Ijár hónap negyedike (május harmadika estéjétől kezdődően) az emlékezés napja a zsidó államban. Jom házikáronkor az izraeli háborúkban elesett és a terrortámadások áldozataivá vált hősökre emlékeznek. Másnap a szomorúság örömmé változik, mert kezdetét veszi jom háácmáut, a függetlenség napja, amely a modern Izrael Állam kikiáltását ünnepli.
Jom házikáron és jom háácmáut, az emlékezés és a függetlenség napja két különálló, ám egymást szorosan követő és tartalmilag sok szállal kapcsolódó, újkori jeles nap.
Az elsőn fejet hajtanak azok előtt, akik életüket adták azért, hogy a zsidók Izraelben élhessenek, a másodikon pedig a kétezer év után újra élő, virágzó és gyarapodó államot ünneplik.
Az államalapítás utáni első években még a függetlenségi napon tartották a megemlékezéseket, azonban hamar kiderült, hogy a két esemény külön időpontot kíván, így az államalapítás utáni harmadik évben már a jom háácmáutot megelőző napon volt a jom házikáron. A hivatalos állami megemlékezéseken politikusok és magas rangú katonai tisztségviselők vesznek részt, és minden kisebb közösség is megtartja a maga ünnepségét. A napot az este 8 órakor felbőgő szirénák nyitják meg. Az ország egyperces csenddel adózik halottai emlékének. A hivatalos állami nyitóünnepség a Siratófalnál zajlik, a zászlót félárbocra eresztik. A következő napon délelőtt 11 órakor ismét megszólalnak a szirénák, és ismét megáll két percre az ország. Ekkor kezdődnek a megemlékezések a katonai temetőkben. A nap folyamán a családtagok meglátogatják elesett, illetve meggyilkolt szeretteik sírját.
Először 1860-ban költözhettek ki zsidók a jeruzsálemi Óváros falain kívülre, és ettől fogva tartják számon azokat, akik Izrael védelmében estek el, illetve merényletek áldozataivá váltak. Nemrég jelent meg az idei adat, miszerint 24068 hősre emlékeznek ezen a napon, ám ezt követően szörnyű merénylet történt Áriel város bejáratánál, melynek során az őrt álló Vjacseszláv Golev a testével védte meg munkatársát és egyben menyasszonyát, amikor a közeli arab faluból érkező merénylők tüzet nyitottak rájuk.
A hagyomány szerint a legtöbb, amit egy eltávozott lelkéért megtehetünk, az az, hogy az ő lelkének érdemében – leiluj nismáto – vállalunk magunkra valamit, legyen az jó cselekedet, adakozás, tanulás, vagy egyszerűen csak egy áldás elmondása. Gyakran azt vállalja valaki, hogy egy meghatározott micvát, amiben, úgy érzi, még fejlődnie kell, azt még nagyobb odafigyeléssel tartja majd be, mint korábban.
Ha tanulásról van szó, a lélek emelkedésének érdekében elsősorban misnát szokás tanulni: egy-egy meghatározott szakaszt, illetve – ha sokan összeállnak –, akkor együtt, közösen, egy-egy részt vállalva, nagyobb egységeket is áttanulmányozhatnak meghatározott idő alatt. A misnatanulás különlegesen hat a lélekre, amit abból is láthatunk, hogy a két héber szó – misna és nesámá („lélek) – ugyanazokból a betűkből áll. Emellett a Misna szövege, akárcsak a lélek, mély és sokrétű, és csak kitartó munkával érthető meg. A misnatanulás, mondják a bölcsek, egyben kifejezi a hitet a szóbeli tanban, és ezzel együtt a feltámadásban (techiját hámétim).
A „Rácim leMisná” – Futunk a Misnához különleges izraeli kezdeményezés, mely a tanulás évezredes zsidó értékét köti össze a modern technikával. Anyaszervezete a Szulámot (korábban Háláchá Oktatási Központ) nevű intézmény, amelynek célja, hogy innovatív, izgalmas módszerekkel a mai fantáziát is megmozgató, a legmodernebb technológiákat felsorakoztató megoldásokkal ösztönözze a hagyományos szövegek tanulmányozását és erősítse a zsidó identitást szerte a világban. A szervezet alapítója és elnöke Álon Svut rabbija, Joszef Cvi Rimon, igen elismert oktató és előadó, számos könyv szerzője. A programot több izraeli oktatási szervezet és az Oktatási Minisztérium is támogatja. Az elmúlt években szokássá vált, hogy egy-két héttel jom házikáron előtt misnatanulási programot hirdetnek.
E program keretében most Élijáhu (Éli) Álbuchárra emlékeznek, aki 1949 februárjában született Tel-Avivban. Édesapja Mose, édesanyja Klara volt. Asztalosnak tanult, hobbija a birkózás és a foci volt. Az izraeli hadseregben ejtőernyősként szolgált. 1967-ben, a hatnapos háború negyedik napján (ijár 29., 1967. június 8.) veszítette életét a Szináj-félszigeten, amikor az ellenség tankjai megtámadták az izraeli hadsereg éjszakai pihenőhelyét. Először Beeriben temették el, majd Kirját Saul katonai temetőjében helyezték végső nyugalomra. 18 éves volt.
Oldalunkon évről évre beszámolunk néhány hősről. Álljon itt emlékezésként néhányuk neve, a nevekre kattintva elolvashatják tragikus történetüket is.
|
Emlékük legyen áldott!
Fotó: Reading Of The Torah/Wikipédia