg azokat a kézírásos széljegyzeteket, amelyekkel Rabbénu Jichák Elchánán Spector saját Talmud köteteinek margói voltak teleírva. Rabbi Spector az 1870-es évektől az 1890-es évekig volt Kovno rabbija. Még arra is megkértek, hogy olvassak fel és magyarázzak el egy responzumot, amelyet ez a briliáns tanító és géniusz írt, és amely a Zeváchim traktátussal volt egybekötve. Végül pedig azt kérték, hogy olvassak fel a raktárban található Tóra-tekercsekből. A veszélyhelyzet miatt kénytelen voltam eleget tenni a kérésüknek.

 

5. Fogamzásgátló eszközök a gettóban

Kérdés: Elgyötörten attól a tengernyi szenvedéstől, amit a németek mértek ránk, papírra vetettem egy részét az átélt borzalmaknak, hogy az eljövendő nemzedékek is tudják, mit tettek velünk ezek az istentelen gonosztevők. Sötétbe borították körülöttünk a világot, ránk zárták a gettó kapuit, és naponta hoztak újabb és egyre bizarrabb rendeleteket, melyeknek egyetlen célja az volt, hogy megsemmisítsenek minket, és kitöröljék a világból még a szót is, hogy „zsidó”.

Ijár 20-án – 1942. május 7. – a németek hoztak egy rendeletet, miszerint, minden zsidó nőt, akiről kiderül, hogy állapotos, azonnal megölnek. Többen fordultak azzal a kérdéssel hozzám, hogy vajon a gettóbeli zsidó nők használhatnának-e fogamzásgátló eszközöket, hogy elkerüljék a terhességet, és a halál ezzel együtt járó kockázatát.

Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy mivel a nők élete abszolút veszélyben forog, amennyiben a németek teherben találják őket, használhatnak fogamzásgátló eszközöket

  • Küldés emailben

Fejezetek

Könyvek

Fejezetek

Egyéb tartalmak